Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-01-02 / 1. szám - Pablo Neruda: Előhang • vers • Fordította: Somlyó György (3. oldal) - Howard Fast: Sacco és Vanzetti kínszenvedése • könyvkritika • Howard Fast: Sacco és Vanzetti kínszenvedése (3. oldal) - Leon Kruczkowski: Németek • dráma • III. felvonás jelenetének részlete (3. oldal)

1954 január 2. Leon Kruczkowski: QUiueiek A nagy tudós, Sonnenbruch professzor a háború alatt ünnepli tudományos munkássá­gának 30. évfordulóját. A fasiszta őrület a professzor családjat is kettészakította: meg­fertőzte fiát, feleségét és menyét. Az ünnepi esten váratlanul megjelenik a koncentrációs táborból megszökött Joachim Peters. Sonnen­bruch volt tanítványa Ruth, a professzor lá­nya elrejti a házban Joachimot,és hogy egér­­utat szerezzen neki, élete kockáztatásával félrevezeti a szökevényt kereső rendőröket. A világhírű dráma III. felvonásának ezt kö­vető jelenetéből közöljük az alábbi részletet. SONNENBRUCH (meghallotta a lépteket): Ki­az? JOACHIM: Én vagyok, professzor úr. Joachim... SONNEN­BRUCH: Maga? Maga itt van...? JOACHIM: Ruth elrejtett. SONNENBRUCH: Egész idő alatt a házban volt? Hallott mindent...?! JOACHIM: Igen (meghatottan.) Bátor lánya van, professzor úr. SONNENBRUCH: Csodálatos lány. (Sóhajt.) Iszonyatos, ami történt... JOACHIM (nyomatékkal): Ruth azt m­ondta,­­hasonló helyzetben ön ugyanígy viselkedett volna.­­ SONNENBRUCH (zavartan): Igen ... lehet... JOACHIM: Ön ebben nem ilyen biztos? SONNENBRUCH (nem felel, az ebédlőajtóhoz megy, becsukja, aztán becsukja a terraszajtót is és megáll Joachim előtt): Mit akar most csinálni? JOACHIM: Ez ... részben öntől függ, professzor úr. SONNENBRUCH: Tőlem? JOACHIM: Ruth azt mondta, ne­m változott meg. Erre számítottam, ezért jöttem­­önhöz... SONNENBRUCH: Maga azonban... (Kemé­nyen.) Maga azonban megváltozott, Joachim. (Szünet után.) Kérdezni szeretnék valamit... JOACHIM: Tessék. SONNENBRUCH: Szabad kockára tenni egy másik ember életét, hogy maga megmenekül­jön? (Joachim hosszan hallgat.) Kérem, felel­­jen a kérdésemre. Megismétlem: szabad egy ember életét kockára tenni, hogy a másik meg­meneküljön? JOACHIM: Szabad! És néha szükséges is. Szan­bad, ha nagyobb dologról van szó, mint egy ember élete. SONNENBRUCH (hevesen): Ezt válaszolja? Ön, Joachim Petere, aki valamikor velem, együtt hitt abban, hogy nincs értékesebb a® embernél? Hogy .... hogy senkinek... nincs joga ahhoz, hogy pusztulásba­ sodorjon egy embert, hogy meggyötörje és szenvedésre ítélje? JOACHIM (telve fájdalommal): Miért mondja ezt nekem, professzor úr? SONNENBRUCH: Mert at­a e­ste maga is ezt tette. Éppen úgy, mint azok! Mint a többiek! Azért bajba sodorta a lányomat, hogy meg­mentse önmagát! Prédaként dobta oda Ruthot, hogy maga ép bőrrel meneküljön. Nem, Joa­chim, ezzel én nem tudok egyetérteni! JOACHIM: Nem rólam van most szó, profes­szor úr, hanem a mi harcunkról. E.felejtette, ki áll ön előtt? Hosszú-hosszú éveken át szen­vedésre ítéltem magam, hosszú-hosszú éveken át közelebb voltam a halálhoz, mint az élet­hez! Azért, mert harcolni akartam, valameny­­nyi linket megmenteni, mert szembe akartam szállni a gonosszal! (Kínzottan.) Ó, most ér­tem csak, professzor úr! Így akarja tudomá­somra hozni, hogy tévedtem, amikor önhöz jöttem .. .! SONNENBRUCH (karon ragadja, megrázza): Igen, igen, ezt akartam