Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)
1954-01-02 / 1. szám - Pablo Neruda: Előhang • vers • Fordította: Somlyó György (3. oldal) - Howard Fast: Sacco és Vanzetti kínszenvedése • könyvkritika • Howard Fast: Sacco és Vanzetti kínszenvedése (3. oldal) - Leon Kruczkowski: Németek • dráma • III. felvonás jelenetének részlete (3. oldal)
1954 január 2. Leon Kruczkowski: QUiueiek A nagy tudós, Sonnenbruch professzor a háború alatt ünnepli tudományos munkásságának 30. évfordulóját. A fasiszta őrület a professzor családjat is kettészakította: megfertőzte fiát, feleségét és menyét. Az ünnepi esten váratlanul megjelenik a koncentrációs táborból megszökött Joachim Peters. Sonnenbruch volt tanítványa Ruth, a professzor lánya elrejti a házban Joachimot,és hogy egérutat szerezzen neki, élete kockáztatásával félrevezeti a szökevényt kereső rendőröket. A világhírű dráma III. felvonásának ezt követő jelenetéből közöljük az alábbi részletet. SONNENBRUCH (meghallotta a lépteket): Kiaz? JOACHIM: Én vagyok, professzor úr. Joachim... SONNENBRUCH: Maga? Maga itt van...? JOACHIM: Ruth elrejtett. SONNENBRUCH: Egész idő alatt a házban volt? Hallott mindent...?! JOACHIM: Igen (meghatottan.) Bátor lánya van, professzor úr. SONNENBRUCH: Csodálatos lány. (Sóhajt.) Iszonyatos, ami történt... JOACHIM (nyomatékkal): Ruth azt mondta,hasonló helyzetben ön ugyanígy viselkedett volna. SONNENBRUCH (zavartan): Igen ... lehet... JOACHIM: Ön ebben nem ilyen biztos? SONNENBRUCH (nem felel, az ebédlőajtóhoz megy, becsukja, aztán becsukja a terraszajtót is és megáll Joachim előtt): Mit akar most csinálni? JOACHIM: Ez ... részben öntől függ, professzor úr. SONNENBRUCH: Tőlem? JOACHIM: Ruth azt mondta, nem változott meg. Erre számítottam, ezért jöttemönhöz... SONNENBRUCH: Maga azonban... (Keményen.) Maga azonban megváltozott, Joachim. (Szünet után.) Kérdezni szeretnék valamit... JOACHIM: Tessék. SONNENBRUCH: Szabad kockára tenni egy másik ember életét, hogy maga megmeneküljön? (Joachim hosszan hallgat.) Kérem, feleljen a kérdésemre. Megismétlem: szabad egy ember életét kockára tenni, hogy a másik megmeneküljön? JOACHIM: Szabad! És néha szükséges is. Szanbad, ha nagyobb dologról van szó, mint egy ember élete. SONNENBRUCH (hevesen): Ezt válaszolja? Ön, Joachim Petere, aki valamikor velem, együtt hitt abban, hogy nincs értékesebb a® embernél? Hogy .... hogy senkinek... nincs joga ahhoz, hogy pusztulásba sodorjon egy embert, hogy meggyötörje és szenvedésre ítélje? JOACHIM (telve fájdalommal): Miért mondja ezt nekem, professzor úr? SONNENBRUCH: Mert ata este maga is ezt tette. Éppen úgy, mint azok! Mint a többiek! Azért bajba sodorta a lányomat, hogy megmentse önmagát! Prédaként dobta oda Ruthot, hogy maga ép bőrrel meneküljön. Nem, Joachim, ezzel én nem tudok egyetérteni! JOACHIM: Nem rólam van most szó, professzor úr, hanem a mi harcunkról. E.felejtette, ki áll ön előtt? Hosszú-hosszú éveken át szenvedésre ítéltem magam, hosszú-hosszú éveken át közelebb voltam a halálhoz, mint az élethez! Azért, mert harcolni akartam, valamenynyi linket megmenteni, mert szembe akartam szállni a gonosszal! (Kínzottan.) Ó, most értem csak, professzor úr! Így akarja tudomásomra hozni, hogy tévedtem, amikor önhöz jöttem .. .! SONNENBRUCH (karon ragadja, megrázza): Igen, igen, ezt