Egyetértés, 1884. augusztus (18. évfolyam, 211-241. szám)
1884-08-02 / 212. szám
212. SZÁM. 1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. BUDAPEST, SZOMBAT, AUGUSZTUS 2. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA I. 87. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDJNK, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. „ ... előfizetési díj: Vizekre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt Egy negyedévre 5 frt Egy ffévre „ 10 frt , Egy bora 1 frt 80 kr. Külföldre, 3 bora Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-,Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postatanrződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy azám 6 terajchár. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SS. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTERRE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Bécsien: Főügynökségünk, Stern .Móni hirdetési irodája, I. Wollzeile Nr.2. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. Haaaenstein és Vogler, I. Wallüschgassö 10« Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 1®. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban aiM>: Daube G. L. és Társa. Bárisban: R. Mosse, 40» r. Notre-Dame-d.*Vi«L ágenea Havas (piaca de la Bosrseh Az üldözöttek. Az üldözési mániában szenvedők sorsa valóban szánandó. Csupa ellenségeket látni maga körül, minden közeledőben egy-egy felfogadott orgyilkost vagy halálos ellenséget sejteni, félni még a szellőtől is, nehogy a mérges miazmák pusztító lehét, hozza magával; őrültnek lenni s folytonos remegésben élni az élet megmaradt roncsai miatt: ez a szerencsétlenség és nyomorúságnak netovábbja. S ezt a rettenetes betegséget elkapják olykor a «népek pásztorait is,mint őket Homér nevezi, a jólelkü és nem jólelkü fejedelmek, udvaraik, minisztereik, kormányaik. Ma Európaszerte megvan erre a betegségre a hajlandóság. Az állampolgárt kezdik nem alattvaló, hanem ellenség gyanánt tekinteni, akitől félni igen czélszerű. Tekintik elsősorban nem abból a szempontból, hogy mily hasznos tagja lehet a társadalomnak, az országnak, az emberiségnek, hanem hogy mekkora ellensége lehet annak esetleg. Számbaveszik nem azt, hogy miként tegyék őt jó polgárrá, hanem miként tehetik ártalmatlanná. Nem megnyerni kívánják, hanem védekeznek ellene. Nem arról gondoskodnak, hogy legyen harapnivalója, hanem arról, hogy kiszedjék méregfogait. Sokszor a méregfogakkal együtt az egészségeseket. Ez az irány dominál ma Angliában, Oroszországban, Ausztriában, nálunk, s kiváló tettekben nyilatkozik a legutóbbi napok alatt Németországban. Anarchizmus! Attentátumok ! Államfelforgatás! Üldözés, rablás, ölés, ezek a vészkiáltozások, a kormányok és a trónhoz közel levők remegnek mindenfelé, s iszonyú hajszát kezdenek üldözőik ellen, kiknek száma szerintük légió. A legújabb tény, hogy az orosz alattvalókat kiutasítják sorba Németországból. Az állítólagos ok az, hogy bele vannak közülök sokan keveredve a gyanúba, tudomással bírni a czár ellen tervezett varsói merényletről. Még ha fel is tesszük, hogy igy jáll a dolog, akkor is ép oly igaztalan, mint a minő barbár az, amit a porosz kormány elkövet. Valószínű, hogy az orosz elégületlenek egy része Németországban, különösen Poroszország keleti részeiben és Berlinben tartózkodik. Ott kevésbbé kell tartaniok a policziától, mint odahaza. A német rendőrség is megteszi ugyan kötelességét, ahol szükség van reá, de eléggé el van foglalva a saját dolgaival. Ezek elintézésére érdek is köti, a többiekre csak kötelesség. De hát ez még nem menti ki a porosz rendőrség eljárását. Azért, mert vannak egyesek, akik visszaélnek a helyzettel és körülményekkel, s a Németország nyújtotta vendégjogot forradalmi s felforgató mozgalmak folytatására használják fel, azért