Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-29 / 5. szám - Devecseri Gábor: Három szobrász • vers (3. oldal) - Máriássy Judit: Hová? Hová?… (3. oldal) - Szabó Pál: Levente, jól feleltél! • színház • Heltai Jenő: Néma Levente, Déryné Színház (3. oldal) - Eörsi István: Jó boldogulásért • vers (3. oldal)
1955 január 29. Devecseri Gábor HÁROM SZOBRÁSZ Három szobrászról akarok még szólni: az egyik társunk volt, utazott sokezer mérföldet a földtől messze magasságban, volt nap, hogy többet a jégben és kevesebbet töltött lenn, épp mint mi, de mindig újra kimondta, hogy ő többé nem ül ám be a gépbe, aztán újra beült s nem lett rosszul, de kegyetlen húzta a föld, mindünknél jobban vonta magához föntről, tán mert szobrász volt s anyagához a művész jobban vonzódik s levegőből tudvalévően szobrot selykise tud kifaragni; de csak levegőn ált ért el az alma nevű városba, egy alma övezte kert közepén viruló üdülőbe, havas hegyek óriás válla alá, és itt lelt rá társára, a másik képfaragó művészre, ki évben nála idősebb nem volt, s népe között első volt mégis időben, atyja a szobrászatnak, mert ő mert legelőször emberi arcát és alakot formálni agyagból ott, hol az embereket vakhit tiltotta el ettől. Hát egymásra talált, társalgott és magyarázott itt ez a két művész egymásnak, s végül a szóból nem sokat értve, de annál többet a mozdulatokból, kezdtek mintázgatni közös fejet — egy gyerekét, ki tán nyolcéves volt s legelőbb csak hangtalan ülve durcásan nézett, de utána a kéthuru dombján egy keveset motozott ujjúval s szálltak az édes dallamok, alma-izű futamok, szökkenve szaladtak szét a szobának sarkaihoz s befutottak a tátotttorkú bőröndökbe is és a ruhák közibe is. Mert csomagoltunk már éppen, búcsúhoz közeledtünk estefelé, mikor ők ketten még — míg körülöttük mind ott sürgődtünk — a kazah fiú főt külön, ámde egymáshoz sokszor fordulva agyagba jegyezték. Jó volt nézni a két szobrász figyelő-futosó nagy gyermeki izgalmát, ahogyan versengtek a fogyniszáguldó-rohanó, túlontúl kurta idővel, még mélyebbre tekinteni vágyó vágyakozásuk szegve a végső percek szöcskés lába elébe. Ott forgódtunk mind; felnőtt-komolyan csak a gyermek ült, a fiúcska a dombjával s már elfogulatlan szólaltatta az ősi hasas hangszert, kazah ének csörgedezése után mely adott magyar éneket is mert egy népdalfüzetet kapván gazdája azonnal otthonosan pengette magyar dalainkat a dombján. Nála e százegy dal maradott emlékbe, minálunk ennek az estének lobogó sok képe s az is még, hogy búcsúzóul az ifjú kazah szobrász a magyarnak még odaadta a mintázó pálcát is, amellyel gyermeki lelkes főt simított ki a barna agyagból. Sokfele jártunk még ezután, s emlékszem, elégszer volt úgy, hogy rohanó, mindent szemlélni mohó kis gyors csapatunk sehogyan sem jutva piciny pihenőhöz sem, mégis többet vágyott még látni, de egyszer éppen egy ily nap, a szobrásszal, ketten kiszakadtunk fürge csoportunkból és sétálgatva először, majd még járva utána, szaladva, rohanva a végén képek, szobrok közt, az egyiptomi és babiloni arcoktól a modern Páris kép rengetegéig, végül kis pihenésre megálltunk ott, hol a Rembrandtképek termében még sok kortársa e roppant mesternek nézett le reánk. Kiszuszogni magunkat ott álltunk hát meg s egyben hevenyén fogadalmat is tettünk oly sok szigorú emléknek előtte, hogy soha elsietett vésőhúzás, henye jelző nem csúszik ki kezünk s tollunkból. Közben a