akartam mondani! Miért jött ide, Joachim, miért jött ide? Miért tette ezt velem? (Elfordul tőle, a lépcsőhöz megy, akorlátra támaszkodik.) JOACHIM: Tudja, professzor úr, a magány, az, iszonyatos német magány mi Hitler birodalmában? Ha valóban nem változott meg azóta, akkor tudja, mire gondolok ... SONNENBRUCH (nem néz Joahimra): A magány? Ez minden, arm nekem megmaradt. (Suttogva.) És én büszke vagyok a magányomra! Annak az embernek magányai ez, akit helyén akar maradni, akinek helyén kell maradnia! Aki őrizni akarja azt, amit ma lábbal tipornak, amit száműztek az életünkből! JOACHIM: Én is ismerem ezt, ezt a szörnyű német magányt. Négy nap óta, amióta megszöktem a lágerből. Egyedül lenni a házban, magányosan azok között, akik németül beszélnek, mint én. Négy nap óta nem közeledhetem az emberekhez, egy kisgyerek is elárulhat. Négy nap óta kerülöm az emberi hangot . . . így van ez,, professzor úr. Mindketten magányosak vagyunk, olyan magányosak, amilyen csak két német tehet... és ha én a magányomat egy kicsit másnak is érzem, mint az önét, mégis arra gondoltam ... SONNENBRUCH: ... hogy idejön hozzám. Ezért jött ide? JOACHIM: Igen. Ezért nem volt más válsztásom. Ez volt egyetlen reménységeim. Emlékszik, professzor úr...? Valamikor azt mondta: ■ hat egyszer veszély fenyeget, Joachim, gondolj rám és keress fel. S azt mondta: gondolj az öreg Sonnenbruchra. Mennyi erő volt valamikor a szavaiban... SONNENBRUCH: Jó a memória a. Joachim. De az enyém is. Éppen ma gondoltam sokat magára, mielőtt a házamba lépett... JOACHIM: Tudom. Ma ünnepelte a jubileumát. Abban a pillanatban bukkantam elő, amikor mérlegre tette az életét. És ebben a számadásban nekem is volt némi részem... SONNENBRUCH: És nem is a legkisebb. Azok közé számítottam magát, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én, azok közé számítottam , akik... . JOACHIM (kevesen félbeszakítja): ...akik emberi árnyak! Nincs igazam? Az ön mérlege, professzor úr, Játéi, az árnyakkal. Én azonban elevenen toppantam beide! «Elevenen! Élő, harcban megsebzett ember vagyok és mint hajszolt vad menekültem a fogóm egek elől! Úgy beszéljen velem, mint egy élővel, ne, mint egy árnyékkal! SONNEN BRUCH (kétségbeesve): Mit akar tő, sem voltaképpen? Ha tudná, mennyit kínlódtam, amíg gátat építettemmagam és a gonosz közé, amíg elsáncoltam magam ettől az őrülettől, ami valamennyiünket körülvesz! Áthatolhatatlan burkot kellett teremtenem a gondolataimnak, az álmaimnak. Mindannak, ami,ről maga azt mondja, játék az árnyakkal. Hosszú évek fáradságos, mindennapos munkájával sikerült csak ez, ezeknek a gonosz, utolsó éveknek munkájával... Hogy értené meg Joachim! JO ACTUAL Igaza van, sohasem érteném meg. Alert én ezeket az éveket másként töltöttem! SONNENBRUCH: Nem akarom, hogy beszéljen róluk. Ez engem egyáltalában nem érdekel. Hangsúlyozom: nem érdekel! JOACHIM (azzal a szándékkal, hogy tiszta vizet önt végre a pohárba): Az sem érdekli, mire használták fel tudományos eredményeit? Ugye, még most is a szövetátültetéssel kísérletezik? SONNENBRUCH (meglepetten): Nem értem, mit akar ezzel. Joachim: Persze, hogy ezen dolgozom. Inkább mint valaha. Mit tehetnék egyebet? A tudomány olyan, mint a föld: egy pillanatra sem áshat meg a forgása. JOACHIM: Tudományos eredményeit