Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-03 / 1. szám - Hatvany Lajos: A félszázados Nyugat (3. oldal) - Hárs György: 1958 • vers (3. oldal) - Gellért Zsuzsa: A Fakarusz utasai. Jegyzetek Tiszapalkonyáról • riport (3. oldal)
A félszázados Nyugat írta: Hatvany Lajos tán az átalakult társadalom termékeinek művészi értékét megbecsülni. Ezt belátva, a „Nyugat“ esztétikájába némi haladó politikai vonatkozást szándékoztam becsempészni. Ezzel a törekvéssel szemben állt az esztéta Osvát, aki megakadályozta ezt a kísérletet. Ö nem bánta, jobb- vagy baloldali szerző művét teszi közzé, ő csak azt nézte, hogy jó verset, vagy prózát adjon. A Nyugat szerkesztője még annak is ellenállt, hogy a régi magyar irodalommal egy-egy tanulmányban foglalkozzunk. Ö csak a jelent és a jövőt kívánta szolgálni ízlésével. Mintha bizony Ilosvai Selymes Péter, vagy Csokonai Vitéz Mihály átértékelése nem szolgálná egyszersmind a jelent s a jövőt is. Ilyen természetű elvi kérdéseken különböztünk össze és váltunk el egymástól. Ami számomra, természetesen, a „Nyugat“-ból való kilépésemet jelentette. Ennek ellenére, legföljebb, ha Osváttal, de a „Nyugat" íróival sosem szakítottam. Aminek bizonyítéka, hogy midőn a Pesti Napló szerkesztését átvettem, szívesen állítottam e nagy példányszámú napilap irodalmi rovatának publicitását a nyugatosok szolgálatába, így nőtt szemem előtt a „Nyugat "-nemzedék. Tanúja és lelkes szemlélője voltam a „Nyugatiban Móricz Zsigmond fölfedezésének és vele egyidőben jöttek és nőttek naggyá Kosztolányi, Karinthy, Babits, stb., stb. Ötven esztendő távolából viszszatekintve, most, hogy végre a második emigrációból hazatérve, megleltem honomat a hazában, elmondhatom, hogy Adyval együtt jelen voltam a honfoglaláson, s hogy az ő versein keresztül jutottam el odáig, ahol ma vagyok. Ezért vállalom büszkén Ady szociális tanítását és mindazt, amit a ,,Nyugat“-mozgalomból a történelem a mi napjainkban váltott társadalmat átalakítani, s csak azt emlékszem az 1907-es év vala-melyik téliestéjére, amelyet fiatal irodalmárokkal átvitázva ültem végig a Hungária kávéházijára Magam is fiatalon, egy új irodalmi folyóirat alapításáról beszélgettünk. Mert mi mást akartunk, mint ami már volt a ..Vasárnapi Újságában, a „Hét’-ben s az „Új Idők!-ben. Épp csak azt nem tudtuk, miként és hogyan elégítsük ki az új közönséget, mely már dörömbölt a föld alól, s követelte helyét a napon. Ez az, amit Osvát tudott, s ezért már kétszer is nekilátott (,,Szerda", „Figyelő"), hogy a követelőket számukra megfelelő olvasmánnyal lássa el. Ennek viszont első feltétele a cím, vagyis inkább a jelszó, melynek szolgálatára felesküdtünk. A megbeszélés folyamán azonban nem merült fel valamirevaló javaslat, úgy hogy a Hungáriából némán és lehangoltan baktattunk végig az akkori Nagyhíd (mai Türr István) utcán, amikor a hallgatást Osvát Ernő avval a találó ötlettel szakította meg: Legyen az új folyóirat neve Nyugat. Ma már nehéz felidéznem mindazokat az okokat, melyek a Nyugatosok közé tereltek. Hiszen röviddel azelőtt még Gyulai Pál mellett, a „Budapesti Szemle“ páholyából szemléltem ezt a mozgalmat néhány esztendeig, anélkül, hogy megmozdult volna bennem az ösztön, mely közébük állítson. Csak Ady második