Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)
1953-08-15 / 17. szám - Máriássy Félix: A Sztanyiszlavszkij rendszer alkalmazásának első eredményei a magyar filmben (2. oldal) - Sebők Éva: Klasszikus lengyel elbeszélők • könyvkritika • Klasszikus lengyel elbeszélők • A cím és a tárgy ugyanaz (2. oldal) - Feleki László: Megnyílik a Népstadion (2. oldal)
2 Irodalmi Újság A MAGYAR FILMMŰVÉSZEK népünk múltbeli és mai életének realista ábrázolásában évről évre nagyobb sikereket érnek el. Ez a fejlődés azonban nem volt egyenletes, zökkenőmentes, az új eredmények állandó harc közben születtek. Harc folyt az irodalmi értékű, az élet teljességét tükröző forgatókönyvekért, harc a realista rendezői módszerekért, harc a teljes értékű, gazdag emberábrázolásért a színészi játékban. A filmművészet e három alapvető összetevője nem fejlődött egyenletesen. Pártunk bírálata alapján vetődött fel élesen a Színház és Filmművészeti Szövetség II. konferenciáján filmművészetünknek akkori két főhiányossága, az eszmei mondanivaló egyoldalú, nem meggyőző vagy helytelen kifejezése és a sablonos, szürke, egyoldalú jellemábrázolás — a színészi játsék kérdése a filmen. E hibák elleni harc egyet jelentett a Sztanyiszlavszkij -rendszer tanulmányozásával és alkalmazásával a filmművészetben. Ma már szinte hihetetlennek látszik, hogy hosszú vitákat folytattunk arról, lehetséges és szükséges-e a színészi átélés a filmen, önálló alkotóként dolgozik-e a színész vagy csak mint a rendező engedelmes eszköze, szükség van-e elmélyült, alapos próbákra, tehát a szerepek tudatos felépítésére, az ösztönös rögtönzéssel szemben? Mindezekre a kérdésekre a Sztanyiszlavszkij-rendszer tanulmányozása adta meg a választ. Az annak idején misztikus szakkifejezések homályába burkolt elméjet, egyre inkább átmegy filmművészetünk gyakorlatába, filmrendezőik és színészek közös munkája nyomán egyéni módszerek formálódnak a Sztanyiszlavszkijrendszernek a filmművészetben való alkalmazásáért, az élet igazságának művészi ábrázolásáért. MÁR AZ ÍRÓVAL való dramaturgiai munkában is segítséget nyújt Sztanyiszlavszkij, aki a darabot, az objektív valóság törvényszerűségeinek megfelelően kifejlődő, élő folyamatnak tekintette. Az eszmei mondanivaló tisztázása, mint elsődleges feladat, az egyes szerepek jellemrajzának és cselekvési céljainak, akaratuk viszonyának tisztázásai az eszmei mondanivalóhoz, a forgatókönyv olyan alapos és mélyreható elemzését tette szükségessé, mely sokszor felfedi a hiányosságokat, sokszor lehetővé teszi a forgatókönyv színesebb, gazdagabb, igazibb megformálását. Az alapos elemzés lett ettől kezdve alapja a rendezői forgatókönyv megírásának s egyben biztosítéka annak, hogy a jelenetek feldolgozásában ne hatásvadász, formalista megoldásokat keressen a rendező, hanem minden filmadta eszközt az eszmei mondanivló szolgálatába állítson. Maga az elemzés, szinte szükségszerűen magával hozta az elmélyültebb munkát a színészekkel. A forgatás előtti próbákat először Keleti Márton alkalmazta rendszeresen „Eriké!” című filmjénél, majd Bán Frigyes és a többi rendező is egyre következetesebben igényt tartott a színészekkel való próbákra. A filmnél különösen fontos szerepet kaptak az úgynevezett olvasópróbáik, mert hiszen egy forgatókönyv idő és térbeli tagoltsága nem teszi lehetővé a színháznál szokásos folyamatos próbarendszert. Ez a széttagoltság a film felvételei közben nehezebb feladatok elé állítja a színészt, mint a színházban. Csak akkor nyújthat fejlődésében egységes alakítást a színész, ha szerepét a rendezővel együtt előre, gondosan