Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-10-31 / 44. szám

II. évfolyam 44. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY ^ Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS Trencsényi-Waldapfel Imre: Taskent szelleme Két évvel ezelőtt Delhiben, az ázsiai írók tanácskozásán született meg az ázsiai és afrikai országok írói konferenciájának a terve és Zulfija üzbégi költőnő már akkor Szovjet-Uzbekisztán fővárosába hívta meg a két világrész íróit. A terv most megvalósult, október első felében a szép szovjet város, az üzbég kultúra sok évszázados, világirodalmi jelentőségű hagyományait jogos büszkeséggel ápoló és egyben a bámulatosan gyors iramú szovjet fejlődés eredményeiben gazdag Taskent látta vendégül Ázsia és Afrika íróküldötteit. A közvetlenül érdekelt két világrész több mint harminc országának az irodalma volt képviselve a nagyjelentőségű találkozón. De meghívást kaptak mint megfigyelők a többi világrész írói is, s ez a körülmény már eleve azt bizonyította, hogy Ázsia és Afrika írói nem az elzárkózás, hanem az egész világ haladó íróival való együttműködés szellemében kívánták megvitatni közös feladataikat. A tanácskozások méltó színk teréül szolgált a taskenti opera pompás épülete, amely az üzbég irodalom nagy klasszikusának, Aliser Navoinak nevét viseli s amely a modern a színpadtechnika legmagasabb követelményeit kielégítő berendezést az üzbég építőművészet hagyományos formáival párosítja. A színház és a szálloda között elhelyezkedő hatalmas téren — közepén a szép őszi nap fényében csillogó szökőkúttal — a konferencia szüneteiben valósággal hömpölygött a nép, ősz szakállú öregek és munkából érkező fiatalok, tarka selyemruhában hajlékonyan lépő fiatal leányok és piros nyakkendős pionírok mind egy-egy baráti kézszorítással akarták kifejezni a vendéglátó város üdvözletét, vagy éppen egy-egy autogrammal gazdagítani a népek barátságának jegyében gyarapodó gyűjteményüket, így nem egy kis iskolás gyermek jegyzőkönyve, irkája percek alatt a ciril és latinbetűs nevek mellé kerülő kínai, arab, indiai, japán stb. nevekkel valóságos kis írástörténeti múzeummá változott. Ez az írástörténeti múzeum nagyobb arányokban és tervszerűbb keretek között volt feltalálható a színház folyosóin és társalgótermeiben, ahol a konferencia megkezdése előtt néhány órával az ázsiai és afrikai irodalmak könyvkiállítása nyílt meg. A teret is a szökőkút körül könyvpavilonok hosszú sora szegélyezte. E tarka könyvvásáron került először az olvasók kezébe ázsiai és afrikai írók nem egy alkotásának frissen megjelent fordítása oroszul, vagy a Szovjetunió más nyelvein. A szovjet orientalisztika, a fordítás Szovjet művészete és a szovjet könyvkiadás a nagy alkalomra számos kisebb-nagyobb anthológia megjelenését is biztosította, ünnepi tisztelgésül a konferencián résztvevő országok kultúrája előtt, s egyben tájékoztatásul, olyan irodalmakról is, amelyek gazdagságát a gyarmati elnyomás idáig elrejtette a világ szeme elől. A taskenti találkozó nemzetközi jelentőségét nagy már azok a táviratok is jelzik, amelyekkel vezető államférfiak és társadalmi szervezeteik üdvözölték az ázsiai és afrikai országok íróinak konferenciáját. A Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, N. Hruscsov, a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke, Csou En La, az Indiai Köztársaság miniszterelnöke, Nehru, az Egyesült Arab Köztársaság elnöke, Nasszer, és még sokan mások kifejezték azt a jogos reményüket, hogy a tárgyalások a népek függetlenségének és az emberiség békéjének nagy ügyét fogják elősegíteni. A konferencia egyenes folytatása volt az ázsiai és afrikai országok 1955 tavaszán tartott bandungi konferenciájának, majd az ázsiai és afrikai népek 1956 végén tartott kairói találkozójának. Az ázsiai és afrikai népek szolidaritása a gyarmatosítással szemben folytatott küzdelemben, a békés együttműködés, az egymás belügyeibe való benem avatkozás, egymás szuverenitásának kölcsönös tiszteletben tartása, a békeszeretet és humanitás Bandungban elfogadott „öt elve” a taskenti konferencia tanácskozásait is áthatotta, a taskenti megbeszélések alapvető irányát is meghatározta. Mégis, a Bandung taskenti konferencia és Kairó eredményeinek jelentékeny továbbfejlesztését, azoknak egy új irányban való kiegészítését hozta magával. Erre