Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-14 / 11. szám - Simon Lajos: Hangulat csillag-nézés közben… | Akit a pártja megtagad… • vers (4. oldal)
4ELEM ÉS IRODALOM A művészeti élet új Kossuth-díjasai A kormány a művészetek terén kifejtett munkásságáért a Kossuthdíj I. fokozatával és a vele járó 50 000 forintos pénzjutalommal tüntette ki DÉSI-HUBER ISTVÁN FESTŐMŰVÉSZT egész életművéért. A Kossuth-díj II. fokozatával és a vele járó 35 000 forintos pénzjutalommal tüntette ki MEDGYASZAY VILMA ELŐADÓMŰVÉSZT az új magyar dalirodalom megértése és megszerettetése érdekében végzett több évtizedes tevékenységéért. NÁDASI FERENC BALETTMŰVÉSZT több évtizedes kiváló balettoktatói és balettművészi tevékenységéért. RAJZ JÁNOS SZÍNMŰVÉSZT kiemelkedő színházi és fiknaalakításaiért, TÁTRAI VILMOS, BANDA EDE, IVÁNYI JÓZSEF és SZŰCS MIHÁLY ELŐADÓMŰVÉSZEKET a klasszikus, valamint a magyar zeneművek kiváló tolmácsolása és népszerűsítése terén végzett munkájukért. (A díj egyenlő arányban megosztva). A Kossuth-díj III. fokozatával és a vele járó 20 000 forintos pénzjutalommal tüntették ki HINCZ GYULA FESTŐMŰVÉSZT kiváló könyvillusztrációiért, KOLLÁNYI ÁGOSTON FILMRENDEZŐT több nagysikerű természettudományos, ismeretterjesztő és népszerű tudományos film alkotásáért. SIMON LAJOS: Hangulat csillag nézés közben... Milyen közel van most az ég , földünkre hajlik szép szelíden Ujjam hegye az űrbe ér, s a csillagoknál melegítem. Nagyképű bolygó-gyermekek vásottak kissé, kicsit rosszak szaladgálnak, s a tejúton színes kövekkel játszadoznak. Magot talált az égi tyúk csibéit hívja kotkodálva A Vénusz, mintegy szép szemi leány áll egy szál pongyolába A Göncölszekér lovai megtáltosultan elloholtak, mert bóbiskol a vén kocsis szájából dől az alkohol szag. Akit a pártja megtagad... Akit az anyja megtagad úgy jár a földön, mint a vak de társat talál végül s nem kóborol a semmibe, () az árvasággal bús szíve majd lassan összebékült Kit megtagad a kedvese tűnődik: vízbe vessem-e testem, vagy sínre dűljek? De megy a bánat, jön a lány kiért a ráncok homlokán mosolyra szelídülnek. Akit a pártja megtagad mert rongy volt egykor, rongy alak s még most is bűnt takargat Akad barátja még neki zsebeit pénzzel tömheti, de nem lel nyugodalmat! T PETŐFI ÉS KOSSUTH (Folytatás az L oldalról) válása. A másik: Kossuth kezdi a „robbantást” (ha forrásaink szavahihetőek), mégpedig néhány fokkal nyersebben, fölényesebben és arisztokratikusabban, semhogy a maga plebejus módján büszke Petőfi ezt szó nélkül eltűrhetné. Ennél kevesebbért is felforrt a vére, de most történt meg először, hogy politikai szövetségessel kellett szembefordulnia. Ezilőtt járt Pesten Beck Károly, a magyar származású német író, az „ifjú Németország“ egy időben túlhangosan ünnepelt költője. Találkozott Petőfivel, s később, sajnos, évtizedekkel később, leírta hosszas beszélgetésüket. Nagy kár ezért a késésért, hiszen egy rekonstruált beszélgetés hitele fordított arányban áll a beszélgetés és a rögzítés között eltelt idő hosszával. Amit Beck lejegyzett, az aligha tükrözi Petőfi 1846-os véleményét, sokkal inkább két évvel később, álláspontját. De bizonyos igazság-elemek nyilván az 1846-os keltezés mögött is vannak, hiszen a két nagy, a költő és politikus ellentéte törvényszerűen éleződött ki 1846-ban. Petőfi azt mondotta volt Becknek, hogy „Kossuth tehetségeit csodálom, de személyesen nem bírja sympathiámat”. Fontos az érvelés: „Egy igazi demokratának nem volna szabad oly gyermekesen belebőszülve lenni aristokratikus kedvtelésekbe és válogatott modorába. ” Caesar hírszomjával és veszedelmes svadájával bír, de hiányzik neki — kell gyanakodnom — egy Brutus és Cassius önmegtagadása.