mondani! Miért jött ide, Joachim, miért jött ide? Miért tette ezt velem? (Elfordul tőle, a lépcsőhöz megy, a­­korlátra támaszkodik.) JOACHIM: Tudja, professzor úr, a magány, az, iszonyatos német magány mi Hitler birodal­mában? Ha valóban nem változott meg azóta, akkor tudja, mire gondolok ... SONNENBRUCH (nem néz Joa­h­imra): A ma­gány? Ez minden, arm nekem megmaradt. (Suttogva.) És én büszke vagyok a magá­nyomra! Annak az embernek magányai ez, akit helyén akar maradni, akinek helyén kell ma­radnia! Aki őrizni akarja azt, a­mit ma lábbal tipornak, amit száműztek az életünkből! JOACHIM: Én is ismerem ezt, ezt a szörnyű német magányt. Négy nap óta, amióta meg­szöktem a lágerből. Egyedül lenni a házban, magányosan azok között, akik németül beszé­l­nek, mint én. Négy nap óta nem közeledhetem az emberekhez, egy kisgyerek is elárulhat. Négy nap óta kerülöm az emberi hangot . . . így van ez,, professzor úr. Mindketten magá­nyosak vagyunk, olyan magányosak, amilyen csak két német tehet... és ha én a magányo­mat egy kicsit másnak is érzem, mint az önét, mégis arra gondoltam ... SONNENBRUCH: ... hogy idejön hozzám. Ezért jött ide? JOACHIM: Igen. Ezért nem volt más válsztá­som. Ez volt egyetlen reménységeim. Emlék­szik, professzor úr...? Valamikor azt mondta: ■ hat egyszer veszély fenyeget, Joachim, gon­dolj rám és keress fel. S azt mondta: gon­dolj az öreg Sonnenbruchra. Mennyi erő volt valamikor a szavaiban... SONNENBRUCH: Jó a memória a. Joachim. De az enyém is. Éppen ma gondoltam sokat ma­gára, mielőtt a házamba lépett... JOACHIM: Tudom. Ma ünnepelte a jubileumát. Abban a pillanatban bukkantam elő, amikor mérlegre tette az életét. És ebben a számadás­ban nekem is volt némi részem... SONNENBRUCH: És nem is a­ legkisebb. Azok­ közé számítottam magát, aki­k ugyanúgy gon­dolkodnak, mint én, azok közé számítottam , akik... . JOACHIM (kevesen félbeszakítja): ...akik em­beri árnyak! Nincs igazam? Az ön mérlege, professzor úr, Játéi, az árnyakkal. Én azonban elevenen toppantam be­­ide! «Elevenen! Élő, harcban megsebzett ember vagyok és mint hajszolt vad menekültem a fogóm egek elől! Úgy beszéljen velem, mint egy élővel, ne, mint egy árnyékkal! SONNEN BRUCH (kétségbeesve): Mit akar tő­, sem voltaképpen? Ha tudná, mennyit kínlód­tam, amíg gátat építettem­­magam és a go­nosz közé, amíg elsáncoltam magam ettől az őrület­től, ami valamennyiünket körülvesz! Át­hatolhatatlan burkot kellett teremtenem a gon­dolataimnak, az álmaimnak. Mindannak, ami­,­ről maga azt mondja, játék az árnyakkal. Hosszú évek fáradságos, mindennapos mun­kájával sikerült csak ez, ezeknek a­ gonosz, utolsó éveknek munkájával... Hogy értené meg Joachim! JO ACTUAL Igaza van, sohasem érteném meg. Alert én ezeket az éveket másként töltöttem! SONNENBRUCH: Nem akarom, hogy beszéljen róluk. Ez engem egyáltalában nem érdekel. Hangsúlyozom: nem érdekel! JOACHIM­ (azzal a szándékkal, hogy tiszta vi­zet önt végre a pohárba): Az sem érdekli, mire használták fel tudományos eredményeit? Ugye, még most is a szövetátültetéssel kísér­letezik? SONNENBRUCH (meglepetten): Nem értem, mit akar ezzel. Joachim: Persze, hogy ezen dol­gozom. Inkább mint valaha. Mit tehetnék egyebet? A tudomány­ olyan, mint a föld: eg­y pillanatra sem á­shat meg a forgása. JOACHIM: Tudományos eredményeit bizonyos... bizonyos gyakorlati célokra fordítják... SONNENBRUCH: Ez nem az én dolgom. Én a tudományt szolgálom. Egyeségved­ii a tudo­mányt. A legjobb tehetségemmel. A többihez semmi közöm. JOACHIAI: Háborít van, professzor úr. Hitler hadseregének szüksége van a szövetátvítélés legjobb módszereire. Ezért az ön mimikája ma felbecsülhetetlen érték.