termek őrizték e szavak tanúit, színeit tovalebbent évszázak művészeinek, nyüzsgő rohamát a nem-mozdulva örökmozgó műveknek, a mindig hatni-tudó,akaró, formáló forma-seregnek megkövesült eleven-szép áradatát. Odakint meg fényeit át a saját ködein küldötte keresztül egymással szelíden feleselni a hősi Leningrad, vér- s gyászkezdetű évtizeden már túl, a kioltott fények, iszony, s éhség és jaj, tört testek, piáló szívek hangjával kezdett s újból elevenné ember-erővel válni tudó dús évtizeden túl... Mentünk olvadozó havon át, s szelvén teret-utcát, láttuk a ködből mint válnak ki az egykori ostrom — egykori, még nem is oly rég kínzó — árnyai; tudtuk: minden szín és fény, feszítő sok forma, a művek messze sugárzó szép sokasága a béke szülötte, mindig a békéé; s ha lazult is sírok ölében rejtve a kép, a szobor, korsó évszázakon át, s ha háborúhoz készült is a fegyver dús faragása, mégis a föld tölibé kivirágzó emberi elme gyermeke mind, élőkelibé ragyogó nagy ajándék, mégis, a fegyveren is, csak a békés óra gyümölcse minden díszítmény, s aki munkált rajta, bizony nem vágta fogát embertársak torkába ez órán, nyomta csupán a saját ajkába, amíg figyelemmel munkált képzeletének szárnybontó faragásán, ráncolt homlokkal s olykor beharapva az ajkát, mint az a két szobrász a gyerekfőn Alma-Atában, mint az a kis dombrás, valamíg pengette a hangszert, mint pallér a falon, mint én, mikor írom e verset. Mentünk át a ködön — s messzebb Moszkvában az asztal ekkor üres volt tán, vagy felcsengő poharakkal várakozott, hogy a partján később meglepetésül érjen a szobrász látogatása — a harmadiké már — minket. E művész oly nagy erőt hordott a szivében s akkora indulatot, hogy nem látszott maga sem bár gyengének, s izmos, széles volt, vállas a melle, mégis a ránéző, aki tudta, hogy ő magasított égig a megszülető Berlinben treptowi harcost, szinte csodálta, hogy ő, ez az emberméretű ember adta parancsát márványnak, gránitnak, a felhők márványzó seregének is és a sudár jegenyéknek, hogy mind és együtt összhangzó harsona-hangon hirdessék az erőt, mely az embert védi s a roppant bajnoki Sírokból mint szentelt áldozat árad. Kedvesen és mosolyogva beszélt, vívódva azonban minden mondattal: ha a szó elhagyta az ajkát, szája utána kinyílt és zárult, már üresen, s hirtelenül mellére leszegte fejét, azután meg fölrántotta, beszélt ismét, állán sebesült meg, és e nem óhajtott vívódó mozdulatokkal éppúgy mint óhajtott szobrai szép seregével él és alkot a háborúval szemben szakadatlan tiltakozásul. Az asztalnál, nem fogyva ki szóból, ültünk. Kint a világban igaz s ádáz szavak ekkor éppoly szüntelenül gomolyogtak, mint mikor éppen három héttel előbb idejöttünk látni-figyelni, és itt Moszkvában gyűlt össze a háború ellen szót emelő népek vezetőinek értekezése; távol megtákolták ismét szörnyeteg-újjal, vesztő-gondolatokkal a dúló-léptű kolosszust, zöld-köpenyes Gólem-figurát, agynélküli embert, vizsgázott rémet, süvítő-lángtorkú kipróbált emberevőt, ki a hangszert készül a kisfiú-kézből ütni ki és a kezet leszakítani, készül a kertből messze kitépni az almákat s almák nevelőit, és eltörni a kis simitó-pálcát, mely a két hű szobrász munkáját és őrzi a mű örömét is; s megsebesíteni újra a harmadikat s lekaszálni városokat, melyek terein magasodnak az ő nagy álmai és körülöttük anyák csecsemő-kocsijukkal sétálgatva, miként ragyogó fátyolt terítik rá napfényben