Egyetértés, 1884. szeptember (18. évfolyam, 242-270. szám)

1884-09-17 / 257. szám

i 1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG­: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. előfizetési díj.­Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt I Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre „ le frt Egy hóra 1 frt 80 tr. Kü­lföldre, 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-, Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai vérződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám 6 krajcxar. 257. SZÁM. BUDAPEST, SZERDA, SZEPTEMBER 17. KIAD­Ó­HIVATA­I : BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA­S. SS, HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Bétsben: Főügynökségü­nk: Stern Moritz hir­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppehk A., i. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, j. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein éa Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G L, és Társa, I. Wollzeile Nr. 1*. cl ei3u íj f- Riemergasse Nr. 12. h ííer>r'k, I. Wollzeile Nr. 1*. Herndl Alajos, ], Wollzeile Nr. 25. WrankMtban a j,.. D,ube G. L. H T4raa. Wéruban: R. Mosse, éO, r. Hotre-Dame-d.-Vist. Ageoee Hava, (pÍKa de la BoureeL Választások Horvát­országban. Ma indultak meg a választások a közelebb összeülendő horvát tartománygyűlésre Hor­­vát-Szlavonországban és a hozzá kapcsolt ha­tárvidéken, egy rendkívül zajos, botrányaival a kerek világon egyedül­álló, ismételve fel­függesztett országgyűlési cziklus s egy fékte­lenségében minden képzeletet felülhaladó, a nép legrutabb szenvedélyeit izgató választási kampagne után. Természetes érdeklődéssel kisérjük a hor­vát választások folyását s a közönségesnél feszültebb figyelemmel tekintünk azok ered­ménye elé. Hiszen ezúttal fog megválni, s a most folyó választások eredményéből lesz leginkább megítélhető, valjon Horvátország­gal található-e valamely tűrhető modus vi­vendi a jelenlegi alapon továbbra is, avagy magának ez alapnak megváltoztatása tolako­dik előtérbe kikerülhetetlen kényszerűség gyanánt. Mi természetesen az előbben it óhajtanók inkább, de ez utóbbitól sem fognánk megret­tenni. Egy az, a­mi ellen tiltakozó szavunkat határozottan latba vetni kötelességünknek is­merjük : az eddigi állapotnak, mely mellett soha se lehetünk biztosak a Dráva felől elle­nünk irányozható sicariusi döfés ellen, meg­maradása s Horvátországgal szemben köve­tett eddigi politikánknak, melynek ez állapot fölidézésében nagy része volt, folytatása. Ez ellen föl kell vetnünk szavunkat nem csupán szent István birodalma területi épsé­gének, hanem saját biztonságunk, sőt maga a tisztesség érdekében is. Mi volt Horvátország irányában eddig a magyar politika ? A híres fehér lap kiszolgál­tatása óta mind e mai napig nem egyéb, mint az engedmények folytonos lánczolata, melyek­nek, elismerjük, részünkről jó­hiszemü czélja volt a horvátok közt magunk iránt rokonszen­­vet, jó indulatot gerjeszteni s az anyaország és kapcsolt része között oly viszonyt támasz­tani, a minő föltételeztetik két oly állam kö­zött, melyek századok óta egy korona alatt egyesülve, jó- és balsorsban hiven osztoz­kodva, megszokták egymást «testvérország­nak» nevezni és tekinteni. Megváltjuk, kezdetben ez a politika mi ne­künk is az óhajtott czélra vezetőnek tetszett. A horvátok följegyezték kivánataikat az álta­lunk előre aláirt fehér lapra, követeléseik előre is megadattak s nyertek olyan autonó­miát, minőhöz hasonlóval Horvátországnál sokkalta nagyobb, gazdagabb, miveltebb tar­tományok sem dicsekedhetnek, s