jelentős kötetére, az 1907-ben megjelent „Vér és Arany“-ra neszeltem föl i— idő tellett bele, amíg megértettem, hogy milyen hatalmas, nem csupán a magyar irodalmat, hanem az egész magyar társadalmat átalakító mozgalom ragadt magával. Nem tagadom, hogy elsősorban Ady verseinek újsága, kifejezéseinek meglepő volta ejtett meg. Miután néhány cikket megírtam a Nyugatnak, visszavonhatatlanul ^Nyugatossá“ váltam. Mire szinte öntudatlanul merült fel az eszme, hogy mint am i ebben az írói körben, egyedül»yoU^jr- anyagilag, függetlennek mondható, kötelességemmé vált a szerényen megindult folyóirat naggyá növelése, s kiadóvállalattá fejlesztése. Jól emlékszem, hogy egyszer, egy ilyen anyagi tárgyalás alkalmával, Ignotus-szal ültünk a Nádor utca végén, az akkori Continental kávéházban. Egy ügyvéd prezentálta az aláírandó megállapodást. Amikor az aláíráson átestünk, Ignotus avval a kérdéssel fordult hozzám: „Tudod-e, hogy evvel a magyar irodalomnak új korszaka kezdődött?“ — „Hogyisne tudnám! Ha ezt nem tudnám, akkor most nem is ülnék itt!" — mondottam akkor a fiatalságom lelkesedésével. A későbbiek során nemcsak én segítettem a „Nyugat“-ot, hanem a „Nyugat“ is engem, mert a Nyugatosok, elsősorban Ady Endre írásaiból olvastam ki Magyarország radikalizálódásának szükségességét. Sőt mi több, a magam részét követeltem ennek a válságnak előkészítéséből is. Mert az annyit rágalmazott 1918-as októberi forrradalomról végre illenék elismerni, hogy az összes utóbb elkövetkezett forradalmi megmozdulások előkészítője és elindítója volt. Mégis volt idő, amikor a magam filozopter szempontjából ítéltem meg, sőt néha el is, Ady Endre verseit — mígnem egy második cikk, mely címében hordja tartalmát, jóvátette addigi értetlenségemet. Mert a cikket: „Egy olvasmány és egy megtérés története“ címen írtam és adtam ki, Adynak teljes elégtételül. S evvel meg is kezdtem Adyért való polémiáim egész sorozatát. Összevesztem fűvel-fával, még Tisza Istvánnal és Mikszáth Kálmánnal is. Az osztálytudattól függő ízlés törvényeivel nem lévén tisztában, azt hittem, hogy csak rá kell mutatnom egy-egy nyugatos műalkotásra s annak szépségei, szinte maguktól, öntudatlanul tárulnak ki. Erről azonban szó sem lehetett. "Előbb kellett a Nyugat számára a valóra. .. . három és félórás utazás után Nyékládházán lelépek a vonatról és elindulok a kis fakarosszénkcás busz — a „fakarusz“ — felé. A beronálőre már mind Patkányához tallóznak. Ezeknek az embereknek — gondolom magamban tisztelettel — kisebb-nagyobb mértékben részük van abban, hogy a korán sötétedő téli délutánokon országszerte millió és millió villanykapcsoló kattanására kígyós a fény. Persze, soha nem jut ilyesmi az eszembe s nyilván, most is csak azért, mert egy erőműhöz készülök látogatóba. De valljuk meg, mindannyian így vagyunk, mert kinek jut eszébe, miközben lenyel egy aszpirint, hogy halk köszönetet lebegjen a gyógyszer feltalálójához? A fakarusz szaporán zötyköl az úton. Hallgatom az útitársaimat. A hétvégét töltötték családjuknál. Aktatáskájukban, kis motyójukban ott lapul a „hazai“. De amint feltették a lábukat a zörgés kis alkotmány lépcsőjére, fülig merülnek a telep ügyeibe. Itt hallom először a tősgyökeres palkomnyai „bemondást“, amit ott - tartózkodásom