Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-02-26 / 9. szám - Gábor György: Alfredo Varela: A sötét folyó • könyvkritika • Alfredo Varela: A sötét folyó. Fordította: Gáspár Endre (7. oldal) - Szerkesztőség: Új adatok Puskin utolsó napjairól • Lityeraturnaja Gazeta, február 13. (7. oldal) - Tamási Áron: Öreg pillangó • széppróza (7. oldal)

1955 február 25. RAMÓN, A FIATAL ARGENTIN MUNKÁS, a Zöld Pokolból való menekülése közben, a Paraná-folyón sodródó hevenyészett, törékeny bambusztutaján, éjnek idején váratlanul egy hegyszoros okozta tajtékzó örvénybe kerül és percekig élet és halál között lebeg. Kishányó öntudatának végső pillanatában lepereg előtte egész élete... Mire aléltságából felocsúdik, a kavargó víztölcsér forgataga már kivetette magából, és Ramon, tutajának roncsaiba kapaszkodva, békésen siklik a szabadság felé, amely ma még csak újabb rabság ugyan, de olyan rabság, amelyben harcolhat, és harcol is majd az igazi szabadságért. Ez a kerete Varela regényének, amely a rabszolgaságban sínylődő yerba-erdő kitermelő munkások tragikus hőskölteménye és egyben fulmináns vádirat embertelen kiszipolyozóik ellen. Mi az a Zöld Pokol? A yerbatea — a dél-amerikaiak coca-colája — üdítő, serkentő ital, a henyélők élvezeti cikke, az elcsigázott robotolók erőforrása. A gyanútlan fogyasztó nem is sejti, mennyi könny, Verejték és vér tapad üdítőitalaihoz. A yerba, amelynek szárított, megperzselt és porrá őrölt leveleiből készül mérhetetlen mennyiségben a híres — vagy inkább: hírhedt — frissítő, a Paraná felső folyása mentén, az Argentina, Brazília és Paraguay határán lévő őserdőkben terem, azon az úttalan, járhatatlan és lakatlan senkiföldjén, amely ténylegesen egyik ország fennhatósága alá sem tartozik és pénzéhes, hullákon át gázoló, gátlástalan nemzetközi kalandorok szuverén birodalma. Ezek a senkitől sem függő, mohó és önkényes kiskirályok az illető államok kormányának tudtával és hallgatólagos jóváhagyásával űzik a természetet és az embereket egyaránt kiuzsorázó rablógazdálkodásukat, minden ellenszolgáltatás nélkül termelik ki a gerbát, adót sem fizetnek, vagy ha mégis, annyit, amenyenyit akarnak, a megvesztegetett közrendészeti és közigazgatási hatóságok pedig bátorítón szemet hunynak üzelmeikre. A nyersanyag bitorlása ellenére éhbérért dolgoztatják a más munkalehetőség híján kényre-kedvre kiszolgáltatott fehér és néger, mesztic és mulatt munkásokat, akiket elvetemült közvetítő ügynökök káprázatos ígéretekkel toboroznak összre számukra, a vonakodókat pedig leitatják és erőszakkal hurcoltatják hajóra, hogy megkötözötten szállítsák előket a Paravár fel az őserdőbe. Azok, akik hosszú nyomorgás után önként elszegődnek erre a munkára, amelyről még nem tudják, hogy a poklok pokla, indulásuk előtt, örömükben eltékozoljákeldorbézolják a csábítón tetemes előleget, és csak a hajón, főképpen pedig megérkezésük után döbbennek rá a valóságra. Arra, hogy rútul rászedték őket, hogy főnökük semmibe veszi a közvetítővel kötött munkaszerződést, önkényesen megsokszorozza amúgy is csalárdul megduzzasztott adósságukat, hogy sose dolgozhassák le és ne szabadulhassanak ki többé karmaiból; elkobozza fegyvereiket, nehogy megtámadhassák őt, vagy ellenszegülhessenek őreiknek és védekezhessenek ellenük, ha a legcsekélyebb engedetlenségért vagy akárcsak zokszóért is megkorbácsolják őket, becsapják az áru átvételénél, elszeretik feleségüket, elorozzák — többnyire bordélyházakból kikerült — szeretőjüket, vagy megerőszakolják süldő, sőt teljesen serdületlen kisleányukat. S aki egyszer idekerült, annak a számára nincs többé szabadulás. Holta napjáig oda van láncolva, vagy legalábbis addig, amíg végképp meg nem nyomorodik. Jogtalan rabszolga marad — hacsak meg nem szökik. Csakhogy a szökés jóformán a lehetetlenséggel határos. De a gerba-kitermelő már elevegondoskodott arról, hogy fegyveres hajcsárhad őrizze munkásait, és külön üldözőosztagok állnak örökösen készenlétben, hogy kopók módjára felhajszolják azt, aki az őserdő sűrűjén át netán mégis kereket oldani merészelne. Ha utólérik, márpedig többnyire utólérik, irgalmatlanul lepuffantják, mint a