Irodalmi Ujság, 1950. november-december (1. évfolyam, 1-5. szám)
1950-11-02 / 1. szám - Zelk Zoltán: Mai költészetünk gyermekbetegségei (7. oldal) - Tamási Lajos: Lenin lobogója • vers (7. oldal) - Ő. I.: Egy hajdúsági gépállomáson (7. oldal)
1R50 november 2. Debrecenben, az Itt a nyilam, mibe lőjjem? és az Akasszátok fel a királyokat! között írta a Hogy volna kedvem__c. verset. Azt hiszem, mégis helytelen volna ezt a költeményt kiragadni a többi közül és külön megállapítani róla, hogy időszerűtlen volt akkor ilyet írni. Két harcos vers közt én is megírhattam Szép Anna lakodalmát, amely véleményem szerint ugyancsak pártos, harcos mű a maga nemében. Egyébként igazolásomra néhány igen szép Kuczka-verset is tudnék idézni. Te költő vagy, Barátom, a javából. Látod, hogy milyen gazdag a mi életünk. Tudod, hogy keményen harcolunk, de azért az élet nem áll meg és semmi sem teszi időszerűtlenné a dalt és a mesét. Meg szeretnélek nyugtatni, hogy semmi szándékom sincs lemaradni és megtorpanni. Ott megyek a sorban, azóta is és ezután is, míg csak engedi az erőm. Baráti szeretettel ölel: MAI KÖLTÉSZETÜNK GYERMEKBETEGSÉGEI A közeledő írókongresszus szükségesnek látjuk, hogy az előtt Irodalmi Újság irodalmunk fontos kérdéseinek vitára bocsátásával is segítse az elvi problémák tisztázását és ezen keresztül irodalmunk fejlődését. Zelk Zoltán cikke költészetünkről, széles és elvi vitára nyújt alkalmat, elmélyült Várjuk a hozzászólásokat. Ezt a vitaindítónak szánt cikket annak a már irodalmi közvéleménnyé vált megállapításnak ismétlésével kezdem, hogy a felszabadulásra és a felszabadulás utáni életünkre elsőnek a költészet visszhangja felelt irodalmunkban. A felszabadulás utáni esztendők a eszmei fejlődéssel, a hazafiasság és nemzetközi poletárszolidaritás új hangjaival gazdagították költészetünket. Ez így igaz, de így természetes. dicséretként Ha ezt a megállapítást kapták is költőink s ha jogos önérzettel fogadták is ezt a dicséretet, tudniok kell, hogy ez a gyors „reagálás” a műfaj természetéhez tartozik. Persze, ez nem adhat felmentést azoknak a prózaíróknak, akik sehogy, későn, vagy ami éppen nem jobb eset, gondatlan kapkodással felelnek — de nem adhatja az önelégültség érzését a költőknek. S mert e cikk célja, hogy a kétségtelen erények és eredmények tagadása nélkül, a hibákról szóljon, elsőnek ezt a hibát, néhány költőnk önelégültségét említem. A polgári költészet kései korszaka az egyénieskedés kultuszával olyan tolvajnyelvet teremtett, amely egyformává öltöztette az eltökélten egyéninek szánt verseket — bizonyítva, hogy uniformissá válhat a különc öltözék is. Így volt ez akkor, amikor a költők néhány kávéházi törzsasztal, vagy egy-két folyóirat köré gyűlt kis csoportnak írtak, nem az „egyszínűnek” vélt tömegsnek. Mert a tömeg sohasem egyszínű. Ha világnézetében, szándékában, harcában egységes is, az egyének belső élete oly gazdaggá, változatossá, sokszínűvé teszi, amilyen csak a természet lehet. Az egyformaság formalista rendszerint az irodalom elfajulásának egyik tünete. Nos, ilyen értelemben új formalizmus fenyegeti költészetünket. S ami ezzel együtt jár, az absztrakció veszélye is. Gondoljuk meg, hogy a burzsoá formalisták is konkrét jelentésű szavakból rakták össze absztrakt verseiket, az anyanyelv ugyanazon szavaiból, amelyek Petőfi, Arany, József Attila verseiben az emberi értelmet ragyogták. Petőfi versében a „por” nemcsak szó, hanem az országút pora is, és halljuk a port magasba verő szekérkerekek csikorgását. Vagy gondoljunk József Attila tárgyakat megelevenítő erejére, amikor egy bútordarab, például