ideje alatt naponta több tucatszor hallottam a legkülönbözőbb emberektől: el van koronálva... (Kettős értelemben használatos: rendben van vagy fátyol rá.) Fékcsikorgás. Leszállók és körülnézek. Mit lát az ember így első pillantásra? Betonkeverőgépek itt, amott kavicshalmok, balkézre sínek, mögöttük, mint óriási hernyók, különböző formájú csövek nyúlnak el. Jobboldalon Ikarusz buszok, ezek tövébe húzódtak szerényen a fakaruszok. Középen pedig az erőmű hatalmas, impozáns és szép épülete a két, egyenként 120 méteres kéménnyel. Majd tovább ismét betonlemezek, bazaltkő-kupacok, kihalt ősállatok formáját és méreteit idéző alkatrészek, betonvasak, műhelybarakok, épülőfélben levő házak. S a különböző formákat, színeket, anyagokat összekötik és egységes egészbe foglalják a midenütt jelenlevő, járkáló, dolgozó emberek. Gyorsan leteszem a csomagomat az egyik barakszállás vendégszobájában, türelmetlenül lenyelem az ebédet és elindulok, hogy megismerkedjem Palkonyával s főleg az emberekkel. JEGYI Első utam a főépülethez visz. Átlépegetek kábeleken, szerszámokon, drótokon, majd pár lépés felfelé a keskeny lépcsőn s már hallom is az erőmű tompán dübörgő szívdobogását, majd megállok az óriási lüktető szív, a turbina előtt. Tudom jól, hogy ez a gép 50 megawatt áramot ad az országnak, mégsem arra gondolok most, hogy ez milyen fontos, milyen nagyszerű. Hanem arra, hogy a világoszöldbe lakkozott monstrumon a körötte mozgó néhány ember félkézzel uralkodik. És ilyen aprónak látszó emberek tervezték és rajzolták meg évekkel ezelőtt e szép alkotmány formáját, minden apró alkatrészét. Kiszámították műdén rezzenését, még tán ezt a surrogó hangját is előre kigondolták s körötte a padlózat hófehér csempéit. Szívesen álldogálnék még itt, szívesen elnézném az emberek jövésmenését, de vezetőm int és megyünk tovább. Szerencsém, hogy ez a fiatal mérnök kalauzol mindenüvé, mert kötelességének érzi, hogy mindent megtanultasson velem Palkomyáról, amit a magamfajta laikus egyáltalán felfoghat. De nem elégszik meg azzal, hogy fáradhatatlanul magyaráz, hanem időnként felém fordul és visszakérdez, amit korábban elmondott. Biztos, hogy nemcsak én, ő is érzi a helyzet humoros voltát, mégis szigorú arccal vár, míg én minden erőmet összeszedve válaszolom: igen... a munkát végzett gőz ezeken a csöveken távozik ... és a rekuperációs művön át visszakerül a Tiszába . .. Bólint, én pedig megkönnyebbülten fellélegzek: no, ezt megúsztam! Körüljárjuk a turbinákat, megállunk a gépeiknél, kapcsolótábláknál s az egész úgy tűnik nekem, mint egy óriási laboratórium, amelyben a lombikok, a műszerek, a csövek sok ezerszeresre nőttek. Minden ragyogó, tiszta és világos s a zaj is csak az én fülemnek szokatlan, a munkások vígan ETEK TISZAPALKON beszélgetnek egymással 15—20 méter távolságban is. Időm sincs ocsúdni, egyik pillanatról a másikra eltűnnek a világos színek, a csillogó csempék és máris bent járok a purgatórium kellős közepében. Ez már a kazánok világa. A kémlelőnyíláson át félelmetesen vigyorog rám a tűz, miközben felfelé kapaszkodom a keskeny vaslépcsőn. Alig várom, hogy felérjek végrg (persze fogalmam sincs, hová) és a balgákhoz illően fel sem ötlik bennem, hogy percek múlva sóvárogva vágyom majd vissza a meredek