Élet és Tudomány, 1968. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-31 / 22. szám
sedik, mocsárrá, láppá válik, végül pedig teljesen kiszárad. Ez a jelenség nagyon jól ismeretes a Tiszánál. A meanderezés — azaz a kanyargás — növeli a folyó hosszát, a túlságosan nagggyá növekedett kanyarok átvágása, »lefejezése« viszont csökkenti. Sokszor mesterségesen idézik elő azt, hogy a kanyarok lefűződjenek. Ez árvízvédelmi szempontból is rendkívül fontos, mert ha a folyó befagy, akkor az olvadás kezdetén az egyes, még öszszefüggő, nagyobb jégtáblák könnyen megakadnak a kanyarulatokban, így keletkeznek a rendkívüli pusztítást okozó jeges árvizek. A TISZA SZABÁLYOZÁSA A meanderezés nemcsak a jeges árvizek veszélyét idézi fel, hanem a »közönséges« árvizekét is. A bő csapadékú hegységi vízgyűjtőterületen kialakult árhullámok ugyanis a folyó alföldi szakaszán szinte egymásra torlódnak. (A vízgyűjtő az a terület, ahonnan a lefolyó vizek mind az illető folyóba kerülnek. A Tisza teljes vízgyűjtőterülete 157 ezer négyzetkilométer, ebből körülbelül 45 ezer négyzetkilométer jut Magyarország területére, túlnyomó részében az alföldi síkságra.) Amikor a fentebb említett »víztorlódásra« sor kerül, a Tisza nem tudja »levezetni« a normális vízmennyiségnek többszörösére növekedett víztömegét. Ezért a víz kilép a folyó medréből, megindul az áradás. Mindezen árvízveszélyek elkerülése, vagy legalábbis csökkentése érdekében szükségessé vált a Tisza szabályozása. A Tisza vízivilágának első, minden részletre kiterjedő tanulmányozására 1834 és 1846 között került sor Lányi Sámuel mérnök vezetésével. Ezt csakhamar követték a szabályozást előkészítő munkálatok is. Az anyagi fedezetet Széchenyi István mint Országos Közlekedési Bizottmány elnöke biztosította. A Tiszára és mellékfolyóira vonatkozó általános szabályozási tervet Vásárhelyi Pál készítette el 1846- ban. Tervének az volt a lényege, hogy a számtalan kanyarulat miatt lassan hömpölygő folyót a kanyarok »nyakrészének« átvágásával és a meder gátak közé szorításával gyorsabb folyásra készteti. A gátak egymástól való távolságát 750—1000 méterre javasolta. Mindezekkel a munkálatokkal elérhetőnek látszott az, hogy az árvizek olyan gyorsan levonuljanak a folyón, mint amilyen sebességgel a szabályozás előtt a folyó vize normális körülmények között (azaz középvíz idején) folyt. Vásárhelyi azonban művének megvalósítása előtt elhunyt és így nem védhette meg terveit Paleocapa Péternek — az olaszországi Pó folyó hírneves szabályozó mérnökének — ellen javaslataival szemben. Paleocapa ugyanis sokkal mérsékeltebben kívánta a Tiszát megrövidíteni (azaz kevesebb kanyart akart átvágni), ugyanakkor azonban egymástól nagyobb távolságban levő gátakat javasolt. Végül is egy kompromiszszumos javaslat született. A gátakat illetően Paleocapa, az átvágásokra vonatkozóan pedig Vásárhelyi útmutatásait követték. A gátakat gyakran több, egymással párhuzamos sorban építették fel. A tényleges munkálatokra 1846 és 1867 között került sor, de néhány további szabályozási munkát a századforduló után is végeztek még. A munka arányait néhány érdekes adattal szemléltetjük. A Tisza a szabályozás előtt 1419 kilométer hosszú volt, ebből 955 kilométer jutott hazánk területére. A szabályozás után a folyó teljes hossza 966 kilométerre csökkent. Ehhez 114 kanyarulatot kellett átvágni. Az átvágások hossza 136 kilométerre rúgott. A szabályozások előtt a folyó esése egy kilométeres szakaszon 3,7 centiméter volt. A szabályozás után ez az érték 6 centiméter/kilométer értékre növekedett. A védőgátrendszer teljes hoszszúsága elérte a 4000 kilométert, ami hosszabb mint a Budapesttől Mekkáig terjedő távolság! A felszabadulás utáni időkben is tovább folytatódtak a Tiszával kapcsolatos munkálatok. Elkészültek a tiszalöki, kiskörei, sajfoki, kőtelki, milléri, hódmezővásárhelyi öntözőrendszerek, a 108 kilométer hosszú Keleti Főcsatorna, amelyen ezertonnás uszályok is közlekedhetnek, és megkezdődött a Tiszavasvárinál elágazó Nyugati Főcsatorna építése is. A gátak közé szorított, megrendszabályozott folyó továbbra is középszakaszjellegű maradt. Meanderező képességét sem veszítette el. A gátak között is képes kisebb kanyarulatokat kifejleszteni. A mérések tanúsága szerint az utóbbi hatvan-hetven évben hoszsza ismét megnövekedett, körülbelül öt kilométerrel. Dr. Szegedi Nándor egyetemi tanársegéd