bizonyos... bizonyos gyakorlati célokra fordítják... SONNENBRUCH: Ez nem az én dolgom. Én a tudományt szolgálom. Egyeségvedii a tudományt. A legjobb tehetségemmel. A többihez semmi közöm. JOACHIAI: Háborít van, professzor úr. Hitler hadseregének szüksége van a szövetátvítélés legjobb módszereire. Ezért az ön mimikája ma felbecsülhetetlen érték. SONNENBRUCH: Mondtam már önnek, hogy ez nem tartozik rám. JOACHIM: De ezenfelül az ön tudományos eredményeit bűnös módon is értékesítik. Erről sem tud, professzor úr? SONNENBRUCH: Nem értem magát. Akliről beszél? JOACHIM: Emberekre . Emberekről, akiket a tudomány nevében halomra gyilkolnak, többek közt azért, hogy kipróbálják az ön tudományos eredményeit. Ez sem érdekli, profeszszor úr?. SONNENBRUCH: Ostobaság. Szemen a fedett hazugság! JOACHIM: Tény! SONNENBRUCH: Erről én nem hallottam. És ha ... és ha így van ... (Telve kétségbeeséssel.) Miért mondja ezt el nekem, Joachim, miért? JOACHIM: Mert azt akartaim, hogy emberségesen beszéljen velem. Utat vesztett, amíg az árnyakkal érintkezett, professzor úr! (Hevesen.) Professzor úr, vesse le végre ezt a szörnyű, *bírálhatatlan..piánccá*'! Remegjen meg a* emberek előtt! Ezért, ezért jöttem el önhöz! SONNENBRUCH (szinte kiabálva): Nem ezért jött! Mindent fel akar dúlni! Meg akar rabolni, meg akarja semmisíteni önmagamba vetett hitemet, a magányomat, melyet óvtam, melyre büszke voltam! Azt éreztem az első perctől fogva, hogy felbukkant nálam! Az első szavából éreztem, hogy csak veszélyt hozhat rám! (Megvetően nevet.) Nem a rendőrségre gondoltam! Hanem arra, ami engem ezekben aszörnyű években éltetett, amiben hittem . (Kimerülten, kis szünet után.) Én évek óta rendíthetetlenül hiszek abban, hogy a magamfajta németnek egyetlen kötelessége van: őrizni az emberiség legdrágább kincseit, sértetlenül átmenteni a káoszon és harcon, a barbárság és őrület véres és szennyes áradatán! És visszaadni a népnek, amikor Hitler borzalmas bíródat óta összeomlik! És... és megőrizni a közeledő, jobb idők számára! (Kis szünet, kétségbeesetten néz Joachimet.) JOACHIM: És ez többet ér, mint egyettem éjszakára elrejteni egy magamfajta embert?.Egy halálra időzött embert? (Halkan, fájdalmasan maga elé nevet.) Professzor úr, kezdem belátni hogy tévedtem. Kezdem érteni,milyen szörnyűséget követtem el- nem, nem a lánya, hanem ön ellen, professzor úr ön ellen. SOXNENBRUCH (teljesen összeroppanva): Azt tanácsolta az előbb, vessem le a páncélt, mely megvédett a bűntől és őrülettől. De a páncél holnap épp olyan fontos lesz népünknek, mint a mindennapi kenyér. Nincs, már rajtam atáncé!, lehullott ma este rólam. Maga szakította le a lelkemről Joachim... És most csupasznak, sebezhetőnek érzem magamat... (Kétségbeesetten.) Miért tette ezt velem? Miért tette? JOACHIM: Mert azok közé tartozom, akik euléniálnak a gonosznak! Akik nem a kincseket óvják, hanem láncaikat vicélnek és fegyvert kovácsolnak! Az ön számadásához ennek semmi köze, ezt jól tudom. Ön még a saját fiával sem tudott szembeszegülni. Milyen jó, professzor úr, hogy sötétben vagyunk.., hogy nem láthatom tisztán az arcát! SONNENBRUCH (könyörgve): Kérem, menjen most... Hagyjon egyedül... Ha itt tenne a lányom, holnap aztmondanám, sosem járt nálam... * JOACHIAI (halkan nevet): Hogy csak egy kínos juh ?ami álom