“■ Beck, aki szeretett színezni, poéntírozni, nyilván ezúttal is eltúlozta az évtizedekkel korábban hallottakat, hozzáadva azokhoz Petőfi és Kossuth kapcsolatának 1848—49-ből ismert diszharmonikus mozzanatait. De a lényeg találó: a plebejus demokrata Petőfi makacsul kifogásolja a liberális progresszió vezéralakjának arisztokratikus kedvteléseit. Ismeretes például, hogy amikor 1849 júniusában Kossuth családjával bevonult a felszabadult Pestre, Petőfi és barátai elítélték ezt a fejedelmes mozdulatot Az Ellenzéki Körben ismét együtt vannak. Amikor 1847-ben, Bajza szerkesztésében, Németországban, megjelenik a Kör politikai zsebkönyve, az Ellenőr, a „poéta” mellett ott „,figurái” Kossuth Lajos, igaz, hogy Dergenyei álnéven. Amikor kiéleződik a harc, amikor élesen kerül szembe egymással progresszió és reakció, akkor Petőfi és Kossuth egymás mellett állnak, s kapcsolatukat az jellemzi, ami összeköti őket, s nem az, ami nézeteiket elválasztja. Mint 1848 márciusában is. Sajátos egység ez a márciusi, hiszen erős szubjektív ellentéteken keresztül érvényesül. Nemcsak régi ellentéteken, hanem újkeletű, friss, márciusi ellentéteken keresztül is. Kossuth harcát a pozsonyi országgyűlésben, majd frontáttörését a reakcióval szemben történelmi erővel segítette a pesti népmegmozdulás. Enélkül nem győzött volna. Kossuth felismerte a pesti események jelentőségét,és a népmozgalom szelét befogta a maga politikájának vitorláiba. A plebejus népmegmozdulás lenn, a győzelemre vitte a középnemesi progressziót fenn. De Kossuth nemcsak jobbról védte meg a maga politikáját a baloldali erőkre támaszkodva, hanem fellépett a baloldallal szemben isi, háta mögött Pozsony tekintélyével. Amikor a pesti fiatalok küldöttsége Pozsonyba érkezik, Kossuth ellenzi meghallgatásukat, sőt rosszallását is érezteti a márciusi megmozdulás miatt. Mennyi ebből az elvek szerinti taktika, vagy a hézagos információkon alapuló bizonytalanság, ki tudná azt ma már megmondani! Ennél sokkal fontosabb az, hogy mindettől függetlenül: Kossuth a haladás érdekében használja ki Pozsonyban a márciusi eseményeket, viszont Pest, értesülve Kossuth bizalmatlanságáról, egy időre még szembe is fordul vele. Március 22-én írja levelében Kovács Lajos Széchenyinek: „Kinek cocarde-ján még reggel Kossuth neve volt, délbe letépték és elvetették: rémítő az exasperatio a diaeta ellen, hogy itt nincs.’* (Kossuth ugyanis ekkor még ellenezte az országgyűlés Pestre költözését.) Petőfi egész politikai tevékenysége bírálatot sugároz Kossuth felé. Nem személyi síkon éleződik ez ki, de politikai felfogásuk között nyilvánvaló a jelentős különbség. Ismerjük a történelem menetét: március után átmenetileg forradalmi apály következik, Petőfiék politikája időlegesen elszigetelődik, tömegbázisuk gyengül, Petőfi versekben, népgyűléseken támadja a megalkuvásra hajló, bizonytalan kormánypolitikát. Ez a bírálat Kossuthot is éri, de a lényeg most nem az, hogy a plebejus bírálat kiélezi ellentéteiket, hanem az, hogy Kossuth a maga következetes középnemesi