a viaszkos vásznú konyhaszék, nemcsak a József család ferencvárosi konyháját emeli elénk, de az olvasó gyermekkorát is. Ugyanezek a szavak, de a többiek is: „anya”, „kenyér”, „csillag” a formalista költészetben elvesztették jelentésüket és szótagokká, verstöltelékké váltak. Hadd mondom ki hát: jónéhány mai versben ugyanígy szótaggá, verstöltelékké üresedik a „gyár”, „föld”, „traktor”. Pedig a kommunista költőnek nemcsak az a dolga, hogy a megújult élet szavait, fogalmait költészetté forrósítsa, hanem az is, hogy annyi gyönyörű, de megcsúfolt szónak visszaadja igazi ragyogását Hol kutassuk hát a baj okozóját? Talán elsősorban abban, hogy a dolgozók birtokába került üzemek, gépek lelkes megéneklői kívülről látják, tehát nem ismerik az üzemekben dolgozó, a gépek fölé hajoló embert. Tudjuk, milyen nagyszerű érzés volt a költészet hagyományos „bánat”, „merengés”, „magány” szavait az öröm szavára cserélni. De mit ér az olyan lelkesedés, amely nem mutatja meg a lelkesedés tárgyát, a szocialista hazát építő embert, s nem tükrözi a szocialista építés korában élő költő lelkivilágát. Így aztán az sem csoda, ha akadtak olyanok, akik kétségbe vonták e lelkesedés őszinteségét — pedig ez a lelkesedő és lelkesítő költészet a felszabadulás első esztendeiben költői hivatásteljesítés volt és az marad továbbra is, ha költőink nem feledik, hogy mindenfajta művészet, így a költészet is, elsősorban konkrét dolgok félreérthetetlenül világos megmutatása. A külső világ ábrázolása és a lelkiállapot érzékeltetése nélküli költészet mögött mindig megtaláljuk azt az űrt, amit élményhiánynak nevezünk. Persze nemcsak a különben annyira döntő fontosságú gyermek- és ifjúkori élményre gondolok, hanem arra is, hogy költőink gyakran beérik a fölszedett pillanattal, anélkül, hogy az élménnyé érne bennük. Nem „várakozásra” gondolok, nem afféle „hosszú belső folyamatra”, hanem az élmény művészi megragadására, költői látásmódra, elmélyülésre, mert ezek nélkül soha sem mutathatjuk meg a valóság művészi képét, soha sem mondhatjuk a „valódi” helyett az „igazat”, soha sem forrósodhatnak meggyőzővé a vers szavai. Költőket kellene figyelmeztetni arra, hogy nem érhetik be formulákkal? Kalinin, egyik beszédében, amit tanítókhoz intézett, így szólt: „Előadás közben miért használnak kész formulákat? Hiszen önök tanítók, tudnak oroszul!” Milyen fokozottan igaz ez költészetre, amely nem megbeszélés, nem előadás, hanem a dolgozó, gondolkozó, harcoló, új társadalmat formáló, érzelmekkel teli ember lelkiállapotának megelevenítése. Ehhez nemcsak tehetség, de mélységes A világszemlélet, szenvedély is kell. a pártosság, a dolgozók sorsával való teljes és szenvedélyes azonosulás mellett, a mesterség szenvedélyes szeretete. Nem született még olyan remekmű, amelynek írója ne vágyott volna ezerszer is újból nekivágni, hogy még tökéletesebbé tegye. A művészet nem tűri a henyeséget, a gondatlanságot , ha egy kiváló mű formája lazának tűnik, vagy talán laza is, azt rendszerint költői tudatosság szülte olyannak. Nem így jónéhány mai versnél, amiket olvasva, az ember azt hiszi, hogy költőink némelyike a művészi kifejezést, a gondos munkát formalizmusnak véli (ez nem utolsó sorban egy-két kritikusunk működésének „eredménye”) s ettől való félelmében mintha szándékosan tenné henyévé, prózaivá, magyartalanná versét. Érzem, ideje néhány példát idézni, de mielőtt megteszem, ideírom: én ezt a cikket önkritikának ■ munista költők is szántam, a korönkritikájának — ha azt közülünk néhányan kéretlennek minősítenék, is. Az eddig említett veszélytünetek szinte