Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1981 (23. évfolyam, 1-18. szám)
1981-02-02 / 1. szám
NYELVOKTATÁS Még csak tíz perc telt el. Ha most kicsit hátrább tolom a székem, eltakar az előttem ülő. Jó, hogy ilyen sokan vagyunk, nem tűnik fel, ha pihenek egy kicsit. Fárasztó dolog ennyi ideig feszült figyelmet színlelni. Még ha érteném, amit a tanár mond. De ő csak beszél, beszél, valami számomra ismeretlen nyelven. Nem baj, szerencsére van néhány buzgó alak, aki ismeri valahonnét ezt a nyelvet és válaszol a kérdéseire. Nem is tudom, mi lenne nélkülük, kiről másolnám le a fordítást az óra előtt, honnan tudnám, hogy épp mit kell csinálni. Most olvasni kezdjük az olvasmányt. Érdekes lehet. Csak ne lennék ilyen álmos. S még minidig csak negyed óra telt el. Hogy is szól az a relativitáselmélet? Lehet, hogy Einsteinnek is kellett nyelvórára járni. Az biztos, hogy itt öt perc legalább tíz percig tart. Van idő elmélkedni. Arról, hogy mit keresek én itt. Vagy akár a nyelvoktatásról egyetemünkön. A nyelvoktatás különböző módszereiről már számos tudományos szintű és tudományoskodó tanulmány jelenít meg. A leghatásosabb metodikáról mindaddig vitatkozni fognak, míg lesz két eltérő nyelvet beszélő nép a földön. A különböző módszertani iskolák összehasonlítása mellett elengedhetetlen azoknak a formáiknak a vizsgálata, melyek teret adnak egy módszer kibontakoztatásához vagy éppen gátolják azt. A nyelvoktatás egyik, karunkon is alkalmazott formája a kötelező nyelvórák rendszere. Előnyei, hogy ingyenes, kényelmes, hiszen házon belül van és jól festő statisztikai adat van arról, hogy hány hallgató tanul a karon idegen nyelvet. Hátrányai, a nagyszámú csoportok, a differenciálás kötött lehetőségei, s egy kevésbé látványos adat arról, hogy hány hallgató tanul meg a karon valamilyen idegen nyelvet. A két adat igen meszsze van egymástól, közelítésükre két út kínálkozik. Vagy az oktatás színvonalát kell emelni, intenzívebbé tenni a képzést, vagy csökkenteni a nyelvet tanuló hallgatók számát, kiszűrve azokat, akik csak kényszerűségből a tanu- rend előírásai miatt járnak el a nyelvórákra. A statisztikakészítés törvényszerűségei ezt a két megoldást kínálják. Vagy a számlálót növelem vagy a nevezőt csökkentem. A nyelvtanulásnak azonban saját törvényszerűségei vagynak, s ezeket szem előtt tartva kiderül, hogy csak egy, a fenti két utat egyesítő megoldás létezik. Mivel a nyelvórák mennyiségét a tanárok kötött száma, de elsősorban a hallgatók magas óraszáma miatt nem lehet emelni, az órákon folyó munkát kell hatékonyabbá tenni. Ennek feltétele a kis számú, tanulni akarócsoport. Egy nyelv elsajátításához elsősorban akaratra és szorgalomra van szükség. Ezt a két tényezőt kevéssé lehet be"^''ésolni valaminek a kötelezővé tételével. A kötelező forma a nyelvtudást nem teheti kötelezővé, csak a nyelvórákon való részvételt. Az akarat és szorgalom így befolyásolatlanl marad, bár végső soron ezek határozzák meg az elért tudást. Ahhoz tehát, hogy a nyelvoktatás hatékony lehessen, a megfelelő módszer mellett olyan formát kell találni, melynek kereteiben hatni lehet a tanulók akaratára és szorgalmára. Ezekre a tényezőkre csak a hallgatók öntevékenységére, saját érdekeik felismerésére építve, mindenféle kötelező forma kizárásával lehet hatni. A fakultatív rendszerben már nem azért járnak az órákra, mert tartanak a mulasztást követő szankciótól, hanem, mert