Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-08-28 / 24. szám - Sevil Anver: Miért? • vers | Nagyvilág • Fordította: Iványi György (5. oldal) - F. P.: A zsűri és a ravasz író • Nagyvilág • Luigi Pintus, Velencei Irodalmi Díj (5. oldal) - Pethő Tibor: Franciaország légyottja a történelemmel • Nagyvilág (5. oldal) - Michael Gold: A felzaklatott ország (I.) • A nagy amerikai proletáríró 60. születésnapja alkalmából körútat tett Amerikában. Az alábbiakban részleteket közlünk beszámolójából. (5. oldal)
Sevil Anver: MIÉRT? Tuán, fehér nagyúr — minden maláj elátkoz Az égő Nap tüze bőrünkbe szűr. Mért küldsz éhesen a szörnyű gumifához? Nyomorban élünk Tuán — fehér nagyúr. Korbácsod suhog véres hátunkra lesve Miért nagyúr? — Mert tiszteltünk bután? Már nincs asszonyunk, hiszen tiéd a teste Mért hagysz bennünket pusztulni így Tuán? Munkát mért fizetsz éhbérnél mostohábban? Nagy Tuán! — Miért e gyűlölet? Mért hajszolsz vadul — gonosznál ostobábban? Vigyázz Tuán — leszámolunk veled. Nem félsz, hogy mi is felnyitjuk szemünket Nem félsz, hogy mi is megszólalunk talán? Nem félsz, hogy mi is felvesszük fegyverünket S együtt kiáltjuk: — Elég volt Tuán! — Ha jön a perc — tovább nem késünk, Feszítsd csak, amíg elpattan a húr , a gumifák helyett torkod találja késünk. Mi is emberek vagyunk Tuán — Nagyúr! Miénk a dzsungel, miénk minden fája Nekünk dereng már fény a hajnalán, A mi hazánk ez — ne emelj kezet rája! Pusztulj innen fehér nagyúr — Titán! (Indonézia) Fordította: Iványi György A zsűri és a ravasz io r egy önérzetes és gyanakvó olasz író, Luigi Pintus, nem mindennapi vihart támasztott Olaszországban. Pintus az úgynevezett „Velencei Irodalmi Díj“-ra pályázott, s a díjat nem nyerte el. Ez előfordul számos olasz és nem olasz íróval. Pintus, a forró Szardínia szülöttje sem azért támasztott vihart, mert nem tüntették ki könyvét, hanem azért perelte be a Velencei Irodalmi Díj zsűrijét, mert művét nem olvasták el! Nyilván ez is előfordult már más ismeretlen írókkal is. De Pintus, kollégái kárán tanulva, nem midennapi fortéllyal pirított rá a hanyag zsűrire: könyvének egyes oldalaiba érzékeny és láthatatlan filmszalagot épített be, s így a visszakapott könyvet a bíróság előtt bemutatva, félreérthetetlenül bebizonyította: könyvét senki sem nyitotta ki, s így természetesen, nem is olvashatta el... A zsűri kellemetlen helyzetében egyelőre nem védekezik, Pintus pedig diadalmasan tovább támad és nyílt levélben tette fel a kérdést: „minthogy könyvemet, «Az isteni kaland»-ot a zsűri nem olvasta, honnan tudja, hogy nem jobb-e, mint a Velencei Irodalmi Díj győztes regénye? A római és párizsi irodalmi lapok érthető érdeklődéssel fordulnak az irodalmi per októberi tárgyalása felé. Különböző vélemények hangzanak el. Megírják a lapok, hogy a párizsi Goncourt-díj zsűrijének nem kevesebb, mint 250—300 regényt kellene elolvasnia, ahhoz, hogy bizonyosan megelőzzön minden „Az isteni kaland“ esetéhez hasonló, peres bonyodalmat. Veszélyes helyzet fenyeget — fejtegeti az egyik újság , ha a római bíróság kimondja, hogy az irodalmi díjak zsűrijének el kell olvasniok valamennyi beküldött regényt. Egy párizsi lap, amely szélesen mérlegeli a Velencei Irodalmi Díj el nem olvasott, és így ujjlenyomatok hiányában szenvedő regényének történetét, ezt a tanácsot adja az önérzetében megbántott írónak: jelentesse meg könyvét, és szalagjára írja ezt: „«Az isteni kaland, amelyet egyetlen velencei zsűritag sem nyitott ki“. Bizonyos, hogy ilyen reklám láttán a közönség el fogja olvasni a szardíniai író viharos pályafutású regényét. F. P. : Franciaország légyottja A történelem ezegyszer ismét jó drámaírónak bizonyult. A szombaton Párizsban bemutatásra kerülő színjáték magán viseli az idő, a tér és a cselekmény hármas egységének klasszikus törvényét. A bemutatóra minden készen áll, a főszereplők