még nem szabad azok ellen fordulni, akik mindezekben nem vétkesek. A Berlin vidékéről kiutasítottak között igen sokan vannak, akik esztendők óta tartózkodtak azon a vidéken, hasznos polgárai voltak Németországnak, s fizették az adót. Ma utat mutatnak nekik. Pedig, hogy nem tudnak ellenök semmi kézzelfoghatót vagy bebizonyíthatót felhozni, az nyilvánvaló. Máskülönben kiutasítanák őket haladéktalanul, míg egy soknak egy egész esztendei terminust adnak az elköltözésre. Az igazságtalanság annál nagyobb, mert épen Berűn vidékén igen sok oly orosz alattvaló lakik, akiket maguk a poroszok csalogattak oda. Potsdamban például egész orosz gyarmat létezik, külön kis városrész. Abban az idben alakult meg, mikor a rokonság és barátság a legintimebb volt a szentpétervári és berlini udvarok között. Azt akarták, hogy a Potsdamba ellátogató cár otthon érezze magát, alattvalói, gyermekei között legyen, s alapítottak egy kis orosz gyarmatot, olyanokból, akiket direkt e czélból telepítettek ide Oroszországból. A gyarmat azóta folyton szaporodott, mígnem most ezek ellen is fordul a policzia. Amennyiben ez a tény az orosz alattvalókat illeti, nekünk nincs hozzá szavunk. A poroszok egyszerűen poroszló szerepére vállalkoznak, s épen Oroszország irányában nem először. Méltóság nélküli szerep, de az oly rendőrállamhoz méltó. Van azonban ennek a kérdésnek más vonatkozása is. Egyik az, hogy amint a polgári szabadságot egy idegen állam lábbal tiporhatja a másik állam kérelmére, úgy máskor lábbal tiporhatja annak kérelme nélkül is. Amint ma az orosz alattvalókat utasítják ki Berlin vidékéről, úgy holnap a magyarokra kerülhet a sor. S kerülhet anélkül, hogy a magyar kormány felkérné erre a berlini policziát. A másik, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, az a tulság, a melybe minden policzia ezzel a sok anarchista hajszával esik. Magán Budapesten is tart még a heccz. Egymásután szállítják át a határon az idegeneket, akikhez a gyanúnak csak árnyéka is közel esik. Ha ezzel csak valami kevéssel tudnák a fenyegető bajt kisebbé tenni, ám hagyján. De ez körülbelül semmit sem használ. Az az anarchista, akit Budapestről például Drezdába tolonczolnak, mint illetőségi helyére, semmivel sem javul meg mire hazaér. Viszont, a kit Drezdából mint idevaló származásút hozzánk küldenek, nem szűnik meg veszélyessé lenni, talán még veszedelmesebb lehet ott, ahol a viszonyokat jobban ismeri. Utoljára is mi lesz ezzel a sok tolonczozással ? Az anarchizmus ürügye alatt százakat hajszolnak át folyton a határokon, de azért ezek az emberek sem nem javulnak, sem nem fogynak, a hajon tehát ez által javítva nincs. Tessék az államoknak gondot fordítani a társadalmi bajok orvoslására, ez lesz az anarchizmusnak legjobb orvosszere. Olyan társadalmat nem akar felforgatni senki, amelyben jól érzi magát. De amikor a társadalom többet követel tagjaitól, mint amennyit viszont nyújt nekik, akkor ne csodálkozzunk, ha sokan akadnak, kik azt alapjaiban óhajtják felforgatni. KÜLFÖLD. — aug. 1. A konferenczia a tegnapi ülésen sem jutott megállapodásra. Waddington franczia nagykövet ugyanis, ki harmadnapja azt a reményét fejezte ki, hogy huszonnégy óra alatt meg fogja kapni kormányától az utasítást az új angol javaslatra nézve, kijelentette, hogy még nem kapott utasítást. Ez ellenében egy londoni magántávirat azt erősíti, hogy Waddington még délelőtt megkapta az utasítást, de mivel azt nem találta elég világosnak, újabb kérdést intézett Párisba. A diplomácziai körökben most ismét azt az aggodalmat fejezik ki, hogy a konferenczia mégis hajótörést fog szenvedni, mivel Francziaországnak Egyiptomot illető szándékai elvi ellentétben vannak Anglia czélzataival. Francziaország most a konferenczia elnapolására látszik törekedni, hogy a franczia-angol