valamennyiünkre igazak. Kisebb, nagyobb képességű költőkre egyaránt. Az új korszerű hizlaldát építik. Ebben Szabó Margit is segít, ám Eszti húga is itt van már a kapunál. A bátyjuk biciklije odébb támasztja a bimbózó sövényt, ő maga a barázdán a traktor után ballag s majd, ha felül rá —akkor! Testvérek ők hárman, a felhős határban, s mert nem hallgatták tovább, amit papolt a pap, meg apjuk szavait — kit még tulajdon férge rág, hadd fecsegjen a család — beléptek. (Aczél Tamás: Három fiatal tszcs-tagról c. verséből.) Ez a pátosz-nélküli, szikkadt hang, ez a felkiáltójeles „akkor!,., ez a szakaszvégre hajított „beléptek” érzékeltetné a magyar falu szocialista átalakulásának történelmi nagyszerűségét, a lelkek mélyéig ható megrázkódtatást? Talán egyszerűség volna ez? Szimplaság bizony, s nem egyszerűség. S ami a legnagyobb baj: hiányzik belőle az ember, mert mit is tudunk az ifjú tszcs-tagokról, ha csak azt tudjuk, hogy „testvérek ők hárman — a felhős határban", apjukról meg annyit, hogy ő az „kit még tulajdon férge rág”. Ez bizony próza, a szó rossz értelmében. És ugyanígy próza, amely ráadásul még vagányos hetykeséget erőszakol a magyar munkásra, amikor Kuczka Péter így ír: „A Hungária Műveket — bizony mi lepipáltuk — és így lett első élüzem — növényvédőszergyárunk Vagy ugyanebben a versben: „Használható darabokat — csinálunk ócskavasból. — Magunk zsebének spórolunk — klub- és könyvtár lesz abból”. Szabad így bánni a nyelvvel? Azzal a nyelvvel, amelyen Csokonai és Arany János írt? Segítheti költő a nyelvrontást? De vájjon mindig költészetté válik, ha a vers írója „költői módon” szól? Vajjon megtalálta a legkifejezőbb, minden más szóval pótolhatatlan szót — mert ezt megtalálni dolga költőnek! — Devecseri Gábor, aki a „Nankingi hír” című versében azt a nagyszerű pillanatot próbálta megragadni, amikor a prágai békekongresszus termébe befutott a nankingi győzelem híre? A küldöttek örömükben fölemelik és magasba dobálják Tin-Tzent, aki „az erős karok közt föl-le lebben, mint a labda”. Lebben ... milyen kevés, sőt semmitmondó itt s így alkalmazva ez a szó. S ráadásul, mint a labda ... Amikor József Attila „Mama” című versében ezt olvassuk: „Szürke haja lebben az égen”, érezzük, hogy semilyen más szó nem helyettesíthetné a „lebben” szót, így, de csak így tökéletes. Devecseri versét olvasva viszont azt érezzük, hogy csak valamilyen más szó érzékeltethetné azt a nagyszerű pillanatot. Folytathatnám az idézetek idegyűjtését, s persze, más költők verseiből is. Folytatnám is, ha helyem lenne rá, s különösen, ha az lenne a szándékom, hogy ennek, vagy annak a költőnek a botlásaira mutassak. De, ismétlem, nem ez a szándékom. Ismerjük költészetünk eredményeit, figyelhettük azt az eszmei fejlődést, amely a felszabadulás után jelentkezett költők legtöbbjét a kései Nyugat, majd az Újhold köré gyűlt formalista fiatalok fölé emeli."Példának elég, ha Juhász Ferencet, ezt a könnyű eszközöktől irtózó, igazán igényes fiatal költőnket említem. De, ismerve és becsülve is mai költészetünk eredményeit, méltatlan lenne hozzánk, illetve az eszméhez, amelynek harcosai vagyunk, ha nem fordulnánk szembe a magunk hibáival. Ez kötelességünk és jogunk. És csak a mi jogunk, mert könnyű volt nem beletévedni a felsorolt hibákba azoknak, akiknek egyetlen szavuk sincs a magyar történelem legnagyobb fordulatára. Mi azzal a tudattal nézhetjük a magunk eddigi munkáját, hogy hibáztunk is, hiszen dolgoztunk. Ám nem mindegy a munka milyensége. Meg kell hátráznunk, figyelmeztetnünk kell magunkat: vájjon követtük Petőfit az ország tájainak