maguk álmait is sok karcsú szoborra. Szó kavarog, föld gömbje forog, csikorognak a percek, de kevés is az óravonat visz visszafelé már: futnak a fák, a folyók, házak, perdülnek a kertek mind befelé, emlékezetünkbe, örök-szakadatlan esdéssel, hogy amit láttunk, láttassuk is és hogy mind szobrászokká váljunk, küzdőn az idővel meg ne elégedjünk egy s más oldallal, a tűnő szint és fényt ittfogva, de mindenhol kifaragjuk gondosan és tisztán az anyagban a gondolatunkat, hogy míg minden erőnkkel az emberi életet óvjuk, tőlünk is távozzék el minden, mi az ember ellen tör; hogy az emberség és emberiségnek megszentelt szobrászaiként tudjunk az időben tisztult lélekkel s oly edényt alkotni e korból, mely ha a megszületők elibe perdül ki a földből, lássa a messzi utód ámulva: az oldala közben harcjelenettel dús, küzdésnek képei futnak féldomborműként egymás nyomain, de az öble telni tudott ragyogón és színig a béke korával. Hová? Hová?...Voltam én már hivatalos prog ramcsináló is külföldi írók, művészek oldalán. De ilyen kedves vendéget még sose vártam, ennyi izgalommal még nem törtem a fejem, melyik nap hová vigyem, mit mutassak, hová vegyek jegyet, merre sétáljunk majd gyalog, merre autóval. 23 éve ..tántorgott“ ki messzi idegenbe az édesanyám. És most hazajön. Nem látogatóba, mint tette már néhányszor — véglegesen, mindhalálig haza. Tudom, szeret majd itt minálunk mindent. Utcákat, tereket, zsúfolt villamosokat,az ismeretlenek arcát is szeretni fogja, hiszen ez a város, az ifjúsága, ez a város, a gyereke, ez az unokái. És van még valami, ami számára különösen kedves itt minálunk. A színház. Jól emlékszem, ha csak egy hétre jött is futó vendégségbe, biztos, hogy öt estét színházakban töltött. Nos, hát hová vigyük? Hol kezdjen bemutatni neki a mi új színházainkat, új életünket, a magunk teremtette kultúrát, azt, amit nem ismer, s mely, mint jó útikalauz segítségére lesz abban, hogy a hétköznapok új törvényeit szívével értse meg? Bevallom, mindezt csak utólag fogalmazom így meg magamnak. Tegnap egyszerűen annyi történt, hogy egy műsorújságot vettem a rikkancsnál, s ceruzával a kézben lapozgatni kezdtem. Melyik legyen az első, melyik legyen a második? Nos, átlapoztam az újságot egyszer. Mégegyszer, harmadszor. Lerágtam a ceruza végét, de megjelölni még mindig nem tudtam semmit. Néma levente? Együtt láttuk annak idején. A Tanítónő? Hiszen tőle hallottam, mit jelentett számára a bemutató Varsányi Irénnel. Nóra? Látta. Sokszor és sokaktól. Volpona? Ehhez is ő vitt el az egykori Magyar Színházba. A Kisfaludy-darabok? Az ő iskolás korában ezek voltak a kötelező megnéznivalók. Csárdáskirálynő? Régen se tartotta sokra, mert büszkélkedtek vele ma, hogy jobb ruhát hord? Egy pohár víz? Látta. Caesar és Cleopatra — látta. Pygmalion •— látta. S a nagy klasszikusok: Tragédia, Othello, Bánk bán? Százszor is megnézném s nézné ő is őket, de az lenne minden, hogy elhencegem, ma jobban játsszák őket, mint azelőtt. Ennyi lenne az új, ez volna a hétköznapokhoz vivő útikalauz? A mi művészetünk? Tapoztam előlről hátulra és hátulról előre. A Fáklyalángot nem játsszák ezen a héten. A Holnapra kiderül Ttől habozva megálltam. Ide először? De hiszen tréfáit, humorát se értené meg, ehhez már a pesti hétköznapokból kell jönni s nem innen indulni új hétköznapokba a messziről érkezőnek. Beszélünk, vitatkozunk a színházak műsorpolitikájáról. De soha még vita