Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1962-07-07 / 27. szám - Szendrő Ferenc: Tartalma vers, formája színpad • Irodalmi Színpad (2. oldal) - Berda József: A sok-sok bolondul száguldóra • vers (2. oldal) - (-vay): Öröm - üröm • Visszhang (2. oldal) - - k -: • Visszhang (2. oldal)
Tartalma vers, formája színpad Az Irodalmi Színpad, mint egészen új típusú színház jelentkezett a magyar színházi életben. És ha nem más, fennállása is bizonyítja eredményességét: ötéves működése nyomán szinte szemünk előtt bontakozott ki az öntevékeny irodalmi színpadok országos mozgalma. Ma már több száz öntevékeny irodalmi színpad működik az országban. Ezt az öt évet versmondásunk komoly fellendülése jellemzi. Már az első műsorok után közönségünk egy része panaszkodott a tiszta versmondó-estekkel kapcsolatban, mivel egy este — két—két és fél órán át — csak verset hallgatni fárasztó. Erre a jelenségre fel kellett figyelnünk. A Magyar Nemzetben Somlyó György is erre mutatott rá: „Nem lehet igaz, hogy verset csupán egyetlen, mindig és mindenütt, minden előadó által megismételt testhelyzetben lehet elmondani, a színpadnak mindig ugyanazon az egyetlen pontján.” Az Irodalmi Színpadnak választania kellett: vagy megelégszik a vájt fülű versbarátok szűk körével, vagy új közönségrétegeket hódít meg magának. Az utóbbi megoldást választottuk. Ezen a ponton vetődik a másik kérdés: pódium vagy színpad? Már első műsorainknál (különösen a Toldi XII. énekének hat szereplővel való bemutatásánál) igazolódott, hogy hatásos művészi eredményt lehet elérni, ha a versmondást bizonyos színpadi eszközökkel, világítási és zenei hatásokkal kapcsoljuk össze. De ez a műsorunk már nem dobogószerű versmondás volt, hanem a dobogó és a színpad találkozásából létrejött új, összetett műfajú előadás. A vers bemutatása így színesebbé, változatosabbá, színpadszerűbbé vált. A szavaló már színpadi szituációban jelent meg és mondta el a verset. Ebben a helyzetben a versmondó nemcsak a költő tolmácsolójaként lép a színpadra, hanem a versnek, illetve a költő gondolatainak és érzéseinek újra átélőjeként és megelevenítőjeként. Ascher Oszkár az Élet és Irodalomban azt írja: „A költő nem színpadra ír, a vers nem színpadi mű, a pódium nem színpad, a versmondó nem színész.” Ez így is van bizonyos adott esetekben. De egy másik adott esetben még lehet a vers színpadi mű, a pódium színpad, és a versmondó színész. Hevesi Sándor erről a kérdésről a következőket írta: „A színész ábrázol, a szavaló előad. Természetes, hogy e két művészet között néha épp oly kevéssé lehet éles határvonalat húzni, mint a drámai és lírai költészet közé. Petőfi „Őrült”je valóságos monológ s így nem lehet hibáztatni azt az előadót, aki mint drámai monológot, színészi módra adja elő. Az ilyen monológok előadásában a dobogó voltaképpen színpaddá változik s az előadóból színész lesz.” Nem arról van szó, hogy valamenynyi verset így kell előadni, de az említett példák jól bizonyítják, hogy az arra alkalmas versek megszólaltatásakor a dobogó és színpad, a versmondás és a színészi munka eggyé válhat. Tagadhatatlan, hogy itt a versmondásban a színészi munka egyes formai elemei is jelentkeznek. De ez a versmondói játékszerűség nem törekedhet naturális színészi ábrázolásra, csak a jelzésszerűségre, mégpedig úgy, hogy az minden esetben a versen belül maradjon és azt szolgálja. Az Irodalmi Színpad munkájában tehát a pódium és a színpad, a versmondás és színjáték, vers és színpadi mű kapcsolódik olyan formában és mértékben, ahogy azt az adott műsorösszeállítás megkívánja. Abban a pillanatban, amikor a vers az üres színpadon, körfüggönyben hangzik el, már a puszta színpad is keretül szolgál. Mikor a műsorszerkesztő bizonyos központi gondolatra fűzi fel az egyes számokat (verseket) és azok