Élet és Tudomány, 1975. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1975-04-11 / 15. szám
GYÓGYSZERÉSZNŐK A miniszter ugyancsak szakvélemény közlésére kérte fel a Magyarországi Gyógyszerész Egylet vezetőségét is. A Tudományegyetem Orvostudományi Kara 1895. április 2-án tartott ülésén adta meg válaszát, kifejtvén, hogy „Európa legtöbb állama megengedte a nőknek az orvosi tanulmányokkal való foglalkozást és gyakorlatot, aminek egyik oka az, hogy a férfi orvos működését néha megnehezíti a női szeméremérzet. Mielőtt azonban nálunk is teljesíttetnék a nők kívánsága, fel kell vetni a kérdést, vajon nálunk szükséges-e, kívánatos-e, lehetséges-e e kívánalom teljesítése. A külföldi államok kormányhatóságainak jelentései nem voltak biztatók. Anglia, Franciaország, Németország és Svájc egybehangzóan jelentették ki, hogy: 1. bár az orvosi tanulmányokra elégséges számmal iratkoznak be nők az egyetemeken, a kellő előképzettség hiányában kellő sikerrel nem végzik tanulmányaikat, kivételesen azonban vannak, kik teljesen egyenlő sikerrel haladnak a férfiakkal; 2. a női hallgatók legnagyobb része csakis az orvosdoktori címet szerzi meg, de ezzel tanulmányait befejezettnek tartja; 3. a nők nemcsak a gyermekek és nők gyógyításával foglalkoznak, hanem főképp a kisebb sebészeti műtéteket szeretik végezni, így tehát eltérnek ama rendeltetésüktől, amellyel különösen és elsősorban indokoltatik a női orvosok szükségessége; 4. sokan abbahagyják a gyakorlatot, mert férjhez mennek, vagy mert más megélhetési módot találnak. A Kar végül is oda condludált (arra a következtetésre jutott), hogy a hazai viszonyok közt nincs szükség női orvosok képzésére." E megfogalmazás csak az orvosok képzéséről szól, de minden bizonnyal a gyógyszerészekre is vonatkozott. A „patikáriusné” A Magyarországi Gyógyszerész Egylet 1895. június 7-én tartott gyűlésén értékelte azokat a véleményeket, amelyeket az ország minden részéből kértek. A titkári beszámoló szerint a huszonnégy járás közül a nők alkalmazása mellett nyilatkozott öt, ellene tizenhárom. Hat járás részben nem küldött jelentést, részben nem tartott ülést, vagyis mindenképpen tartózkodott a véleménynyilvánítástól. Az igazgatóság tagjai is véleményt nyilvánítottak: a javaslat ellen nyilatkozott négy tag, mellette azonban csak kettő. Elutasító döntést hoztak. Ezt a miniszterhez címzett levelükben így fogalmazták meg: .......a közoktatásügyi kormány korántsem tesz szolgálatot szakmánknak, ha megengedi a nőknek a gyógyszerészi pályára való lépést.” A korabeli lapok — mind a szaksajtó, mind a napi sajtó — nagy teret szenteltek a kérdésnek. E cikkek hangja is jórészt elutasító volt. A cikkírók a nők gyenge fizikumára hivatkoztak, amely — úgymond — lehetetlenné teszi az esetleg 12—44 órás helytállást. Ugyanígy a nők gyenge idegrendszerére, érzékeny lelkületére, mely miatt nem tudnák elviselni a közönség esetleges durva bánásmódját. „Végül ne feledjük azt sem — írja az egyik tiltakozó —, hogy a nőt a természet eszményi, szép és magasztos célra szemelte ki. A nő hivatásában a valódi szerepkör nem a nyilvánosság, hanem a szűk családi kör.” Dr. Légrády Erzsébet, az első nő Magyarországon, aki a gyógyszerészdoktori címet is megszerezte