átgondolta, felépítette. Sztanyiszlavszkij azokat az eszközöket kereste, melyek a színészt hozzásegítik ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint az életben. Játszani, szerinte annyit jelent, mint átélni a „gondolat-, érzés-, akarat-, fizikai cselekvés-, beszéd teljes láncolatát”. A színésznek filrnszerepeiben is nemcsak cselekednie kell, de akarnia is kell cselekedni, nemcsak tenni valamit, hanem abban a teljes belső meggyőződésben kell élnie, hogy másképpen tenni nem is lehet. A színésznek ehhez az alkotómunkájához ad segítséget a filmrendező és ennek következménye, hogy ma már a műteremben nálunk is, Pudovkin szavaival élve, „a színész a hős” — minden technikai munkálat egyre inkább neki van alárendelve. MINDEZEK AZ EREDMÉNYEK a Sztanyiszlavszkij-rendszer elvi elfogadásának következményei, a rendszer gyakorlati alkalmazásánál azonban még sok a tennivaló. Az elemzés csak akkor segít, ha helyesen elemzőnk, a színésszel való munka csak akkor eredményes, ha nem csak egy jelenet hatásos megoldását, hanem az egész műben rejlő folyamatot szolgálja. Gyakori hiba még az is, hogy a kisebb szereplők jellemei kidolgozatlanok, a rendező vagy a színész felületessége következtében, aki nem tekinti a főszerepekkel egyformán fontosnak az 1—2 napos kis epizódszerepet. A Sztanyiszlavszkij-rendszer elvi elfogadása a filmszereposztások gyakorlatában is, egyre inkább megmutatkozik. A régi törekvés, hogy egy-egy szerephez a szereppel azonos egyéniségű színészt keressenek a rendezők, a színészek típusok szerinti „beskatulyázásához” vezetett és egyben hozzájárult ahhoz, hogy csökkentette a színésznők alakításában való örömét, ennélfogva saját kezdeményezését, képzeletének működését. alkotó Az törekvés, hogy a színészek jelleeket alakítsanak, bár nagyobb feladatot jelent számukra, mégis közelebb hozza egymáshoz a filmet és a színészeket. A Színházés Filmművészeti Szövetség II. konferenciáján, még arról beszéltünk, hogy a színészek lenézik a filmet, csak mellékfoglalkozásnak tekintik és viszont a filmművészek csak eszközként használják a színészt. Ma már visszanézhetünk néhány kitűnő színészi alakításra, mint Bihari József Gilice bácsija, Pécsi Sándor Erkelje, Makláry Zoltán Bernje, vagy Szirtes Ádám Hajdú Gyurkája. Ma már elmondhatjuk, hogy színészeink szeretnek filmen játszani és éppen azok, akik leginkább elmélyülnek munkájukban, akik Sztanyiszlavszkij-rendszer elvei a alapján dolgoznak, harmonikus, közös alkotómunkát végeznek a filmrendezőkkel. A Sztanyiszlavszkij-rendszer megismerése és alkalmazása filmrendezők munkáját is szebabé, gazdagabbá tette: a film művészi munkatársai közt szorosabbá vált a közös alkotómunka, állandóan fejlesztik módszereiket, hogy egyre mélyebben tárják fel az élet jelenségeit, s azokat minél gazdagabban, igazabban ábrázolják műveikben. Máriássy Félix 1953 augusztus 16. A Sztanyiszlavszkij rendszer alkalmazásának első eredményei a magyar filmben KLASSZIKUS LENGYEL ELBESZÉLŐK Az 1870—80—as évek lengyel irodalma, a kritikai realizmus korszaka jelenti a lengyel irodalmi múlt fénykorát. Ez az a kor, amelyben a lengyel prózairodalom klasszikus magaslatra emelkedett és ez a lengyel prózairodalomnak az a korszaka, amelyre a mai prózairodalom, mint nagy haladó hagyományra épül. Az a világ, amelyről ennek a kornak az irodalma szól, a reakcióssá váló kapitalizmus, a kibontakozó munkásmozgalom, a jobbágyfelszabadítás után is változatlan nyomorban sínylődő parasztság, a hatalmukkal visszaélő és élősködő állami alkalmazottak sötéten árnyalt világa volt. A kritikai realizmus hangja is sötétenlátó, komor. Kiutat