meghatározott történeti vagy tematikai sorrendben kapcsolódnak egymáshoz, már ez is keret: gondolati keret. Több előadásunkban az összeállított versek köré összefüggő játékkeretet állítottunk, mint például a Múzsák nyomában, a Giccsparádé: Utazás a Holdba című műsorainknál. A keretjáték még egységesebb, még zártabb szerkezetű produkcióvá tette előadásunkat, s végeredményben új, sajátos színpadi forma és színpadi mű kialakításához vezetett. Ezek a produkciók nem nevezhetők szabályos háromfelvonásos színpadi műveknek, de nem is sorolhatók az úgynevezett hagyományos versmondó műsorok közé. Valahol a kettő között állnak. Ez az új műfaj színpadi formában fogja össze a verset és azt, mint tartalmi tényezőt mutatja be. Kissé szabadon fogalmazva: az Irodalmi Színpad tartalmában vers, formájában színpad. Az Irodalmi Színpad így a már meglevő klaszszikus vagy élő költészet és irodalom műveiből szerkesztett műsorral új pódiumszínpadi műfajt hoz létre, ami már külön mondanivalóval, önálló dramaturgiai szabályokkal, sajátos stílussal rendelkezik. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden erővel küzdeni kell a versmondás hamis színpadiassága ellen. De ez a harc nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy ne törekedjünk az egészséges színpadi hatások és megoldások alkalmazására. Rendkívül fontosak Hont Ferenc Költészet a dobogón című tanulmányának a mi számunkra ma is érvényes megállapításai, melyek az emlékezetes 1940-es évek vígadói irodalmi estek rendezésének tapasztalataiból születtek. „A dobogó művészetének virágzó korszakaiban az élőszóban született vagy mozgásos megelevenítésre szánt versek nagy részét alkalom szerint hol egy, hol több személy vitte a közönség elé. A színpadra alkalmazott vers tulajdonképpen kisszínpadi forma, tehát a színjáték egyik alfaja, de bizonyos megszorításokkal dobogón is megvalósítható. Ebben a műfajban a vers egy másik művészet sajátos összefüggés-rendszerébe kerül. Igaz ugyan, hogy a vers már megalkotott, önmagában ható, befejezett műegész, de ez nem zárja ki, hogy lelkiismeretes transzponálással (tehát meghamisítás nélkül) szövegből, (esetleg zenéből) hangból, mozgásból, jelmezből, kellékből, díszletből, világításból stb. egységbe épült új műalkotás egyik lényeges alkotórészévé váljék. Ez a vizuális úton is ható előadásmód a megelevenítendő szellemi tartalomnak azokat a rejtettebb rétegeit is föltárhatja, különösen a vers titkaiban járatlanabb közönség számára, amelyeket csupán beszéddel történő, egyszemélyes tolmácsolás csak az avatott és tájékozott, vershez értő hallgatóhoz közvetít.” M. Knébel, a Színészi szó című munkájában írja: „Sztanyiszlavszkij soha nem választotta el az előadóművészet beszédproblémáit a színdarabban történt szóbeli cselekvés kérdéseitől. Világosan látta, hogy mindegyiknek megvan a maga sajátossága. Az ő számára azonban elsősorban az volt a fontos, hogy kiemelje mindkét esetben a szóbeli cselekvés közös alapjait. A versmondásban tehát a belső cselekvés külső kifejezése a szóbeli cselekvés. A versmondás tehát olyan önálló alkotó beszédművészet, amely a költői, írói művet, annak újra átélése útján szóbeli cselekvéssel adja elő, illetve eleveníti meg. Ennek egyik fő vonása, hogy sokkal inkább, mint bármely más színháznál, a dramaturgiai munkába be kell építeni a rendezői elképzelést is. Alapvető feladat továbbá az egy műsorban szereplő azonos, vagy különböző írók különböző verseinek, műveinek (próza, jelenet, dal, stb.) az egész előadás egységes felépítésébe való illesztése úgy, hogy a közönség külön az egyes verseket és a teljes műsort összességében is élvezni tudja. Az Irodalmi Színpad tehát sajátos dramaturgiát igények Felmerül továbbá a dobogó és a színpad összekapcsolásából létrejött új irodalmi színpadi műnél a versrendezés