­­ SONNENBRUCH: Mondtam már önnek, hogy ez nem tartozik rám. JOACHIM: De ezenfelül az ön tudományos ered­ményeit bűnös módon is értékesítik. Erről sem tud, professzor úr? SONNENBRUCH: Nem értem magát. Akliről be­­szél? JOACHIM: Emberekre . Emberekről, akiket a tudomány nevében halomra gyilkolnak, töb­bek közt azért, hogy kipróbálják az ön tudo­mányos eredményeit. Ez sem érdekli, profesz­­szor úr?. SONNENBRUCH: Ostobaság. Szeme­n a fedett hazugság! JOACHIM: Tény! SONNENBRUCH: Erről én nem hallottam. És ha ... és ha így van ... (Telve kétségbeesés­sel.) Miért mondja ezt el nekem, Joachim, miért? JOACHIM: Mert azt akartaim, hogy embersége­sen beszéljen velem. Utat vesztett, amíg az árnyakkal érintkezett, professzor úr! (Heve­sen.) Professzor úr, vesse le végre ezt a ször­nyű, *b­írálhatatlan..piánccá*'! Remegjen meg a* emberek előtt! Ezért, ezért jöttem­ el önhöz! SONNENBRUCH (szinte kiabálva): Nem ezért jött! Mindent fel akar dúlni! Meg akar rabol­ni, meg akarja semmisíteni önmagamba vetett hitemet, a magányomat, melyet óvta­m, melyre büszke voltam! A­zt éreztem az első perctől­ fogva, hogy felbukkant nálam! Az első szavá­ból éreztem, hogy csak veszélyt hozhat rám! (Megvetően nevet.) Nem a rendőrségre gon­doltam! Hanem arra, a­mi engem ezekben a­­szörnyű években éltetett, amiben hittem .­­ (Kimerülten, kis szünet után.) Én évek óta rendíthetetlenül hiszek abban, hogy a magam­fajta németnek egyetlen kötelessége van: őriz­ni az emberiség legdrágább kincseit, sértetle­nül átmenteni a káoszon és harcon, a barbár­ság és őrület véres és szennyes áradatán! És visszaadni a népnek, amikor Hitler borzalmas bíródat óta összeomlik! És... és megőrizni a közeledő, jobb idők számára! (Kis szünet, két­ségbeesetten néz Joachime­t.) JOACHIM: És ez többet ér, mint eg­yettem­ éjsza­kára elrejteni egy magamfajta embert?.Egy halálra i­­dőzött embert? (Halkan, fájdalmasan maga elé nevet.) Professzor úr, kezdem belát­ni hogy tévedtem. Kezdem érteni,­­milyen ször­nyűséget követtem el- nem, nem a lánya, ha­nem ön ellen, professzor úr ön ellen. SOXNENBRUCH (teljesen össze­roppanva): Azt tanácsolta az előbb, vessem le a páncélt, mely megvédett a bűntől és őrülettől. De a páncél holnap épp olyan fontos lesz népünknek, mint a mindennapi kenyér. Nincs, már rajtam a­­táncé!, lehullott ma este rólam. Maga szakí­totta le a lelkemről Joachim... És most csupasznak, sebezhetőnek érzem magamat... (Kétségbeesetten.) Miért tette ezt velem? Miért tette? JOACHIM­: Mert azok közé­ tartozom, akik eu­­léniál­­nak a gonosznak! Akik nem a kincseket óvják, hanem­ láncaikat vicélnek és fegyvert kovácsolnak! Az ön számadásához ennek sem­mi köze, ezt jól tudom. Ön még a saját fiával sem tudott szembeszegülni. Milyen­ jó, pro­fesszor úr, hogy sötétben vagyunk.., hogy nem láthatom tisztán az arcát! SONNENBRUCH (könyörgve): Kérem, menjen most... Hagyjon­ egyedül... Ha itt tenne a lányom, holnap azt­­mondanám, sosem járt nálam... * JOACHIAI (halkan nevet): Hogy csak egy kínos juh­ ?ami álom volt, ugye, professzor úr? Rendben