egyezmény, mint függőben levő, érvényben maradjon. Anglia ellenben azt óhajtja, hogy a mostani konferenczia sikeres legyen. Waddington londoni állása ez által most igen kellemetlenné lett, mivel a franczia-angol egyezmény megkötésekor azt sejteti, hogy Francziaország nem fog jelentékeny kifogásokat tenni Anglia pénzügyi javaslatai ellen. Anglia így állítólag rászedette magát, de Waddington ezt semmikép sem akarja elismerni. Ha Waddingtonnak holnapra sem lesz meg a kellő utasítása, Anglia, mint hírlik, a konferencziát, mely úgy sem mutathat föl semmi eredményt, berekesztettnek fogja nyilvánítani. Ezzel elesnék a francziaangol egyezmény is, s Angliának ismét szabad keze lenne Egyiptomban. Ami a semleges hatalmakat illeti, Olaszországra vonatkozólag azt erősítik a római félhivatalos lapok, hogy ez most Anglia pártjára állott. Ez az arczél változtatás különösen a német képviselők előtt érthetetlen. Németország ugyanis, mint egy múlt alkalommal említettük, inkább Francziaország, sem mint Anglia mellett van, amennyiben visszautasította azt az angol részről jött felszólítást, hogy érvényesítse befolyását a franczia megbízottakra az angol javaslat érdekében. Aligha ennek nem tulajdonítandó az a körülmény, hogy Lord Granville tegnap másodízben is visszautasította a német nagykövet amaz ajánlatát, hogy a konferenczia Egyiptom egészségügye fölött is tanácskozzék. A Times berlini levelezője július 30-ikáról ezt jelenti lapjának Németország magatartására vonatkozólag: Mi a valóságos ok, mely Bismarck herczeget arra készteti, hogy inkább a franczia, semmint az angol javaslatokat támogassa ? Meglehet, hogy a kancellár véleménye szerint Németországnak az egyiptomi pénzügyekkel kapcsolatos érdekei azonosak Francziaország érdekeivel; az is meglehet, hogy eltekintve a német bondheiderek érdekeitől, a konferenczia kitűnő alkalmat nyújt Bismarck herczegnek arra, hogy Francziaországgal összebéküljön anélkül, hogy Angliával egyenes ellentétbe helyezze magát. De még más föltevés is lehetséges. Vajon a német kanczellár, midőn Francziaország követeléseit támogatja, nem inkább Anglia javára dolgozik-e ? Bismarck herczeg mindig abban a nézetben volt — s ezt a berlini kongresszuson ki is jelentette Salisbury marquisnak — hogy az európai béke érdekében Egyiptomnak előbb-utóbb Anglia kezére kell jutnia, a miként a Balkán félszigetet is úgy kell tekinteni, mint egy esetleges örökséget, mely Oroszország és Ausztria-Magyarország közt osztandó föl. Ezért helytelenítette a kanczellár mindig az angol-franczia ellenőrzést, attól tartva, hogy a két nyugati hatalomnak a Nílus mellékén való együttes akcziójából olyanféle bonyodalmak keletkezhetnek, minőket a schleswig-holsteini osztrák-porosz okkupáczió támasztott. Végre Bismarck herczeg abban a nézetben van, hogy az egyiptomi pénzügyek khaosza európai konferenczia által nem oszlatható el, s mindaddig fog tartani, amig Angliának szabad keze nem lesz Egyiptomban, s amíg csupán saját felelősségére nem cselekedhetik, nem törődve a többi hatalmak beleavatkozásával. Mindezekből a berlini levelező azt következteti, hogy Bismarck herczeg, midőn Francziaország javaslatát támogatja, a konferenczia kudarczát mozdítja elő, s ily módon értésére adja Angliának, hogy az ő szabad és mindenkitől független eljárása sokkal nagyobb hasznára lehet Egyiptomnak, mint az európai hatalmak tanácskozása. Gordon tábornokra vonatkozólag Alexandriából a következőt jelentik a Timesnak július 29-dikéről: Egy görög kereskedő, ki Kasszalából ide érkezett, azt mondja, hogy látta Gordon tábornoknak egy 6 héttel ezelőtt a kasszalai mudirhoz intézett levele, melyhez bondák voltak csatolva, s melyben a tábornok azt mondja, hogy véleménye szerint Kasszala ép úgy körül van véve lázadókkal, mint Khartum. Ajánlja a mudirnak, hogy