Egyetértés, 1885. június (19. évfolyam, 149-177. szám)

1885-06-03 / 151. szám

1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM 151. SZÁM. BUDAPEST, SZERDA, JUNIUS 3. 1~ r7................... ...............Tir"*f 1 . TM' -1~:: " 1 ."'■-■T^iT'TS'r'asss^siu - ■ , ■ ■ " ~t ......11 ■■ - wh» — ■■ ——-------------------——-——— KIADÓ-HIVATAL: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ. hirdetéseket és nyilttérbe VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Bécsien: Főfgynökségfink: Stemn Moritz hirdetési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., I. Stubenbaster Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12 Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban alM.: Daube G. L. és Társa. Túrnéban: R. Mosse, 40, r. Notre-Dame-d.-Vicl. Agence Havas (place de la Bourse). SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ KÉZIRATOKAT NEM KÜLDÜNK VISSZA. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ! Vidékre postán v. helyben házhoz hordva. JSgY egész évre . . 20 frt | Egy negyedévre. . 5 frt Egy fél évre ... 10 frt | Egy hóra . . 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr Fronczin-, Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába valamint amaz országokba, melyek a postai szerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy számára helyben & hr., vidéken T hr. Hugo Viktor temetése. «Hugo Viktor temetése nem temetés, hanem apotheosis.» így szólott Floquet, a franczia kamara elnöke Hugo Viktor ravatalánál. Többet is mondhatunk. Hugo Viktor temetése nem csak az elhalt lángész apotheosisa, de a század felmagasztosulása, az emberi szellem legdicsőbb megkoronázása. Mert soha még a puszta szellemi nagyság, melyet semmi külső hatalom nem támogat, czímnek, állásnak megkülönböztetése nem ériít, ilyen mindent felülmúló általános hódolatban nem részesült. Az állam nagyjai a külhatalmak képviselői, a hadseregnek főbbjei, a törvényhozó testületek, az összes hatóságok, a tudomány, művészet, irodalom kitűnőségei és mindenki, ki Francziaországban hitt, tekintélyt, hivatalt, dicsőséget, vagyont, hatalmat képvisel, mind ott lépdeltek a költő ravatala mögött. És nyomukban a párisi nép mérhetlen tengere, óriási tömegek, minőknek zavartalan összecsoportosulását elképzelni sem tudjuk. Másfél millió ember komoly, ünnepélyes gyászban, őszinte bánat és meghatottság kifejezésével. Valóban egy gyászoló világ képe ez, inkább mint az ég meghasadásának, a föld megrendülésének csodái, melyekkel szent legendák a vallásalapitók halálánál a világegyetem fájdalmát jelképezik. Mindez emberfölötti ünnepeltetés egy emberhült tetemeit illette, kit állására és szereplésére egyszerűen költőnek neveztünk, kinek a szorosan vett világtörténelemben helye sincs. Bizonyosan egyik legnagyobb dicsősége az a tizenkilenczedik századnak, hogy a géniusznak varázsát oly magasra emelte, a szellemi elsőbbségnek oly általános, mindenüvé elterjedő hatalmat biztosított! Dicsősége ez a temetés a franczia nemzetnek is, mely bebizonyította, hogy valóban a szellemnek választott nemzete és a czivilizácziónak előőrse, hogy összes politikai és társadalmi küzdelmei a való érdemnek uralmára, a szellemi nagyságnak diadalára czéloztak. De elvitathatlan ragyogó dicsősége ez a mai franczia köztársaságnak is, mely egyedül tette lehetővé, hogy nem az a hódolat, melyet külső körülmények és a hivatalos szokások teremtenek, hanem az a másik, mely önkénytelenül támad népmilliók lelkében, nyerte a legfénylőbb, legimpozánsabb kifejezést. Hány fényes, ünnepélyes