van, elhagyom a­ házát. De a nyugal­ma nem tér vissza többé. Az olyan ember, mint én, itt van akkor is, ha régesrég szem elől veszett.. . (Elfordul, a terras sajtóhoz megy, ott állva marad.) Viszatérek a sötétségbe, professzor úr, az iszonyú nész­et éjszakába, ahonnan egy pillanatra felbukkantam ön előtt... S míg futja a ^erőmből, tovább me- 2 vek Felkelek és elesett, elesek és újra fel­kelek, miint a­­katona a harcban... De — győzni fogok! (Betaszítja az üvegajtót, lemegy a lépcsőkön, eltűnik a sötétben.) (Sonnenbruch b ezuhani egy székbe, tenyerébe temeti rócái^m­ozdidatlíintL J­ee.,marad. J . Irodalmi Újság 3 ÜDVÖZÖLJÜK*A*NEMZETKÖZI*SzTÁLIN*BÉKEDÍJJAL* KITÜNTETETT­­ÍRÓKAT Pablo Neruda: ELŐHANG az ..Európa szellei és Ázsia szelei” című költeményéhez Dalolva vándoroltam Európa szellei között s a szél alatt, a szél alatt, mely ott fű Ázsiában. Az emberek javát, az életet, a földi édességet, a tiszta békét így gyűjtögettem, vándorolva így gyűjtögettem. Az egyik föld javát s a másikét egymásután ajkamra vettem énekemben: szabadságát a szélnek s a szögekben a békét. Egymás ellenségeinek tűntek az emberek, de ugyanaz az éj­­ takarta őket, és ugyanaz a fény világított reájuk: a világ fényessége. Beléptem a szobákba, éppen mikor asztalhoz ültek, jöttek haza a gyárból és sírtak vagy nevettek. Egész­ egyforma volt mind. Mind a fényre emelte szemét s a maga útját kereste. Mindnek volt szája és a tavasz dícséretét dajolta. Mind. Ezért kerestem a szellők között s a szélben azt, ami emberben a legjobb. Hát most figyeljetek rám, Somlyó György fordítása. 1920 április 15-én az USA ■ Massachusets nevű államá­nak South B­ainsee nevű vá­rosában meggyilkolták és kira­bolták F. A. Parmenier pénzki­hordót és kísérőjét, Alessandro Be­­ardet­it. A nyomozóhatósá­gok letartóztattak az ügyben egy fiatal portugált, akinek va­lóban része volt a bűntettben, valamint az olasz Nicola Sac­­cot és Bartolomeo Vanzetát. A bírói eljárás hét évig tartott. A végső ítéletet 1927 április 9-én hozta meg a bostoni bíróság és a három vádlottat kivégezték. E rövid pár szó mögött a leg­­újabbkori történelem egyik leg­­kegyetlenebb, legtípikusabb ruszticmordja, az amerikai ural­kodó osztály álal elkövetett kö­zönséges kettős gyilkosság hú­zódik meg. Howard Fast „The passion of Cacco and Vanzetti — a New England legend" (Sacco és Vanzetti kínszenvedése , — amerikai legenda) című leg­újabb könyvének olvasásakor, lehetetlen nem gondolni a Ro­­senberg-ügyre. A lelkiis­meret­ fu­­rdali a bíró nyomasztó álmot lát: lepereg előtte az első tárgyalás. * Nik­ola Sacco, van valami megjegyzése a halálos fie­lei ellen? — kérdi a bíróság egyik tisztviselője Saccotól. Sacco feláll. Mielőtt, beszélni kezd, egy kínosan hosszúnak tűnő pillanatig egyenesen a bí­ró szemébe néz, aki e p­­án­tás hatása alatt akaratlanul is lesüti szemét. Majd lágy han­gon beszélni kezd. Szavait egy­re erőteljesebben, de mindvégig lágy hangon mondja el... .