hol a kivándorlásban, hol a kapitalizmus továbbfejlesztésében, esetleg a jótékonyságban, vagy a lengyel pánok szája íze szerinti nemzeti függetlenségben keres. Ennek a korszaknak az irodalmát az írói becsületesség, az emberi igaziságérzet, az emberi lélek mély ismerete, a bajok forrásának, szüntelen kutatása és íróinak magasrendű realista művészete teszi naggyá. Ennek a kornak a keresztmetszetét adja a „Klasszikus lengyel elbeszélőik“kötete. A már régebben megjelent „Mai lengyel elbeszélők“ kötete mellett ez megismerteti az olvasót lengyel elbeszélő irodalom múlt a javai és egyben történelmi távlatot ad a mai lengyel irodalom megértéséhez. A kötet egyik nagy érdeme, hogy új, méltó megvilágításban mutatja be Sienkiewiczet a magyar olvasóközönségnek. Sienkiewicz nevét a „Quo vadis?” tette ismertté, az elmúlt rendszer a nagy író nevét ehhez a legkevésbbé haladó fűzte. Az új irodalmi művéhez közvélemény más műveket nem ismerve kezdte eltemetni Sienlkiewicz nevét a ,,Quo vadis?”-szal együtt. Ezért üdvözölhetjük olyan örömmel ebben a kötetben Sienkiewicznek azokat az elbeszéléseit, melyek megmutatják szerző igazi lényét, művészetének valódi tartalmát, melyet a reakciós irodalompolitika évtizedekig leplezett előttünk. Sienkiewicz a falu kulturális és gazdasági felemelkedéséért harcolt írásaiban. A „Szénrajzok“ c. elbeszélése Mikszáth hangulatát idézi számunkra, kicsit csípősebben, borsosabban. Leleplezi a falu szegény és gazdag parasztjai közti ellentéteket, mesteri kerekdedséggel jellemzi a falu „nagyságait“, a bírót, írnokot, jegyzőt, papot és földbirtokost, megmutatja kémikus alakjuk aljasságát, csúszómászó voltát. Megmutatja a szegényparasztot, amint ezek markában és érdekében értetlen vergődik. Az „ígéret földjén“ e novellában viszont azokról ír, akik ebből a helyzetből menekülni akartak és kivándoroltak- Ezek „az európai társadalom elesettjei“. Helyzetük még az itthoninál is borzalmasabb. Az olvasó emlékezetébe mélyen bevésődik Marysiánaik, a szép parasztlánynak halódó alakija és az öreg Wawrton reszketeg reménykedése. A „Muzsikás Jankó“ az elkallódott paraszti tehetség gyötrő problémáját tárja fel. Erről a tárgyról szól Prus „Antek“ c. novellája is, ahol az író kimondja:„Mert ki ápolgatja, öntözi a mezei vadvirágot, a vackort, meg a cseresznyefát? Pedig nem titok, hogy ha ápolnák, több haszon lenne belőlük.“ Prostiak a „Bábu"-ból megismert alkotói képét szerencsésen egészíti ki a kötetben közölt két novella, Két Orzeszkowa és Konopnicka nea magyar olvasóközönség nem ismeri. Mindkét írónő a lengyel irodalom nagyjai közé tartozik. Konopnicka nevét különösen mélyen a szívébe zárta a lengyel nép, verseinek egy része példaként él Lengyelországban. Konopnicka nagy és sokoldalú novellista is volt. A kötetben két novella képviseli. Az „Irgalmas város“, amely a svájci rabszolgavásár-árverésekről szól, ahol az elaggott szegények képezik a megalázott „áru tárgyát", a merész és éles szatíra. A másik közölt novellája „A mi lovacskánk“, amely gyermek, fal hűtlenségen keresztül, csodálatos könnyes-mosolygós hangon mutatja be az anya haldoklását, halálát, az apa és anya szerelmét, a zsibárust, aki lassan mindenüket elhordja és munkanélküliség álmát. Mind a a két novella nagy mű, és az író jellegzetes műve. Mégis kevés ez a két novella írójának sokoldalú, színes, harcos és jelentős munkásságához képest, különösen, miután a magyar közönségnek teljesen ismeretlen. Talán az egyik Sienkiewicz-elbeszélést el lehetett volna hagyni és helyébe közölni Konopnicka valamelyik novelláját, „Gdanski Mendels“-t, a „Florena