volt, ugye, professzor úr? Rendben van, elhagyom a házát. De a nyugalma nem tér vissza többé. Az olyan ember, mint én, itt van akkor is, ha régesrég szem elől veszett.. . (Elfordul, a terras sajtóhoz megy, ott állva marad.) Viszatérek a sötétségbe, professzor úr, az iszonyú nészet éjszakába, ahonnan egy pillanatra felbukkantam ön előtt... S míg futja a ^erőmből, tovább me- 2 vek Felkelek és elesett, elesek és újra felkelek, miint akatona a harcban... De — győzni fogok! (Betaszítja az üvegajtót, lemegy a lépcsőkön, eltűnik a sötétben.) (Sonnenbruch b ezuhani egy székbe, tenyerébe temeti rócái^mozdidatlíintL Jee.,marad. J . Irodalmi Újság 3 ÜDVÖZÖLJÜK*A*NEMZETKÖZI*SzTÁLIN*BÉKEDÍJJAL* KITÜNTETETTÍRÓKAT Pablo Neruda: ELŐHANG az ..Európa szellei és Ázsia szelei” című költeményéhez Dalolva vándoroltam Európa szellei között s a szél alatt, a szél alatt, mely ott fű Ázsiában. Az emberek javát, az életet, a földi édességet, a tiszta békét így gyűjtögettem, vándorolva így gyűjtögettem. Az egyik föld javát s a másikét egymásután ajkamra vettem énekemben: szabadságát a szélnek s a szögekben a békét. Egymás ellenségeinek tűntek az emberek, de ugyanaz az éj takarta őket, és ugyanaz a fény világított reájuk: a világ fényessége. Beléptem a szobákba, éppen mikor asztalhoz ültek, jöttek haza a gyárból és sírtak vagy nevettek. Egész egyforma volt mind. Mind a fényre emelte szemét s a maga útját kereste. Mindnek volt szája és a tavasz dícséretét dajolta. Mind. Ezért kerestem a szellők között s a szélben azt, ami emberben a legjobb. Hát most figyeljetek rám, Somlyó György fordítása. 1920 április 15-én az USA ■ Massachusets nevű államának South Bainsee nevű városában meggyilkolták és kirabolták F. A. Parmenier pénzkihordót és kísérőjét, Alessandro Beardetit. A nyomozóhatóságok letartóztattak az ügyben egy fiatal portugált, akinek valóban része volt a bűntettben, valamint az olasz Nicola Saccot és Bartolomeo Vanzetát. A bírói eljárás hét évig tartott. A végső ítéletet 1927 április 9-én hozta meg a bostoni bíróság és a három vádlottat kivégezték. E rövid pár szó mögött a legújabbkori történelem egyik legkegyetlenebb, legtípikusabb ruszticmordja, az amerikai uralkodó osztály álal elkövetett közönséges kettős gyilkosság húzódik meg. Howard Fast „The passion of Cacco and Vanzetti — a New England legend" (Sacco és Vanzetti kínszenvedése , — amerikai legenda) című legújabb könyvének olvasásakor, lehetetlen nem gondolni a Rosenberg-ügyre. A lelkiismeret furdali a bíró nyomasztó álmot lát: lepereg előtte az első tárgyalás. * Nikola Sacco, van valami megjegyzése a halálos fielei ellen? — kérdi a bíróság egyik tisztviselője Saccotól. Sacco feláll. Mielőtt, beszélni kezd, egy kínosan hosszúnak tűnő pillanatig egyenesen a bíró szemébe néz, aki e pántás hatása alatt akaratlanul is lesüti szemét. Majd lágy hangon beszélni kezd. Szavait egyre erőteljesebben, de mindvégig lágy hangon mondja el... .