veszett kutyát. S aki nagy nehezen el is éri a Paranát, a lakott vidékekre való visszajutás egyetlen útját, hiába jut haza. A reménytelen munkanélküliség, keserves tapasztalatai ellenére, csakhamar arra kényszeríti, hogy ismét elszegődjön a Zöld Pokol valamelyik yerba-kitermelőjének gyilkos taposómalmába. A végzetes körforgás, amelyből nincs menekvés, élőből kezdődik. VARELA megdöbbentő erővel és igen mozgalmasan, színesen eleveníti meg az ezekben az országokban még a legújabb időkig is divó ősi rabszolgarendszer borzalmas világát. Harcos állásfoglalását egyrészt az agyonsanyargatott és kiszolgáltatottságukban teljesen védtelen munkásokkal való mélységes emberi együttérzés, másrészt az elnyomóik és kizsákmányolóik iránt táplált izzó gyűlölet és gaztetteik keltette szenvedélyes felháborodás fűti. A fentvázolt környezetbe ügyesen és lenyűgöző elbeszélőtehetséggel szövi bele regényének cselekményét. Ramón, a történet hőse, ez az indulatos, és mégis fegyelmezett, igazságtalanságra kárhoztatott, de annál inkább igazságtételre szomjazó, szívós és törhetetlen, dacos és önérzetes fiatalember éppúgy beleesik a yerba-kitermelők államilag megtűrt bűnszövetkezetének a csapdájába, mint ezer meg ezer társa, végigszenvedi kálváriájuk minden stációját, és csak az különbözteti meg tőlük, hogy valóra váltja mindannyiuk vágyálmát: sorsukba való fásult beletörődés helyett fellázad sanyargatóik ellen, véres bosszút áll szenvedéseikért, majd megszökik, hogy eljusson az őserdőből azokra a lakottabb vidékek közelében lévő, újabban létesült yerba-ültetvényekre, ahol a munkások már szervezetbe tömörülve küzdenek azért, hogy megvédjék jogaikat. A bevezetőben már említett — voltaképpen folyamatos és az elbeszélésesel csak félbeszakított — keret, a halállal viaskodó ember élettörténetérnek eszmélete utolsó felvillanásába való összesűrítése, ha pszichológiaiilag közhely is, tetszetős, frappáns , írói ötlet, de a látomás túlságosan összefüggő- és aprólékosan részletes - volta miatt hamis, művészi tekintetben pedig eredetieskedő, erőszakolt - megoldás. Magát a történetet is minduntalan meg-megszakítja egy- egy költői szárnyalásé, túlfűtötten patetikus s éppen ezért az elbeszélős részek józan és realisztikus írásmódoirából kirívó intermezzó, amelyeknek — a történelmi háttér ecsetelésén kívül — az a rendeltetésük, hogy af - féle hangulatkeltő közzeneként beve-zessék a cselekmény egy-egy újabb mozzanatát, fordulatát. Ezek az in- n termezzók felváltva A kelepcében és A hódítás címet viselik, s amint már e címek is mutatják, hol a tőrbecsalt munkások nyomorúságát, hol a ka ' landor „pionírok“ elszánt és gátlásta- lan törtetését zengik. Az intermezzók és az időrend felforgatása a keretben, valamint a bevezetésnek és befejezésnek, az intermezzóknak és a voltaképpeni történetnek háromféle tipográfiája is kétségtelenül formalista elemei a könyvnek. AZ EGÉSZ REGÉNYT némi romantikus szellem hatja át, ami bizonyára összefügg a környezet és a cselekmény — legalábbis a mi számunkra — egzotikus voltával. Ez a romantika, amely az intermezzókban olykor ömlengéssel határos áradozásba fullad, magát a realisztikusan megírt történetet lelkes, forradalmi pátosszal hevíti hatásosabbá, szuggesztívebbé. Ugyancsak romantikus az írónak a természetről alkotott fogalma is. A természet ebben a regényben afféle testet öltött és életre kelt elemi őserő, mitológiai szörny, istenség, amely hol hadban áll az emberrel, hol oltalmazója. A bennszülötteknek hűséges szövetségese, a betolakodóknak ádáz ellensége, amely életükre tör. És Varela, az ember és a természet harcában, a természet — az emberek felett diadalmaskodó természet — pártján áll. Ez akaratlanul is retrográd szemléletmód. Tetejébe pedig egy kalap alá veszi a természettel viaskodó és a „gerba-szolgaságból szabadulni nem tudó“ kalandor vállalkozókat, hajcsárokat és a szerencsétlen „mensu“-kat, az őserdőkben robotoló munkásokat. Pesszimista megnyilatkozás is akad: a mensuk ■ „jelképei az emberi kudarcnak az ezerszer megsebzett és ezerszer diadalmasan, lázadóan újra felemelkedő természet fáradhatatlan növekedésével szemben“. Úgyszintén