Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1980 (22. évfolyam, 1-18. szám)

1980-02-04 / 1. szám

GYENIS VILMOS (1926-1980) Mind­annyiunkat váltatlannul ért a hír, hogy 54 éves korában, ez év januárjában elhunyt Gyenis Vilmos egyetemi do­cens, a BTK Régi Magyar Iro­dalmi Tanszékének oktatója. Január 21-én temették el. A sírnál az egyetem nevében Diószegi István, a Bölcsészet­tudományi Kar dékánja, a pártszervezet nevében Simon Péter, a BTK kari pártszerve­zetének titkára, a munkatár­sak és a barátok nevében Si­­posné Sárdi Margit, a Régi Ma­gyar Irodalmi Tanszék oktatója vett búcsút Gyenis Vilmostól. Mint Simon Péter elvtárs rámu­tatott, küzdelmes életsors jutott osztályrészül Gyenis Vilmos­nak. Iparimunkás-családból származott, s osztályhelyzete, otthoni indíttatásai, kora ifjú­ságának élményei ösztönösen is a haladó mozgalmak felé irányították. Út­ja egyenesen vezette őt a kommunisták kö­zé, 1948 márciusában lett a Magyar Kommunista Párt tag­ja. 1950-ben magyar—francia szakos tanári oklevelet szer­zett, ezt követően három évig mint a Felsőoktatási­­Miniszté­rium Egyetemi Tanköny Cso­portjának vezetője a marxista szellemű társadalomtudomá­nyi tankönyvek kiadásán fá­radozott. 1953-ban az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténe­ti Tanszékére került, ahol az­tán élete végéig dolgozott. Munkásságával hozzájárult a marxista irodalomtörténet­­írás jelentős eredményeinek eléréséhez. Követe volt iroda­lomtudományunknak a külföl­di, főként a francia szellemi életben, s munkásságában nagy figyelmet fordított a ma­­gyar—francia irodalmi kapcso­latok vizsgálatára. 1970-től a BTK MSZMP II. alapszerveze­tének párttikára volt, 1975- ben az ELTE pártbizottság tag­jává választották. Tagja volt az MTA Textológiai Bizottsá­gának, titkára az OM Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Szakbizottságának, munkatár­sa a Magyar Irodalmi Lexi­konnak. 1977-ben elnyerte az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. Ereje teljében ér­te a hal­ál. Hadd búcsúzzunk most Gyenis Vilmos e e­vtárs­­tól Siposné Sárdi Margit sza­vaival, melyet elhunyt mun­katársunk és el­vtársunk te­metésén mondott. „Most hát halott. Most kérdezgetjük, most válaszra van időnk. Most tudjuk, mit akart mondani. Most, ha hívna, készen állnánk.” Első találkozásunkkor ver­sekről beszélgettünk, most e vers szavaival búcsúzom tőle a munkatársak, barátok és tanít­ványok nevében; a család ne­vében, melyet a veszteségért nem kárpótolhat semmi; mind­azok nevében, akik tisztelték és szerették. Korán ment el tőlünk, na­gyon korán, azokban az évek­ben, amikor összegezéssé érik az életmű és bölcsességgé hig­gad a személyes tapasztalás. Most emlékezetben rakjuk ösz­­sze utolsó találkozásaink apró részleteit, s amit mondott, amit tett, most a megismerhetetlen­­­ség légüres terében nő az ő üzenetévé. Eszünkbe idézzük figyelmes jóindulatát, mindig tettrekész jóságát, rendkívüli szerénységét, bölcs humorát, iróniáját, amely rokonszenves­sé tette egyéniségét, embersé­gét, amellyel mindig megőrizte a mások sorsa iránti érde­klő­­dést, együttérzést. Tanár volt. Nem csak a kép­zettsége, a műveltsége, a hiva­tása tette azzá: tanár volt az egyénisége szerint Türelmes, kiegyensúlyozott és derűs. Meghallgatta az­ elmondott ér­veket, megértette a gyengesé­geket, tiszteletben tartotta az eltérő véleményeket. Sosem látszott fáradtnak, haragosnak, ingerültnek vagy