temetést látunk, hol a nép hódolatának is kijut előirt része, mert persze a hivatalos rendezésnek népies részvétre is van szüksége. Hugo Viktor temetésénél ám megfordítva láttuk. Ott volt a hivatalos Francziaország is, ott volt az államnak és társadalomnak szertartásos gépezete, de ott volt, hogy a közönséges nép, a nagy tömegeknek érzelmeit szolgálja. Századunk még nem ért hasonló ünnepeltetést, hol a külső forma a lényeggel, az általános emberi érzelem a hivatalos renddel és szertartásos kifejezéssel oly tökéletes összhangzatban lettek volna. A gondviselésnek különös rendelése nyilatkozott Hugo Viktor irányában, hogy nem csak azt a magas életkort engedte elérnie, mely egyedül teszi lehetővé nagy szellemi hivatásnak beteljesülését, de megérnie engedte a valódi népies államforma győzelmét, annak az uj franczia köztársaságnak megszilárdulását, mely egészen az ő szellemének védnöksége alá helyezkedett. Gondoljunk csak rá, minek lettek volna a viszonyok, ha az államcsíny hőse még a Tuileriákban székel és Hugo Viktor a száműzetésben hal meg! A köztársaságnak volt oka, hogy Hugo Viktor temetését nemzetivé nyilvánítássá, mert ez a temetés viszont a köztársaságot a nemzet általános ügyének nyilvánította. A nagy költő ravatalánál a köztársaság újra megszentelte jogát és az egész franczia nép előtt újra felmutatta igazolását. A kihűlt szív lett a közös oltár, mely valamennyi élő szívet egyesített a szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeinek tiszteletében. A hosszú élet. Fodor József, kinek annyi jeles vizsgálódást köszönhetünk közegészségi viszonyainkat illetőleg, tegnapelőtt tartott felolvasásában igen érdekes összehasonlításokat tett a külföldi és hazai úgynevezett művelt középrend élettartamának hosszasága között. Úgy találta, hogy Magyarországon sokkal kevesebb évig élnek a tudományokkal foglalkozók, mint akár Német-, akár Francziavagy Angolországban. Tanáraink, tóráink, orvosaink, íróink, művészeink, államférfiaink nagy hátrányban vannak külföldi szaktársaikkal szemben az élet hosszúságát illetőleg, s ebben a sorsban még nejeik is részesülnek. Néhol a különbség igen nagy, szinte elijesztő, elszomorító, így például a tudósok és tanárok átlagos kora Francziaországban 71 év, nálunk csak 51. Az írók és művészek nálunk átlag 54 évet élnek, Francziaországban 66-ot, Angliában 69-et. Miben rejlik eme sajátságos körülmény oka ? Erre is igyekszik megfelelni a jeles értekezés. Felsorolja a sanyarú tanuló éveket, melyeket nálunk az ifjúság átél, a testgyakorlás hiányát a megletteknél, az életmódnak észszerűtlen voltát, a hiányos lakásviszonyokat, s a klubbokban és kártyaasztaloknál való sokat ülést. Hát mindezekben sok az igazság. Egy ily általános körülmény oka szerintünk sem keresendő egyetlen tényben. Az élet sok tényezőtől függ. Különösen a sanyarú tanuló évek nagyon is megérdemlik figyelmünket. Az ember el sem képzeli vidéken, micsoda nyomorral küzd egyetemi hallgatóinknak egy nagy része, kivált az, mely tanulmányaiból meg akar élni. Ezek természetesen a szegényebbek. Nálunk ritka már az, hogy valaki tudományos pályára adja magát, aki másként is megélhet. A szegény, az rendesen nagyon vékonyan van ellátva hazulról. Aki 40—50 frtot kap hazulról havonta, az már urnak tartja magát. Pedig akkora összeggel csakis okos gazdálkodás mellett lehet kijönni. Ifjaink nagy részénél ez az előfeltétel nincsen meg. A hónap első napjaiban elköltik, a mi kevésük van, a többi nagyobb részében az időnek formálisan koplalnak. Aki nagyon elővigyázatos, az