mely még egy Csehország szemében is, melynek törté­nelmi joga a teljes állami önállóságra sok­kalta erősebb, irigység tárgya volt s ma is az. De nem állapodtunk meg az első kiegyezés­sel nyújtott engedményeinknél, noha azonnal észre kelle vennünk, hogy Horvátország a ma­gyar alkotmányos élet keretében a födera­­lisztikus elemet alkotja. Ama 34 képviselő, kikkel Horvátország a magyar képviselő­­házban mindjárt kezdetben megjelent, a hor­vát tartom­ánygyűlés többségéből vált ki s kompakt, egyöntetű erőt képviselt. Mindazon kérdéseknél tehát, melyekben a magyar kor­mányoknak nagy többségre számítani nem lehetett, a magyar kabinetek állása egyedül és kizárólag e horvát kontingens magatartá­sától függött. S ők értettek is hozzá, hogy kritikus pillanatokban e kiváltságosan ked­vező helyzetüket kizsákmányolják, a­mi nem is volt nekik nehéz oly kormányokkal szem­ben, melyeknek kormányzati vezérelvük valt a miniszteri székekhez mindenáron ragasz­kodás. Megérkezett az idő, a­mikor az előbb kato­nai kormányzat alatt volt végvidéket is része­síteni kellett az alkotmány áldásaiban. An­­drássy gróf m­ár 1871-ben elő kezdte készíteni e műveletet, melynek szükséges feltétele a katonai kötelék lassankinti feloldozása volt. Tíz évig tartottak ez előkészületek, mely idő alatt egy pillanatra sem szünetelt a horvát ultrák izgatása és gyanúsítása, hogy Magyar­­ország a katonai végvidéket saját területébe akarja olvasztani. Végre eljött a pillanat, mely az izgatók kezéből a gyanúsítás e fegyverét kiütötte, a magyar képviselőház minden ér­demleges vita mellőzésével elfogadván a hor­vátországi képviselők számának a magyar or­szággyűlésen szaporításáról szóló előterjesz­tést, s ezzel eltávolítván az utolsó akadályt is, mely az egykori horvát katonai határőrvi­dék bekeblezésének a polgári Horvátország területébe még útjában állott. Ezzel a horvátok egyik legforróbb óhajtása teljesült, s végbement az, a­miről a horvát nemzeti vezérek másfél évtized előtt még ál­modni is alig mertek. Horvátország területe csaknem kétszerie nagyobbá jön, egy egész tartomány c­atoltatott hozzá, egy porlövet, egy csöpp vér kiontása nélkül, a katonai párt görcsös ellenzése daczára, mely egyedurasá­­gának ez utolsó várát vesztette el. Sőt da­czára a most vezérszerepet játszani akaró ultra nemzetiségi horvátoknak, kik a válságos időkben hazájuk egysége ellenségeihez csat­lakoztak, s az anyaországot azzal gyanúsí­tották, hogy a végvidéket magyarizálni akarja. Ez orgiák odáig fajultak, hogy az ogulini kerü­letben zendülésre került a dolog, melyet vér­rel kellett elfojtani. De ez a vér nem a hor­vát nemzeti ügy érdekében, hanem ellene folyt el. A katonai határvidéknek Hor­vátországhoz csatolása, mely által a horvátok politikai ér­telemben vett nemzetté lettek s mely által hazájuk megszűnt geográfiái csonk maradni, magyar államférfiak kezdeménye­zéséből, a magyar nemzet és a magyar tör­vényhozás testvéri jóindulatából, a magyar befolyás döntő súlyánál vált tén­nyé. A hor­vátok egymagukban, vagy épen a magyar be­folyás ellenére soha se juthattak volna el ez eredményhez, még így is csoda, hogy ők ma­guk meg nem hiúsították. Magyarország részéről valóságos ajándék­nak volt mondható a Horvátországhoz csatolt végvidék, annál is inkább, mivel ennek fejé­ben semmi viszontszolgálatot, semmi enged­ményt nem követelt. S tán végzetes hiba is volt, mely még megboszulhatja magát, hogy Fiume kérdése ez alkalommal végkép nem tisztáztatott. Akkor lett volna rá kedvező al­kalom, melyet elszalasztani nem lett volna szabad. De hát kormányaink politikájának vezér­eszméje