maradjon benn a városban s ne támadja meg a lázadókat a városon kivűl. Hozzáteszi, hogy 8—10,000 embere van, s mihelyt a Nílus áradni kezd, északnak szándékozik nyomulni gőzösein s megtámadja a lázadókat. — A kereskedő azt mondja, hogy úgy menekült el Abesszinián át, hogy az arabokat ezer dollárral megvesztegette. Mielőtt a várost elhagyta, ez megtámadtatott, de a lázadók 800 embernyi veszteséggel visszaverettek. A dongolai mudir sürgönyzi, hogy kiüríteni készül Dongoláts nemsokára Kairóba érkezik. Azt nem mondja, hogy be fogja-e várni Kitchener őrnagy megérkeztét. A Pall Mall Gazette, az angol kabinet radikális árnyalatának közlönye, egy legalábbis sajátságosnak nevezhető ajánlattal lép föl legújabban. Konstatálja ugyanis, hogy a brit kabinet nem szándékozik az ősszel expedicziót indítani Szudánba s így Gordont sorsára hagyja. A radikális lap tehát Francziaországot kínálja meg Gordon megmentésének feladatával. Gordon tábornok — úgymond — elutazása előtt nem titkolta, hogy jobb lenne Szudánt Francziaországnak ajánlani föl, semmint az anarchiának átengedni. «Ha a francziák, attól a kilátástól csábittatva, hogy a felső Níluson visszanyerhetik azt, amit a Deltán vesztettek, a karván után Tuniszból expedicziót küldenének Khartumba, ezt nem lenne jogunk ellenezni. És ha a franczia köztársaság kiszabadítaná az angol birodalom ügynökét veszedelmes helyzetéből, bizony megérdemelné jutalmul Szudán birtokát.» Csak az a kérdés, hogy Francziaország rááll-e erre az ajánlatra. Khinával még koránt sincs elintézve Francziaországnak az ügye s a franczia kormány máris Tanking gyarmatosítására készül. Mint ugyanis Alexandriából jelentik, a franczia tengerészeti és gyarmatügyi miniszter utasításai következtében az ottani franczia konzul gyarmatosok toborzását kezdte meg Tanking részére. A vállalkozó egyéneket ingyen szállítják el, csupán az eltartásért kell 80 frankot fizetni fejenkint. Letelepedésre különösen Ha-Noi és Hai-Fong városokat ajánlják. A szükséges felvilágosításokat és tanácsokat a letelepülőknek készséggel megadják az erre külön utasítást kapott helyi hatóságok. A Ferry kormányelnök, tekintettel a tonkingi hitel közelebbi tárgyalására sárga könyvet fog kiosztatni, mely a langszoni esetre vonatkozó összes sürgönyöket és tárgyalásokat fogja tartalmazni. • A franczia szenátus által megválasztatott s most a képviselőház előtt levő alkotmányrevizióról szóló javaslat így hangzik: Az 1875-ik évi február 25-iki alkotmánytörvény és a köztársaság elnöke által tett indítvány alapján a szenátus kijelenti, hogy revizió alá veendő: 1. az 1875. évi febr. 25-iki alkotmánytörvény 5-ik fejezetének a közhatalom szervezetére vonatkozó 2-ik szakasza. A szakasz így hangzik: A képviselőháznak a köztársaság elnöke által a szenátus egyetértésével való feloszlatása esetében az új választások három hónap lefolgása alatt elrendelendő. „II. Ugyancsak az 1975. évi február 25-iki alkotmánytörvény 8-ik fejezetének 3-ik szakasza, mely arra a kérdésre vonatkozik, vajon kiterjedhetne a revízió a kormány köztársasági formájára. A szakasz így hangzik: Az alkotmánytörvénynek úgy egészében, mint részeiben való revíziójára, vonatkozó határozatok a nemzetgyűlést képező tagok általános többsége által hozandók. III. Az 1875. évi febr. 24-iki alkotmánytörvény 2—7. szakaszai, melyek a szenátus szervezetére vonatkoznak, arra nézve, vajjon kihagyassanak-e az alkotmánytörvényből vagy nem. Az említett szakaszok közül a 2-ik meghatározza, hogy minden département hány szenátort választ; a további szakaszok így hangzanak: 3- ik §. Aki nem franczia, legalább 40 éves és nem bír a polgári és politikai jogokkal, szenátornak nem választható. 