lépcső korlátja mellé. Tizenöt emelet magasban folytatom felfedező utamat, keskeny átjárókon s a legnagyobb bajom az, hogy lyukacsosra font drótsövény van a talpam alatt és lelátok a mélybe. Látom a gépeiket, a lenn nyüzsgő embereket, a huzalokat és a traverzeket. Gyomrom szeszélyesen hullámzani kezd. Ilyen lehet a tengeri betegség, gondolom magamban és enyhülést keresve fordítom arcomat a tető felé. Ciceroném észrevehette, hogy nem a legjobban érzem magam, mert felém fordul és nagyon kedvesen szól: ne jöjjön, most megmutatom azt a helyet, ahol a múlt héten majdnem lezuhantam ... ott mindjárt láthatja az új kazánok szerelését is. Noha úgy érzem, hogy bensőmében sok minden elmozdult a megszokott helyéről, humorérzékem jól funkcionál, így kézenfogva ugyan, de elvezettetem magam az ominózus helyre, némi törlesztésül a tandíj fejében . . . A most épülő részben is purgatóriumi a hangulat, a traverzeken úgy mászkálnak az emberek, mint a szolgálattevő kisördögök. Mi-órt túlvilági kékes fény villan fel a hegesztőpisztolyokból, majd szikraeső zuhog lefelé, a mélybe. Nincs olyan téglarakás, gerenda vagy kavicsdomb, amelynek rendeltetését kísérőm ne ismerné. Közel három éve él Palkonyán, „kívülről tudja“ az egész erőművet, mégis. A RO L láthatóan élvezettel járja be újra, ki tudja, hányadszor! Ütünk a Tisza-part felé visz most. Innen is, onnan is köszöntés 'vagy néhány kedves szó száll felénk. Nem is tudom elmondani, milyen barátságosak itt az emberek. De most nem erről akarok beszélni és nem is én beszélek, hanem ... Ács-Szabó mester a Ganz főszerelője. — Lassan a végére járunk ennek a munkának és akkor bíz’isten hazamegyek végre a családhoz. Évek óta vagyok külső szerelésen, ott voltam Komlón, Inotán és Barcikán is. Már százszor elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó külső munkám, de mindig elcipeltek máshova, én meg hagytam magam. De most vége! Otthon akarok lenni az asszonnyal, meg van három családom is — persze csupa fiú. Nem mintha baj lenne a gyérelvekkel, a két iskolás jól tanul, különösen a legidősebb. Csak végezze el az általánost, aztán majd kitanulja mellettem a szakmát. Hogy miért nem iskoláztatom, ha olyan jó tanuló? Mérnököt csináljak belőle? Minek? A mérnökkel azt csinálnak a fejesek, amit akarnak, ha faszolnak, befoghatja a száját. De velem...?! Velem nem kukoricáznak. Ha én megcsinálok valamit, azért vállalom a felelősséget. Ha meg piszkálnak, hogy így vagy úgy csnáljam, azt szoktam mondani, hogy megcsinálhatom én akárhogy, de akkor vállalja más a felelősséget, így aztán inkább rám hagyják. A jó szakmunkást mindig megbecsülik és — valljuk meg — nincs is nagyon sok belőlük. Nem úgy képezik most a munkásokat, mint az én időmben. Akkoriban a legjobb szakemberek tanítottak minket, a mostani oktatók között meg akad nem egy karácsonyfadísz. Elmentem a múltkorokban egy vizsgáztatásra, hát mondom magának, nem csupa jót láttam én ott. Mi nem annyit tudtunk, mint ezek a mostaniak, mert akkor meg nem állhattunk volna a mester előtt. Úgy belelek, mintha ki tudja, milyen öreg volnék? No, olyan öreg még nem vagyok, most töltöttem a 36-ot, de tizenöt éves korom óta dolgozom a szakmában. - Hogy megbecsülnek-e ? attól függ, mit ért alatta, összevágom a