mindig Horvátország dédelgetése, mindig az engedés volt, dac­ára annak, hogy az engedés minden egyes ténye után annál dühöngőbben tört ki ellenünk a «testvérnép» ádáz gyűlölete. Menjünk tovább. Horvátország a törvény értelmében ama költségekhez, melyek a szent korona összes tartományaival közösek, 5-57 százalékkal vagyis 8 millió s közel 300 ezer forinttal tartozott járulni. De mivel Horvát­ország a szigorú igazságosság alapján kiszá­mított ez összeget kiteremteni nem bírta, Magyarország a Horvátországgal kötött pénz­ügyi egyezményekben jog helyett a méltá­nyosság alapjára helyezkedett. Ezek értelmé­ben Horvátország nettó bevételeinek 45 szá­zalékát fordíthatta saját belszükségletei fede­zésére s 55 százalékkal járult a közös költsé­­gekhez. Ezzel Horvátország oly kedvező hely­zetet nyert, a minőhöz hasonlóval Európa egyetlen állama sem dicsekedhetik, mert egy sincs olyan, a­mely bevételeinek csaknem fe­lét fordíthatná saját belső adminisztratív szükségleteire. Maga Magyarország például beligazgatási költségeire alig fordíthatja be­vételeinek 18 százalékát. A tény az, hogy Horvátország az állami főszámszék által be­nyújtott s az országgyűlés zárszámadási bi­zottsága által felülvizsgált leszámolás szerint állami közös kiadások czímén a törvény sze­rint kötelezett 8 millió és 293 ezer forint he­lyett csak 4 millió 360 ezer forintot fizetett, vagyis Magyarország saját pénzügyi nyomo­rúsága daczára Horvátország helyett 4 millió forintot áldozott, s mindezt a testvéri jó vi­szony s az államjogi kötelék tiszteletben tar­tása kedvéért. S mi lett mind ez áldozatok, az öngyilkos­ságig, a saját országunk iránti hűtlenségig menő engedmények eredménye? Láttuk a híres czimerzavargások idején mi történt, hol ismét mi voltunk a meghunyász­kodó fél; tanúi voltunk a horvát tartomány­­gyűlésen lejátszódott utálatos jeleneteknek; s látjuk most a választásokat megelőző vad izgatásokat, melyek ignorálják a Horvátor­szág anyagi jólléte érdekében részünkről tett legújabb erőfeszítéseket is és melyek már odáig mennek, hogy Horvátországnak az anyaországtól elszakadását hirdessék, egy­előre csak a Starcsevicsek és Febnegovicsok ugyan, de a­kikkel szemben a magukat több­ségnek nevező «higgadtabb» elemek erélye­sen föllépni nem mernek, vagy nem akarnak,­­ akár így, akár amúgy, tehetetleneknek bizonyulnak. Most válik meg, ki az úr Horvátországban, a megvadult demagógok-e, vagy a magukat nálunk barátainknak valló, de otthon e mi­nőségüket határozottan tagadni kénytelen nemzeti pártiak ? Lehet, hogy ez­úttal még ez utóbbiak győznek. De akkor elvárjuk tőlük, hogy ha­tározott állást foglaljanak a szerződések mel­lett s az agitátorok ellen és ne folytassák a kétszínű játékot, melynek vége nem vezethet jóra sem itt, sem ott. Budapest, szept. 16. A belügyminiszteri államtitkársági provizórium legközelebb megszűnik. Mint ugyanis halljuk, báró Bánffy Béla a neki felajánlott államtitkárság elfo­gadására hajlandóságát kijelentette, és így a tár­gyalások valószínüleg már a legközelebbi napok­ban, az ezek szerint előrelátható eredmén­nyel, véget érnek. Az erdélyrészi szabadelvű párti képvi­selők, mint hallatszik, nagy megelégedéssel fogad­ják a várható kinevezést, annyival inkább, mert régebben is az volt szokásban, hogy ezt az állást er­délyi ember töltse be. A községi törvény revíziójának nagyjelentőségű kérdése képezi főtárgyát az országos központi jegyző­­egylet, holnap, reggeli 9 órakor kezdődő közgyűlésének. A községi élet gyakorlati szakemberei által e kérdésben kidolgozott emlékirat különösen hangsúlyozza a községi elöljáróság és első­sorban