s a statiszták már elfoglalták helyüket, az „európai hadsereg“ díszleteit, amelyeken sajnálatos módon a rámázolás alól is átüt a horogkereszt, betologatták a színpadra, s a zsinórpadlásról is leeresztették Anglia és Amerika papírmasé-garanciáit. Néhány perccel a függöny felgördülése előtt a hangulat izzásig feszült. Többévi rendezői és színészi munka után ugyanis a zűrzavar, a határozatlanság és tanácstalanság nagyobb, mint valaha. A néhány napos előjáték, a brüsszeli hatos tanácskozás balul ütött ki. A bukás komor hangulata nehezedik a Bourbon-palota sok vihart látott termeire. Az úgynevezett európai védelmi közösség egész terve abból a tömeglélektani felismerésből származott, hogy Európa népiei semmi körülmények között sem fogadják el a német militarizmus talpraállításának gondolatát. A feladat tehát az volt, olyan dolgot, amit a tömegek hogyrégi nevén már nem tűrnek el, népiszerű, vagy legalábbis semmitmondó elnevezésre kereszteljenek át. Ennek az eljárásnak a következtében a Wehrmachtból az „európai védelmi közösség német kontingense“, a Herrenvolk gondolatából pedig a „nemzetek felettiség elve“ lett. A brüsszeli értekezlet kudarcának lényege tehát nem is annyira abban van, hogy az EVK öt résztvevője elutasította a Mendes-Franceféle módosításokat, hanem abban, hogy immár a világ népeinek becsapását célzó nagy színjátékban maguk a szerzők és rendezők is kénytelenek a dolgokat valódi nevükön nevezni. Brüsszel után már egyetlen nyugati fővárosban sem beszélnek az EVK- ról, hanem az önálló német hadseregről, nem a nemzetekfelettiségről, hanem Nyugat-Németország szuverenitásáról (vagyis, a német monopóliumok európai hegemóniájáról). Más szóval a nyugati politikusok, rádióhírmagyarázók és újságírók nem azt a kérdést vitatják, mi legyen Európa helyzete az EVK ratifikálása után, hanem, hogy mit kell majd tenni az EVK elutasítása következtében. Egyetlen józan politikai megfigyelő sem hisz ugyanis ma már az „európai védelmi közösség“ megvalósíthatóságában. Sőt, igen kétséges, hogy a francia parlamentben egyáltalán létre lehet-e hozni olyan többséget, amely ilyen vagy amolyan formában szentesítené a revansra vágyó német militarizmus újjáélesztését. A gaulleisták például nem ellenzik Nyugat-Németország felfegyverzését, de tiltakoznak a francia hadsereg önállóságának feladása, másszóval az EVK-forma ellen. Bidault és Schuman pártja, az MRP ugyancsak nem ellenzi a bonni állam felfegyverzését, de tiltakozik az önálló német hadsereg, a független német nagyvezérkar, vagyis az EVK-n kívüli német haderő létrehozása ellen. Brüsszel után szertefoszlott az egységes, nemzetek feletti Nyugat-Európa délibábja, s ezzel együtt az EVK báránybőre alól elővillantak a Wehrmacht-farkas ragadozó fogai. A francia parlament zűrzavara ebben a kérdésben azonban nem oka, hanem tünete az egész északatlanti szerződés belső válságának. Az EVK várható kudarcával nemcsak a hat állam integrált haderőinek elképzelése hullik atomjaira, hanem fokozódik a feszültség magában a NATO-ban is, és óriási megpróbáltatás elé kerül az Egyesült Államok évek óta követett európai politikája is. Washingtonban nagyon is tisztában vannak azzal, hogy sokkalta könnyebb fenyegetőzni Nyugat-Németország so oder so felfegyverzésével, mint ezt megvalósítani Franciaország félreállása, vagy éppen ellenállása mellett. A francia kormányra gyakorolt Dulles-féle „sokk-kezelésnek“ meg éppenséggel az lehet a következménye, hogy Franciaország egyre inkább eltávolodik az amerikai vonaltól és közeledik az európai kollektív biztonság gondolatához. Nem egyértelmű a helyzet Angliában sem. Amíg a Churchill-kormány a történelemmel hivatalosan teljes támogatásban részesíti a német felfegyverzés politikáját, addig egyre több jel mutat arra, hogy igen befolyásos csoportok az angol uralkodó osztályon belül kontreminre