magam pár ezer forintját, az igaz. De látja, mi történt Bárokon is? Én szerettem az egészet és mégis, mikor beindították, azt se mondták nekem, „na te bolond, gyere el, nézd meg, milyen ez a dolog készen“. Mintha a háziasszonynak, aki megfőzte a finom ebédet adnának tíz forintot, hogy „most menj el és ebédelj meg valahol“. Mondhatom, bántott a dolog nagyon. Vannak ott fönn (értsd: a vállalat vezetőségben vagy a minisztériumban) olyanok, akik azt hiszi, a pénzzel minden el van intézve. Pedig egy jó szó néha többet ér, mint a nem tudom milyen prémium. — Értsük meg egymást. Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy nem érdekes a pénz, mert ki az, aki nem szeret keresni? Különösen, ha becsülettel megdolgozott érte? De van ezen kívül anás is, írja csak meg, hátha eztán majd jobban gondolnak rá. Nagyon jól esne az embernek, ha néha megráznák a kézit és azt mondanák: ez rendes munka volt, köszönöm. — Azért ne féljen, akár köszönik, akár nem, a munka megy becsülettel, mert szeretek nyugodtan aludni. Bosszúság, igaz, mindig akad, én meg hamar méregbe jövök, ilyen a természetem. De mire jó kiszentségeltem magam, már el is füstöl a haragom. — Szép munka ez itt, ha nem szeretném, már rég hazamentem volna a családhoz, de ugye el tudja képzelni, itatja a magamfajtát, amíg kész nincs. Látja, ilyen marha az ember. Pedig lehet, hogy megint úgy járok, mint Báróikéval. Ha majd egészen elkészül az erőmű, egyszeribe, a jó ég tudja honnan, megjelenik a sok karácsonyfadísz, minden kapcsolóra jut egy tucat megfigyelő, de lesz-e, aki a magamfajtára is gondol? Pedig igen szép munkát csináltunk itt! No, de el van koronálva ... Azért maga csak nézzen meg jól mindent, mert olyat, mint Palkonya, nem talál másutt az országban. (Folytatjuk.) HÁRS GYÖRGY: 1958 ' SEJ, sas idő, szállj, szélsebes isten! cserepes szárnyadat magasabbra vond; ne féld buja fellegek orv seregeit sem, tarajuk a pajzsod, hogy sose sebesítsen tántorgó nyilakon a mindennapi gond. Lám, kusza erdejük emelik utadba ősz fürtök szapora havasai; mennyi kopott fék, recsegő csapda, dadogó szívhangok dobbannak im hadba, kegyetlen röptödet lassítani. De ne pihenj el, jaj oda ne hallgass! átkozván is törnöd, vágtatnod kell, legyen bár szárnyad macskázó kardvas — százszor leszel áldott, ki a diadalmas vörös-egy jövendőt virrasztod fel. PRIZMA-Idő! Sószínű sugarakból zöldjük-pirosak násza bontsad elő; barát vagy ellen — e legmakacsabb kor tenyerén méretlen szív ne maradjon: — sürgess igazodni, Idő! Magadat végtére nekünk ígérd el, szolgálni a jóra örökkön. S tagadd meg nyilván, ki elibünk térdel, sírással kábít és szédít ha veszékel, hogy talpraszökellve ledöfjön! , ó Idő, a teremtő halkszavúaknak légy sistergő igazuk! de olvadj bélyeggé homlokán a gaznak, s lobogó szurkod a torkába ragasszad, ha ajkához vesz a hazug.I Munkás ha tikkad, te csobbanj itallá hétköznapi por-Szaharában; de cseppjeidet ha titokban elinná, rándulj méreggé, perdülj higannyá, elleneink poharában. S LÉGÖRVÉNYEK tánca lám, mind hevesebb lesz, cserébe a jelleg is harci szelet vesz; 1 karmaid ércét — isteni szárnyas — S forgó égen érezd, hogy fegyverül állhass jövendő győzelmesekhez! o^xyoooor oóoo o erő oo o ő ooooooó<H>Aoooo«<ro<KK5-c><. oooooS • í < < <