a községi jegyző értelmi mi­nősítésének kívánatos emelését; közrendészeti ügyekben tágítani óhajtja a községek autonómiáját; települési, nyilvántartási és illetőségi ügyekben, a községi pótadó kivetése, a pénztárkezelés, számvitel, a községi számadá­sok készítése és vizsgálása, a puszták, havasok községi közlekedési költségek tárgyában alaposan indokolt és jelentős reformjavaslatokkal áll elő. Ha törvényhozá­sunkban aktuális jelleget ölt a községi törvény revíziója, a gyakorlat férfiainak­ e munkálata mindenesetre becses anyagul fog szolgálni e kérdés megoldásához. A képviselőház háznagya az 1884—86-ki ország­gyűlésre megválasztott képviselőkhöz­­ a következő felhí­vást intézi: Miután a képviselőház termében csak annyi hely van, a­mennyi a képviselők törvény által megálla­pított száma, és a képviselőház pártjai együtt ülése be­vett természetes szokás, — s miután a szokás törvénye bizonyos szerzett jogi előnyt ad azon országgyűlési kép­viselőknek, kik ezelőtt is képviselők voltak, arra, hogy előhbeni helyeiket elfoglalhassák; s végre miután az el­helyezkedésnek kétségkívül előnyei és hátrányai lehet­nek, — mindezek alapján értesítem t. képviselőtársai­mat az eddigi szokásokról, s kérem azokhoz való járu­­lásaikat. Azon képviselőknek, kik a múlt országgyűlésen is tagjai voltak a képviselőháznak, akkor leírt helyei fel­tartva maradnak. Ha azonban ezen helyeikre változást óhaj­tanak, arról a háznagyi hivatalt hová­ hamarabb értesíteni legyenek szívesek, hogy ez a kiegyenlítést eszközölhesse. Az újra­választott oly képviselők, kik a múlt országgyű­lésen nem voltak a képviselőház tagjai, foglaljanak a fenmaradottak közül tetszésük szerint helyet, s azt je­gyezzék vagy megbízottjaik által jegyeztessék be, az e végre készen álló «helyfoglalási könyvbe», mely naponta reggeli 10—12, délután 4~6 óráig a háznagyi hivatalban nyitva áll Ha valamely helyre többen jelentkeznek, azt illeti bevett szokás szerint az elfoglalás joga, ki előbb jegyez­tette be nevét. A pártok együtt ülésének tekintetéből, s azért, hogy minden helyfoglaló tájékozhassa magát, min­den egyes, hely, annak megjelölésével, hogy melyik párt csoportjába esik — számmal van jegyezve, s e szám­ mellé jegyzendő a foglaló neve és a foglalás napjai Magától is értetik, hogy az itt­ elmondottak a képviselők­nek egymás közötti önkéntes helycserét vagy változtatást semmi tekintetben nem­ érintik, mert maga e felhívás is csak a bevett szokásról való értesítés kíván lenni, s a háznagyi hivatal önként ajánlkozik képviselőtársaimnak könnyebbsége és kényelmére, ez értelemben való közre­működésére. Kelt­i Budapesten,­ 1884.­ szept. 16-án­. A képviselőház háznagya: Kovách László m. p. A császárok összejövetele. A villanyos sodrony bőven hozza ama külső ün­nepélyességek hirét és részleteit, melyek közt Szkier­­nieviczében a szárazföld leghatalmasabb három ural­kodója cseréli ki egymás közt csókjait és bókjait. Vilmos császár is — noha agg kora miatt rá nézve minden kirándulás meggondolást igényel — szeren­­csésen eljutott a találkozás színhelyére s újra talál­kozhatott a mi uralkodónkkal, kivel csak nem régen is együtt volt, — valamint házi gazdájával az orosz czárral, kit már hosszabb idő óta — évek óta — nem látott. Ily környezetben pedig soha se látott, kell Valóban, külsőleg tekintve, nagyon fontosoknak annak lenni, mely ilynemű összejövetelt indokolttá és szükségessé tehetett. Hogy a czáron és czárnén kívül még a czárevics trónörökös, négy nagyherczeg és egy nagyherczegnő, négy állammi­niszter s a nagykövetek, kormányzók és hadvezérek egész serege jöjjön Ferencz József