közben ilyen méreg nem futott el. Hát lehet ez, hogy valaki, aki 1938 óta nem járt színházba Budapesten, ma semmit ne találjon, amit akkor nem játszottak, s alig néhányat, amit azóta Svájcban, Olaszországban és Luxembourgban ne látott volna? Ha néhány év előtt jön, láthatta volna az Élet hídját, a Tűzkeresztséget, a Ljubov Jarováját, az Apák ifjúságát, Foster ezredest, láthatta volna az Út a tanyákról-t, a Harag napját, az Uborkát át, jó éskevésbé jó drámákat, vígjátékokat, amik számára mégis nagyot adtak volna: a mi életünk igazságát, a Svájcban, Olaszországban üldözött igazságot. És most semmi, egyetlen egy se várja! A dühöm máig sem hagyott alább. De a programot mégiscsak megcsináltam. Az első héten megnézi majd az Othellót, a Három nővért és a Néma leventét is. Hadd lássa milyenek a mi új, kitűnő színészeink! Azokon az estéken pedig, amikor nem megyünk színházba, olvasnivalóul ágyához készítem azokat a folyóiratokat és könyveket, melyekben az idei, s a néhány év előtti új magyar drámák találhatók. Remélem, legalább anyám képzeletében egymásra talál majd a ma színésze a mai szereppel. Máriássy Judit Irodalmi Újság Szabó Pét Levente, jól feleltél! A szerelem végtelen, mint a ten** ger, vagy az ég. A szerelem olyan szép, hogy a Déryné színház színpadán a szavakból virágok nyílnak, mennél több és forróbb a szó, annál több és pompásabb a virág, s va’ahol messze, a magyar középkorban és tegnapban és mában, haj, ez a szerelem, ez a nagyon szép szerelem ugyanazon a húron, ugyanazon a hangszeren zenél. Heltai Jenő darabjának felújításáról, a Néma Leventéről van szó és az ember csak ül, az ember csak néz, mi ez? A darab meséje mindössze annyi, hogy szinte beleférne az ember markába s ez a maroknyi mese a nagy, örök emberi szépségek kincsesházává zárul. Szerelem, szépség, hősiesség, jóság, emberség: a lélek mérhetetlen tisztasága mind, mind benne van. Tudom, hogy Heltai Jenő a darabot harminchatban írta, amikor már irtózatos nagy darabokban szakadozott bele a fasiszta förtelembe az európai kultúra s most, hogy itt ülök a Déryné Színház nézőterén, úgy érzem, mintha mindez csak tegnap lett volna. Érzem a gyötrelem gyilkos suhintásait, az elsülylyedt mélységből emberi kezek ezrei könyörögnek fel segítségért s itt a játék folyik tovább, derűsen, csillogón, igen. Ez maradt meg azokból az időkből. Igen, ez volt a segítség, ez az alkotás, ez volt a magasba ívelő híd a gyötrelmek felett, ami az örök emberi életet, az örök emberi ideálokat átvezette a tragikus és szégyenteljes múltból a holnapba. Úgy tündököl ez a darab az elmúlt tragikus történelem véres törmelékei felett, mint ahogy a vihardúlta vetésre, vagy leégett portákra tündökölve ragyog rá a nap. Egy „Templomnélküli város”-ról olvastam valaha, valamikor egy utópisztikus könyvet, ahol is teljesen kiegyenlítődtek immár a társadalmi ellentétek s az emberek csak éltek, szerettek, társalogtak, nevetgéltek s a piacokon sétálgattak alá s fel párosával s ha egymással találkoztak, szépeket mondtak, ujjaikkal morzsolgatták a másik ruháinak finom szövetét. Ahol már nem volt butaság, nem volt rongyság, a jóság uralkodott a városban. Nos, ha ziláltan is, de most éreztem én itt valami hasonlót. Mintha a nézőtéren nem fiatalok, öregek, különböző korúemberek ülnének, hanem csak emberek egyetemesen, de úgy, minttha az első csók csak most csattant volna bele a szívekbe tegnapelőtt. Néma