adonálja magát ebédre. Már vacsorája, reggelije kevésnek van. Hát mit szóljunk még azokról, akik beiratkoznak egy-egy ügyvédi irodába, ott töltik a napnak nagyobb felét s kapnak érte 15—20 forintot. Vagy mit szóljunk azokról, akik óraadással, kisebb gyermekek tanításával keresik össze a legszükségesebb pénzecskét, melyből, ha megfizették a leczkepénzt, megvették a szükséges talányveket, letették a lakásért járó, s viszonyaikhoz képest nagy bért, élelmezésükre nem jut annyi, hogy naponta egyszer jóllakjanak. És ez olyan baj, amelyen nehéz segíteni. Az egyetemet bajos áttenni valami kis és olcsó városkába, mert ott a szegény tanuló még nehezebben talál foglalkozást. Legegyenesebb és leghathatósabb eszköz még kellő számú stipendiumok kiosztása az állam által. De ez sem mehet végtelenig. Kétségkívül vannak azonban a rövid életnek más okai is minálunk. Ilyen egyik, hogy még azok is rendetlen életet folytatnak, akik valamely álláshoz, vagy foglalkozáshoz jutottak. Bíróságainknál az újon kinevezettek esztendőkön át kénytelenek szolgálni, mint joggyakornokok, havi 30 frt mellett. Hogy éljen abból valaki rendesen? A minisztériumoknál sem áll jobban a dolog. A tanárok, midőn helyettesekül kineveztetnek, a fővárosban is 800 frtot kapnak, lakáspénz nélkül. Ez kevés arra, hogy az ember testi erejének gyors felemésztése nélkül megélhessen, még akkor is, ha nőtelen. íróink nagy része, különösen a hírlapoknál dolgozók, éjszakai munkát kénytelenek végezni, oly fizetésért, melyből csak a legszükségesebbre telik. Nincs pálya, vagy alig van, amelyen a fiatal ember tűrhető kényelemmel, anyagi gondok nélkül élhetne. S ha a fiatal korban kimerítettük erőnk javát, keveset használ a jólét, mely később bekövetkezik. De van egy további baj is. Szeretünk utat adni. Benne van a vérünkben. Feszitünk, mikor nincs miből, s ennek meg van azután a maga böjtje. Fiatal +"\\-fijaink, hivatalnokaink, tóráink, ügyvédeink s hasonló foglalkozású egyéneink sorában ritka az olyan — feltéve, hogy apai vagyona nincs — a kit nem nyomna kisebb-nagyobb adósság. S ezt nehéz később letörleszteni. Fokozott munka, s bizonyos nélkülözés szükséges hozzá. Az pedig nem nyújtja az életet. A baj nem olyan, hogy abszolúte lehetetlen lenne rajta segíteni. Okosabb, realisztikusabb, az életnek inkább megfelelő nevelés ehhez az első eszköz. Nagyobb számú stipendiumok nyújtása, s a kisebb hivatalnokok fizetésének felemelése az, amit az állam tehet. De legtöbbet tehet ki-ki maga, okosabb, s az egészségnek inkább megfelelő életmód által. Ezt sokszor csak akarni kell. VIDÉK: * A felvidéki magyar közművelődési egyesületnek május hó 31-én Trencsén-Teplitzben tartott közgyűlését Szalavszky Gyula nyitramegyei alispán, az egyesület alelnöke, a következő beszéddel nyitotta meg: Tekintetes közgyűlés! A megjelenésben tőle nem függő okokból nagy sajnálatára akadályozott szeretett elnökünk, herczeg Odescalchi Gyula elhárítlatlan távolmaradása miatt és képességek tekintetében engem felülmúló t. kollégám, Lehotzky Lajos úr határozott kívánsága folytán, engem, a legkevésbé hivatottat ért a jelen közgyűlés vezetésének szép, rám nézve kitüntetést képező, de általában sikeresen alig megoldható feladata. A viszonyok, melyek közt eme gyűlésünket megtartjuk, a rendesnél nagyobb jelentőségig domborítják ki összejövetelünket , mert mi a külföld képviselőinek, akik hazánk fővárosában a magyar munka diadalmenete díszítéséhez nemcsak készségesen, de meggondolva járulnak, mai gyülekezésünkkel figyelemreméltó adatot szolgáltatunk arra nézve,hogy