kedvetlen­nek. Mindenkiben föl tudta fe­dezni a jót, az értékeset, so­sem késlekedett a segítséggel, támogatással. Személyiségét a háttérbe rejtve szelíd biztatás­sal, okos irányítással, figyelő segítőkészségével az együtt dolgozó közösség atmoszférá­ját tudta megteremteni maga körül. Tanár volt, mindig hitt a következő nemzedékben: „Most tudjuk, mit akart mondani. Most, ha hívna, készen állnánk.” Másoknak tett ígéreteinkről gyakran megfeledkezünk, kö­telességeinket szívesen leráz­zuk magunkról. Neki tett ígé­reteink, vele szemben érzett kötelezettségeink immár föl-, oldhatatlanok, s adósságunk immár törleszthetetlen. Ma még nem tudjuk fölbecsülni, be sem látjuk, mit vitt magá­val, milyen tengernyi kincset, megíratlan tanulmányokat, ba­ráti gesztusokat, s rejtőzködő élete értékei meghatott vissza­emlékezésekben , csak most bontakoznak ki szemünk előtt. Mi továbbra is tanulunk tő­le, mert csonka mű is lehet mestermunka, s nem az utolsó pont teszi remekművé az alko­tást. Majd olvassuk és idézzük, hivatkozunk rá, bővítjük és beleépítjük munkáinkba, de most már filológiai probléma lesz értelmezni a mondatait, s ő már nem szól vissza többé tanárosan zengő hangján, hogy kiigazítson, hogy a véleményét kifejtse, tisztázza előttünk. Csak a mi szájunkkal szólhat, a mi gondolatainkkal, ha az örökségét megértjük, átvesz­­szük, vállaljuk és folytatjuk. És folytatni fogjuk. Kimond­juk elnémult szavait, formába öntjük gondolatait. A tanár életművének fele a diák­jaiban él, s amit a tanítványai életük során alkotnak, abban neki is része van. Búcsúztam? Nem búcsúzom. Mert ahányan ismertük, ahá­­nyan emlékezünk rá, annyian fogjuk érezni, hogy ő is velünk jön, s csak a szívünkben kísé­ri az emlékét most már mind­örökre a fájdalom, mert „sze­gény a tündér, változó szeren­cse, hogy újólag megteremtse.” S. Sárdi Margit Dénes Kálmán előadó, a BTK Dékáni Hivatal nyugdíjas dolgozója 1979. december 1- én töltötte be egyetemi mun­kaviszonyának 50. évét. 1929 december 1-én kezdett dolgoz­ni a Bölcsészettudományi Kar Tanárképző Intézetében ideig­lenes díjnokként. Az akkori viszonyoknak megfelelően 13 évig volt ideiglenes alkalma­zott, s véglegesítésére csak 1942-ben került sor. A felsza­badulás után irodakezelőnek nevezték ki, majd a Tanulmá­nyi Osztály, a Dékáni Hivatal létrehozása után előadói beosz­tásba került, 1969-ben ment nyugdíjba, munkaviszonya azonban teljesen nem szűnt meg. A Bölcsészettudományi Kar irattárának a kezelője lett, melynek egyúttal ő a lét­rehozója is. Intézi a régi hall­gatói ügyeket, mivel az 1950 előtti ügyeket csak ő ismeri és segít a nyári felvételi vizsgák lebonyolításában. Ez év októ­berében töltötte be 73. életé­vét. Dénes bácsi tapasztalatai­ra, munkájára továbbra is szá­mítunk és ebből az alkalomból jó egészséget kívánunk neki és azt, hogy még hosszú éveket töltsön a Dékáni Hivatal dol­gozói között. JELENÍTI ALAPSZERVEZETI ÉS KARI KÜLDÖTTGYŰLÉSEK AZ ELTÉN (Folytatás az 1. oldalról) félte testületileg a TTK egyes szakterületeit. A hozzászólók közül néhányan azt elemez­ték, hogyan lehetne és kelle­ne erősíteni a pártéletet, a pártmunkát. Végül előkerült az a kérdés, amely szintén többször szerepelt lapunkban, hogy változtatni kellene a helytelen gyakorlaton, misze­rint az előléptetések formáli­san kötődnek a tudományos fokozatokhoz. A beszámoló elfogadását követően került sor a vá­lasztásra, amely a következő eredménnyel zárult, a kar