— Igen uram. Nem vagyok jó szónok. Nem jól önök nyelvét beszélem és úgy tudom— mondta nekem drága barátom és elvtársam Vanzetti — ő fog többet beszélni, és gondoltam, hogy ez jó lesz. De annyit mondok, soha nem ismerek, nem hallottam és nem is olvastam a történelemben olyan kegyetlen dologról, mint ez a bíróság. Hét hosszú esztendőkig vizsgáltak az ügyünkben és még mindig azt hiszik, hogy bűnösök vagyunk. És nézzék, mégis mennyi jó ember van itt ma velünk a tárgyaláson ... ... Bíró úr — maga ismeri én egész életemet, tudja jól, hogyan jutottam ide és tudja, miért engem hét éve már üldöznek és az én szegény feleségemet is — most mégis halálra ítél majd bennünket. Elmondanám szívesen egész életemet, de mi volna értelme?.. Maguk elrestetik azt a sok-sok embert is, aki szét hosszú éve velünk van, együtt dobog szívünk és átjön belénk az ő erejük és jóságuk. De ön nem törődik velük. A sok jó ember és az elvtársak között és a munkásosztályban rengeteg művelt emberek vannak, akik már hét éve állnak mellettünk, de a bíróság megy tovább rossz úton. Köszönöm nektek emberek, elvtársak, köszönöm azt, hogy álltatok mellettünk hét éven át, álltatok Sacco és Vanzetti ügye mellett és most átadom a szót az én drága barátomnak, Vanzettinek. . Egy dolgot még elfelejtek. Előbb már mondtam, hogy a bíró ismeri egész életemet és tudta, hogy soha nem voltam bűnös ember, soha , se tegnap, se ma és sohase leszek. Sacco szavai után ijesztő moraj zúg végig a tárgyalótermen. A bíró úgy érzi álmában, mntha ez a fenyegető hangzavar örökkévalóságon át tartana, holott néhány pillanat múlva a bírósági tisztviselő csendet teremt. Előírásszerű pontossággal áll fel helyéről, rámutat a másik elítéltre és felteszi a kérdést. — Bartolomeo Vanzetti, van valami megjegyzése a halos ítélet ellen? ... Nyugalma szinte emberfeletti. Méltóságteljes, higgadtsággal, eleinte minden indulat nélkül, így kezdi beszédét: Howard Fast, Sacco és Vanzetti kínszenvedése idegen származásúak ellen és azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, ön és az ügyész minden lehetőt elkövetett, hogy minél magasabbra korbácsolja fel ellenünk az esküdtszék tagjainak szenvedélyét és előítéletét Azért gyűlöltek bennünket az esküdtek, mert elleneztük a háborút. Csak éppen azt nem tudják az esküdt urak, hogy vannak emberek, akik azért állnak ki a háború ellen, mert meggyőződésük szerint igazságtalan és mert nem gyűlölnek egyetlen nemzetet sem, s vannak megint mások, akik ezért háborúellenesek, mert szolgálatot akarnak tenni hazájuk ellenségének — szóval: közönséges kémek. Mi nem efajta emberek vagyunk. Az ügyész nagyon jól tudja, mi azért elleneztük a háborút, mert nem hittük el, hogy a meghirdetett célokért vívják. Szilárdan valljuk, hogy a háború rossz dolog. És méginkább valljuk ezt ma, a háború óta eltelt tíz hosszú év után, mert napról napra jobban megismerjük ennek a háborúnak a következményeit és eredményét. Tisztábban látjuk mint bármikor, hogy ez a háború igenis rossz háború volt és fennen hírdetem innen a vádlottak padjáról: „Nézzetek körül — az emberiség nagy része zsákutcába jutott. Áttért? Azért, mert minden amit mondtak nektek, minden, amit ígértek nektek, hazugság volt, szemfényvesztés volt, üres Fecsegés, kegyetlen becsapás bűn volt. Szabadságot ígértek. Hol a szabadság? Jólétet ígértek. Hol a jólét? Felemelkedést ígértek. Hol a felemelkedés?" .. . Egy kutyának vagy csúszómászó féregnek, a világ legalantasabb és legszerencsétlenebb terem ményének . Van. Meg akarom mondani, hogy ártatlan vagyok. És nemcsak, hogy ártatlan vagyok, hanem soha életemben nem loptam, nem öltem és egyetlen csepp vért nem ontottam. Ez az