hogy ugyanakkor, amikor vall, bandungi szellemhez való hűséget hansúlyozták a felszólalók, már a konferencia második napján megszületett az új jelszó is: „Taskent szelleme" — jeléül annak, hogy a konferencia résztvevői valami újnak és jelentősnek a születésére lettek figyelmessé. Természetesen, kultúra és a művelődési javak kicserélődésének a problémája komoly hangsúllyal került szóba már a bandungi és a kairói tanácskozásokon is, és Ázsia írói már 1956-ban Delhiben is megvitatták közös krat. De Taskentben feladatuitörtént először, hogy Ázsia és Afrika országai, olyan országok, amelyek már lerázták magukról a gyarmatosítás igáját, és olyan népek, amelyek most folytatják szabadságharcukat vagy éppen csak nemrégiben ébredtek öntudatra, egy héten át az irodalom kérdéseit vitatták meg. Soha még nem volt a világtörténelemben irodalmi tanácskozás, amely ekkora területet, ennyi különböző nyelvet beszélő népet tudott volna közös célok irányába összefogni, és soha nem fordult még elő a világtörténelemben, hogy ennyi különböző nyelven ilyen tökéletes összhang tudott volna kialakulni, összhang Ázsia és Afrika népeinek közös érdekei, az imperializmus ellen a népek szabadságáért, a béke megőrzéséért folytatott harc tekintetében. Összhang Ázsia és Afrika íróinak közös feladatai, a nép ügyének odaadó szolgálata tekintetében. Összhang abban a tekintetben is, hogy a tanácskozás, amelyen nyelvüket, kultúrájukat és bőrük színét nézve a legkülönbözőbb emberek mint emberek, mint a humanizmus szószólói vettek részt, már magában véve is hangos tiltakozás volt minden faji megkülönböztetés ellen, akár a fasizmus fajelmélete akár a ,,fehér ember” fölényét hangoztató imperialista ideológia formájában jelentkezik. Ázsia és Afrika népei, amelyek a világtörténelemmek a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdődő új korszakában szabadítják fel magukat a gyarmati elnyomás alól, megújult szellemi életükkel, új virágzásnak induló irodalmukkal is bizonyítják egyenrangúságukat, de avval is, hogy ez az új virágzás általában régi nagy hagyományokhoz kapcsolódhatik. És ebben a tekintetben a taskenti konferencia még az irodalom olyan szakembereinek is valósággal ismeretlen világokba engedett betekintést, akik avval áltatták magukat, hogy egy hosszú élet tervszerű tanulmányai során többé-kevésbé tájékozottak azon a területen, amely a „világirodalom" nevet megérdemli. A plenáris ülések első napirendi pontját így határozta meg a program: „Az irodalom és a kultúra fejlődésének a problémái Ázsia és különböző országaiban, Afrika ezek szerepe az emberiség haladásáért, a nemzeti függetlenségért, a gyarmati politika ellen, a szabadságért és az egész világ békéjéért folyó küzdelemben. Ennek a napirendi pontnak a keretében a küldöttek egész sora tömör képet adott népe jelen irodalmi törekvéseiről és irodalmi múltjáról, amelyhez a jelen irodalmi törekvései kapcsolódnak. Természetesen egyet-mást tudunk a nagy kínai irodalomról, amelyről a konferencián Mao Tun adott sokoldalú és vonzó képet, az indiairól is, amelynek különböző területeiről több küldött számolt be, az arabról is, amelynek olyan specialistája volt egykor Magyarországon, mint a szovjet orientalisták előtt és az arab világban is — a konferencia szüneteiben nem egyszer volt alkalmam erről meggyőződni — közismert Goldziher Ignác. De ki tudja például, hogy milyen ősi kultúrát találtak és nyomtak el a gyarmatosítók Kamerunban, amint arról egy fiatal kameruni író, Benjamin Matip szólhatott? Vagy, hogy az afrikai Aranyparton csak tavaly megalakult független állam, Ghana területén milyen friss és erőteljes hajtása támadt a világirodalomnak, amint arról egy sugárzó tekintetű néger leány, Theodora Sutherland költönő adott tájékoztatást a konferenciának? Ezek a rövidre fogott irodalomtörténeti vázlatok már az első napirendi pont keretében nem egyszer érintették Ázsia és Afrika irodalmainak kölcsönös kapcsolatait a nyugati irodalmakkal a távoli múltat illetően, amikor Kelet kultúrája sok tekintetben a kezdeményező szerepet vitte, ugyanúgy, mint az újabb időkre nézve. így például Halil Hindau szíriai arab költő beszélt a görög kultúra humanizmusáról és arról, hogy mit köszönhet hazája irodalma a görög költészetnek, az újabb drámairodalom is, amely nem egyszer használja fel mai mondanivalója kifejezésére is a görög mitológiát. Damdinszuren mongol író Shakespeare, Lope de Vega, Gogol és Csehov drámáinak a mongol színpadon aratott nagy sikerét említette, s természetesen gyakran került szóba, hogy a szovjet irodalom milyen mértékben segíti a népek felszabadítását és a felszabadult országokban az új élet építését (Folytatás a 2. oldalon.) 