Élet, 1909. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-26 / 52. szám

ÉLET — 1909. december 26. kiáltok, hogy mi, csak mi, hivatalos és nem hivatalos böl­­cselkedők vagyunk ártatlanságuk megrontói, akik félszeg nevelési rendszerünkkel és tudatlanságunkkal elkülönítettük őket egymástól. Miért hitetjük el velük, hogy nincs semmi közük egy­máshoz, mikor egész életükben egymásra lesznek utalva ? Miért ütünk a gyermekek elé olyan tilalomfát, melynek fel­irata ellentétben van a józan ész és a természet törvényei­vel ? Bizton okosabbak akarunk lenni a természetnél is. Vaskalapos szabályainkkal pedig már most azt a hitet kelt­jük bennük, hogy a szerelem bűn . . . Egész csomó kérdés tolul fel. A koedukáció eszméjének ellenségei nehezen tudnák megadni rájuk a választ. A fiúk és leányok tehát ma némán haladnak egymás mellett. Az idő azonban múlik. Tíz-tizenöt év múlva újra szembe kerülnek. Mint férfi és nő. Akkor talán már riadva, rémülten veszik észre, hogy egészen idegenek. Nem értik egymást. A műveltségük, eszmekörük oly rokontalan, mint gyerekkori kedvteléseik és játékuk volt. Barátságtalan tár­salgások, fanyar és döcögő közhelyek gázlóin jutnak csak egymáshoz s talán megértik egymást, talán nem. A tény az, hogy a kis fiú és kis leány feltétlenül találkozik s előbb­­utóbb megkeserüli a visszás iskoláztatás átkát. Az a kis lurkó ott kétségbeesetten csapja majd a szelet annak a ma­­szatos kis szöszke lánynak, aki most egy egész narancsot nyomorít a szájába. De addig sokat fognak szenvedni. Eleinte nem értik egymást. Hiányzik egy régi ismeretség, amit mi sikkasztottunk el tőlük. Hiszen ha a mai nevelési rendszer megengedné, már most is együtt mennének haza. De nem lehet. Később kell megismerkedniök. Idegenek lesznek. Fanyarul mosolyognak, zavartan keresik egymás lelkét s aztán a diszharmóniát és meg-nem-értést majd szé­pen eltakarja a csipkés nászruha. A varrógép zakatol és készül a kelengye. És aztán ? A többit megírta Flaubert a Madame Bovaryban. D □ □ O Egy század óta közhely, hogy a férfinek és a nőnek egyforma műveltség dukál. Mindenki át van hatva annak a szükségnek a tudatától, hogy e két nem közti érintkezés természetessé váljék, mégis vitatkoznak, van-e a koeduká­ciónak létjogosultsága? Németországban fényesen bevált s mindenütt csak azt bizonyította be, hogy a tanulók er­kölcsösebbek, egyenesebbek és becsületesebbek lettek általa. A fiú a tanuló évek alatt megismerte a leányt, azt az egyet­len, igazi leányt s a leány, mikor férjhez ment, nem lépett bizonytalan kockázatra, hanem becsületes frigyre. Két ember állt egymással szemben, két komoly,­ egyszerű és nyugodt ember, senki más. A férfi sorsa a nő. Semmi sem okosabb és észszerűbb, minthogy a fiúnak játszótársa és tanulópajtása a jövőben a leány legyen. Vam­pa. A KARÁCSONY KÖLTÉSZETE. Észre sem vesszük, hogyan, mikor, de egyszerre csak itt maradunk kifosztva, kopáran. A nagy okosságtól nem fogunk semmit sem érteni. Látó szemeink nem látnak majd. Éles füleink nem halla­nak. És a szívünk, az édes szívünk, zaklatott, gyötrött szívünk kemény lesz, mint a kő. Nagyok, mindent tudók vagyunk. Leszünk diadalmasak, győztesek. Leszünk mind külön-külön egy Napóleon, a tudo­mányok Napóleonja. Igen, ezek leszünk. Ezek. Senkik leszünk, törpék, meghasonlott lelkű­ek, a világgal birkózók, magunk­kal birkózók, harcban összetörtek. Senkik leszünk, akik csak azt értjük majd világosan, hogy a magaslatra érve, nem maradt semmi, semmi. Minden elveszett az utón. A célnál nincs minél melegedni, nincs egy kis szín, egy kis fény, ami besugározná a lefelé haladó utat. Nincs egy kis hit, egy kis rajongás, elfogyott az utón. Elcsereberélődött a vásárban. Jobb ez így ? Ki meri itt kimondani az igent ? Hogy ezek, akik mi utánunk jönnek, nem tudnak már olyan áhita­­tos szívvel állani a kivilágított fa, a szeretett ragyogó szim­bóluma alatt; nem tudják hinni, hogy megszületett, való­ban megszületett és eljövendött­­, megváltani azokat, akik voltak, vannak és lesznek és nem tudják hinni, hogy van valahol messze, messze egy jobb, egy szent hely, egy ragyogó, áldott fényesség, egy szép ország, ahonnan leárad, elér, elönt bennünket az örök, az üdvözítő Szeretet. Nem tudják hinni azt, ami az életben a jóság, a szépség, öröm; nem tudják elhinni, hogy van, csakugyan van egy élő igaz­ság, amely fölötte áll annak, amit mi hiszünk igaznak és van egy lét, amelyben megvalósul mindaz, ami itt csak álom. Minek nyissam ki a szemem ? Azért, hogy meglássam mindazt, amit fáj látni. Minek hallgassam a szót, amelyik elveszi tőlem azt, amit vissza nem adhat nékem a bölcses­ségek tárháza ? Mutassatok valóságot, amely megközelítené szépségben az álmot, amely csak álmodta a beteljesülést. Mutassatok a földön helyet, amely megadja mindazt, amit az éden elképzelt boldogsága nyújt. Ha nem tudjátok meg­adni mindezt, miért veszitek el azt, amivel ti úgy sem nyertek semmit? Mit adtok fiaitoknak cserébe azért, hogy már nem vár, már nem remél ? Mit adtok nekik cserébe a meglepetésnek azért az édes, önfeledt kacagásáért, azért a gyönyörűségért, amit a karácsonyfa megpillantása nyújtott?... Mit adtatok Harsányi Kálmán, a Petőfi-társaság új tagja.

Next