felfedezésében, „birtokbavételében”? Ugye, hogy nem? S éppen most, amikor ezek a tájak már a nép birtoka. S vájjon említés nélkül hagyhatjuk, hogy a szocializmust építő ember szerelméről alig-alig szól költészetünk? Vajjon hallgassunk arról, hogy amikor népünk élete egyre színesebbé válik, akkor költészetünk témaköre olyan szűk, mint egy gazdag, dús erdőbe taposott ösvény? De ami mindennél lényegesebb: mindig eléggé mély szenvedély és pártosság fűtötte szavainkat, ha életünk legnagyobb dolgairól szóltunk? ! Mindig áttüzesedett szavunk a dühtől és gyűlölettől, ha a belső bitangokról, vagy a világ háztetejére csóvát hajító gonosztevőkről írtunk? Mindig volt bátorságunk merészen, agyonhasznált formulák nélkül írni, megragadni és versbe emelni, tehát így megmutatni, leleplezni a hibákat, bajokat? Nem fakult néha — sőt gyakran — monotonná, tehát hatástalanná énekünk? De bizony. A költészet pedig mindig fegyver volt, a nép egyik legjobb, legélesebb, leghatásosabb fegyvere. Ha tehát „szakmai dolgokról” beszélünk, valójában arról beszélünk, hogy ne hanyagoljuk el, hogy éberen és szeretettel gondozzuk fegyverünket. Erről van szó, erről kell beszélnünk. Kezdődjék hát a vita! ZELK ZOLTÁN LEVÉL AZ OLVASÓHOZ Mindkét levél érdekes és értékes. Kuczka elvtárs politikailag megalapozott, pártszellemtől áthatott cikke meggyőzően hat mindenkire, aki nem olvasta a szóbanforgó művet. De mert az Irodalmi Ujság szerkesztőségében elolvasták Kónya Lajos elbeszélő költeményét „Szép Anna lakodalmát”, és jól ismerik egész írói munkásságát is, — tehát Kuczka véleményét nem teszik, nem tehetik magukévá ebben az esetben, mert az csak úgy volna helytálló, ha Kónya Lajos valóban „megtorpant volna az úton", csakugyan „lemaradt volna” és műve csupán „széplelkeknek” való búfelejtő lenne. Erről pedig szó sincs. Aki elolvassa a verset, Kónya mellé áll a vitában. Kónya verse — a mai életbe ültetett népmese. Realizmusa — szocialista realizmus. A mesélő kedves hangja a szívekbe lopódzik, elgyönyörködtet, lebilincsel és ezt igazán kár a rovására írni. De talán öncélú, vagy gonosz célzatú vajákosság volna ez, ami hódítani és félrevezetni akar? Eltéríteni a népet a megtalált, — a Párt által megmutatott — helyes útról? Dehogyis! Ha ezt tenné, föltétlenül Kuczkának lenne igaza. Szép Anna történetéből mindenki, — a legelmaradottabb paraszti rétegek is, megértik és megérzik, mitől váltotta meg a népet demokráciánk, felegyenesíti hátát azoknak a kisembereknek, különösen falun, akik a beléjük nevelt kisebbségi érzéstől nyűgözve, még mindig levett kalappal hajlonganak a kulák meg a pap előtt. Kuczka Péter a békeharc harsány hangjait hiányolja ebben a — szerinte túlságosan idillikus történetkében. De hiszen a harcra, aktivitásra buzdítás motívuma lépten-nyomon kicsendül a költeményből. .... Tar Bálint s Anna, íme megtanulta, hogy avatkozzunk aktívan sorsunkba ... belekapnak a kerekedbe élet, nekivágnak a szembefúvó szélnek .. .** A vers végén, amikor a legtermészetesebben ható fordulattal ráeszméltet mit ad a béke, a békés építés, az öntudatossá érő, vagy olyanná átnevelt népnek, akkor egyben fel is fegyverzi a béke megvédésére. Nekem, akit ha távolról és nem is nagyon észrevehetően, de már több mint négy évtizede minden lélegzetvételem a magyar irodalomhoz köt — a Szép Anna lakodalma külön öröm. Nemcsak azért, mert nagyon tetszik, hanem azért is, mert a körülötte támadt vita — a fenti levélváltás, — szintén szívem szerint való. Amilyen rosszemlékű volt a légkör, amely az én fiatalságomban terjengett, még az akkor viszonylag leghaladóbb magyar irodalmi