Élet és Tudomány, 2019. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2019-12-06 / 49. szám
Pesti Korcsolyázó Egylet alapítását is ő kezdeményezte. Géza fia hegedűművész lett, s az angol zongoraművész feleségével, Norah Drewett-tel bejárta a világot. — Amikor édesanyám, Kresz Mária 1919-ben megszületett, éppen Berlinben dolgoztak többéves szerződéssel. Ezt követően — tizennégy éves koráig — Torontóban éltek, viszont nyaraikat Magyarországon töltötték. A családi hagyomány szerint anyám először németül beszélt, majd az angol következett, s tizenéves korában tanult meg magyarul. Ennek ellene szól, hogy a hagyatékban találtam gyerekkori, magyar nyelvű leveleket. Franciául is jól beszélt, s az orosz sem volt idegen számára. Az 1930-as évek elején a család Magyarországra költözött, a nyarakat Kápolnásnyéken töltötték, s amikor a szülők koncertturnékon szerepeltek anyu gyakran télen is ott ragadt. A művészházaspár a háború végén visszatelepült Kanadába, édesanyám Magyarországon maradt. Ez kihatott egész életére, amikor mindig pótcsaládot keresett magának, s ezt részben Erdélyben találta meg. Igen, ott lányukként, testvérként, hozzátartozóként tekintettek rá — vallja lánya. Kresz Mária Székesfehérváron járt gimnáziumba, ahol „amerikai csodabogárnak” csúfolták, ami sértés volt számára. Szerette volna, ha magyarnak tartják, de kétségtelen, hogy akkoriban még csak törte az anyanyelvünket. Tizennyolc éves korában, amikor a vonaton egy obszcén kifejezést hallott, ártatlanul megkérdezte, hogy az mit is jelent. — Az ötvenes évek elején találkozott apámmal, Márkus Istvánnal. A háború után mindketten párttagok voltak. Később azonban kiábrándultak a rendszerből, apám 1952-ben egy évig börtönben is ült, majd 1956 novemberében ismét letartóztatták. 1953-ban nővérem, három évre rá én is megszülettem. Anyámmal 1956 decemberében, vagy 1957 elején kimehettünk Kanadába, mivel édesapja szélütést kapott, s ápolásra szorult. Az útlevelet annak ellenére kaphatta meg, hogy amikor a kettős állampolgársággal rendelkezőket döntés elé állították, akkor ő a magyart választotta. Ezt tette akkor, amikor már kiismerte a rendszert, s férjét is börtönbe zárták; de hát nagyon szerette Magyarországot. .. 1957-ben, amikor ultimátumot kapott a Néprajzi Múzeumtól, hogy elveszti az állását, ha nem tér haza, akkor sem gondolkozott, visszatelepültünk - mondja Márkus Piroska. Ettől kezdve életét a magyar kerámiakutatás töltötte ki, de jól ismerte a népi bútorokat és a népviseleteket is, egy Erdélyből származó szűcsmestert például rábeszélt szakmájának folytatására. — Hivatásából soha nem tudott kiszakadni - emlékezik vissza a lánya -, például, amikor gyerekkoromban gyakran töltöttem a vakációt Pázmándon és Velencén, anyu a látogatásakor a faluban is gyűjtött egyúttal. MENNI VAGY MARADNI? Márkus Piroska 1978-ban hagyta el az országot, „nem disszidálni, világot látni akartam” - említette. Turista útlevéllel érkezett Angliába, s a következő öt évet utazásra szánta. Édesanyját lesújtotta a lánya elmenetele, nem lehetett tudni, látják-e még egymást. Nem értette lánya elhatározását, mivel ő maga az életét csak Magyarországon képzelte el, s gyerekeit is erre tanította. Jártuk a padlásokat: most is előttem van a falusiak furcsa tekintete, amikor egy többdioptriás szemüveges, raccsoló budapesti hölgy fel kíván mászni a lajtorján, s amit ők szemétnek, kidobandónak ítéltek, azt óriási értéknek tartja, s megvásárolja tőlük. Évtizedek munkájával néhány ezerről húszezerre bővítette a Néprajzi Múzeum kerámiatárát. Hatvanéves korában ugyan nyugdíjazták, de azután is végigdolgozta a napot, bejárt a múzeumba, nem volt se éjjele, se nappala, s szabadságot sem engedett meg magának. Élete végéig dolgozott, 1989 őszén egy szívroham vitte el. A kiállítás méltó emléket állított alkotó személyiségének. Pölös Andrea, a Hagyományok Háza munkatársa, a kiállítás kurátora vette fel a kapcsolatot István Erzsivel, akivel Kresz Mária a Néprajzi Múzeumban évtizedekig dolgozott együtt. Néhány kiállítási tárggyal lánya is hozzájárult a tárlat anyagához. Csermák Zoltán Kresz Mária lányával, Piroskával és egy néprajzos ismerőssel Élet és Tudomány ■ 2019/49 ■ 1547