tanulni akarnak. A tanár feladata az, hogy az akarást minél jobban kiaknázza. A spontán kialakuló versenyszellem ösztönzi a szorgalmat és nem az érdemjegyek gyerekek számára kitalált rendszere. A lemorzsolódás lehetősége biztosítja a tanár számára, hogy ragaszkodhassék a megfelelő színvonalhoz, a haladás sebességével ne a lemaradozókihoz kelljen igazodnia, lehetővé teszi egy közel azonos szintű aktív csoport kialakulását. Korunkon a harmadik évfolyamtól mindenki választhat, milyen nyelvet kíván tanulni. A választás azonban nemcsak jog, hanem kötelesség is. Akkor is választani kell valamilyen nyelvet, ha éppen nincs olyan, amihez a hallgatónak kedve lenne (például kezdő angol), de akkor is, ha egyáltalán nincs kedve nyelvet tanulni, így végül az egyetemen is az általános iskolai kötelező forma érvényesül. Eredményessége ezért messze elmarad lehetőségeitől. Az egyetemre már felnőtt, saját igényeiről dönteni tudó hallgatók járnak. A megfelelő formák megválasztásánál ezt figyelembe kell venni. A nyelvoktatás fakultatívvá tételével valószínűleg csökkenne a nyelvórák létszáma, de nem lennének kevesebben azok, akik valóban megtanulnak angolul, németül, oroszul. Ez a statisztikában találn paradoxon, a nyelvi képzésben esetleg törvényszerűség. A fakultatív forma lehetővé teszi mind a tanári, mind a hallgatói energiák hatékonyabb kihasználását. Ebben a formában lehetővé válna esetleg az órák színvonalának növelése, felhasználva a bölcsészkaron rendelkezésre álló hanganyagot, nyelvi labort is. A rendelkezésre álló erőforrások mind eredményesebb kihasználása, az ezt biztosító formák, ösztönzők alkalmazása gazdasági életünkben ma már alapvető követelmény. Talán nem kell sokat várni, hogy ezek az elvek a ,,szellemi teremtésben” is érvényesüljenek. Már csak öt perc van hátra. Úgy látszik ezt az órát is megúsztam úgy, hogy meg se kellett szólalmom. Szerencse, hogy ilyen sokan vagyunk. Igaz? Sípos László III. éves jogász S Trivuízió szeme — kísértet A dühödt vénkisasszony fennydörgés és villámlás közén változik át pusztító vészzé: filoxérává; a lyukas csőrű lovag tollastul eszi meg tyúkot a cirkuszban; a jósefvárosi kocsmában a háom testőr: Athos, Portos és Kramis diskurái; a keresztes lvag kései leszármazottját — mint minden ősét — a Szemtöldön megsebzett rigó vére téli halálra a képzelt beteg elhtal képzelt betegségeibe, az orvostudomány tehetetenül áll szemben az értheteten esettel... A század első évtizedeiben z olvasók, azóta inkább csak z írók és irodalmárok ismerték, szerették és becsülték ezeket az elbeszéléseket s a többit is: a Tamnuz, Az alerioni madár vére és a Nebusztán meséi valamennyi darabját. De a novellista Cholnokyt nem lehet elválasztani a publicistától. Az ásványi kincsekről, földrengésekről, távoli, egzotikus tájakról, vámpírokról, kísértetekről, különös emberekről cikkező író fantáziájának szabad csapongását, az érdekességre, ötletességre való törekvést, a valóság tényeiből kibontakoztatott finom líraiságot újságírói gyakorlata során sajátította el. (Magvető Kiadó) AMATŐR GONDOLATAIM AZ OKTATÓI HIVATÁSRÓL Juszt se néztem meg semmilyen értelmező szótárban, mit jelent a „hivatás”. (Profán szellemű olvasók gondolatainak helyes vágányon tartása végett azért sietek kijelenteni, hogy nem „kéretes” értelemben használom a szót.) Egyébként definiálni se fogom. Inkább elmélkedem róla, hogy a végén levonhassam a mellbevágó tanulságot: itt a vége, fuss el véle! A KACAGTATÓ MÚLT Azt, hogy senki más nem lehet hivatottabb a hivatásról írni, mint én, nincs ember, ki kétségbe vonná, ha tanulmányozza okfejtésemet. Nekem már egész pici korom óta van hivatásom. Először a gépészmérnöki pálya jelentette számomra az egyetlen alternatívát. Már csak azért is, mert a nagymama ezt annyira határozottan állította. Amikor már olvasni is tudtam, saját hatáskörömben jelöltem ki magamnak az életpályák netovábbját — kémnek készültem. Rövid idő alatt rájöttem azonban, hogy a kémnek mindig egyedül és idegen pályán kell fociznia, és én tulajdonképpen társas lény vagyok. Meg aztán győzni is szeretek. A pályamódosítás eredménye: kémelhárító leszek. Néhány apróbb eltévelyedést leszámítva (királyfi, pápa, indián, hóhér) egészen hetedikes koromig elkötelezett maradtam a kémelkapó kopókapitányi foglalkozás mellett. Ekkor azonban jött a fizika. Így nincs azon mit csodálkozni, hogy mind erőteljesebben a feltalálói pálya felé kezdtem orientálódni annak ellenére, hogy ez többnyire kudarcot hozó útkeresés volt. Alkottam pl. egy betörőelőjelző készüléket. Működési elve az volt, hogy a kertkapun lévő csengőgombhoz csatlakozó vezetékkel párhuzamosított 2 db fémérintkezőt a szintén fémből készült kapu nyitásakor néhány másodpercig rövidre zárta, s a csengő megszólalt a lakásban. Noha tisztában voltam vele, a gonosz lelkületű bűnelkövetők attól sem riadnak vissza, hogy a kapu megkerülésével hatoljanak be zsákmányul kiszemelt kincseinkért, úgy véltem, ezzel is kevesebb esélyük marad aljas tervük megvalósítására. Sajnos azonban az élet gonosz tréfát űzött velem, mert a szerkezet betörő helyett kitörőt jelzett, mégpedig egész éjjel. Kitört ugyanis a vihar, s a hatalmas méretű esőcseppek remek villamos vezetőnek bizonyultak a nyári éjszakában. Apám igen feldúlt állapotban száguldott kék-sárga csíkos pizsamájában a kapuhoz, s nem lévén kellőképpen fogékony az elektromos jelenségek iránt, letépte és megtaposta a technika kíméletlenül alarmírozó sztahanovistáját. Aki próbálta már, bizonyára igazolja, milyen meddő dolog egy álmából riadt, bőrig ázott atyának elmagyarázni, hogy elhamarkodott tettével az egész emberiséget — de minimum a házat és összes lakóit — hajította prédául a gonosztevők kénye-kedvének. Talán az se vált ki információrobbanást, ha hozzáfűzöm, válasza is teljesen méltatlan volt egy zsenit nemző férfiúhoz. Minthogy további 5—6 esztendő kísérletezéseinek eredményei sem tudtak a családi türelmetlenség pusztító erőinek ellenállni, lassanként kijegecesedett az egy sokértelmű: jogász leszek. Figyelembe véve, hogy V. éves joghallgató vagyok, van is ebben némi realitás. Úgy vélem, sikerült meggyőznöm a hivatásos kétkedőket is s ma már mindenki előtt világos, egyedül én írhatok a hivatásról. S ha mégsem volt az okfejtésnek elsöprő ereje, íme a döntő érv, megkértek rá. A RIDEG VALÚ Katona koromban találkoztam első ízben szemtől-szembe olyan emberrel, akinek valódi hivatása volt. Az illető — ne merjen nevetni senki! — a könyvelés bűvöletében töltötte civil és sorállományú napjait. Olyan lelkesedéssel tudott beszélni e sokunk előtt csak elrettentő példaként ismert foglalkozásról, hogy a hallgatóságot csupán a kötelező erejű takarodó tartotta vissza az azonnali beiratkozástól, valamely könyvelői szakiskolába. Erre a megszállott fiúra gondolva, még elszomorítóbbnak érzem azokat a felolvasásokat — mert hiszen előadásnak nem nevezhetők —, melyeket alkalmasint végigunatkoztam egyetemi éveim alatt. Mégpedig azért voltam kénytelen átbóbiskolni ezt a jó párszor 50 percet, mert az oktatásban a „ha rövid az előadókészséged, toldd meg egy katalógussal”-elv egyre inkább polgárjogot nyer. Félve teszem fel a kérdést: nem lehetne a felsőfokútanintézetekben olyan személyeket megbízni az oktatói feladatokkal, akik — horribile dictu — profi szintű előadók? Ugyanis, ha jól belegondolok, jelenlegi felvételi rendszerünk szelekciója alapján kizárólag írni-olvasni tudók válhatnak egyetemi vagy főiskolai hallgatóvá. Ez talán még a protekciósokra is igaz. S amennyiben elfogadjuk axiómának az iménti megállapítást, fő- vagy mellékállású felolvasók alkalmazása szükségtelennek tűnik. Már hallom is az ellenvéleményeket, méghozzá (tanári?) karban: „Igen ám, de ezek az emberek a szakma kimagasló egyéniségei, valamennyien a tudomány elhivatottai, hát kitől tanuljon a diák, ha nem tőlük?!” Nos, a költők, írók is, akik pedig éppen a szavak mesterei, többnyire csapnivalóan adják elő remekeiket. Nekik is van hivatásuk — de ez nem az előadóművészet. Miért kéne pont a legkitűnőbb tudósoknak egyben cicerói képességgel is rendelkezniük? Talán a néhány évezreddel ezelőtt feltalált munkamegosztás módszere kiutat mutathat e költői kérdés és a rém unalmas valóság által határolt ördögi körből. Megkockáztatom tehát — az ókoriakra hárítva minden felelősséget — azt a javaslatot, hogy ne ragaszkodjanak a felsőoktatásban a tudományos címekhez, hanem inkább az előadókészséget kérjék számon azoktól, akik előadást kívánnak tartani. Kákán is csomót keresők kedvéért hozzáfűzöm, az számomra is természetes, hogy utóbbiaknál sem nélkülözhető a szakismeret, mégpedig felső-, de nem feltétlenül akadémiai (!) fokon. Az előadó specialistákat egyébként a tanszéki grafológus megüresedő státuszába lehetne felvenni. Nem lesz szükség ugyanis a napi 10 katalóguson szereplő aláírások azonosítására és valódiságuk ellenőrzésére, mert a hallgatók enélkül is örömmel mennek majd órára. És csakúgy, mint , a sajnos pillanatnyilag kisebbségben lévő szuggesztív erejű tanárok órái után, valamenynyien érzik majd, hogy nem gályarabok, hanem szabad egyetemi polgárok. Még az is megeshet, hogy értő ismerői lesznek a szakmának, mi több, az hivatásukká válik. Táj. (Szabó Péter rajza) Sándor Róbert grafikája Ráhajolunk az időre. (Molnár Sári rajza) A SZÍV DOBOGTATÓ ■ ■ // JOVO Minthogy magam is észleltem már, hogy környezetemben korántsem azokkal a szuperlatívuszokkal jellemzik zsenimet, mint amelyeket én helyénvalónak érzek, tisztában vagyok azzal, senki nem fog eszmefuttatásom elolvasása után így kiáltani: „tényleg, én milyen pocsék előadó vagyok!” Közreadom hát azt a módszert, melynek segítségével többé-kevésbé reális kép nyerhető az előadói készséget illetően. A tanóra befejeztével az oktató felszólítja a hallgatóságot, hogy vegyenek maguk elé egy kisebb darab papírt. Erre azonban ne a nevüket írják fel, ahogyan ez katalógusírásnál szokásos, hanem egy osztályzatot, egytől ötig. Értékeljék a tanerőt saját diákjai! A négy-öt alkalommal begyűjtött hallgatói osztályzatok átlagolásával máris minden érdeklődő „pályaalkalmassági bizonyítvány” birtokába juthat. S ha akadnak, akik kételkednek javaslatom tudományos megalapozottságában, azoknak mi mást mondhatnék: aki nem hiszi, járjon utána. Szörényi György