játszanak ebben a helyzetben. Nem véletlen Lord Russel „A horogkereszt ostora“ című könyvének megjelenése éppen az EVK sorsának döntő pillanatában. S ha elgondoljuk, hogy Sefton Dehner cikksorozata a német fasizmusról abban a Daily Expressben jelenik meg, amelynek tulajdonosa, Lord Beaverbrook Churchill legszűkebb baráti köréhez tartozik, akkor ez a tény nem nélkülöz bizonyos politikai pikantériát. Mint tudjuk, Mendes- France Londonon keresztül tért vissza Párizsba, ami jelen esetben nemcsak földrajzilag jelent kerülő utat. Az „európai egységpolitika" kudarca azonban Adenauer számára jelenti a legközvetlenebb veszélyt. A kancellár újrafasizálási politikája a német hazafiak egyre fokozódó ellenállásába ütközik. Dr. John ügye nem elszigetelt jelenség, ezt mutatja egyébként Schmidt-Wittmack Adenauer-párti képviselő átállása is hanem a nyugatnémet belső helyzet erjedésének félreérthetetlen tünete. Az „európai egységpolitika“ végleges bukása jelentősen megerősítené a német egység békés helyreállításának, Szovjetunióval való tárgyalások gondolatának híveit. „Franciaországnak légyottja van a történelemmel" — írta ezekben napokban a Le Monde. E következményekkel terhes órákban a történelem világos alternatívát állít Franciaország és Európa minden népe elé. A válaszút egyfelől a „germán földek“ elfoglalását hirdető német revans-militarizmus felé, másfelől pedig a Szovjetuniótól javasolt európai kollektív biztonság megteremtése, az évszázados közös hagyományok erejével összefűzött európai népek baráti együttműködése felé vezet. Európa népei már döntöttek, mint ahogy Franciaország népe is félreérthetetlenül választott a Marseillaise és a Marschierenparad között. Pethő Tibor A nagy amerikai proletiríró «0. születésnapja alkalmából körutat tett Amerikában. Az alábbiakban részleteket közlünk beszámolójából. CHICAGO még kopottabban és piszkosabban nézett ki, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a gazdasági válság idején látogattam meg. Chicago a nehézipar fővárosa, és most érzi meg a dekonjunktúra első csapásait. Több néger volt a South Side utcáin, mint egy hónappal vagy két hónappal azelőtt. Mindig a néger munkásoknak kell mindenért elsőként megfizetniök. A South Side városnegyedében ismertem meg először és tanultam meg csodálni a nehézipari néger munkás monumentális alakját. Az amerikai éhínséggel szembeni ellenállás a South Side-en népmozgalom volt, megvoltak a maga dalai és hősi legendái. Mindenki részt vett benne, férfiak, asszonyok és gyerekek, lelkészek, kocsmárosok és acélipari munkások, anyák csecsemővel a karjukon és a mészárosok a húskonzervgyárakból. Az * Ellis Park kertjében minden nap reggeltől éjfélig tartó nagy népgyűlés volt. Ezer meg ezer család szokott ott ülni és hallgatta a szónokok véget nem érő sorát. Emlékszem azokra a mohó kíváncsiságú gyerkőcökre, akik felmásztak a fákra, s ott ültek és szintén figyelmesen hallgattak. És a lacikonyhás csapszékekben, kocsmákban és templomokban annak a nagy vitának a hangja hallatszott, amely a szocializmus kontra kapitalizmus kérdése körül dúlt. A szadista rendőrautók pedig áldozatra lesve járták az utcákat, és óránkint került sor összecsapásokra, kilakoltatási helyek vagy segélyállomások körül. Igaz, a koreai háborúval járó üzleti fellendülés adott ugyan munkaalkalmat az embereknek, de házakat vagy egyenlőséget már nem. Azonban az elbocsátások újból megkezdődtek, és az Ellis Park alighanem rövidesen ismét népgyűlések színhelyévé fog válni. A haladó mozgalom Chicagóban veszített számbeli erejéből. Az embereket megfélemlítette a mccarthyista fasizmus. Nyilvánvalóan veszedelmes dolog gondolkozni, olyan szabadelvű újságokat olvasni, mint a Nation vagy a National Guardian, francia, orosz, olasz vagy más külföldi filmhez beosonni a moziba. A kormány nyomozóügynökei mindenütt ott vannak, mint