fatalista gondolat is: a spanyol hódítóknak a hajthatatlan indiánok ellen indított kegyetlen irtóháborújában, „az őserdő minden erejével a bennszülöttek oldalára állott, akiket azonban mégis letepertek. A sors akarta így“. A sors tehát még a természetnél is nagyobb hatalom! Mindez egy kissé fellengős is, úgyhogy csak az író szenvedélyes lendülete és művészi bravúrja teszi elfogadhatóvá. A regény elején, de még utóbb is, egy kissé túlteng a nyers sexualitás, mégpedig oly módon, hogy helyenként már-már súrolja az öncélú naturalizmust. Ramón és Amelia, a volt szajha szerelmének apoteózisa ellenben érzelgős és valamelyest hamisan csengő eszményesítés. De talán még ennél is nagyobb hiba az, hogy Ramán, amikor szökésre kerül a sor, cserbenhagyja Aaneliát, mit sem törődve azzal, hogy a mohó őrök szabad prédája lesz. Még csak fel sem merül benne az a gondolat, hogy mi sors vár rá, holott — mégha holtan is — gyermeke született tőle. Fogyatékossága a regénynek, hogy vajmi kevés benne az útmutatás. A Prestes vezette brazíliai forradalmi megmozdulásra való futólagos utalás, a „lázadás szent jogának“ emlegetése és — a történet végén — a messzi távolból kecsegtető szakszervezeti harc nem elegendő. Társadalombírálata és a fennálló renddel szemben való kiállása ellenben annál határozottabb. Egyértelmű éles és kérlelhetetlen. Ez a harcos szellem és Varela írói erényei busásan kárpótolnak a mű fogyatékosságaiért, és némiképp még hibáit is ellensúlyozzák. A Sötét folyó sokrétűsége, szerkezetének bonyolult volta és széles skálájú, változatos nyelvezete nehéz probléma elé állítja a fordítót. Gáspár Endre mesteri biztonsággal oldottameg ezt a korántsem szokványos feladatot, és szellemében is formájában is híven tolmácsolja Varela regényének minden árnyalatát Gábor György Alfredo Varela: A sötét folyó Irodalmi Újság 7 ÚJ ADATOK PUSKIN UTOLSÓ NAPJAIRÓL Mint a Lityeraturaja Gazeta február 13-i száma közli, nemrégen érdekes, Puskinra vonatkozó dokumentumot találtak az 1836—37-es évekből, Andrej Karamzin, a neves történész és irodalmár családi levelezésében. Puskin ugyanis ezidőben — kevéssel halála előtt — gyakran járt Karamzinékhoz. A levelek lefestik a költő magatartását a társaságban, nyomasztó állapotát, élete utolsó évének szenvedését egészen a párbajig. Február 2-án, egy nappal a költő halála után Jekaterina Andrejsvna Karamzina levélben elmondott fiának egy fontos dolgot: amikor Zsukovszkij javasolta a cárnak, hogy Puskin érdemeinek felsorolásával állítson ki egy elismerő írást, a cár tagadólag válaszolt: „Puskint kényszerítenünk kellett, hogy keresztényként haljon meg.“ A cárnak ezek a szavai mostanáig nem voltak ismeretesek. Karamzinék levelei megerősítették Puskin haláláról azt a társadalmi és politikai felfogást, melyet a szovjet kutatók más, kevésbé teljes, vagy közvetett anyagok alapján alkottak. Fontos megjegyezni, hogy a levelek egymást kiegészítve napról napra örökítik meg az eseményeket. A levelekteljes szövegét közölni fogja a „Novij Mir“ című folyóirat. A MAGYAR-SZOVJET BARÁTSÁGI HÓNAP ELŐKÉSZÜLETEI Kossuth-díjas, a Magyar Írók Szövetségének elnöke mond beszédet, és előreláthatóan felszólal a barátság hónapja alkalmából hazánkba érkező szovjet küldöttség író tagja is. Minden megyeszékhelyen, a nagyobb városokban és néhány nagyobb községben ugyancsak irodalmi estek nyitják meg a szovjet könyv ünnepét. Ezeken az esteken a helyi írócsoportok tagjai és tanárok méltatják a szovjet könyv, a szovjet irodalom szerepét hazánk életében, kultúrájában. Az ünnepségek során több mint száz helyen rendeznek irodalmi vitákat, könyvismertetéseket a szövet irodalom legnépszerűbb alkotásaiból. Sokhelyütt a „Szovjet könyv útja hazánkban“ címen tartanak előadást. Mintegy száz helyen rendeznek a könyvtárak könyvkiállításokat. A fővárosban az országszerte lelkesen készül a magyar—szovjet barátsági hónap méltó megünneplésére. Az idei barátsági hónapnak különös jelentőséget ad az, hogy egybeesik hazánk felszabadulásának tizedik évfordulójával. Keren Béla, a Magyar—Szovjet Társaság főtitkára tájékoztatta a sajtó képviselőit a barátsági hónap