tynai kisasszony“-t, vagy „Füst“-öt, a gyári balesetek elleni védekezés hiányának szomorú vádiratát. Ugyancsak két novellát közöl a kötet Orzeszikowáról, aki Konopnicka világos, szívbemarkoló egyszerűségű stílusával szemben a bonyolult képek és színek mestere. Orzeszkowa „Téli esté“-je olyan bűnöst mutat, akit a parasztokkal való társadalmi igazságtalanság taszított bűnbe. „Tadeusz“-a egy pici gyerek vesztén keresztül tragikusan vádolja a nemesi rend és az egyház rendszerét, mely kiszipolyozza az emberek erejét és örömét. Dygasinski és Swietochowski nevét szintén nemigen hallottuk eddig, itt előbbi egy, utóbbi két novellával szerepel. Zeromski novelláiban is azt bizonyítja, amit a „Hontalanok“ c. művében, keresi a társadalmi igazságtalanságok orvosságát, de nem találja, hősei magányban tévelyegnek. Azoknak az igazságtalanságoknak a szövevényét viszont, melyekből a kiutat keresi, itt is mély realizmussal mutatja be A fordítás, Mészáros István munkája, maradéktalanul visszaadja a novellák szépségét, mélységét, klasszikus zamatét. Olyan választékos gondossággal keresi meg a legszebb és legízesebb szavakat, a magyar nyelvet olyan alaktalanul és tisztán használja, hogy példaképül állhat minden fordító előtt. Az olyan fordítások, mint „Muzsikás Jankó”, a szokott „Muzsikus Jankó“ helyett, vagy a tájleírások gördülékeny szépsége, a fordítást művészivé teszi. Egy-két apróságot felhozok, amivel nem értek egyet. A halk, csodálkozó felkiáltás jelzésére magyarban nem találom megfelelőnek az „Áááál“ jelzést, magyarul ezt inkább az „óh!“ felkiáltás fejezi fel. (Amint a lenivel „oj!“ fájdalomkiáltás helyett a magyar „jaj“-t mond.) A „szemét szélesen kinyitotta“ a szó szerinti fordítás, magyarban „tágranyitotta“ fejezi ki ugyanazt. Valakinek az ellenszenvét nem kivívják, hanem kihívják. De az ilyen és hasonló különbségekről nem tudom hibák-e, vagy — sajtóhibák. A könyvben hemzsegnek a sajtóhibák. Egészen kis sajtóhibáktól egészen nagy sajtóhibákig. (Szenátor-szentáron, lanka-csonka stb.) Különleges sajtóhibavadászat nélkül is mintegy 50-et találtam. Kár, hogy egy ilyen mély művészi értékű és szép kiállítású könyvet sajtóhiba-tömeg torzít el. Az előszó, Kovács Endre tanulmánya segít az olvasónak a művek és az írók alaposabb megértésében és megismerésében, fényt vet az alkotások történelmi hátterére és ebben távlatban olvasva a művek ela mélyültebb irodalmi élményt jelentenek. Sebők Éva négy éve nyáron különös tárt_____________sasag sürgött-forgott a „régi Lóversenytér” néven ismert területen, ahol akkor még csak tekintélyes méretű földhányások sejttették a Népstadiont. Voltak itt sárgák, feketék, fehérek, vörösek, barnák, s ehhez igazodtak a különféle ruházatok is, a fezek, turbánok, humuszok, kaftánok, skót szoknyák. Csak a munka volt közös: humuszt szállítottak Népstadion játékterére. A budapesti VIT-re összegyűlt fiatalok százai határozták el, hogy egy kis társadalmi munkát végeznek a magyar sportoló ifjúság készülő stadionjában. Hirdesse majd a pálya zöld gyepe, hogy öt világrész békeszerető fiataljainak kezemunkájából nőtt ki. Ilyen labdarúgópálya nincs még egy a világon! Ha feltételezzük is azt a képtelenséget, hogy a stadiont már a felszabadulás előtt megépítették volna, az már a végletekig elképzelhetetlen lett volna, hogy nyolcvan ország fiatalságának képviselői hordják össze a fekete földet, a stadion legfontosabb alapanyagát. Ha a szavak téglává felszabadulás előtt már több stadiont is fel lehetett volna építeni azokból az izzó beszédekből, amelyeket a stadionról elzengtek. Különösen sok szóvirágot