titkára, Torkos Kornél, a vezetőség tagjai: Magyaródi József, Knaus Dezső, Mala­­tinszki Istvánné, ill. Lasztity Simon, Gouth Sándor, Bog­nár László, Réz Gábor és Körmendi Sándor alapszervi titkárok. Délután rendezték meg a jogi kari küldöttgyűlést, amelynek első napirendi pontjaként Deme Györgyné kari titkár olvasta fel a ve­zetőség beszámolóját. Első­ként megállapította, hogy „a kari közélet demokratizmusa összefügg a kar alapvető fel­adatainak jobb megoldását célzó javaslatok, kezdemé­nyezések és bírálatok kibon­takoztatásával, és a megfele­lő fórumok megteremtésével, illetőleg a meglevő fórumok adta lehetőségek kihasználá­sával. Ezen a téren a nagyon biztató kezdeti lépések után stagnálás következett be.. Majd szólt az eredményekről, pl. azokról a kar és az alap­szervek által szervezett fó­rumokról, ahol számos fon­tos témában (kari oktatási kérdések, a fiatal oktatók helyzete, KISZ-szervezetek munkája stb.) születtek igen hasznos javaslatok. Itt emlí­tette az I. számú alapszerv példamutató és eredményes kezdeményezését, amelynek során az egyes tanszéki kol­lektívákkal folytattak eszme­cserét. Foglalkozott a beszá­moló a tagkönyvcserék kap­csán folytatott beszélgetések tapasztalataival. Többek kö­zött megállapította, hogy ezek a beszélgetések ugyan fokoz­ták a közéleti aktivitást azonban a pártmegbizatások terén csökkentebb eredmény­nyel, amelyek okát az áldo­zatos munkát végző párttagok még mindig nem kellő meg­becsülésével (a megbízatás lejárta után) magyarázta. A beszámoló természetesen ki­tért a két alapvető kérdés, az integráció és a rekonstrukció kérdéseire is, ugyanakkor bő­vebben foglalkozott a kari KISZ-munka helyzetével és az elhelyezkedés problémái­val. Külön kiemelte a KISZ- nek a pártépítésben végzett munkáját, ugyanakkor átte­kintette a pártépítés terén végzett tevékenységet. A be­számoló utolsó részében az Irányelvekkel kapcsolatos alapszervi véleményeket ösz­­szegezte. A beszámolót köve­tő vitában felmerült a pasz­­szivitás kérdése, másrészt az, hogy, hogy a FEB-munka ér­tékelése elmaradt. Eörsi Gyu­la rektor viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy mit je­lent az egyetem számára az új gazdasági helyzet. Figyel­meztetett arra, hogy a szű­kösebb körülmények között fokozottan szükség van az együttműködés szellemének erősítésére. A titkári válasz és a be­számoló elfogadása után megválasztották az új kari vezetőséget. A JTK kari tit­kára: Valki László, a veze­tőség tagjai: Faludi Gábor, Samu Mihály, Szenes Géza, Stanka István, ill. Barlay La­jos, Dunai Pál, Kozma Pál és Tauber István alapszervi tit­károk. Ugyancsak 22-én délután került sor a bölcsészkari kül­döttgyűlésre. Benkő Loránd elnöki megnyitója után Si­mon Péter kari titkár szá­molt be a vezetőség elmúlt öt­évi munkájáról. A beszámoló első részében az Irányelveket megvitató taggyűlések anya­gát foglalta össze. Ebben hangsúlyozta, hogy „feszült­ségekkel és nehézségekkel ter­helt korunk újból nagy vál­tozásokat érlel. Számos jelen­sége magyarázatra vár. S e jelenségek mibenlétének tu­dományos mélységű elemzé­sén és a feladatok jó meg­határozásán ilyenkor sokkal több múlik, mint egyébként, nyugodtabb esztendőkben. Párttagságunk ezért igénye­sebbé vált, nagyobb követel­ményeket támaszt — és jog­gal támaszt nagyobb követel­ményeket — saját pártjával, annak politikájával szemben az alapszervezetektől a köz­ponti szervekig. Egyúttal pe­dig — mint a