és Vilmos császá­rokat fogadni: ez valóban feltűnőnek látszik. Igaz, hogy a czár mind életkorra, mind uralkodásra nézve a legifjabb a három uralkodó közt s hogy neki az öt látogató magyar-osztrák és német uralkodókat a kifejthető legnagyobb fén­nyel és előzékenységgel kell már csak e miatt is fogadnia, de másrészről az a körülmény, hogy Bismarck, Kálnokig és Giers is együtt vannak s bizonyára nem puszta szertartás czéljából vannak együtt, annak föltevésére kény­szerít bennünket, hogy következéseiben nagy do­lognak kell annak lenni, a mely az orosz ural­kodó család irányadó tagjait ily tömeges összejöve­telre bírja. ■" Mi ez, vagy általában mik a megbeszélésre kitű­zött nagy tervek részletei: erről ép oly bizonyosan felvilágosít a közel­jövő, mint a­mily hallgatagok ez idő szerint az érdeklett diplomaták. Annyit teljes bizonyossággal fölvehetünk, hogy egy részről a szo­­cziális forradalom, s más részről a keleti kérdés az, mely egy vagy más alakban szőnyegre kerül miha­marább. E két dolog az, mely körül a három hata­lom különböző mérvben és irányban, de határozot­tan érdeklődik. Ismételjük: a közel jövő világot dérii erre. A merényleteknek és összeesküvéseknek, me­lyek oly divatosak orosz földön, eddigelé semmi nyoma. Őszintén örülünk ennek. S nem csak azért, mert saját uralkodónk is ott van s nem csak azért, mert undorodunk a fejedelmek el­leni gyilkos merényletektől. Hanem örülünk azért is, mert a föld, hol a hatalmasok találkoz­nak, a szegény lengyelek földje. Irtóztató átokként nehezedik a lengyel nemzetre az orosz kényuralom s e nemzet, mely szabadságáért oly hősiesen tud vérzeni és tűrni, megérdemli azt, hogy hóbortos merénylők ne adjanak az orosz kormány kezébe ürügyet őt még jobban gyötörni és pusztítani. Apponyi gróf beszéde, Apponyi gróf beszéde szép beszéd. Okos és csinos és szellemes, sőt még bizonyos mérvben népies is. Meglátszik a grófon, hogy a választási mozgalmakban nagy részt vett, hogy a nép előtt sokat beszélt, jó magyar népünk tömegeivel gyakorta érintkezett, s hogy a gondolatok kifejezésének világosságát kezdi már elsajátítani nagyobb mérvben, mint eddig tehető. Jól van ez így. Akár konzervatívok, akár liberálisok, akár realczionáriusok, akár for­radalmárok politikusaink és államférfiaink: legyenek ők érzületben, gondolkozásban s a gondolatok kifejezésében is népünkhöz — ennek nemesebb szelleméhez — minél köze­lebb. Legyenek azzá, a mivé gróf Apponyi is lehet még: a nép emberévé. Amaz áramlattal szemben, mely uralkodó pártjainkat és kor­­mányférfiainkat oly erősen sodorja Bécs felé, legalább az ellenzék férfiai maradjanak meg a magyar nép érzületeinek és szellemének áramlatában. Azonban Apponyi gróf még e téren újoncz, mondjuk, hogy nagyon ifjú. Beszédének nem egy része nagyon elárulja ezt. Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy a­mit Tisza Kálmánnak politikai egyéniségéről, pártjáról s politikai működéséről mondott , abban teljesen igaza van. Nem uj dolgokat Kecsvaja király Holttesténél. A Köln. Zrt. tudósítója Zuluföldön járva fölke­reste Ecsevében a londoni útjáról híressé vált és a szülőföldén valószinüleg méreg által kivégzett zulu király, Kecsvajo, vagy mint máskép nevezték, Cse­­tevajo temetkezési helyét. Tervének megvalósításá­ban számos akadál­lyal kellett megküzdenie. Fá­radságos utazásainak leírása után ilykép beszéli el további élményeit: «Szándékom keresztülvitele elé váratlan akadá­lyok gördültek. Az angolok közül még senkit sem bocsátottak be a király krályába és egy ismerősöm, ki igen jól beszéli a zulu nyelvet, napokig fárado­zott hasztalanul a bebocsátási