köszönhet a humor történelme egy bizonyos Karafiáth Jenőnek, aki az Országos Testnevelési Tanács néven ismert sportfőhatóság elnöke volt. Ilyen módon emlékezett meg a stadionról újévi szózatában 1926 január elsején nevezett Karafiáth: „És in már látom a Magyar Nemzeti Stadion örök kontúrjait kibontakozni a tervek nagy tömkelegéből... Majd látom a közelgő olimpiász babérkoszorúit a magyar nap barnította homlokokra felfonódni, és látom az ellenségek által elesettnek hirdetett Hungáriát betegágyából gyógyultan felkelni, hogy az egész világ ámulatára tegyen tanúságot ezer esztendő misztikus, csodatévő erejéről.. A stadion terve valóban egyre misztikusabb távolba került. 1930-ban a külföldi kölcsön ötlete is felmerült. Úgy látszik azonban, hogy a nemzet bankárai nem láttak „fantáziát” stadionban. Közben itt-ott újra és újra felvetődött a stadion gondolata, hol a Lágymányoson, hol az Aranyhegyen jelölték ki a helyét, a telekspekulánsok nagy izgalmára. Budapesti olimpiáról természetesen szó sem lehetett. Az olimpia rendezési jogának első feltétele: megfelelő olimpiai stadionnal kell rendelkezni.A magyar sportolóig k?0Jtő héa nyék között is ki-s kivágták a rezet. 1934-ben például a magyar labdarúgó válogatott 2:1-re megverte Angliát az FTC-pálya rozoga lelátóin összegyűlt 37,000 néző előtt. Az angolok két dolgon csodálkoztak. Egyrészt azon, hogyan lehet a kis Magyarországnak ilyen kiváló labdarúgósportja, másrészt azon, hogyan lehet az, hogy egy ilyen sporttal rendelkező országnak nincs megfelelő pályája. És még ami volt, az is jórészt elpusztult a második világháború alatt. Az egyre jobban magához térő magyar sport a toldozott-foldozott sporttelepeken bonyolította le fontos nemzetközi mérkőzéseit. Ilyenkor virágzott a feketejegykereskedelem, ai jegyüzérek húztak hasznot a magyar sportpályák helyszűkéből. A magyar sport egyszerűen kinőtte pályáit. Az újpesti sporttelepre befér ugyan 44.000 ember, de hogyan! Az állóhelyek sorai néha úgy hullámzanak, mint a búzatáblái, s ami ebből következik, az már a mentők dolga. Egyre erősebbé vált a remény, majd a Népstadionban! I Ma már valóság, gyönyörű íátke-Világtanács budapesti ülésének sok külföldi részvevője megcsodálta a Népstadiont, sportemberek és nem sportemberek egyaránt. Az indiai Dhirubhai Deja számára az sem volt jelentéktelen élmény, hogy találkozott egy mérnökkel, aki a felszabadulás előtt kőművessegéd volt. Az emberek is alakulnak, változnak itt, nemcsak a terep. Láthattak úgynevezett „társadalmi munkásokat” is, fiatal sportoló lányokat, fiúkat, akik munkájuk után vonultak ki énekelve a Népstadionba, hogy ők is építsenek, segítsenek. Néha túlságosan is összetorlódtak a társadalmi munkások, alig tudták őket megfelelően foglalkoztatni. Az egyes munkákat különben sportáganként osztották ki. A nehéz munkafolyamatok a birkózókra, a súlyemelőkre, a kalapácsvetőkre vártak. Az asztalitenniszezők inkább a diszpécser-szolgálatból vették ki a részüket... Egy alkalommal a Honvéd-birkózók 700 százalékon felül teljesítettek. Egy kis sportpropagandára felhasználták nagy munkasikerünket a stadion állandó dolgozói között: — Látják, aki sportol, az jól bírja a munkát is! Utána a Népstadion dolgozói között fellendült az MHK... Hat vendégek érkeznek a Népstadionba, gyakran egy szélesvállú, magastermetű, erősen kopaszodó férfiú kalauzolja őket. Mosolyát jól ismerik szerte a világon. Németh Imre ő,ikalapácsvető olimpiai bajnokunk, a Népstadion igazgatója. Nem lehet rossznéven venni tőle, hogy elsősorban az atlétikai pályára van nagy gondja. De nemcsak tanlicskázni, köveket