4- ik §. A megyék és gyarmatok szenátorai általános többséggel és szükség esetén lajstromos szavazás utján egy választótestület által neveztetnek ki, mely a megye vagy a gyarmat székvárosában ül össze és a következőkép alakittatik: 1. a képviselőkből; 2. a megyei tanácsosokból; 3. a kerületi tanácsosokból; 4. a községi választók által választott minden községi tanács egy-egy küldöttéből. 5. §. A nemzetgyűlés által választott szenátorok lajstromos szavazás útján, általános többséggel választandók. 6. §. A megyék és gyarmatok szenátorai kilencz évre választatnak és minden harmadik évben egy harmadrészben megnyitatnak. Az ülésszak kezdetén a megyék három osztályba soroztatnak, melyeknek mindenike egyenlő számú szenátorral bír. Sors által állapíttatnak meg azok az osztályok, amelyek az első és második három évi időszak elteltével megnyitandók. ,7. §• A nemzetgyűlés által választott szenátorok elmozdíthatatlanok. Halál, lemondás vagy más ok következtében beállott üresedés esetében két hónap alatt maga a szenátus gondoskodik az üresedés betöltéséről. IV. Az 1875. évi julius 16-iki alkotmánytörvény 1. fejezetének 3. szakasza, mely a közhatalom viszonyairól szól; ez így hangzik. Az ülésszak megnyitását követő vasárnapon valamennyi egyházban és templomban imádságok tartatnak, hogy kikérjék az istennek segítségét a gyülekezetek munkálkodására. Limából írják június hó végéről: úgy látszik, hogy a fegyveres polgárháború a pártoknak inkább békés választási küzdelmeibe megy át. Ez Iglezias elnök mostani kormányára nézve vereség lenne, amennyiben az ellenzéki áramlatnak és Cáceres tábornoknak engedményeket kellene tenni. A forradalmi mozgalmak ellenében a legutóbbi időben kifejtett törekvések közben Iglezias tábornok arról győződhetett meg, hogy a nép körében kevés rokonszenvvel találkozik arra, hogy Coceres tábornokot egészen elnyomhassa. Most egy itteni lap Coceresnek a chili csapatok fővezéréhez, Lynch altengernagyhoz intézett levelét közli, melyből a forradalmi mozgalmaknak közelebb való gyöngülésére és arra lehet következtetni, hogy a mozgalom az alkudozások csöndes révébe jut. Cáceres tábornok elismeri a chili és Iglezias tábornok közt létrejött békeszerződést. Véget óhajt vetni a polgáryér ontásának és állítólag csak azért marad a csapatok élén, hogy egy új nemzeti kormány megalakítását előmozdítsa. A forradalmi vezér népszerűsége, mióta a kormány csapataival szemben jelentékeny sikereket vívott ki, annyira növekedett, hogy lelkesülnek érette. Coceres kardcsapás nélkül foglalta el Huankagót és ott ütötte fel főhadiszállását. Cuzcot, az inkák régi fővárosát egyik tisztje hódította meg s Mista ezredest, az Igleziás tábornok által kinevezett profektet elfogta. Ozma tábornok ugyan elindult már Arequipából Cuzco visszahódítására, azonban már többször bebizonyult, hogy Iglezias tábornok csapatai csak kevés sikerre képesek s erre is csak akkor, ha Winchester- és Remington-lőfegyverekkel harczolhatnak a nyomorúságosan felfegyverzett indiánok ellen. A forradalmat csak a chiliek fegyveres beavatkozása segélyével lehetne elnyomni, azonban a chiliek ellen Coceres nem merészkedik tenni semmit, lehet, hogy a megkötött szerződéssel szemben való lojalitásból, vagy pedig mert érzi gyöngeségét. Lynch chilei altengernagy — mint hírlik —■ hivatalos alkudozásokba lépett Coceressel. Titkárát, Don Diego Armstrongot küldte el a forradalmi vezér főhadiszállására. A titokban tartott tanácskozásról, jó forrásból csak annyit tudnak, hogy Coceres-nek tudtára adták Chiliama kívánságát: lépjen három havi fegyverszünetre Iglezias tábornokkal, mely idő alatt a limai kongresszus egybehivatik és elrendeltetik az uj elnök választása. Hogy mennyi része van ebben a tanácsban Diderot és II. Katalin cárnő. Diderot nem volt kegyeltje a franczia udvarnak, mely nem szerette az ő szabadelvű filozófiáját. Mikor az akadémia egyhangúlag tagjául választá Diderot-t, a