engedély kieszközlése végett. A zuluk kereken megtagadták a kérelem tel­jesítését és ismerősömnek szemrehányásokat tettek, a­miért egyáltalában ilyesmit kívánhatott tőlük. Ekkor elhatároztam magamat az utolsó lépésre. Az angol tábor ezredesétől lovat kértem, mit az szí­vesen meg is adott. A tisztek óva intettek, ne fog­jak ily merész vállalatba, mert a vad ficzkók nem riadnak vissza az emberöléstől sem. Én azonban­­ tolmácsot kerestem, és miután egy szálas mulatt személyében találtam is ilyet, vágtáiva kilovagol­tunk a tábortól mintegy három mérföldre fekvő kralhoz. Ez a többi zulu telepítvényektől annyiban külön­bözött, hogy középpontját nem a köralaku, sövén­­nyel elkerített marhaistálló, hanem Kecsvaja király kunyhója képezte. A köralaku kerítés azonban itt sem hiányzott. Ettől oldalt volt egy kis rekeszték, melyben a fogyasztásra szükséges marhát vágták le. Kecsvaja minden eleség nélkül menekült ide 80 fő­ből álló kíséretével. Anglia etette a jó urakat, kik naponkint elfogyasztottak négy-öt ökröt. Mihelyt a dombon fekvő král kunyhóihoz érkez­tünk, leszálltunk és lovainkat két zulu gyerkőcz­­nek adtuk át, kik nem kevéssé megörültek e rop­pant kitüntetésnek. Lassankint a férfi lakosok körém csoportosultak, mire a legöregebbiket meg­­kérdeztettem, nem láthatnám-e a király holttestét. Előreláthatólag általános elszörnyüködés követte tolmácsom szavait és a vén zulu ezt válaszolta: «Ez először is lehetetlen, másodszor pedig nem is mi tőlünk, hanem a király fivéreitől függ.» «Akkor hát hivassátok ide azokat.» «De igen messze lak­nak innen.» «Nem bánom, úgyis elég időm van a várakozásra.» Legnagyobb örömömre néhány su­­hancz különböző irányban azonnal lerohant a domboldalon, én pedig azalatt szemügyre vettem zulaimat. Különösen feltűnt előttem két sajátságos ficzkó, kiknek teste mindenféle varázsszerekkel, pat­kányfarkkal, tehénfoggal, struezkarommal volt tele­aggatva. Arczuk ijesztő módon össze volt vagdalva és ujjnyi vastagságú forradások éktelenkedtek rajta, míg fejükre felfújt kis hólyag volt erősítve. (Ilyent a meghalt Kecsvajonak is kötöttek fejére.) E ritka példányok — misopik a magas északról —Kecsvajo házi orvosai voltak. Kérdezősködtem náluk a király halála felől, de semmit sem tudtam belőlük kihozni. Kecsvajo febr. 8-án rosszul lett és e szavakkal: «Végem van», egész hosszában elnyúlt a kunyhójá­ban kiteregetett tehénbőrön és nemsokára örökre elszenderült. Vájjon Usibepu barátja mérget kevert-e ételébe, meddő kérdés, mivel a való ebben a dolog­ban aligha fog valamikor kitudódni. Körülbelül fél óráig várakoztam, midőn minden oldalról kis­záló csapatok közeledtek felém. Las­san és méltósággal teljesen léptettek elém a király fivérei és rokonai, egytől-egyig kolosszális alakok. Minden ruházat nélkül, csak a harczosok jelvényé­vel, a hajgyűrűvel díszitve, jobbjukban a rövid fa­fütykössel jelentek meg, mögöttük csekély távolság­ban kísérőik, kiknek termete, ellentétben a főnökök zsírtömegeivel, valóban ideálisan szépnek mond­ható. Kecsvaja fivérei jóval magasabbak 6 lábnál és a háromszáz fontot bizonyára mindenikük meg­üti. Ő­felségeik nem végeznek semmiféle mozgást, hanem csak fogyasztják ernyedetlenül a töméntelen marhahúst. Testi ér­jük aligha felel meg tömegük­nek. Annál gyönyörűbb testalkatúak voltak a többi zuluk. Én oly kicsinynek és gyöngének véltem ma­gamat mellettük, hogy most már teljesen értem az angol katonák megfutamodását e ficzkók ezreinek támadásával szemben. Miután a zulu­ főnökök egyenkint üdvözöltek, vagy 15 lépésnyi távolságban a földre telepedtek. Ily módon vagy buszon foglaltak