a magyar birodalom minden izma működésben van, hogy mi nem pusztán anyagi téren óhajtjuk a kultúrnemzet jellegét vívni ki, hanem hogy törekvéseink egyúttal az összes szellemi és erkölcsi tényezőknek a magyar állameszme és a magyar nemzeti ügy feltétlen szolgálatába való szegődtetésére is irányulnak. Úgyis azt mondja egyik jeles hazánkfia, hogy az élénkség, mellyel valamely népfaj a nemzetiségi küzdelemben részt vesz, életrevalóságának, önérzetének és erejének bizonyítéka s valljuk be őszintén uraim, hogy mi a jelen század elejétől fogva élénkké vált nemzetiségi eszme körül világszerte kifejlődött és még ma is domináló harczban hosszú ideig a szenvedőlegesség szerepére kárhoztattuk magunkat és alig vettük észre, hogy magyar községeink úgy ritkulnak, mint ahogy ősszel a fák levelei hullanak; sem azt, hogy itt oly aspirácziók ütötték fel merészen tanyájukat, melyeket némileg önérzetes államnak hallgatólag tűrnie nem szabad. A legközelebb lefolyt múlt azonban üdvös fordulatot eredményezett, mert ma már örömmel konstatálható, hogy Magyarország minden vidékén a káros elbizakodottság léhasága szűnni és enyészni kezd, és hogy helyébe akarat lépett, mely remélhetőleg addig pihenni nem is fog, mig a hon minden lakóját a magyar állam kizárólagos tekintélyének elismerésére nem kényszeritette. S ha már a külföld képviselői vizsgaszemekkel bonczolják szervezetünk életrevalóságát és jövendőbeli fennállása feltételeinek miségét, akkor az országos kiállítás adataiból láthatják, hogy a magyar elem becsülettel közvetíti ez országban a nyugati haladás és czivilizáczió művét, meggyőződést meríthetnek arra nézve, hogy a magyar embernek van ugyan értelmes és kozmopolitikus munka legbonyolultabb gépezete rejtekeinek felismeréséhez, de a mi összejövetelünkből következtessenek arra is, hogy oly gépezet, mely a magyar faj jelleg elsimítását eredményezhetné, nálunk működésbe sikeresen abszolúte nem hozható. Ily körülmények közt a t. közgyűlés nem csodálom, de bizonnyal mély hálával kisérem ama jelenséget, hogy mig egyrészről a bölcsen és a magyar nemzeti érdekeknek megfelelően kormányzott Trencsén megyének ez egyesület létesülte körül is már feledhetetlen érdemeket szerzett hazafias közönsége bennünket, a magyar igaz ügy vándorapostolait, általuk soha nem igényelt és eddig talán ki sem is érdemelt szívélyességgel fogadni kegyeskedik, másrészt a hazafias sajtó képviselői, kiket egyesületünk eddigi sikere jelentékeny részben érdemként megillet, ma ismét megjelenni s ügyünket országos ügy jellegével felruházni szívesek voltak. Az országos sajtó é rokonszenves közrehatásának köszönhetjük azt, hogy fáradozásunk fokozatosan méltányoltatik, aminek kifolyásául vehető, hogy oly törvényhatóságok is iratkoznak be folyton alapitó tagokul, melyek a leküzdeni czélzott veszedelmek által közvetlenül nem érdekelték ugyan, de azt felfogták, miként a kellő időben kiirtatlan maradt méreg a test szervezetének szivét is megmételyezni képes. Mi egyébiránt a közgyűlés anyagi erőink jelen korlátoltságánál fogva szerénynek mondható eddigi működésünk erkölcsi vívmányaival teljesen meg lehetünk elégedve. A megalakulásunk által testet nyert eszme, a velünk egyesült törvényhatóságok határain túlcsapongva, hatalmas szárnycsattogtatásaival a Királyhágón túl is felrázta a hazafias közönséget és létet adva az erdélyrészi magyar közmivelődési egyesületnek az általunk megvetett alapot mintegy szentesítette, törekvéseinek érvényesülését pedig hazánk oly területére irányította, hol a veszély a legújabb tapasztalatok