király határozottan állást foglalt az encziklopédia genialis megalkotója ellen, s megtagadta a választás szentesítését e szavakkal: «Ennek az embernek nagyon sok az ellensége.» S így nem is emelhette Diderot az akadémia dicsőségét, melynek különben is meg volt az a szerencsétlensége, hogy Francziaország legnagyobb szellemeit nem láthatta tagjai között. E mulasztás miatt azonban nem érheti vád s a kitüntetés megvonásának hibája egyedül csak a franczia udvart terheli. De egy idegen koronás fő, II. Katalin czárnő, kegyelmes szívvel volt a nagy filozófushoz, Diderot nagy szolgálatot tett befolyása révén az orosz czárnőnek. De la Rulhiére diplomata könyvet irt az orosz forradalomról s művében nem valami nagyon dicsőítette a czárnőt. Katalin megbízta párisi követét, Galitzyn herczeget, hogy a könyv megjelenését, ha módjában van, akadályozza meg. A tárgyalásokat azonban olyan ügyetlenül vezette a herczeg, hogy a czárnő óhajtása nem teljesülhetett. Ekkor lépett fel mentőként Diderot. Rábírta de la Rubiéret arra az ígéretre, hogy munkáját a czárnő halála előtt nem bocsátja közre. Ezt a szívességet nem feledte a czárnő, ki különben is tisztelője volt a nagy filozófusnak. Midőn Diderot-t arra kényszerté (1763-ban) a szükség, hogy könyveit eladja, a czárnő megvetette Galitczynnel 15,000 frankért az egész könyvtárt, melyet meghagyott továbbra is Diderotnak, kinevezve őt 1000 franknyi évi fizetéssel könyvtárosul. E tiszteletdíjat azonban két éven át nem küldték meg készakarva. Galitzyn egy alkalommal megkérdezte a tudóstól, hogy pontosan kapja-e jutalmát Pétervárról. Diderotnak nemmel kellett válaszolnia, de hozzátette, mennyire boldog, hogy a czárnő megvette könyvtárát s e mellett meghagyta neki «szerszámait.» Katalin megbízásából nemsokára 50,000 frankot küldtek neki Pétervárról, ötven évre való tiszteletdíjat előre, «nehogy feledékenység miatt kárt szenvedjen.» A czárnőnek ekként nyilvánult rokonszenve nagy hálával töltötte el Diderot-t. Szóval akarta kifejezni köszönetét s elhatározta, hogy 1773 őszén Pétervárra megy, a mi akkoriban, kivált hatvan éves embernek, nagy vállalkozás volt. A franczia iró rendkívül fényes fogadtatásra talált az orosz czárnő udvaránál. Szabad bejárása volt a czárnőhöz, ki nagyon szívesen beszélgetett vele s elhalmozta őt dicséretekkel és kitüntetésekkel. Daskov herczegnő azt beszéli emlékirataiban, hogy a czárnő maga mellé ültette mindig az idegen tudóst. Ha beszéd közben túlságosan lelkesedett, ráütött nem egyszer a cárnő térdére, ki ezt az udvariatlanságot mosolyogva tűrte. A szabadságról és népjogról a legliberálisabb eszméket fejtette ki az uralkodónő előtt. Katalin nagy elragadtatással hallgatta őt, de azért nem vette hasznát amaz elveknek, melyeket ő ajánlott. «Diderot — mondá — sok tekintetben száz éves, de némely tekintetben csak tiz.» Daskov herczegnő Diderotnak néhány levelét is közli, melyek közt legérdekesebb a következő: «Asszonyom! Semmi sem lehet igazabb, mint hogy én Péterváron vagyok. 800 vagy 900 mértföldnyiről jöttem ide, hatvan éves vagyok, elhagytam nőmet, leányomat, rokonaimat, barátaimat és ismerőseimet, hogy kimutassam hódolatomat egy nagy uralkodónő, a jótevőm iránt. Mit szól ön ehhez? Hogy jól tettem? Felelete bizonyára méltó lesz ahhoz a nőhöz, kinek kedélye, fogékonysága van s nem hiányzik az a tulajdonsága sem, mely nélkül sohasem lehet fölülemelkedni a középszerűségen: a lelkesedés. Mindemellett kétszer koczkáztattam életemet az utón; távol azoktól, kiket szeretünk, s a kik bennünket szeretnek, igaz, hogy nem sokat ér az élet. — Volt szerencsém a felségét annyiszor látni, ahányszor óhajtottam s többször, semmint remélni mertem. Olyannak találtam, aminőnek egykor Párisban magasztalták: egy Brutus lelkével és egy Kleopatra bájaival. Miként a