Élet, 1909. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1909-12-26 / 52. szám
ÉLET — 1909. december 26. kiáltok, hogy mi, csak mi, hivatalos és nem hivatalos bölcselkedők vagyunk ártatlanságuk megrontói, akik félszeg nevelési rendszerünkkel és tudatlanságunkkal elkülönítettük őket egymástól. Miért hitetjük el velük, hogy nincs semmi közük egymáshoz, mikor egész életükben egymásra lesznek utalva ? Miért ütünk a gyermekek elé olyan tilalomfát, melynek felirata ellentétben van a józan ész és a természet törvényeivel ? Bizton okosabbak akarunk lenni a természetnél is. Vaskalapos szabályainkkal pedig már most azt a hitet keltjük bennük, hogy a szerelem bűn . . . Egész csomó kérdés tolul fel. A koedukáció eszméjének ellenségei nehezen tudnák megadni rájuk a választ. A fiúk és leányok tehát ma némán haladnak egymás mellett. Az idő azonban múlik. Tíz-tizenöt év múlva újra szembe kerülnek. Mint férfi és nő. Akkor talán már riadva, rémülten veszik észre, hogy egészen idegenek. Nem értik egymást. A műveltségük, eszmekörük oly rokontalan, mint gyerekkori kedvteléseik és játékuk volt. Barátságtalan társalgások, fanyar és döcögő közhelyek gázlóin jutnak csak egymáshoz s talán megértik egymást, talán nem. A tény az, hogy a kis fiú és kis leány feltétlenül találkozik s előbbutóbb megkeserüli a visszás iskoláztatás átkát. Az a kis lurkó ott kétségbeesetten csapja majd a szelet annak a maszatos kis szöszke lánynak, aki most egy egész narancsot nyomorít a szájába. De addig sokat fognak szenvedni. Eleinte nem értik egymást. Hiányzik egy régi ismeretség, amit mi sikkasztottunk el tőlük. Hiszen ha a mai nevelési rendszer megengedné, már most is együtt mennének haza. De nem lehet. Később kell megismerkedniök. Idegenek lesznek. Fanyarul mosolyognak, zavartan keresik egymás lelkét s aztán a diszharmóniát és meg-nem-értést majd szépen eltakarja a csipkés nászruha. A varrógép zakatol és készül a kelengye. És aztán ? A többit megírta Flaubert a Madame Bovaryban. D □ □ O Egy század óta közhely, hogy a férfinek és a nőnek egyforma műveltség dukál. Mindenki át van hatva annak a szükségnek a tudatától, hogy e két nem közti érintkezés természetessé váljék, mégis vitatkoznak, van-e a koedukációnak létjogosultsága? Németországban fényesen bevált s mindenütt csak azt bizonyította be, hogy a tanulók erkölcsösebbek, egyenesebbek és becsületesebbek lettek általa. A fiú a tanuló évek alatt megismerte a leányt, azt az egyetlen, igazi leányt s a leány, mikor férjhez ment, nem lépett bizonytalan kockázatra, hanem becsületes frigyre. Két ember állt egymással szemben, két komoly, egyszerű és nyugodt ember, senki más. A férfi sorsa a nő. Semmi sem okosabb és észszerűbb, minthogy a fiúnak játszótársa és tanulópajtása a jövőben a leány legyen. Vampa. A KARÁCSONY KÖLTÉSZETE. Észre sem vesszük, hogyan, mikor, de egyszerre csak itt maradunk kifosztva, kopáran. A nagy okosságtól nem fogunk semmit sem érteni. Látó szemeink nem látnak majd. Éles füleink nem hallanak. És a szívünk, az édes szívünk, zaklatott, gyötrött szívünk kemény lesz, mint a kő. Nagyok, mindent tudók vagyunk. Leszünk diadalmasak, győztesek. Leszünk mind külön-külön egy Napóleon, a tudományok Napóleonja. Igen, ezek leszünk. Ezek. Senkik leszünk, törpék, meghasonlott lelkűek, a világgal birkózók, magunkkal birkózók, harcban összetörtek. Senkik leszünk, akik csak azt értjük majd világosan, hogy a magaslatra érve, nem maradt semmi, semmi. Minden elveszett az utón. A célnál nincs minél melegedni, nincs egy kis szín, egy kis fény, ami besugározná a lefelé haladó utat. Nincs egy kis hit, egy kis rajongás, elfogyott az utón. Elcsereberélődött a vásárban. Jobb ez így ? Ki meri itt kimondani az igent ? Hogy ezek, akik mi utánunk jönnek, nem tudnak már olyan áhitatos szívvel állani a kivilágított fa, a szeretett ragyogó szimbóluma alatt; nem tudják hinni, hogy megszületett, valóban megszületett és eljövendött, megváltani azokat, akik voltak, vannak és lesznek és nem tudják hinni, hogy van valahol messze, messze egy jobb, egy szent hely, egy ragyogó, áldott fényesség, egy szép ország, ahonnan leárad, elér, elönt bennünket az örök, az üdvözítő Szeretet. Nem tudják hinni azt, ami az életben a jóság, a szépség, öröm; nem tudják elhinni, hogy van, csakugyan van egy élő igazság, amely fölötte áll annak, amit mi hiszünk igaznak és van egy lét, amelyben megvalósul mindaz, ami itt csak álom. Minek nyissam ki a szemem ? Azért, hogy meglássam mindazt, amit fáj látni. Minek hallgassam a szót, amelyik elveszi tőlem azt, amit vissza nem adhat nékem a bölcsességek tárháza ? Mutassatok valóságot, amely megközelítené szépségben az álmot, amely csak álmodta a beteljesülést. Mutassatok a földön helyet, amely megadja mindazt, amit az éden elképzelt boldogsága nyújt. Ha nem tudjátok megadni mindezt, miért veszitek el azt, amivel ti úgy sem nyertek semmit? Mit adtok fiaitoknak cserébe azért, hogy már nem vár, már nem remél ? Mit adtok nekik cserébe a meglepetésnek azért az édes, önfeledt kacagásáért, azért a gyönyörűségért, amit a karácsonyfa megpillantása nyújtott?... Mit adtatok Harsányi Kálmán, a Petőfi-társaság új tagja.