szerint is, helyenként imminenssé vált. Fokozhatja megelégedésünket még inkább az, hogy a lelkesült rokonszenv tüneteivel találkozunk egyesületünk körébe tartozó egyes törvényhatóságok oly vidékein is, melyekre nézve nem minden alap nélkül aggódtunk, hogy szándékaink balul magyaráztatni és félreismertetni fognak. A tapasztalatok, melyeket egyletünk buzgó küldöttjei, Odescalchi Arthur hy és Libertiny Gusztáv urak Árvamegyében gyűjtöttek, oda mutatnak, hogy a nem magyar ajkú nép is ösztönszerűleg érzi egyesületünk czélzatainak jogosultságát és tisztaságát. Tudják ők, hogy a mi a nemzeti önvédelem legtermészetesebb kötelességeit akarjuk teljesíteni; hogy mi a társadalom elszórt erőit a nemzeti erő és öntudat fejlesztése érdekében központosítni óhajtjuk, hogy mi sem óvodáinkban, sem más intézményeinkben hitfelekezeti összetartozást bolygatni távolról sem akarunk, hogy mi senkinek anyanyelvét némává tenni nem szándékozunk; de hogy mi másrészt a méltánytalan és jogosulatlan követelésekkel szemben az államalkotó és államfentartó nemzet jogos igényeire utalunk és a felvilágosítás békés útján, a mivelés fokozásával, az ellenünk felfogadott bérenczek hamis és veszélyes tanának leálczázásával lehetőségét nyújtani óhajtjuk annak, hogy ez állam előnyeit, hivatalos nyelvének elsajátítása által minden bár idegen anyanyelvű honpolgára egyaránt élvezhesse, és megsemmisitni akarjuk amaz ellenséges szövetkezéseket, melyeknek czélzatai csakis a magyar állam romjain, az elpusztult nagy nemzet hulláin mehetnek teljesedésbe. Ily jeligék alatt működő egyesületünk mai rendes közgyűlésére nagy számban megjelent tagokat szivemből üdvözölve, a közgyűlést megnyitottnak nyilvánítom. KÜLFÖLD — junius 2. Az angol-orosz tárgyalások alatt, mióta ezek folyamán a békés irány kerekedett felül, teljesen háttérbe szorult a pendzsehi eset elintézésének vagyis választott bíró előterjesztésének kérdése, annyival inkább, mert Sándor czár a Komarov tábornoknak kitüntetésül adott vitézségi diszkarddal és pénzbeli jutalommal ezt a kérdést Anglia szégyenére végkép megoldani, vagy legalább elintézni látszott. Most ismét meg van pendítve ez a kérdés, és ismét a Daily News az, mely a friss hírrel előáll. E lap értesülése szerint ugyanis Angolország és Oroszország közt megegyezés jött létre, hogy a dán királyt felkérik, hogy a pendzsehi ügyet illetőleg vállalja el a választott bírói tisztséget, miután előzőleg meggyőződést szereztek maguknak, hogy a király hajlandó e feladat elvállalására. Régebben már Gladstone is tett ilyen kijelentést — amelynek, úgy látszik, a fentebbi csak egyszerű ismétlése — de akkor még Komarov kitüntetését nem is sejtették. Mindenesetre kérdés, hogy csakugyan van-e kedve a dán királynak egyoldalú ítéletmondásra vállalkozni, mert azt csak nem várhatni tőle, hogy egyenesen az orosz csórt, aki még veje is, desavuálja. Ugyancsak a pendzseki esetre és pedig kizárólag erre vonatkozik az uj angol kékkönyv, melyet egy londoni táviratunk szerint ma tettek közzé. A benne levő okiratok márcz. 