trónon, úgy a magánéletben is sok ezrek szívét hódította volna meg előnyeivel. Nálánál senki sem érti jobban azt a művészetet, hogyan kell megadni az embernek a szabadság érzetet. Én a palotában a szólásnak legnagyobb szabadságát élvezem. Meg szabad mondanom mindent, ami eszembe jut; talán bölcs vagyok, ha bolondnak tartom magamat, s bolond, ha azt gondolom, hogy bölcs vagyok. Az eszmék, melyek Paksból Pétervárra kerülnek, persze nagyon különféle színeket öltenek.» E megjegyzéssel arra a balsikerre czéloz Diderot, mely szabadelvű politikai nézeteinek az orosz udvarnál jutott E balsikerről, melyet már Daskov herczegnő is említ, még pontosabb közlésekkel szolgál egy hasonlókép szavahihető tudósító, nevezetesen Ségur gróf, ki mint Francziaország követe, persona grata volt Katalin udvaránál. A gróf azt beszéli emlékirataiban, hogy a czárnőt egészen elragadta Diderot élénksége, szellemének eredetisége és hatalmas ékesszólása. De filozófiájának bölcseségéről nem sokat tartott. A követ szóról-szóra ezeket írja: «Gyakran és sokáig beszélgettem Diderotval, mondá nekem Katalin, de sokkal több kíváncsisággal, mint haszonnal. Ha hittem volna neki, birodalmamban fölfordult volna minden, törvényhozást, kormányzatot, politikát, pénzügyeket, mindent föl kellett volna forgatnom, hogy inpraktikus elveket állítsak helyükbe. De mivel többet hallgattam, mint beszéltem, a véletlen megfigyelő őt szigorú tanítónak, engem pedig az ő alázatos tanítványának nézett volna. Valószínű, hogy ő is annak tartott, mert idők folytán, midőn látta, hogy birodalmamban nem mennek végbe azok a nagy változások, melyeket ő ajánlott, bizonyos elégületlen büszkeséggel mutatott irántam csodálkozást. Én azonban így szóltam hozzá kedélyesen: «Diderot úr, a legnagyobb gyönyörűséggel hallgattam mindazt, amit önnek ragyogó szelleme sugall; de az ön szép elveivel, melyeket nagyon jól értek, az ember jó könyveket, de rossz vásárt csinálna. Reformtervei mellett megfeledkezik ön arról, hogy állásaink különbözők. Ön csak a papiroson dolgozik, mely eltűr mindent; sima és puha, s nem akadályozza semmivel az ön tollát, fantáziáját, de én, szegény császárnő, az emberek bőrén dolgozom, mely nagyon ingerlékeny és csiklandós. Meg vagyok róla győződve, folytatá Katalin, hogy Diderot engem e pillanattól fogva csak sajnálni tudott, s kicsinyes, közönséges léleknek tartott. Ettől a pillanattól fogva már csak az irodalomról beszélgetett velem, a politika kiveszett egészen társalgásunkból.» Eddig Ségur. Nagy okunk van arra a föltevésre, hogy Katalin csakugyan igy nyilatkozott a gróf előtt De caesari büszkeségével, mely örömest csalódott a Potemkin-falvakban, mert elpalástolták az orosz birodalom nyomorát, de amely nem szívelte a szigorú kritikát, kevésre becsülte Diderot kitűnő tanácsait, melyek talán jobbak voltak, mint az «éjszaki Semiramis» különböző kegyenczeinek sugalmazásai, kik az egész orosz államéletet módtalan romlásba vitték; tévedett Katalin abban is, a mit Diderotnak iránta való érzelmeiről mondott. Abból a levélből, melyet a lánglelkű iró Daskov herczegnőnek irt, világosan kitűnik, hogy mennyire rajongott a czárnőért.Némelyek bizonyára úgy vélekednek, hogy Diderot nem akarta föltárni igazi érzelmeit a czárnő meghittje előtt. De hogy lelkesedése őszinte, hamisítatlan volt, tanúskodnak arról Voland Zsófiához, legkedvesebb barátnőjéhez intézett levelei, melyekben legtitkosabb gondolatai és érzelmei nyilvánulnak. Oroszországból visszatérve, ezt irta 1774 április 9-dikén barátnőjének: «Visszajöttem, megrakodva tisztességgel. Ha két marokkal akartam volna meríteni a császári cassetteből, úgy hiszem, megengedték volna ezt is; de én inkább azon voltam, hogy a pétervári rágalmazókat elhallgattassam s a párisi hitetleneket hívőkké tegyem. Viselkedésem ez által igazabb és méltányosabb volt; mit sem remélve s mitől sem félve, elmondhattam mindent, amit akartam . . . Esküszöm különben, hogy életemnek ez a szaka önbecsülésemre a lehető legkielégítőbb volt. El kell, hogy higyjen mindent, amit önnek majd e rendkívüli asszonyról beszélni fogok. Mert dicséretemet ingyen adom, nem vásárolták meg tőlem.»