vitákból is ki­tűnik — maga is nagyobb részt kér a politika alakítá­sából, a helyi és országos politika formálásából egy­aránt ... segíteni, előmozdíta­ni szeretné annak az ügynek a diadalát, amelyet igaznak tart, s amely mellett elköte­lezte magát.” A beszámoló további részében a XI. kong­resszus óta eltelt időszakot elemezte a karon végzett pártmunka szempontjából. Si­mon Péter utalt a kari titkár, ill. a vezetőségi tagok szemé­lyében történt változásokra, amelyek nem segítették elő a munka folyamatosságát, ha­bár a vezetőség mindig igye­kezett rajta tartani a kezét a kari közélet ütőerén. A nagy tetszéssel fogadott be­számolót lényegében vita nél­kül egyhangúan elfogadta a kari küldöttértekezlet. Ezután került sor a kari vezetőség megválasztására. A kar titkára: Simon Péter, a vezetőség tagjai: Domokos Péterné, Kulin Ferenc, Mada­rász T­iborné, Izsák Lajos, ill. Munkácsy Gyula, Hajdú Mi­hály, Tóth Ede és Rózsa Zol­tán alapszervi titkárok. A megválasztott új alap­szervi és kari vezetőségek tagjainak bőséges munkaked­vet, aktivitást, energiát kívá­nunk a következő választási időszakban előttük álló felada­tok elvégzéséhez. (Itt jelezzük még, hogy az egyet­emi küldött­­gyűlésről és vezetőségválasztás­ról, amelyre február 9-én ke­rül sor, következő számunk­­ban adunk tudósítást.) A közművelődéspolitika és a KISZ A napokban került kezünk­be egy 1972-ben készült javas­lat az egyetemek ifjúsági szer­vezetei kulturális munkájának továbbfejlesztéséről. Megle­pődtünk mennyire érvényes egy sor megállapítása. Az élet­módalakítás követelményétől a kulturális tevékenység köz­életi-politikai részvételre ösz­tönző szerepéig sok olyan gon­dolattal találkoztunk, amelyek később más dokumentumok­ban újra és újra megfogalma­zódnak. Az embernek az a be­nyomása támad, mintha KISZ- vezetők tapasztalatátadás nél­kül váltották volna egymást, s végül mindegyik nemzedék ugyanazt fedezi fel, amit már előre lerágott csontiként félre­dobtak. Vajon mi az oka egy sor kérdésben egy helyben topo­­gásunknak, a nekilendülések és kudarcok szinte törvénysze­rű összekapcsolódásának? Meggyőződésem, hogy ezt nem az ifjúsági szövetség ter­mészetesen nagyfokú fluktuá­ciója és az ebből fakadó kép­zetlenség és tapasztalatlanság okozza kizárólag. Nézzünk egy példát. Művelődéspolitikánk azon alapelve, hogy a kulturális te­vékenységnek a közéleti-poli­tikai részvételt kell elősegíte­nie, öregebb a KISZ-nél. Érvé­nyesítésének gondjai azonban újra és újra visszatérnek, nem­csak nálunk, de nagyon sok helyen. Mostanság erre azt szo­kás mondani: ha gyenge a po­litikai munka, persze, hogy gyenge a közvetítés is. A KISZ egészének problémáit nem sza­kíthatjuk el részeinek bajaitól. S bár ez az igazságnak csak az egyik fele, úgy gondolom kö­vetkezetes végiggondolása nél­kül a mi KISZ-es nemzedé­künk sem fog eljutni a gya­korlati művelődéspolitikához. Kiindulópontunk tehát a KISZ általános helyzete, poli­tikai jellegének újraértelme­zése. A továbbiakban ezzel kapcsolatban szeretnék né­hány — remélem — vitára ösz­tönző megjegyzést tenni. A KISZ történetének rövid szakaszát öleli fel az az idő­szak, amit a klasszikus érte­lemben vett politikai harccal, más ifjúsági szervezetek köze­gében a tömegek megnyeré­séért vívott politikai csatáro­zásokkal lehet legjobban leír­ni. Az ötvenes évek végére a megszilárduló tömegszervezet elveszti politikai ellenzékét, a harc helyett a nevelés feladata lép