a svábbogarak az elhanyagolt házban : telefonbeszélgetéseket hallgatnak le, hajtási igazolványok számát gyűjtik, figyelik az emberek postáját, ijesztgetéssel ráveszik a munkaadókat, hogy elbocsássák állásukból a besúgók áldozatait. De a fasiszták ellenére is és nem törődve a többmillió tonna vizet alázúdító hirtelen felhőszakadással, nyolcszázan gyűltek egybe azon Freiheit (Szabadság) évforduló-ünnepségen, ahol beszédet mondtam. Jellegzetesen lelkes és lélekemelő gyűlés volt ez. Az ilyen gyűléseken egész Chicago területén bátran dacolnak emberek a feketelistával, hogy küzdjenek a fasiszta veszély ellen. Chicago felső rétege épp oly romlott, mint volt bármikor máskor, de népének magatartása szilárd és bátorító marad. Szeretem Chicagónak ezt a proletárjellegét, a nagy dolgokat véghezvivő nagy embereket és asszonyokat, akik legyőzik az ipar bőgő tüzeit és fémszörnyetegeit. Érdekes, hogy valamennyi chicagói újság, a fakó, liberális Sim-tól az alávaló régi reakciós Tribune-ig, mind ellenzi az amerikai beavatkozást Ázsiában. Több ez, mint a régi középnyugati izolacionizmus; a nép újkeletű undora nyilvánul meg benne az olyan hiábavaló, költséges és kockázatos kalandoktól, mint Korea volt. A pokoli bomba szintén sokat foglalkoztatja a chicagói emberek gondolatait. Az újságok külön rovatban rendszeresen közlik az általános félelmet kifejező leveleket. A chicagói középiskolákban és főiskolákon a fiatalok a zöld tollat viselik. Ez a mozgalom Indiana államban kezdődött, úgy hiszem, tiltakozásképpen egy ostoba közoktatásügyi hivatal intézkedése ellen, amely Robin Hood történetét kidobatta az iskolai könyvtárakból, mert Robin lopott a gazdagoktól és adott a szegényeknek. Felforgató kommunista volt! Az ifjak azonban mégis viselték az ő sárgászöld színű tollát, és most már ez a toll a mccarthyizmus elleni tiltakozás jelképévé vált. Amerikában gyakran jönnek létre mozgalmak ezen a módon, szervezeti forma nélkül, elméletek nélkül, hirtelen heves kitörések ezek a demokrácia vén vulkánjának mélyéből. M a —inneapolisban egy gépész volt a házigazdám, felesége csodálatraméltó finn asszony, főiskolás leánya fiatal katona jegyese lévén, szinte betege volt az elszakítottságnak. Vendégszerető otthonuk munkásnegyedben volt, amelyet fákkal szegélyezett utcák és udvarok tettek kellemessé. Nap mint nap, órákon keresztül tartó látogatásra jött oda a barátok és szomszédok egész csoportja — ácsok, farmerek vagy vasúti munkások,molnárok és a Mesabi vasbányavidékről egy napra beruccant bányászok. Kávét és sört ittak, és elbeszélgettek a fasizmus fenyegető veszélyéről és a szakszervezeti harcról, vagy arról, milyen könyveket olvasnak és milyen filmeket láttak. Beszéltek a hidrogénbombáról és az uralmon lévő őrültekről, akik még mindig háborúról és profitról álmodoznak. És emlékeiket felidézve elvitatkoztak vadászatról és horgászásról is. Valamennyien horgászok voltak. Horgásztak télen és nyáron, éjjel és nappal. Sohasem voltam még egy városban sem, ahol az emberek ennyire belehabarodtak a horgászásba. Gyakran meghívtak, hogy vegyek részt horgászkiránduláson, és naponta érkeztek ajándékba a csukák, sügérek és sütésre meg elfogyasztásra váró egyéb halászzsákmányok. A legnagyobb legszélesebb, legszebb sugárút Minneapolisban Floyd Olson nevét viseli, a farmer-munkáspárti kormányzóét, akit egy évtizeddel ezelőtt a kapitalista pártok elleni népi felkeléssel választottak meg. A farmer-munkás mozgalom ma is eleven Minnesota államban. Azok a munkás- és farmer-küldöttségek, amelyek azért jönnek el kormányhivatalokba, hogy tiltakozzanak az aljas fasizmus valamilyen újabban elkövetett gyalázatos erőszakossága ellen, szigorú hangon emlékeztetni szokták a tisztviselőket, hogy megválasztásuk farmer-munkás támogatással történt. Nem szabad elárulniok Minnesota állam demokratikus hagyományait. A