levente... a játék mindenkit magával sodró. Nem „tombol” a közönség, nem „frenetikus” tapssal válaszol, hanem egyszerűen csak... mindenki rábízza magát a játék sodró erejére s az viszi, ringatja magával a közönséget, mintha a nézőtér olyan lenne, mint virágkoszorús, lobogós zászlós óceán járó hajó. „Levente, jól feleltél”! — ezzel a szóval végződik az első felvonás és valóban, itt mindenki felel és mindig felel, a játék végezetéig az élet nagy, alapvető kérdéseire. Én a szereplőkről, mit mondjak, hova tegyem őket? Dicsérjem Ruttkay Évát? Nagyon komolyan mondom, hogy ... dicséretemet kifejezni nagyon gyenge és gyatra a szó. Még azt se mondhatom, hogy nagy művész, mert’igazában csodálatos művész, hiszen szerepének sokkal több a színe, árnyalata, mint a szivárványnak, amely után hiába futnak gyermekek, felnőttek a nyári rétek felett. Nem érik el soha. Az új színművészetünk gazdáinak feladata, hogy végre tegye oda értékben és sorba ezt a művésznőt, ahova szinte belerobbant, a legnagyobbak közé. Dicsérjem Ladányit? Pedig én azt hiszem, hogy.. . sok száz év és sok keserves történelem magyar hősét példázza. Tesz, vesz, a sziken birkózik a lehetetlennel, vagy szál karddal mászik fel a vár fokára, de nem beszél. Valóban néma. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozik akkor, amikor háromévi némaságra ítéli önmagát a Zika csókjáért. De hiszen ez mind megjárja, nem látni a nőt és nem beszélni, esetleg más is megtehetné, de .. . így szemtől szembe a második felvonás végén ... na most hallgassatok ide férfiak, öregek és fiatalok vegyesen. Vajon ki bírná ezt megállani Zikával, de méginkább Ruttkay Évával így szemtől szembe? És nemcsak kint, a való életben, hanem a játékban is, a színpadon? Hiszen Ruttkay asszonyi és művészi varázsa olyan nagy s olyan megejtő, hogy a nézőtér csaknem felüvölt. De Ladányi hallgat. Hallgat és hallgat. És ez csakugyan nagy hősiesség. K köztudomású, hogy a Déryné Színház az Angyalföld kellős közepén van és külön kellene írni erről a közönségről, erről az Angyaföldről, az angyalföldi munkástömegekről, ahogy ezek itt vannak, ahogy egymás között érintkeznek, viselkednek s ahogy a játékra reagálnak. Mintha leáradna a színpadról a nagy szépség és a nagy tisztaság. Nagyon szépek ezek az emberek. Az angyalföldi munkásság nevében, a magyar színjátszás nevében, de a magam nevében is nagyon köszönöm ezt a színházi estét. Mindenképpen méltó az íróhoz, Heltai Jenőhöz, a közönséghez, a magyar szellei élethez és az egyre fejlődő színjátszásunk nagy igényeinek bejelentéséhez. A Néma Levente egyre magasabbra robbanó sikere megindult s az útja messze időkbe világít majd a magyar szellemi életben. RUTTKAY ÉVA — LADÁNYI FERENC (Edma rajza) Eörsi István Jó boldogulásért Bolond, aki szép, nagy köteg bankó pénzt kap, s fiókjába rejti, aztán elfelejti, vagy kit rég csal szomja Mórra, Badacsonyba, s a bort meg se látja, ha jut asztalára! Mi hát az a senki, ki jogát felejti, s nézi, hogy’ viszik szét legszikrázóbb kincsét? Ki nem szól se másért, se önigazáért, s a sajátját dobva, a közöst is lopja? Kell a jog falatja, nemcsak kirakatba, ki meg nem ragadja nem érdemes arra! Kell, erővé válva, nemcsak szavazásra, napi jóllakásra, jó boldogulásra! Bolond, aki szép, nagy köteg bankó pénzt kap, s fiókjába rejti, aztán elfelejti, de százszor bolondabb az, aki jogot kap és lyukas zsebbe vágja, vagy nem nyúl utána! 3