29-től május 4-ig terjednek s tartalmuk már nagyobbrészt ismeretes. Midőn az orosz kormány hosszas gondolkodás után kijelenti, hogy elfogadja Angolország ama javaslatát, mely szerint annak eldöntése, hogy a márczius 16-diki egyezséget ki sértette meg, választott bíróra bizassék, az orosz nagykövet Lord Granvillenak azt indítványozta, hogy az eldöntés Vilmos német császárra bizassék, ki erre egyedül alkalmas személyiség. Lord Granville erre azt válaszolta, hogy választás úgy a császárnak az orosz czárhoz való a rokonságánál, mint a két ország benső viszonyánál fogva nagyon közelfekvő eszme s tekintettel a császár állására, hosszas tapasztalataira és katonai nagy hírnevére, az angol kormány nem kifogásolja e választást és bizonyára a császár is alig fogja megtagadni e tisztség elvállalását, ha arra őt mind Vyrsz. JEanBa A HÓ TITKA. — Angol regény. — 15 A PAULINA szerzőjétől. IX. FEJEZET. Szeret! Az igazi felelet mégis csak ez volt. De ajkáról is kellett hallanom. — Mondd ki, édes — mondd ki, egyszer, esedezem. Ajka reszketett, keble hullámzott. A pir tovaömlött arczáról s lelopózott fehér nyakára. — Igen, suttogá, — most, hogy már késő, szeretlek . . . Vadul kaczagtam föl. Mellemre szoktam Philippát. — Késő! — kiálták. — Ötven évi boldogságot élvezhetünk még! — Már késő, viszonzó Philippa. — A kedvedért, Róbert, megmondtam, hogy szeretlek ... Szerelmem, megcsókollak, azután bocsáss el és mondjuk egymásnak istenhozzádot. — Ha a halál egyikünknek a szemét lezárja, akkor mondunk egymásnak istenhozzádot . . . addig nem, mondám s ajkam hosszú, kéjes csókba forrott össze az övével. Philippa mély sóhajjal, szeliden, de erővel bontakozott ki ölelésemből. Fölállott, úgy álltunk egymás előtt a márványpadozaton, egymás szemébe nézve. — Róbert, monda gyöngéden, — mindezt el kell feledni. Búcsúzzunk, holnap válnunk kell.— Philippa, kettőnk élete ezentúl egy. — Nem lehet. Kíméljen, Róbert. Ön jó volt hozzám. Nem lehet. — De miért? Miért? — Miért kell-e azt kérdezni? Ön tisztességes, becsült nevet visel, én pedig, tudja hogy mi vagyok: meggyalázott nő. — Megbántott nő, lehet, de nem meggyalázott. — Oh, Robert, a világ szeme előtt a kettő teljesen mindegy. Ön olyan volt hozzám, mint testvérem, ínségemben önhöz fordultam; ön megmentette életemet, elmémet. Legyen még ennél is jobb: kíméljen még attól a kíntól, hogy önnek kint okozzak. Nézése, szava, mozdulása mind könyörögni látszott. Oh mint szerettem volna megmondani neki, hogy erős hitem szerint ő törvényes neje volt annak az embernek! Csak nehezen bírtam elfojtani a szavakat, melyek ajkamra törtek. Nem mertem szólni. Mert ha megmondom neki, hogy házassága érvényes, azt is meg kell mondanom, hogy férje meghalt s talán azt is, hogyan halt meg. — Philippa, mondám,— életem egész boldogsága, egyetlen örök vágyam az, hogy hitvesemmé tegyelek. Gondold el, hogy mikor nem volt jogom ezt kérni, milyen sivár volt az életem ; gondold el, milyen lesz ez az élet, ha tudom, hogy szeretsz s mégsem akarsz az enyém lenni! .. . Hived voltam-e, Philippa ?— Az ég a megmondhatója, mennyire ! •— Akkor hát miért tagadod meg tőlem a jutalmat, holott szeretsz? — Oh, kíméljen ! . . , nem lehet, nem akarom. . . Róbert, édes Róbert, miért venné ön nőül tehetséges ember létére a — Sir Mervyn Ferrand — eltaszított — kedvesét? . . . Miért kelljen pirulnia neje miatt a világ előtt? — Pirulnom! A világ előtt! . .. Mi nekem a világ rajtad kívül ? Te vagy nekem minden, édes. Szeretsz . . mit kívánnék egyebet ? Mához egy hétre férj és feleség leszünk. — Soha! soha! Nem tehetek rosszat annak az embernek, a kit szeretek . . . Róbert, isten veled, örökre! Összekulcsolta kezét s vadul futott el az udvaron. Már az ajtóhoz ért s ki is nyitotta félig, mikor megfoghattam. — Csak egyet ígérj meg, mondám, ■— azt, hogy megvárod itt, amíg visszajövök . . . Nem tart öt perczig. . .. Nem sokat kérek, Philippa. Philippa lehajtotta fejét. Bementem az ajtón s pár percz múlva anyámmal tértem vissza, ki meglepetten nézett rólam Philippára. — Mi baj? kérdé az ő vidám mosolyával. •—■ Czivakodjatok, fiatalok? Philippa nem felelt. Szótlanul, lesütött szemmel, összekulcsolt’ kézzel állott ott. .