amit mondani akarok. És ez még nem minden. Nem csupán ebben a két bűnben vagyok ártatlan, nem csak hogy egyszerűen nem loptam, nem öltem, nem ontottam vérét senkinek soha életemben, hanem amióta csak az eszemet tudom, harcoltam azért, hogy kiirtsuk a bűnözést a föld színéről.. A földkerekségen mindenütt tudják az értelmes emberek, hogy ártatlanok vagyunk és ezért mellettünk állanak. Velünk van Európa színe-virága, a legjobb írók, a legkiválóbb tudósok, a legnagyobb államférfiak állnak melettünk. Idegen népek emelték fel értünk szavukat. Hát lehetséges-e, hogy az egész világgal szemben e bíróság két-három olyan tagjának van igaza, aki egyéni hírnevéért vagy pénzért a saját anyját is halálra ítélné? Lehet-e, hogy az egész világgal szemben ezeknek az embereknek van igazuk? .. Bebizonyítottuk, hogy a földkerekség egyetlen bírája sem lehetett volna elfogultabb és kegyetlenebb velünk szemben, mint ön volt. Ezt bebizonyítottuk. Mégis elutasítottak bennünket akkor, amikor ezen az alapon új tárgyalást kértünk. Mi nagyon jól tudjuk — s ha magába néz, önnek is tudnia kell — hogy ügyünk megindulásának legelső napjától kezdve, még mielőtt valaha is látott volna bennünket, szemben állt velünk, mert már akkor tudta rólunk, hogy radikálisak vagyunk... Súlyos megpróbáltatásunk hét esztendeje immár a történelemé. Ezalatt azidő alatt sem kívánom, hogy annyit kell hisztérikus ellenszenvet jen szenvednie, mint amennyit és gyűlöletet szítottak a mi elén szenvedtem ártatlanul. Megyeinket valló emberek ellen, az győződésem azonban, , hogy azokat a bűnöket, amelyekért tulajdonképpen állnom kell e szenvedéseket, tényleg elkövettem. Azért gyötrődöm, mert radikális vagyok — és valóban az vagyok. Azért szenvedtem, mert olasz vagyok — és valóban olasz vagyok... — de olyan rendíthetetlenül hiszek az igazamban, hogy még ha kétszer újjászületnék is, ugyanúgy cselekednék, ahogy eddig cselekedtem. De tűl sokat beszéltem már saját magamról, s majdnem elfelejtem megemlíteni Saccot. Ő is gyerekkora óta dolgozik, ügyes munkás, a munka szerelmese. Jó állása, jó fizetése volt, némi pénze a bankban, derék és kedves felesége, két gyönyörű gyereke és derűs ikis otthona .. Sacco csupa szív, csupa hit, csupa jellem — igazi férfi: a természet és az emberiség őszinte rajongója. Olyan valaki, aki tiszta szeretetből az emberiség iránt feláldozott mindent a szabadság ügyéért: pénzt, nyugalmat, földi örömöket, feleségét, gyerekeit, saját magát és egész életét. Álmában sem lopott vagy gyilkol. Gyerekko,runktól kezdve egyikünk sem emelt egyetlen morzsát sem a szájához, amit nem izzadtságon munkával szolgált meg. Nem, soha. Valóban jobb szónok vagyok nála, de hányszor éreztem magam mellette parányinak, amikor meghallottam egészen magasrendű hitet kifejező, csupa- szív hangját. Könnyeimmel küzködtem ilyenkor és a torkomban vert a szívem, nem akartam előtte sírni. És ezt az embert nevezik önök tolvajnak, gyilkosnak — ilyen emberre, sütnek szégyenbélyeget. Sacco neve azonban élni fog a nép szívében és hálával említik még majd akkor is, amikor az ügyész és az ön csontjait már régen szétporlasztotta az idő,amikor az önök nevei, törvények intézményei és hamis istene már nem lesznek egyebek, mint egy olyan régmúlt idő sötét emlékei, amikor ember az embernek farkasa volt...