— Igen uram. Nem vagyok jó szónok. Nem­ jól önök nyelvét beszélem és úgy tudom­­— mondta nekem drága barátom és elvtársam Vanzetti — ő fog többet beszélni, és gondoltam, hogy ez jó lesz. De annyit mondok, soha nem ismerek, nem hallottam és nem is olvastam a történelemben olyan kegyetlen dologról, mint ez a bíróság. Hét hosszú esz­tendőkig vizsgáltak az ügyünk­ben és még mindig azt hiszik, hogy bűnösök vagyunk. És néz­zék, mégis mennyi jó ember van itt ma velünk a tárgyaláson ... ... Bíró úr — maga ismeri én egész életemet, tudja jól, ho­gyan jutottam ide és tudja, miért engem hét éve már üldöz­nek és az én szegény felesége­met is — most mé­gis halálra ítél majd bennünket. Elmonda­nám szívesen egész életemet, de mi volna értelme?.. Maguk elresteti­k azt a sok-sok embert is, aki szét hosszú éve velünk van, együtt dobog szívünk és átjön belénk az ő erejük és jó­ságuk. De ön nem törődik ve­lük. A sok jó ember és az elv­­társak között és a munkásosz­tályban rengeteg művelt embe­rek vannak,­ akik már hét éve állnak mellettünk, de a bíróság megy tovább rossz úton. Kö­szönöm nektek emberek, elvtár­­sak, köszönöm azt, hogy állta­tok mellettünk hét éven át, áll­tatok Sacco és Vanzetti ügye mellett és most átadom a szó­t az én drága barátomnak, Van­­zettinek. . Egy dolgot még elfelejtek. Előbb már mondtam, hogy a bíró ismeri egész életemet és tudta, hogy soha nem­­ voltam bűnös ember, soha , se teg­­­nap, se ma és sohase leszek. Sacco szavai után ijesztő mo­raj zúg végig a tárgyalótermen. A bíró úgy érzi álmában, mnt­­ha ez a fenyegető hangzavar örökkévalóságon át tartana, holott néhány pillanat m­úlva a bírósági tisztviselő csendet te­remt. Előírásszerű pontossággal áll fel helyéről, rámutat a má­sik elítélt­re és felteszi a kér­dést. — Bartolomeo Vanzetti, van valami megjegyzése a ha­­los ítélet ellen? ... Nyugalma szinte ember­­feletti. Méltóságteljes, higgadt­sággal, eleinte minden indulat nél­kül, így kezdi beszédét: Howard Fast, Sacco és Vanzetti kínszenvedése idegen származásúak ellen és azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, ön és az ügyész minden lehetőt elkövetett, hogy minél magasabbra korbácsolja fel el­lenünk az esküdtszék tagjainak szenvedélyét és előítéletét Azért gyűlöltek bennünket az esküdtek, mert elleneztük a há­borút. Csak éppen azt nem tud­ják az esküdt urak, hogy van­nak emberek, akik azért állnak ki a háború ellen, mert meg­győződésük szerint igazságta­lan és mert nem gyűlölnek egyetlen nemzetet sem, s van­nak megint mások, akik ezért háborúell­enesek, mert szolgála­tot akarnak tenni hazájuk el­lenségének — szóval: közönsé­ges kémek. Mi nem efajta em­berek vagyunk. Az ügyész na­gyon jól tudja, mi azért ellenez­tük a háborút, mert nem hittük el, hogy a meghirdetett célokért vívják. Szilárdan valljuk, hogy a háború rossz dolog. És még­­inkább valljuk ezt ma, a hábo­rú óta eltelt tíz hosszú év után, mert napról napra jobban meg­ismerjük ennek a háborúnak a következményeit és eredményét. Tisztábban látjuk mint bármi­kor, hogy ez a háború igenis rossz háború volt és fennen hír­­detem innen a vádlottak padjá­ról: „Nézzetek körül — az em­beriség nagy része zsákutcába jutott. Áttért? Azért, mert min­den amit mondtak nektek, min­den, amit ígértek nektek, ha­zugság volt, szemfényvesztés volt, üres Fecsegés, kegyetlen becsapás­­ bűn volt. Szabad­ságot ígértek. Hol a szabadság? Jólétet ígértek. Hol a jólét? Fel­emel­kedést ígértek. Hol a fel­­emelkedés?" .. . Egy kutyának vagy csúszómászó féregnek, a világ legalantasabb és legsze­rencsétlenebb terem ményének . Van. Meg akarom monda­ni, hogy ártatlan vagyok. És nemcsak, hogy ártatlan vagyok, hanem soha életemben nem lop­tam, nem öltem és egyetlen csepp vért nem ontottam. Ez az amit mondani