helyet félkörben, míg kíséretük mögöttük csoportosult, midőn Dabu­­lamandje, Kecsvajo legidősebb fivére megjelent. Ő az angolok legyőzője; kegyetlenség és vérszomj tekintetében méltó őseihez. Vad, de mindazonáltal­­ szép arczából villogó szemek kandikálnak ki. A fog­sora vakítóan fehér, mint általában a zuluké, fekete szakálla pedig hosszan folyik alá. A mély gyász jeléül ő is egészen meztelen volt, hozzám lépett, megrázta kezemet, aztán ő is legug­golt a zuluk által előhozott tehénbőrre. Mikor előléptem, általános csönd uralkodott. Be­szédem­ körülbelül így hangzott: «Régi barátja vagyok Kecsvaja királynak; Angliában egy ízben föl is szólított, látogatnám őt meg hazájában (ebből persze egy szó sem volt igaz); átjöttem tehát a messze tengeren, sok, nagyon sok pénzt adtam ki, ekkor utolér végzetem, a­mennyiben a király meg­hal. Fájlalom halálát.» Művészi pauza. A vitézek mozdulatlanul ültek és specc­em nem igen látszott őket föllelkesíteni. Lassankint azonban sziszegni kezdtek, aztán sajátságosan megperczegtették több hüvelyk hosszú körmeiket vagy csinos szelenczékből tubákot öntöttek tenyerükbe és nagyot szippantot­tak belőle. Én e jeleket valami zulu «Halljuk !»-fé­­lének véve, folytattam beszédemet: «Mivel tehát nem állt módomban megszorítani a derék Kecsvajo jobbját, legalább azt a helyet szeretném látni, a­hol meghalt. Én nem vagyok angol, hanem német, a hol­landusok testvére.» Erre általános elégült «acéh !» kiáltások hangzottak föl. A törzsfőnökök egyike az­tán nevemet kérdezte: «Nevem William.» «William, céh!» Örvendező nyögdécselés mindenfelől. A tár­saság megélénkült. Egy vén zulu, ki olyan titkos tanácsosfélének látszott, oda csúszott a többiekhez, véleményüket tudakolva. Tolmácsom eközben meg­mutatta nekem a király fivérét. Dambulamandsen («a vizen átmenő») kívül ott volt Ucsingana, Usnetu , Machanana («kevésből sokat csináló») és Undabugo («a kezdők egyike»). Kecsvaja ennyit tesz: A­kiről sokat beszéltek. Egy negyedóra múlva a titkos tanácsos fölszólí­tott, hogy kövessem. Közeledtünk a král középpontja felé, áthaladtunk a sövénykeritésen és egy körülbe­lül nyolcz láb magas, félgömb alaku kunyhó előtt állottunk, mely náddal volt fedve. Ajtaja alig volt két láb magas. Mit tehettem egyebet, négykézláb másztam be a kunyhóba. Attól tartottam, hogy erős hullaszagot fogok érezni, de szerencsére, ebbeli fé­lelmem nem bizonyult alaposnak. De a­mint nem éreztem, úgy nem is láttam semmit a sűrű homály­ban. Világítást kértem. Hoztak egy égő gyertyát és ennek segélyével szemlét tartottam a rendkívül forró helyiségben. A 15 láb átmérőjű kunyhó közepére egy csövek volt ütve; a tetőn különféle fegyverek függtek; jobb felől 10—15 asszony ült ös­zekupo­­rodva egymás mellett mozdulatlanul, balfelől egy köbméter térfogatú fekete szövettel bevont fa­láda állott — Kecsvaja koporsója. A ki­rályt halála után guggoló helyzetben gyapot­szövetbe burkolták, azután beleszorították ebbe a ládába és leszegezték. Hullája ott oszladozott már két hónapja a gyászoló feleségek szom­szédságában. A láda nagyobb volt, mint a kunyhó ajtaja és ezért elhelyezése végett az egész alkot­mányt föl kellett emelni. A láda aljába földet gyö­möszöltek, és ezért a büntelenség. Hosszabb ideig tartózkodtam a kunyhóban, meg­néztem mindent szegről végre, de azért mégis örül­tem, mikor kijutottam az alacsony ajtón a szabadba. Odakünn egész sereg szép asszony leselkedett rám, és én kifejeztem abbéli kívánságomat, hogy szeret­ném látni Kecsvaja király valamennyi feleségét. Óhajtásomnak a legnagyobb készséggel eleget tettek és pár percz múlva harmincz, a