gócpont — a Nyugat körül is, ahol az írók szembe tömjéneztek és hát mögött gáncsot vetettek egymásnak, — olyannyira örvendetes — s azt hiszem, nemcsak nekem — az a valóban elvtársiam, építőszándékú, segíteni akaró kritika, s a bíráló szó önérzetes, de türelmes meghallgatása, ami két kitűnő költőnk levélváltását jellem'-' Irodalmi Ujság 7 LENIN LOBOGÓJA L Budán, gránátok sűrűjében azt hittem meghalok, november este, negyvennégyben, az ágyú csattogott. Gézával mentünk a szökevények, kerestek a terror legények Erzsébeten, s a ködbe bújtak az őszi csillagok. Fésüsfonóban akkor este ezer röpcédulát dobott a szél az üzemekre, az erdő tűzben állt, dörgött az ágyuk hangja körbe de a sereg már tündökölve emelte föl a diadalmas Október csillagát! n. Nem írok verset magamért Repüljön fölragyogva versem a forradalomért meggyújtott csillagokra: világít harminchárom éve egy emberöltő dicsősége, szerszám és fegyver a kezünkben a győzelem s a béke. Forrása minden diadalnak, zászlóink piros lángja, köszöntsd az igazi hatalmat október ragyogása: tanácsaink szilárdan állnak, seregeink neved dalolják, magasra tartjuk a világnak Lenin lobogóját. Magasra tartjuk! Ősi szélben lobogjon, áld bátor alásereglik, s fegyverével menne a béketábor, dübörgő gépeink köszöntsék emléked, győzelmes örökség aki letépted mindörökre a népek rabbilincsét! Szabad hazánkat, sorakozva mellével védi népünk, szerszámainkat beragyogja örökös dicsőségünk; gyülekeznek fegyveres hordák, sorakozz ifjú Magyarország! Lobogtasd elvtárs győzelemre Lenin lobogóját! TAMÁSI LAJOS FFfpsp hesgt&skp&gjSf$épáli&ms4ksa>m Szironov könyvét ismertettem, a „Nappalok és éjszakák” című regényt. Két héttel később ugyanott a könyvről vitát rendeztünk mely este tízig húzódott. Az ankét végén, mikor már kifelé szállingózott a közönség, hozzámlépett egy asszony. „Én még mondani szeretnék valam” az elvtársinak szólt. Félreültünk egy lócára, ceruzát és pap"' vettem elő, mert jól ismerem a „szemérmes hozzászólók” természetrajzát. Egész este izgulnak, gyűrik a ruhájuk szegélyét és várják az „alkalmas” pillanatot, amikor ők is lelőhetnék a garast. .. Többnyire elkésnek, pedig többnyire övék lett volna a legokosabb gondolat. Most is ez történt. Özvegy Ferencziné előadta, hogy ő is olvasta a könyvet, neki is nagyon tetszett, sőt, neki annyira tetszett, hogy a hét hold földjével, meg a három gyermekével múlt héten belépett a tszcs-be. Letettem a ceruzát. A „Nappalok és éjszakák” a sztálingrádi csatáról szól, nem pedig a termelőszövetkezetekről. Kérdem, mi vitte erre az elhatározásra. „Hát — tűnődött — úgy éreztem...” Többet nem tudott mondani. Többet én sem tudok mondani ezen a helyen, mert az már nem cikk, hanem regény, hogy Szaharov kapitány hősiessége mikép vezette a termelőszövetkezetbe Ferenczinét A minap Budapesten a Találmányi Hivatalban folyt a vita, — ezúttal Azsájev könyvéről. Eközben a versenyfelelős, Herska elvtárs, csak „úgy mellékesen” megemlítette, hogy a hivatalban mindaddig nem bírta megszervezni az egyes osztályok versenyét, míg csak a „Tár vol Moszkvától” meg nem tanította rá. Most a Találmányi Hivatalban ugyanazon a módon folyik a verseny, mint az Azsájev könyvében az adunparti részlegekről írva áll... Nem tudom, mit érzett Goethe, amikor hírét vette annak, hogy az Wertherének hatására európaszerte a szíven lövik magukat az ábrándos fiatalemberek. Valószínű, hogy Goethe elszomorodott ezen. Mi azonban boldogok és büszkék vagyunk, hogy a mi könyveink ilyen módon munkálkodnak, hogy szebbé és teljesebbé formálják a mát és közelebb hozzák a jövőt. ö. L