1958. okt. 3t Ara : 1 »50 Ft Az utolsó élő 48-as honvéd üdvözli az 1918. októberi magyar polgári demokratikus forradalmat Írók az őszirózsás forradalomról Az 1918. októberi magyar polgári demokratikus forradalom 40. évfordulója alkalmából közöljük az alábbi két alig ismert és nagyon érdekes irodalmi dokumentumot. NAGY LAJOS: Harcos író voltam mindig, szocialista vagyok ellensége az írásműs író egyoldalú esztétikai megítélésének. Az író az emberről, annak minden dolgáról, életéről, küzdelméről, ír, az író értéke a világszemlélete. Az író áhít és kárhoztat, tehát harcol. Már az igazi író. Tizenöt esztendő óta írok, tizenöt esztendőn keresztül harcoltam minden ellen, ami most megbukott és mindenért, ami most megszületett. Irtózatos és gigantikus gonosz hatalmak ellen való harcban teltek el legszebb éveim, az évek, amelyek a legszebbek lehettek volna. Sebesülve és megrokkanva értem meg a most jövő rövid harci szünetet, bár magam is győztes vagyok és boldog. Azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet, mindazt, ami még történni fog, mert enyém, mert mienk az igazság , majd a harci szünet után tovább, előre! El kell tűnnie az eddigi világ értéktelen és mégis bűnös irodalmának, mely opportunusan kullog az események után, melynek szelleme olyan, mintha minden darabja hatvan év előtt kelt volna, legfeljebb, ha a külső formái lettek tetszetősebbek, legfeljebb, ha a lóvonat helyett villamos, a postakocsi helyett automobil jár bennük. De mégis egyet kivéve, aki felé szálljon most az üdvözlet, akinek adassák meg minden tisztesség. Ez Ady Endre! Ő a mai és még eljövendő magyar forradalom vátesze. Ő volt eddig a költő. Hála mindenkinek, aki munkájával és életének kockáztatásával csinálta a most legördült és még mindig gördülő-rohanó eseményeket, de legtöbb mindannyiunk közt, írók, publicisták, tudósok és politikusok közt Ady Endrének! (1918 őszéin) HARCOS ÍRÓ ADY ENDRE: „Meg kellene mérni minden embert...” — Ma mindenki forradalmár, miránk nincs szükség. Október végén ugyanis kiderült egész Magyarországról, hogy itt mindenki kezdettől fogva ellene volt a háborúnak, a lánckereskedők és a bankárok is. A sajtosok és a hadiszállítók, a bakancsosok és az aranyművesek, a legöregebb tolvajok és a legrégibb hamispénzverők, egyszerre ráeszméltek, hogy ők mindig ellenségei voltak a háborúnak, a békéért, a szabadságért, a nemzeti eszmékért és a szabad gondolatért rajongtak. Nagyobb forradalmár lett itt egy nap alatt mindenki, mint mi valaha voltunk. Sietett mindenki a Nemzeti Tanács védelme alatt elhelyezkedni, tudtommal egyetlen hang sem szólalt fel a forradalom ellen. — Az a baj, hogy ezek a mi forradalmi vezéreink olyan naivak, mintha tegnap szöktek volna meg a Sacré Coeurből, mindenkinek hisznek, mert jólesik nekik hinni, mint bakfisoknak. Készpénznek veszik a birtokosok és a haszonbérlők udvarlásait, akik olyan hangosan helyeselnek a földbirtokreformra, hogy a gazdaminiszter alig győzi őket visszatartani attól, hogy földjeiket nyomban fel ne osszák a nincstelenek között. Pedig az ilyen dolog már Dózsa György idejében sem ment simán... Tárt karokkal fogadnak mindenkit, pedig kellene valami olyan állami hivatalnak is lenni, ahol megnéznék, hogy kinek mi van a füle mögött. A forradalomnak elsősorban egy mérleget kellett volna felállítani. Meg kellene mérni minden embert, mielőtt telemérnénk a kupáját a forradalom vívmányaival. Mert nincsen olyan bolond, aki nem szaladna a kútra, amikor ingyen mérnek mindent ... Károlyi Mihálynak is lehetne annyi esze, hogy pontosan tudja, miszerint a Nemzeti Kaszinóban nem szeretik őt. Sok irigye volt mindig a gazdasága miatt — most még több irigye van a népszerűsége miatt. Egy grófnak nem szabad népszerűnek lenni, mert abból csak baj lesz. Meglátod, hogy Magyarországon előbb-utóbb elsikkasztják a forradalmat, mert igen nagy zsákkal jön mindenki... (Krúdy Gyula jegyzetei 1918 decemberben Adyval folytatott beszélgetéséről.)