progressziójának érdekében tudja felhasználni az őt is érő plebejuskritikát. S amikor július 11-én az országgyűlés Kossuth nagyszerű beszédének hatása alatt egyhangúlag megajánlja a százezer katonát, s a negyvenkét milliót, Petőfi minden fenntartás nélkül zendít rá, hogy „Ismét magyar lett a magyar’*. S hozzáteszi, nagyon jellemzően és nagyon jelentősen: „Mert ekkorig nem volt a* ’*. A forradalmi ár emelkedése, amely 1848 őszén Petőfi igazolásához, Lamberg felkoncolásához vezetett, Kossuth útját is jelentette a Honvédelmi Bizottmány elnöksége felé, s a hadsereg győzelmeit is a betolakodókon. Kossuth zsenialitását dicséri, hogy mert a tömegre támaszkodni, még akkor is, ha a tömegmozgalom célkitűzései nem voltak mindenben azonosak az övéivel. Ebben, ennek az erőnek a nemzeti függetlenségi politika érdekében való felhasználásával, lépett túl saját osztálya korlátain is. A Petőfi és Kossuth kapcsolatát megvilágító adatok nagy része megtalálható Hatvany Lajos koszorútlanul is koszorús Petőfi-könyvében. Ő az, aki pompás szemléletességgel állítja egymás mellé Petőfi és Kossuth gondolatmenetét, amellyel megindokolják, hogy miért fogadták el az 1848 március 30. leiratot. Si duo faciunt idem non est idem —■ kettejük álláspontjának közös vonása mögött liberalizmus és demokratizmus éles ellentéte húzódik meg. S mégis, Hatvany Lajos, aki ilyen kitűnően illusztrálja ellentéteik lényegét, arra a következtetésre jut summálásában, hogy ,,A forradalomnak Kossuthban és Petőfiben megtestesült szelleme ellen vét, aki a forradalom alatti magatartásuk ellentéteit a forradalom előtti torzsalkodásaiknak s a belőlük folyó hiúsági sérelmeiknek tulajdonítja. Amikor pedig nyilvánvaló, hogy ezek az ellentétek az ellenzéki vezérből lett guvernementális politikus és a szabad költő helyzetének ellentmondásaiból fakadtak. Ezért kellett Kossuthnak taktikáznia, amikor Petőfi az utcai tömegek élén kiálthatta ki és írhatta le a maga szenvedély-sugallta igazát.“ A mi felfogásunk szerint a 48-as ellentétek nem függetlenek a 48 előtti „torzsalkodásoktól“, s az ellentét lényege 48-ban sem a „szabad költő’* és a „guvernementális politikus” ellentéte, hanem a liberális vezér-politikus és a plebejus költő-vezér ellentété.■ Az pedig, hogy Kossuth 48-ban „guvernementális’*, Petőfi pedig kormányhivataltól „szabad költő“, megintcsak szükségszerű megnyilatkozása társadalmi viszonyainknak. E viszonyok között forradalmas, minőségi ugrás 48-ban, hogy Kossuthból miniszter lett, hogy hatalomra került a nemesi ellenzék — de ezek az állapotok nem voltak még elég érettek arra, hogy a plebejus demokrácia kormányra kerüljön. S ami ezzel együtt jár: Kossuth aktív politikai bázisa szélesebb volt, mint Petőfié. A mi viszonyaink között 1848—49-ben Kossuth politikája volt a legtöbb, amit még mint guvernementálisan országos politikát lehetett csinálni. Országos politika volt a Petőfiéké is, olyan tényező, amellyel a kormányzatnak számolnia kellett, de ezt a politikát akkor még nem lehetett kormányzativá tenni. De lehetett képviselni költőileg, lehetett akkor verssel csinálni országos politikát, lehetett verssel hatni a közvéleményre és a kormányzatra, lehetett lírában kiteljesíteni azt, amit a közvetlen politikai cselekvésben még nem, vagy csak féleredményig lehetett elvégezni. Petőfi és Kossuth szövetségének is, ellentéteinek is végső oka