akarok. És ez még nem minden. Nem csupán ebben a két bűnben vagyok ár­tatlan, nem csak hogy egysze­rűen nem loptam, nem öltem, nem ontottam vérét senkinek soha életemben, hanem amióta csak az eszemet tudom, harcol­tam azért, hogy kiirtsuk a bű­nözést a föld színéről.. A földkerekségen mindenütt tud­ják az értelmes emberek, hogy ártatlanok vagyunk és ezért mellettünk állanak. Velünk van Európa színe-virága, a legjobb írók, a legkiválóbb tudósok, a legnagyobb államférfiak állnak melettünk. Idegen népek emel­ték fel értünk szavukat. Hát lehetséges-e, hogy az egész világgal szemben e bíró­ság két-három olyan tagjának van igaza, aki egyéni hírne­véért vagy pénzért a saját any­ját is halálra ítélné? Lehet-e, hogy az egész világgal szemben ezeknek az embereknek van iga­zuk? .. Bebizonyítottuk, hogy a földkerekség egyetlen bírája sem lehetett volna elfogultabb és kegyetlenebb velünk szemben, mint ön volt. Ezt bebizonyítot­­tuk. Mégis elutasítottak ben­nünket akkor, amikor ezen az alapon új tárgyalást kértünk. Mi nagyon jól tudjuk — s ha magába néz, önnek is tudnia kell — hogy ügyünk megindu­lásának­ legelső napjától kezd­ve, még mielőtt valaha is lá­tott volna bennünket, szem­ben­­ állt velünk, mert már akkor tudta rólunk, hogy radikálisak vagyunk... Súlyos megpróbál­tatásunk hét esztendeje immár a történelemé. Ezalatt az­­idő alatt sem kívánom, hogy annyit kell­­ hisztérikus ellenszenvet jen szenvednie, mint amennyit és gyűlöletet szítottak a mi el­­én szenvedtem ártatlanul. Meg­­yeinket valló emberek ellen, az győződésem azonban, , hogy azo­kat a bűnöket, amelyekért tu­lajdonképpen állnom kell e szenvedéseket, tényleg elkövet­tem. Azért gyötrődöm, mert ra­dikális vagyok — és valóban az vagyok. Azért szenvedtem, mert olasz vagyok — és valóban olasz vagyok... — de olyan rendíthetetlenül hiszek az iga­zamban, hogy még ha kétszer újjászületnék is, ugyanúgy cse­lekednék, ahogy eddig cseleked­tem. De tűl­ sokat beszéltem már saját magamról, s majdnem el­felejtem megemlíteni Saccot. Ő is gyerekkora óta dolgozik, ügyes munkás, a munka szerel­mese. Jó állása, jó fizetése volt, némi pénze a bankban, derék és kedves felesége, két gyönyö­rű gyereke és derűs ikis ottho­na .. Sacco csupa szív, csupa hit, csupa jellem — igazi férfi: a természet és az emberiség őszinte rajongója. Olyan vala­ki, aki tiszta szeretetből az em­beriség iránt feláldozott min­dent a szabadság ügyéért: pénzt, nyugalmat, földi örömöket, fe­leségét, gyerekeit, saját magát és egész életét. Álmában sem lopott vagy gyilkol. Gyerekko­,­runktól kezdve egyikünk sem­ emelt egyetlen morzsát sem a szájához, amit nem izzadtságon munkával szolgált meg. Nem, soha. Valóban jobb szónok vagyok nála, de hányszor éreztem ma­gam mellette parányinak, ami­kor meghallottam egészen ma­­gasrendű hitet kifejező, csupa-­ szív hangját. Könnyeimmel küz­­ködtem ilyenkor és a torkomban vert a szívem, nem akartam előtte sírni. És ezt az embert nevezik önök tolvajnak, gyil­kosnak — ilyen emberre, sütnek szégyenbélyeget. Sacco neve azonban élni fog a nép szívé­ben és hálával említik még majd akkor is, amikor az ügyész és az ön csontjait már régen szétporlasztotta az idő,­­amikor az önök nevei, törvények intéz­ményei és hamis istene már nem lesznek egyebek, mint egy olyan régmúlt idő sötét emlékei, ami­kor ember az embernek farkasa volt...

Next