Élet és Tudomány Kalendáriuma, 1963
Varga János: Petőfi, a politikus
Közéleti mondanivalója kezdetben nem lépett túl a liberálisok — a reformerek — eszmevilágán: üdvözölte és népszerűsítette őket, támogatta akcióikat, még a hajdan fényes múltat is úgy idézte a tespedő jelen ostorozására, akár a nemesi reformmozgalom ideológusai. Egy táborban menetelt a liberálisokkal — és mégsem volt velük maradéktalanul azonos. Nagyobb indulat feszített benne, szavai mélyebbre szúrtak, akár a haza „fekélyeiről”, a javaikat külföldön tékozló nagyurakról, akár a nemesi előjogokról beszélt. Ellenfelének tudta az életét kenyeséggel töltő nemest, aki nem törődik ,,a hazának száz bajánál”, és egyre inkább nemcsak a természeti-földrajzi világról, az egyéni élet kisebb-nagyobb eseményeiről kezdett a nép hangján vallani: a társadalmi kérdésekhez is mindinkább a kizsákmányoltak oldaláról közeledett. Első állomása volt ez a nemesi liberalizmus tartalmától minőségileg eltérő, Magyarországon új világnézetnek, a plebejus demokratizmusnak, amely hazánkban mindeddig csak Táncsics Mihály eszméiben jelentkezett. Az ingadozó vagy a harc elől megfutamodó reformerekben való csalódása arra tanítja, hogy a kiváltságos osztályból érkezettek nemcsak máshonnan indultak mint ő, de céljuk sem mindenben azonos az övével. ,,Kunyhóból jó mind, aki a — Világnak szenteli magát” — vágja a nemesi reformerek szemébe, akik ,,tettre gyávák, önzők áldozatra”, és évről évre szóharccal vesztegetik a drága időt. Már-már igaztalanul általánosít, mikor az ellenzék ingadozó vagy kevéssel is beérő csoportjai helyett a liberális tábor egészére zúdítja haragját. ő a szegény embereknek akar új világot, új hazát teremteni, a hétköznapyak munkás dolgozójának, aki eddig áldozatul adta vérét-verejtékét „az uraknak birtoka — s jogáért, kik őt később éhen halni hagyták”. Mert „Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! — Kéz is kell még, mely a földet kihányja. ..Se kéznek nincsen semmi érdeme Petőfi túllépett a nemesi liberalizmuson, ösztönös irodalmi népiessége tudatos politikai demokratizmussá nőtt. A nép uralomra segítése az irodalomban , gondolatvilágában a nép politikai uralmának előkészítésével lett egyértelmű. E népuralom akkor lesz tökéletes, akkor tölti be feladatát. „Ha majd a bőség kosarából — Mindenki egyaránt vehet, — Ha majd a jognak asztalánál— Mind egyaránt foglal helyet, — Ha majd a szellem napvilága — Ragyog minden ház ablakán. . Az utópista szocialisták megálmodott eszményi társadalma derengett fel Petőfi jövőbe néző tekintete előtt . És szemhatára már nem pusztán a hazát fogja át : a szabadság győzelmét akkor ítéli teljesnek, ha az világméretekben gyűri maga alá a szolgaságot: „Ha majd minden rabszolga-nép — Jármát megünni síkra lép — Pirosló arccal és piros zászlókkal — És a zászlókon eme szent jelszóval: — Világszabadság!” Álmaiban „rabnemzetek bilincsét” tördeli, a világszabadságért kész áldozni szerelmet, életet, hiszen „Meghalni az emberiség javáért, — Mily boldog, milyen szép halál!” Internacionalizmusa azonban nem hátfordítás nemzetének, sőt a világszabadság igenléséhez épp saját népének érdekeiből kiindulva jut el. Legtöbbet a magyar nemzet sötét jelene és jövendő boldogsága foglalkoztatja, talán azért is, mert: „Itt minálunk nem is hajnallik még. — Holott másutt már a nap úgy ragyog.” Egyszerre tudta magát embernek és magyarnak, munkásságában elválaszthatatlanul egybeforr a magyarszabadság és a világszabadság gondolata. Felfogásában a népszabadság eszméje a haza fogalmával ugyancsak elszakíthatatlan kapcsolatba került. A haza nem más, mint a szabadságra emelkedett nép köztulajdona: „Hol a szabadság, ott van a haza”, és: „Haza csak ott van, hol jog is van. — S a népnek nincs joga.” Petőfi részleteiben nem rajzolta meg az általa remélt igazságos új világot, és ebben elmaradt az utópisták mögött. De előttük járt a közvetlen feladatok megítélésében és abban, hogy jobban felmérte az áhított teljes szabadsághoz vezető utakat-módokat. Hirdette, hogy a jobbágyvilág eltörlése, a Habsburg-uralom megtörése, a nemzeti