tehát: liberalizmus és demokratizmus viszonya a reformkorban és 1848-ban. S ez a döntő eleme Petőfi és Vörösmarty szövetségének és ellentétének is, amely a kor haladó irodalmán belül jellegzetesebb és korváltóbb ellentét (és szövetség) mint a Petőfi és Arany-párhuzam, amelynek lényege az alapelveken nyugvó, a demokratizmuson belüli szövetség. (Szövetség, s nem teljes nézet és tempó-azonosság Petőfi haláláig sem, de ennek a kapcsolatnak természete sokkal közelebb áll — ha ugyan hasonlítható reláció az írói kapcsolat — Adyés Móricz kapcsolatához, mint Ady és Babits ellentétéhez.)e nem véletlenül játszik oly nagy szerepet a Petőfi és Kossuth érintkezéseire emlékezők leírásaiban és Hatvany Lajosnak egyébként izgalmasan mozgató summálásában a modor, illetve a kettejük helyzete közti különbség kérdéskomplexuma. Ha igaz az, hogy Kossuth túllépett osztálya korlátain, amikor politikájában merészen támaszkodott a tömegekre, márpedig ez igaz, akkor sematizálnánk a Kossuth-képet, ha eltagadnánk, hogy miben maradt meg viszont osztálya hű fiának, miben váltak el ő egyéni korlátaivá osztályának korlátai. A marxista történetírás rámutatott már arra, hogy Petőfiék demokratikus bizalmatlanságára Kossuth iránt, Kossuth liberális bizalmatlansággal válaszolt a demokraták iránt. Kétségtelen az is, hogy Petőfi feltétlen rajongása nemért abban a forradalmi egyetértésben gyökerezik, amely a költő és a hadvezér kapcsolatát alapvetően meghatározza. S ebből az is következik, hogy Bem és Kossuth között is voltak politikai nézeteltérések — például a nemzetiségi kérdésben Bem forradalmi álláspontot foglalt el, viszont Kossuth nézetei e tekintetben ekkor még korlátai voltak politikai harcainak. S osztályának korlátait mutatta Kossuthnak az az emberi hibája is, hogy modorában, gesztusaiban, allűrjeiben gyakori volt az arisztokratikus, „uralkodói“ vonás, ami lehetett imponáló, meggyőzhetett futó benyomások alapján hatalma erejéről, de sokakat taszított is, elsősorban a demokratákat. Ez a modor, ez a vezetői stílus lényege szerint ellentmondásba került politikája nagy erényével, a tömegekretámaszkodás képességével. Ez utóbbi, Kossuth politikája a döntő, de ez a másod-harmadlagos kérdés, a stílus kérdése, nagyon is alkalmas arra, hogy emberi kapcsolatokat motiváljon, kiélezzen, esetleg túlélezzen. Mint ahogy Petőfi esetében is történt. A költő 1848 decemberében, illetve 1849 janárjában levelet írt Kossuth Lajosnak. A december 24. levelében őrnaggyá való kinevezését kéri, a második, január 13-án kelt levelében Bem táborába való áthelyezését, vagy — ha ez nem teljesíthető — akkor előleget kér verseire, hogy magánemberként Bemhez indulhasson. Fojtott indulat feszül Petőfi leveleiben, érzik, hogy nehezére esik kérnie Kossuthtól, s hogy gondolatainak és stílusának nyomatékaival is hangsúlyozza kettőjük egyenlőségét. Innen a levelek túlzottnak tetsző határozottsága, szinte kihívó öntudata. „Mindenki látja, s ön legjobban — írja — hogy egynek vagyunk legnagyobb díjában, a vezéreknek. Ha sejtésem nem csal — s az én sejtéseim nem szoktak csalni — bennem van annyi erő, hogy, ha pályám nyílik, egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni. Ismétlem: e kérelmemre semminemű önérdek, egyedül a hazaszeretet ösztönzött. Ha ambícióból tenném ezt, miilyen nyomorú ambíció volna az, hogy valaki őrnagyságért folyamodjék, ki máshol, mint én a költészetben, már régen generális.