— Anyám, szólok, én ma megkértem Philippát, hogy legyen nőm. Megmondtam neki, hogy egész boldogságom az ő beleegyezésétől függ. Évek óta szeretem s végre ő is szeret engem. . . Igen, szeret. . . Anyám önkéntelenül kiáltott föl örömében s előre lépett. Megállítottam. — Szeretem, és ő is szeret,folytatom, de nem akar nem lenni. És miért? Mert attól fél, hogy szégyent hoz egy tisztességes nőre. . . Ön ismeri az ő történetét, ön anyám nekem. Ha valaki, úgy bizonyára ön az, aki nevem tisztességét megóvni kívánja. És ön bizonyára tudni fogja, hogy kit kívánna hitvesemül. Mondja meg neki. .. Nem szóltam többet. Anyám kitárt karokkal lépett előre s a következő pillanatban imádoztam már a keblén zokogott, mialatt ő súgott neki valamit, amit nem hallhattam, de sejthettem. Igazam volt, midőn anyám nemes lelkében biztam. — Hagyj magunkra kissé, Robert, monda, mi alatt Philippa még folyvást sirdogált keblén. — Negyedóra múlva visszajöhetsz. Elfordultam s kimentem a szűk utczára. Nézegettem a lassan lépkedő, méltóságos arczu férfiakat és fekete szemű nőket, a kik a ház előtt elhaladtak, néztem a pajkos gyerkőezők játékát, s egy végtelennek tetsző negyedóra leforyása után visszatértem a házba, megtudni, hogy nyájas szószólóm mit végzett érdekemben. Anyám és Philippa ölelkezve ültek egymás mellett. Philippa, amint a patioba beléptem, félénk boldogság kifejezésével emelte rám a szemét. Anyám fölállt, s megfogta kezét. — Róbert, monda, — sikerült végre meggyőznöm őt arról, hogy te és én legalább felülemelkedünk azon elfogultságon, amit világ véleményének szokás nevezni. Megmondtam neki, hogy tudván mindazt, amit tudok, semmi okot sem látok arra, hogy ő ne lehessen a te nőd. És megmondtam neki, hogy már édes magáért is szívesebben látom, ha őt veszed el, mint bármely más nőt a világon ... És úgy gondolom, ő mindezt el is hitte nekem. Anyai szeretettel teli szemmel nézett rám, megcsókolt és magunkra hagyott. Kitártam karjaimat, hogy ráfonjam a világ legszebb asszonyának derekára, s ragyogónak, pompásnak tetszett az egész világ ... Nagy szerelmem győzött! . . . És mégis, az üdv e pillanatában is, gondolataim akaratlanul szálltak el egy hóboritotta angolországi utszélre, egy fehér halomhoz, mely alatt hetekig hevert egyszer egy borzalmas valami ... Álom volt álom! Annak kellett lenni, rémes álomnak! . . . Feledd el, North Róbert, és élvezd a boldogságot, melyet végre elnyertél! X. FEJEZET: A pallos lezuhan. Philippa, amint egyszer meg volt győzve arról, hogy az akadályok, melyeket az én jóvoltomért való gondoskodás a vágyaim teljesülése elé gördített, nem legyőzhetetlenek, nem állott többé ellent; én pedig szinte elveszettnek tekintettem minden egyes napot, amely addig letelik, amikor őt hitvesemnek nevezhetem. Anyám rábeszélései után nem volt nehéz megnyernem Philippa beleegyezését ahhoz, hogy egybekelésünk rögtön megtörténjék, mihelyt a szükséges formaságoknak eleget tehetünk. S jóllehet már ki is tűztük a napot, mégis elhalasztottuk az esküvőt, még pedig az én kívánságomra. Volt is okom, boldogságom pillanatát késleltetni. Tudván mindazt, amit tudtam, az a kérdés merült föl, hogy Philippa minő név alatt esküdjék meg? Leányneve vagy amaz álnév alatt, melyet vele Sir Mervyn Ferrand (ő tudta, mi okból) egy darabig viseltetett vele, vagy pedig az igazi név alatt, melyet, ha Mrs. Wilson igazat mondott, törvény szerint jogosan viselhetett? Olyan