gyász miatt fésület­len és ruhátlan özvegy telepedett le körülöttem. Egy öregebb asszony hozzám lépve, parancsaimat kérte, mire én azt válaszoltam, hogy egyedül ily sok szépséggel és fiatalsággal való ismeretség reménye indított arra, hogy náluk alkalmatlankodjam. Kér­tem továbbá, engedné meg, hogy két aran­nyal meg­ajándékozzam, az egyiket a maga számára tartsa meg, a másikat pedig szíveskedjék átadni a boldo­gult király legifjabb feleségének. E szavaimra egy valóban szép, ártatlanságba és napsugárba öltözött lány csúszott előre és félig boldogan, félig szégyen­kezve átvette guineáját. Az öregebb asszony hang­súlyozta, hogy mikor Kecsvajával Angliában járt, látott ugyan már fehéreket, de olyat nem, a­ki egé­szen önzetlenül ennyit ajándékozott volna neki. Majd kezével jelt adott, mire az asszonyok egyhan­gúlag köszönetet csettentettek nyelveikkel, ilyenfor­mán «ngkosa!» Szegény asszonyok! Ha Kecsvajo nem e menedé­kében, hanem hazájában halt volna meg, az özve­gyek nagyobb részét már sírján lemészárolták volna, így például Gsaka, Kecsvajo nagybátyja, anyja ha­lála napján 7000 asszonyt és leányt mészároltatott le. E vérengző törvénynek itt ép oly kelete van, mint például Dahomeyben és a­mi legcsodálatosabb a dologban, az asszonyok maguk restellik jelen ál­lapotukat. Valamennyit különben sem gyilkolják le és úgy hiszem, mindenik reméli, hogy megkímé­lik. Az elhunyt király miniszterelnökének feladására a király fivérei és örökösei rávetik magukat a ki­szemelt áldozatokra és lebunkózzák azokat. Utánuk magát a miniszterelnököt is meggyilkolják, a­ki na­gyon jól ismeri e szokást, és jóllehet e halálnem rendkívül tiszteletre méltónak tartatik, alig­­ hiszem, hogy a miniszter úr egyhamar rászánja magát. Az angol kormány ily gyászünnepély tartását fölakasz­tás büntetése alatt megtiltotta. A zuluk nem akar­ták királyukat idegen földön eltemetni, hazájába, Matlabatenaba pedig részint az alkalmatosság hiánya miatt nem szállíthatták, részint azért, mivel félnek saját törzsrokonaiktól. És igy a szegény Kecsvajo még máig is temetetlenül fekszik Ecsovében, sze­gény feleségei pedig még mindig nincsenek lemé­szárolva. Miután még a zuluk emlékül nekem adták «régi barátom» egy burnótszelenczéjét, én is megajándé­koztam őket, aztán fáradságos utakon visszatértem kiindulásom pontjára.» KI LESZ AZ ÖRÖKÖS ? Irta BOISGOBEY. I. A Daudlerne-család. 8 (Folytatás.) — Igen, de majd kitombolja magát, s megválto­zik ... jól ismerem. A takarékosság vérükben van az e vidékbelieknek. Hogy rendes emberré válja­nak, csak meg kell nősülniök. Különösen ha sze­rencsések komoly, erkölcsösen nevelt, fiatal leányra akadni, kinek szilárd jelleme. ... — Ezt én nem vehetem magamra, szólt közbe Germaine, hangos nevetésbe törve ki; Laurence elpirult; Daudierne asszony összeszo­­k­tá ajkait; sógora ránczba voná szemöldeit, s a jó orvos észrevévén, hogy igen hamar, és igen messzire ment, így szólt : — De most látom, mily késő már az idő. Hadd búcsúzzam el önöktől asszonyom. — Nem eresztjük el gyalog, mond a bácsi. Bap­tiste itt hozza a theát, Igy ék velünk egy csészével, azalatt befognak, s kocsin viszik vissza Arcyba. Azután az inashoz fordulva : — Igaz, vacsorált-e az a fiú? — Nem, uram. Nem akart semmit elfogadni, s eltávozott, futva, mint egy őrült. — Nagy fáradságba fog kerülni, hogy arczképét lefesthessük, mond Germaine. Az orvos ég felé emelte karjait. Kételkedett, hogy megszelídíthesse ez erdei vadat. Elhatározta, hogy elfogadja Armand ajánlatát. — Hagyjuk holnapra, a komoly dolgokat, már magá, újra leülve. Nem tudta, hogy oly igazat jósolt.

Next