“ Nem csekély szakák ezek, papírravetésüket csak a "két vezér közti korábbi feszültség teszi érthetővé, s az a plebejus dac, az a hangsúlyos hajlíthatatlanság, amelyet a hatalmon kívüli költő-generális jelleme présel a sorokba. Kossuth áthelyeztette Petőfit Bem táborába, de a kérést, s annak idején Petőfi szabadságolási kérelmét is, hűvös hivatalossággal teljesítette. Sőt az is előfordult, hogy Kossuth nem fogadta Petőfit személyesen, amikor a költő ezt levélben kérte tőle (1849 január 13), amikor pedig május 6-án Bem levelével jelentkezik nála, Kossuth „lekicsinylőleg” fogadja Petőfit, amint a költő írta Bemnek: „Amikor tőle kérdeztem, hogy miként rendelkezik jövőm felől, azt a lakonikus választ adta, hogy ez nem tartozik rá, forduljak a hadügyminiszterhez.’* Vetter, Mészáros és Klapka: velük került összeütközésbe a költő, s bár formálisan igazságuk is volt ezeknek a katonáknak Petőfivel szemben, lényegileg Petőfinek volt igaza — az egyébként kitűnő — katonákkal szemben. Akik közül Klapka a szabadságharc vezérkarának legjobbjaihoz tartozott. Kossuth nem ismerte fel ezekben az afférokban Petőfi lényegi igazát, hűvös fölényt tanúsított Petőfi iránt, inkább átnézett ügyei felett, mintsem érdeklődött volna irántuk. Petőfi nem tartozott Kossuth költő-rajongói közé. Sohasem írt verset Kossuthról, annál inkább írt Hindor- Jámbor Pál, Sárosy Gyula, s mások, akik akkor hasznos lírával emelték Kossuth nimbuszát. Petőfit politikai nézetei, Vörösmartyt zárkózottabb egyénisége tartóztatta meg az aktuális ditirambusoktól. A demokraták körében pedig, különösen a legkövetkezetesebb forradalmárok közt, egyre erősödött az elégedetlenség a Kossuthot övező kritikátlan rajongás miatt, s ennek a véleménynek nemcsak Petőfi adott kifejezést, a maga módján, Kossuthhoz írott leveleiben és baráti beszélgetéseken, hanem Horarik János is, 48 egyik legradikálisabb forradalmára, aki már szocialisztikus nézeteket is hirdetett. „Ti mint újságírók és politikusok, sohase kapaszkodjatok életre-halálra személyekbe, ha még úgy istenítik is őket, mert ezzel eláruljátok, hogy még nem vagytok tisztában az igazi élettel és a világtörténelemmel. Senkit se csodáljunk ... Egy politikai személyiség értékelésénél ne menjünk tetteiknél tovább, tehát a máig, a holnap megint tettei által legyen megjelölve és igazolva.’* Majd Zerffy ellen fordítva szavait, írja: „Amit Kossuth polgártárs elvégzett, igazságosan értékelni képes vagyok és tényleg értékelem. Tömjénezni és csúszni, mászni előtte azonban nem fogok soha ... Mennyire szenvedhet belsejében a derék Kossuth, hogy maga körül és az egész országban alázatos, szolgai elemek nagy számát látja és ezen elgondolkozik.’* (Lásd Torday György: Horarik János c. könyvét.) De többről is szó van itt, mint Kossuth magatartásának s a körülötte kialakult hódolkodás szellemének Petőfit és a demokratákat sértő voltáról. Nemrégiben olvastam Csabai Tibor „Kossuth és az irodalom“ című, kéziratban levő monográfiáját. Kossuth és a kor képét sok új adattal s érdekfeszítő szempontból világítja át ez a tanulmány, amelynek egyik legnagyobb s legszívenütőbb tanulsága számomra az volt, hogy Kossuth, a reformkornak és 48-nak ez az óriása, aki zseniális politikusnak, nemzetvezérnek bizonyult, aki páratlan tetterővel és helyzetismerettel aknázta ki