hordani járnak ki az élsportolók. Néha minden különösebb terv nélkül jönnek. Csak úgy nézelődnek. Néha Bozsik, Puskás, Zakariás sétálgat a zöld gyepen, próbálgatják a hogy elég ruganyos-e a lábukkal, talaj. Csermák a kalapácsvető-helyet szokta nézegetni. A stadion igazgatója ebben a tekintetben is megfelelő útbaigazításokat tud adni. Akik a vendégeket kalauzolják, jól ismerik már az elragadtatás szavait. Monumentális, hatalmas, óriási, gigantikus ... Néha meglepő dicséret is elhangzik: kecses, karcsú, gyönyörű...Valóban az. Felül szélesebb, mint alul. Úgy emelkedik ki a földből, mint a nyíló virág. Mintha karcsú dereka lenne a stadionnak. Már a mi anyitót vár a TMnd?akifővárosi pályákon tanulják a díszbemutató gyakorlatait, népi táncait. A VIT sportversenyein sikerrel szerepelt magyar atléták a magyar—norvég atlétikai versenyre készülnek, amely megnyitó napjának egyik jelentős sporteseménye lesz. A Budapesti Honvéd labdarúgóit már a Moszkvai Szpartak foglalkoztatja. Megtartották a világítási főpróbát is. Ragyogott az egész Népstadion, de azoknak az arca is, akik látták. Esti sporteseményeket is lehet itt rendezni. Aki szereti a szemléltető statisztikákat, az elmerenghet azon, hogy az ülő- és állóhelyek egy sorban 50 kilométerre nyúlnak. Egyelőre 78.000 néző fér be a stadionba, s csak 25.000 az állóhely. Itt láthatók az ország legnagyobb órái. Több mint öt és fél méter egy-egy óra számlapja. Ekkora órákat még nem csináltak Magyarországon. A villamos eredményhirdető táblákon 7000 égő alakítja ki a betűket és számokat. A hallható eredményközlés 25 hangszóró segítségével történik. Az öltöző- és irodahelyiségeket egy 14 emeletes épület fogadja majd be a stadion keleti oldalán. Megírtuk már, hogy milyen lesz majd, amikor a Földalatti Gyorsvasút Népstadion-állomásáról tízezrével tódulnak az emberek a pálya felé. A „fantasztikumírás” egyik fele megvalósult — a Népstadion felépült. A Népstadion-állomás is alakul már, készen vannak a sporttárgyú szobrok, s a művészek már elvégezték a feladatukat „Az Ifjúság Útjá”-nak nevezett oszlopsoros felvonulási út szoborcsoportjainak megalkotásában is. A helsinki diadal éve hatvankettőre emelte a magyar olimpiai bajnokságok számát. Hatvankét olimpiai bajnokságot kellett nyernie a magyar sportnak ahhoz, hogy stadionhoz jusson és reménye lehessen arra, hogy olimpiát rendezhessen. De nyerhetett volna akár százat is, a stadion „örök kontúrjai” ezer esztendők misztikumában enyésztek volna el, ha nem dolgozó népünk ragadja kezébe a hatalmat. Most megvalósult Népstadion, mint az ötéves terv a egy része. És megnyílik az alkotmány ünnepén. I ^ane, aki azt hiszi, hogy a^adf^ megnyitása csak egyszerű „sportesemény”, a testi mutatványok ünnepe és semmi köze sincs a szellemi élethez? Aki így gondolkozik, az sohasem látott labdarúgómérkőzést, amelyen az ötlet és a gyorsaság, az erő és a tervszerűség, a ruganyosság és a ravaszság, az erő és az elhatározóképesség, test és szellem közös erőfeszítése dönti el győzelem sorsát. Sohasem látott a magasugró- vagy távolugróversenyt, amelynek részvevői szellem erejével állítják szolgáai latukba a fizikai törvényeket. Sohasem hatotta át a vérpezsdítő izgalom mérkőzések versenyek alatt, sohasem vagy virrasztóit a rádiónál olimpiai eredményeket várva. A győzelem, a dicsőség élményét adja a sport, s az új Népstadionnal jövendő magyar győzelmek, dicsőségek színhelyét építették meg. Egy baja van csak az óriási Népstadionnak: kicsi... Nem fér bele például az a közel egymillió ember, aki jegyet igényelt a megnyitóra ... Feleki László MEGNYÍLIK A NÉPSTADION