demokrácia ma is nagyhatású szó ebben az államban, ha Washingtonban nem is az. Meridel Le Sueur, aki minneapolisi előadásom alkalmával a gyűlés elnöke volt, igaz szószólója ennek a népnek. E nő nemes, méltóságteljes, sötéthajú szépsége francia és indián őseiről tanúskodik, és segítségére van abban, hogy megértse ezt a francia és indián vidéket. Meridel példája annak, milyennek kell lennie a nép írójának. Részt vesz népének a szabadságért vívott mai harcaiban, s dalnoka is e nép múltjának, és jövőjének hírnöke. Meridel sok szép, lírai könyvet írt népmesei tartalommal, ‘riportszerűen és történeti feldolgozásbangának*életéről.a Sarkcsillag ország MIKOR a karTanc aa években utoljára Detroitban jártam, olyan volt, mint egy náci megszállás alatt senyvedő francia város. Henry Ford rohamosztagosai diktálták a munkás életének Ezek kiképzett minden egyes percét, orgyilkosok, kémek és besúgók egész hadseregét alkották. Szemmel tartották a munkást a gyárakban, ellenőrizték a kocsmákat, mozikat és templomokat, ahová járt; még hálószoba-kalandjainál is tanúul szolgáltak. Náci megszállás alatt az a legsúlyosabb bűn, ha valaki függetlenségről olyan eretnekségekről, ábrándozik, és mint a szabad szakszervezetek. Ez volt a legnagyobb bűn Henry Ford Detroitjában, és igen gyakran büntették kínzással vagy halállal. Meglátogattam a kórházban egy munkást, akit Ford bérgyilkosai csaknem halálra tiportak. Szakszervezet érdekében agitáló röpcédulákat terjesztett. Kommunista volt. A kommunisták vezették Detroitban Ford fasizmusával szemben az ellenállást, akárcsak Európában Hitler ellen. Ők csempésztek be röpcédulákat az üzemekbe, azután a futószalagokra helyezték, hogy a többi munkáshoz eljussanak. Titkos gyűléseket szerveztek az erdőkben, templomokban, otthonokban. A nagy szakszervezetben néhány ravasz opportunista hasznot húz a derekabb emberek sebeiből. Mégis, a kommunista élharcosok példája mélyen rányomta bélyegét a szakszervezetre. A szakszervezet pedig ma széleskörű haladó irányú befolyást gyakorol Detroitra. Megváltoztatta a várost, például, a négerek elkülönítésének rendszerére néhány súlyos csapást mértek itt. Meglátogattam a 600. helyi szervezetet, a Ford-gyári fiókot, amelynek 60.000 tagja van, és állítólag a legnagyobb szakszervezeti helyi fiók az egész világon. Néger munkások, mint Coleman Young, itt éveken át hatalmas befolyással voltak. Nemrégen ez a vitézül küzdő helyi szervezet egy Washingtonból kiküldött boszorkányüldöző bizottságnak állt ellen, jóformán kiűzte a vérebeket a városból. A ,,boss”-ok minden igyekezetüket az extraprofitra összpontosítják, a munkások gondolatai ellenben iskolákkal, a faji elkülönítés megszüntetésével, tisztességes otthonokkal, parkokkal és a békével foglalkoznak. Az autóipari munkások tudják, hogy Detroit bármilyen hidrogénbombás, öngyilkos háború frontvonalában fekszik, ipari termelés egyik Detroit a hadifő központja. Detroitban a legnagyobb a munkanélküliek számaránya valamennyi ipari város között. Ez az első hely, amelyet láttam, ahol sok bérbeadó lakást találni. A michigani egyetemen, Ann Arborban, ahol az egyetem pályáján beszéltem, úgy látszik, elterjedt az autóipari munkások hatalmas szakszervezetének a befolyása. Hogyan volna különben megmagyarázható az, hogy ez az egyetem jár a nemzet iskoláinak élén a fasizmussal szembeni ellenállásban. A diákok megmutattak nekem egy egészoldalas hirdetést, amely előző nap jelent meg az egyetemi napilapban. A hirdetés nyílt kiáltvány volt az ellen a piszkolódó kongresszusi bizottság ellen, amely több tanár és diák ellen folytatott előzőleg hajszát. A kiáltvány védelmébe vette ezeknek az alkotmányban és annak ötödik módosításában gyökerező jogait. Az okiratot a fakultások 250 tagja írta alá, köztük híres professzorok és kari dékánok. A FELZAKLATOTT ORSZÁG (1.) írta: MICHAEL GOLD