a magyar viszonyok lehetőségeinek maximumát a nemzeti függetlenség ügyéért, ez az óriás valójában nem eszmélt rá arra, hogy milyen hatalmas szerepe van a magyar irodalomnak a negyvenes években, hogy micsoda nemzetmozgató erő feszül Petőfi, Arany, Eötvös, Tompa, Vörösmarty, Jókai s a többiek munkásságában. Mintha megrekedt volna Jósikánál. Nem arról van itt szó, hogy Kossuth nem ismerte vagy nem ismerte el ezeket az írókat. Nyilatkozatai ennek ellenkezőjét bizonyítják. Tudjuk azt is, mennyire becsülte Vörösmartyt, s hogy Bajzát a Kossuth Hírlapja szerkesztésével bízta meg. Az is kétségtelen, hogy a negyvenes évek elején, a Pesti Hírlap hasábjain, jelentősen szólt hozzá irodalmi kérdésekhez, s látta is az irodalom feladatait. De mindezt nem tudta szervesen beleépíteni a maga politikai koncepciójába. Nem látta meg ennek az irodalomnak tényleges politikai jelentőségét. Eötvössel vitába szállt, s joggal, hiszen a centralizmussal szemben abban a konkrét történelmi helyzetben Kossuthnak volt igaza. De nem ismerte fel Eötvös centralista nézetei mögött regényeinek hatalmát; jelentőségét a 41 felé emelkedő magyar közéletben Petőfi plebejus demokratizmusával szembefordította őt. liberális meggyőződése, de ellentéteik mögött nem ismerte fel Petőfi költészetének korszakos nagyságát. S ez a lényegi fel nem ismerése az irodalom konkrét nagyságának és szerepének: ez is korlátja volt Kossuth tevékenységének, ez is olyan vonás, amely távolította tőle, Petőfit, vagy Aranyt, sőt Tompát is, aki egyik levelében azt írta Arany Jánosnak, hogy „olyan ember, mint Kossuth, minden ötven évben születhetik, de olyan, mint Petőfi, ötszáz alatt sem“. A történelem túlzásnak minősítette ennek az állításnak mindkét oldalát: Kossuthoz fogható politikust nem látott a század második fele sem, de Petőfihezfogható költő kettő is élt és halt már a megjósolt „ötszáz éven*’ belül: Ady, s — a Petőfi és Ady füzét továbbvivő — József Attila, Petőfi és Kossuth. Nem állítottunk ide tanúskodni minden fellelhető adatot kettejük kapcsolatáról. De talán az eddigiekből is kirajzolódik a fegyvertársi viszonyon belül megmutatkozó diszharmónia a kor két nagyja között. Ha valaki a lényegtől függetlenül, önmagukban nézi ezeket az adatokat, nyilván árnyakat fog látni a Kossuth-arcon, eddig észre nem vett árnyakat. De csak azok számára tűnhet szentségrombolónak ez a gondolatmenet, akik nem az igazi Kossuthot (és az igazi Petőfit) látták maguk előtt, hanem az istenített, embertelen arányúvá és jelleművé növelt politikust és költő-vezért. A lényeget lássuk a nemesi liberális Kossuthot és a plebejus forradalmár Petőfit, s akkor természetessé válik, ami különben profánul hat: kettejük ellentéteinek megmutatása. Közvetlen és közvetett ellentéteké egyaránt. S mégegyszer billentsük helyre az esetleg elmozdult arányokat. Ez az ellentét a haladás táborán belüli ellentét volt, de sohasem vetette le a történelem követelte fegyvertársi viszony kötelékeit. Amikor a császári csapatok Pest alá érkeznek, Kossuth magához hivatja Petőfik Aranyt, Egressyt és Fáncsyt, s felhívja őket, hogy tartsanak népgyűléseket a város védelme érdekében. A két költő és a két színész vállalja a feladatot, másnap meghirdetik a népgyűléseket, július másodikára. De azok megtartására már nincs idő. Július másodikára a kormány és az országgyűlés Szegedre távozik. PÁNDI pAl us