nagy fontosságot helyeztem arra, hogy házasságunk érvényességéhez a kétségnek árnyéka se férhessen, hogy kellő megfontolás után föláldoztam vágyamat s egybekelésünket annyi időre halasztottam el, hogy Angliába siethessek s ott beszerezzem a kellő bizonyítékokat, hogy Philippa a meghalt Sir Mervyn Ferrand özvegye. Azt adtam ürügyül, hogy különféle vagyoni dolgokat kell rendeznem, mielőtt házasságra léphetnék. A lehető legnagyobb gyorsasággal utaztam Angliába , Liverpoolba. Egy hétig maradtam ott, s ez idő alatt alapos értesülést szereztem annak a nőnek az életéről és haláláról, ki a Mrs. Wilson által megnevezett időben halt meg s Lucy Ferrand név alatt temettetett el. Szerzett értesüléseim nincsenek összefüggésben ezzel az elbeszéléssel. Bármilyenek voltak is ama nő hibái, története szomorú volt , mint, úgy látszik minden nőé, kit a Sir Mervyn Ferrand átkos szerelme megrontott. Kutatásom eredménye röviden ez volt: Ferrand évekkel ezelőtt kelt egybe azzal a nővel. Közös megegyezéssel váltak külön. Ferrand, az ő czinikus gondatlanságában, soha sem törődött többé vele, s ami még különösebb, a nő sohasem háborította. Azon a napon halt meg, melyet Mrs Wilson levelében említett. A személyazonosság kérdését könnyen el lehetett intézni, úgy hogy ha Philippa élni kívánt volna a Sir Mervyn Ferrand özvegyét megillető jogokkal, e jogait minden nehézség nélkül érvényesíthette volna. De bíztam abban, hogy számos év fog elmúlni, amig megtudja, hogy az az ember meghalt. Angliába érkeztemet senkivel sem tudattam; szülőföldemre való visszatérésemet némileg koczkáztatottnak tekintettem. Nem lehetetlen, hogy köröztetnek. Ha a gyanú valami módon Philippára irányoztatott, én szökésének részese, szintén nem lehettem büntelen. De megnyugtattam magamat azzal, hogy ha veszély fenyegetne bennünket, értesültem volna róla, mert első sietős útrakelésünk után egyáltalában nem iparkodtam hollétünket titkolni. Ez úgyis hasztalan lett volna. Anyámnak ismerőseim voltak Angliában, akikkel levelezett, nekem meg bankárom, ügyvédeim voltak, akikkel mindenesetre érintkeznem kellett. Williamnek is irtam volt, hogy adjon túl a házon, ahogy csak lehet, magának pedig keressen más helyet. Azt azonban mégsem tartottam czélszerűnek, hogy hazajövetelemet valakivel tudassam. Mialatt a Philippa érdekében tudakozódtam, rajta voltam, hogy értesülést szerezzek arról is, hogy a holttest fölfedezése óta mi történt. Arról értesültem, hogy köztudomás szerint a bűntény még mindig homályba van burkolva. Nem tartóztattak le senkit, nem vádoltak senkit, a bűnténynek semmi okát sem fedezték föl, s mostanáig még gyanúba sem vettek senkit. Valóban úgy látszott, hogy — habár a kormány száz fontnyi jutalmat tűzött ki — a Sir Mervyn Ferrand halála a soha ki nem nyomozandó gyilkosságok sorozatát fogja gyarapítani. Mindezekből megtudtam azt is, hogy Mrs Wilson megtartotta ígéretét s nem szólott. És most, hogy már hónapok múltak el s a közönség figyelme elfordult a feltűnést keltett esettől ; most, hogy Philippa ép oly távol, sőt távolabb volt, mint valaha, attól, hogy fölébredjen benne annak az emlékezete, amit fájdalmában és őrültségében öntudatlanul elkövetett : remélni mertem, hogy a fölfedezéstől legkevésbbé is alig kell már tartani. Kutatásaimnak, kérdezősködéseimnek ez az eredménye kimondhatatlanul megkönnyebbített, és az első vonattal, Lady Ferrand halálának bizonyítékaival fölfegyverkezve, igazán vidám szívvel siettem vissza Sevillába, Philippához, és a boldogsághoz, mely mellette várt. (Folytatása következik,)