készülő eseményeiről. A barátsági hónapra ebben az évben is számos szovjet vendég látogat el hozzánk: kiváló tudósok, művészek, élenjáró munkások. A barátsági hónapot nemcsak nálunk, hanem a Szovjetunióban is megünneplik. Magyar művészdelegáció utazik a Szovjetunióba, az ottani ünnepségekre. A Szovjetunióból az MSZT-től ötven középnagyságú és két nagyméretű kiállításhoz kértek hazánk felszabadításáról szóló MSZT, a könyvkiadók és az Állami anyagot, amelyet Moszkvában és a nagyobb városokban mutatnak be. A szovjet könyv ünnepe március 7-én a Zeneművészeti Főiskola nagytermében rendezendő irodalmi esttel kezdődik. Az esten Veres Péter Könyvterjesztő Vállalat a Szovjet Könyv Házában rendez kiállítást. A szovjet filmhét március 10-én kezdődik. Erre az alkalomra többtagú szovjet filmdelegáció érkezik hazánkba Öreg pillangó írta: Tamási Áron Akár esztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Úgy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólani kezdtek, s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi, sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen s hol van otthon. Dehát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül élt az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal úgy ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak, s itt-ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának s arra rágyújtott. Aztán orra állott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak, mint a madarak tükrei. Mert bizony, m£r ősz volt, így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni, s miközben nem látott úgyszólva semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a jég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen, legalább egy kis futalomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. Dehát nem jött senki s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagyhatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több itt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az útszélire ugrani, s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt. — Nohát — puffant meg az öreg — ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! nagy porfelhőben utána nézett a kocsinak, majd megindult ismét és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy «János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy öcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogy mint van? — Riza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit monda az öreg. — S mért van maga rosszul? — kérdezte. — Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg, de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől ilyenkor — mondta hát János. — Engemet is igen húz — felelte Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e az öreg Mihály, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felelte a vénasszony. Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatnia kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony csak pislákolok — nyöszörgöti az öreg. — Hát akkor mért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát az öreg aszszony megkönyörült rajta s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlévő tanuk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig, tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban és János felé fordult. — így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibuggyanását megilletődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy illendő temetésről gondoskodni fog, majd a szavak után sújtottan felállt és a húsz pengőforintot általnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresett volna, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. Egy öreg asszony sírni kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felül az ágyban és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. Olyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mosdta az öreg. — Magán?! — Rajtam! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a híd alatt voltam — nevetett az öreg. S nevettek mások is, az egész gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégeit megkínálja.