—Június 15-én kimerítőbb levél következett. «Nem mondhatnám — írja Diderot Voland Zsófiának — hogy valami kellemes volt az az utazás, melyet tettem, de tisztességben gazdag utazás volt. — Úgy bántak velem, mint hazám becsületes és ügyes embereinek képviselőjével. Ilyennek tartom magamat, ha összehasonlítom a kitüntetéseket, melyekkel elhalmoztak, azokkal, melyeket a magam emberségéből követelhettem, így szóltam magamhoz: Be fognak mutatni a czárnőnek s köszönetet mondasz neki; egy hónap múltán látni óhajt megint; néhány kérdést fog hozzád intézni; egy másik hónap múltán elmegy hozzá búcsúzóra s aztán hazatérsz. Nem gondolja, hogy minden más udvarnál így lehetett volna lebonyolítanom a dolgot? Péterváron azonban szabad bejárásom volt az uralkodónő termébe. Belépek, megkínálnak hellyel s én beszélek azzal a szabadsággal, amelyet adnak. Amint távozom, kénytelen vagyok megvallani önmagam előtt, hogy abban az országban, melyet a szabad emberekének szoktak nevezni, egy rabszolga lelkét, míg a rabszolgák országában egy szabad ember lelkét éreztem magamban. Milyen uralkodónő! Milyen rendkívüli asszony! Nem fognak megvásároltnak mondani, mert bőkezűségét a legszűkebb határok közé szorítottam; hitelt adnak, ha néhány szavát idézem, meg kell vallania mindenkinek, hogy ez a Brutus lelke Kleopatra alakjában; az egyiknek szilárdsága és igéző bájai a másiknak,, hihetetlen fenköltsége a gondolatoknak, a kifejezésnek minden lehető grácziájával és könnyedségével; az igazság szeretete, mely oly nagy, a minő csak lehet. Ez az asszony úgy ismeri birodalmának minden viszonyát, mint ahogy ön ismeri saját háztartását.» Ki tagadhatja, hogy ez igazán túláradó dicséret. Bizonyára nem tartotta «kicsinyes lélek»-nek Katalint, midőn igy kiáltott föl: «Milyen uralkodónő ! Milyen rendkívüli asszony !» — Annyi azonban kétségtelen, hogy meglehetős keserűség fogta el, mikor liberális politikájával oly röviden végeztek Péterváron. Meg is irta ezt Daskov herczegnőnek, ki akkor Moszkvában időzött. «Hogy miért nem maradok itt, hol most annyira jól érzem magamat? Vagy miért nem utazom Moszkvába, hol ön nyugalmat s olyan társaságot szerezne nekem, melyben bizalmasan és szabadon fecseghetnék, s megadná kedves bálványomat, a legszentebb szentet, a semmittevést s nyújtana olyan szerencsét, mely az én eszméim után lenne szabva? — De, lássa madame, nem teszem meg, mert bolond vagyok, s az ön bölcsesége, az enyém, meg az egész világé abból áll, hogy érezzük a ránk nehezedő körülmények terhét, haragszunk miattuk s mégis prédájukká leszünk.» — Bármily homályos is Diderotnak ez a nyilatkozata, mégis kitetszik belőle, mennyire fájlalta ő, hogy Katalin nem vette komolyan politikai nézeteit. Arra nagyon is nagy embernek tudta magát, hogy eszméinek hatalmas tömegével ő felségének és az előkelő orosz társaságnak csupán csak esztétikai mulatságáról gondoskodjék ; teljes világéletében másra törekedett s egész lelkesedésével amaz elvekért harczolt mindig, melyeket bölcsészeti és szocziális műveiben kifejtett. Az a szerep, melyet Péterváron ráerőszakoltak, nem volt kedvére való, s ezért elhatározta, hogy a telet még a Néva partján tölti s azután visszatér hazájába. Nem faraghattak belőle udvaronczot s arra sem tudták rávenni, hogy e világ nagyjainak eltűrje szeszélyét. Nyilván a pétervári tapasztalatok bírták őt arra is, hogy Frigyes király meghívását ne fogadja el. Attól félt bizonnyal, hogy Berlinben is csalódás éri!