előtérbe a világnézeti, de főleg kulturális területen az ifjúság egyes rétegeiben „még” meglevő „helytelen” nézetek­kel, maga­tartásokkal szemben. A KISZ cselekvő azonosulást hirdet, de nevelőmunkája az ifjúság beilleszkedésének sú­lyos konfliktusait gyakran kí­vülről szemlélve, a társada­lomról az iskolában hallott eszmények és a valóság ellent­mondásaira gyorsan ráeszmélő fiataloknak inkább konformis­ta azonosulást jelent. Az aktív részvétel elsősorban a társa­dalmi munkaakciókban kíván­­tatott meg. Egyre többet be­széltek a fiatalok közömbössé­géről, álobjektivizmusáról, el­lenzékiségéről. Az erősen cent­ralizált, végrehajtásra orien­tált KISZ túl merev közvetítő csatornájává vált az elsősor­ban az életszínvonal-emelke­désben igazolódó, össztársadal­mi érdeket megtestesítő politi­kának. A szövetség nevelőmunkájá­­nak gyengeségei, amik szoros kapcsolatban álltak az MSZMP ideológiai munkájának fogya­tékosságával (ld. erről az MSZMP 1965-ös irányelveit) — egész politikai arculatára kihatással voltak, mivel gya­korivá vált a politikai oktatás és a politikai munka azonosí­tása. A válság másik jele, hogy 1964 és 1966 között a KISZ taglétszáma csökkent 50 ezer fővel. Az ifjúság problémájáról a közvéleményben kibontakozó vita a 60-as évek végére egy­értelműen tisztázta, hogy a fia­talokat ért különböző kifogá­sokért elsősorban nem a KISZ-t terheli a felelősség. En­nek megfelelően a mozgalom­nak nagyobb gondot kell for­dítania érdekvédelmi tevé­kenységére, mert nevelőmun­káját is csak így tudja hatéko­nyan teljesíteni. E gondolat je­gyében épült ki a 70-es évek első felében a jelenlegi érdek­­védelmi „intézményrendszer”. A szervezet politikai jellegét azonban továbbra is a nevelés egyre szélesedő fogalmához kö­tötték. A 70-es évek második felére világossá vált, hogy a korábbi időszakhoz képest statikusabbá váló társadalmi körülmények között, az össztársadalmi érdek alapján való társadalomirányí­tás csak a viszonylag tartósan létező csoportérdekek nyílt konfrontálódása útján, az in­formális csatornák fokozatos kiszűrésével képzelhető el. Ez a politikai és más társadalmi szervek még fokozottabb ér­dekvédelmi, mi több érdekér­vényesítő tevékenységét igény­li. Véleményem szerint e funk­ciónak kell a KISZ-tevékeny­­ségének is központjába kerül­ni, mintegy visszatérve — per­sze magasabb szinten — a klasszikus értelemben vett po­litikai munkához. Csak ez a fordulat teremtheti meg azt a gyakorlatot, mely egy politi­kai-közéleti magatartás kiala­kítására törekvő művelődési­nevelési akciórendszernek iga­zán értelmet ad. A 72-ben el­vontan megfogalmazott műve­lődéspolitikai feladatainkat te­hát csak a szervezet politikai jellegének bizonyos mérvű át­értelmezésével teljesíthetjük. E folyamat nálunk elsősorban a BTK KISZ-szervezetében van előrehaladott állapotban. A követelmény persze nem­csak házon belül érvényes. A KISZ egészének áthangolódá­­sát azonban számos aka­dály nehezíti. Többek között az a szemléleti torzó, ami a poli­tizálást még mindig fórumok és vitadélutánok műsorának tartja. De ha a KISZ egészé­nek átalakítása nem is a mi feladatunk, szemléleti ellent­mondásainak, gyakorlati hiá­nyosságainak feltárásához kö­telességünk hozzájárulni. Így talán mégsem csupán azt fe­dezzük fel, amit már 10 évvel ezelőtt is tudtak. Akinek ked­ve van ilyen munkában részt venni, örömmel fogadjuk. Félti István, ELTE KTSZ-bizottság közművelődési felelőse

Next