kérdése. Ennél az újszerű munkánál elsősorban ügyelni kell arra, hogy a vers és a versmondó megfelelő színpadi szituációba (helyzetbe) kerüljön, úgy, hogy az előadás minden más eleme (szcenika, keret játék, stb.) csak alá vagy mellérendelt szerepet játsszon. A versrendező megteremti az adott színpadi szituáción belül a vers hangulati, cselekvő szerepét, összehangolja a versek előadásának egységes stílusát, a művek történelmi, színpadi beállítását, mindezt pedig a költői egyéniség szellemében. Bizonyos idő után (1958- ban) az Irodalmi Színpad éppen összetett műfajú jellegénél fogva erősen hatni kezdett a műkedvelő mozgalomra. Az 50-es évek körül az öntevékeny színjátszás zsákutcába jutott. Erre az időre esik a giccs és a ponyva elburjánzása is. A tömegekben azonban erősebben élt a szocialista nevelés eredménye, az igazi kultúra iránti vágy. Az Irodalmi Színpad is éppen ebből a szellemi igényből nőtt ki. Alkalmas volt arra, hogy megrekedt műkedvelésünk számára a szocialista társadalomnak megfelelő, magasabb fokú kulturális öntevékenység új formáját nyújtsa. A műkedvelői színjátszás mindig erősen csábított a hivatásos színház utánzására, ami állandóan táplálta a primitív naturalizmusra való törekvést. A nehézkes és körülményes műkedvelő-együttesi munkával szemben megjelent a könynyebb, rugalmasabb és főleg kisebb anyagi eszközöket igénylő irodalmi színpad, amelynek megalakulásához és működéséhez nem kellett ,,színházat csinálni”, hanem elegendő volt egy-egy kisebb terem, vagy szoba, dobogó, vagy még az sem. Összegyűlt 15—20 ember és verseket vagy egyéb irodalmi műveket olvastak fel, adtak elő egymásnak és már megszüle- ■ tett az öntevékeny irodalmi színpad. A dobogó összekapcsolása a színpaddal arra kényszeríti az öntevékenyeket, hogy ne „igazi” színházat csináljanak, vagy utánozzanak, hanem csak jelezzenek, éppen olyan és annyi eszközzel, amennyi rendelkezésükre áll. Az irodalmi színpad fokozottabb, belső öntevékenységre ösztönöz, ugyanis önálló dramaturgiai munkát kell végezni egy-egy irodalmi műsor összeállításakor, felkutatásakor. Megállapítható például, hogy az aktív, jól működő öntevékeny színpadok körül fellendül a könyvtári munka és az ■olvasómozgalom. Az irodalmi színpad sajátos jellege nagyobb lehetőséget biztosít a belső pedagógiai munkára is. A helyes beszédtechnika, a szép magyar beszéd kialakítása, az esztétikai nevelés, az irodalmi műveltség emelése, az irodalom és a versszeretet növelése és elmélyítése új és hatásos eszközök a szocialista tömegkultúra és az újtípusú, szocialista ember kialakításának szolgálatában. A régi műkedvelői mozgalom egyik legsúlyosabb és éveken át megoldatlan problémája volt az állandó műsoranyaghiány. Most az öntevékeny irodalmi színpadok a hazai és világköltészetben szinte kimeríthetetlen forrásra leltek. Meg kell jegyezni, hogy az irodalmi színpadok műsorában igen fontos helyet biztosítunk az élő költészetnek, különösen az élő magyar irodalomnak. Az irodalmi színpadok létjogosultságát messzemenően meghatározza, hogy milyen mértékben tudnak a mai költészet rendszeres népszerűsítőjévé válni. Vannak egyes hivatásos előadóművészek, akik félreverik a harangot a versmondás elburjánzása miatt. Úgy gondolom, túlzott ez az aggodalom. Az csak jó, ha minél többen mondanak verset, minél többen megtanulnak a költészet, a vers nyelvén érteni, beszélni, hiszen ez végső fokon a hivatásos versmondás műértő közönségét neveli és szélesíti. Persze vigyáznunk kell, hogy most, mikor divat az irodalmi színpad-mozgalom, ne vonuljon be falai közé a régi hamis műkedvelői szellem, vagy ne váljanak ezek az öntevékeny színpadok a mindennapi eleven élettől elszakadt, öncélú irodalmiaskodó csoportokká. Az öntevékeny irodalmi színpadoknak is csak addig van létjogosultságuk, amíg a tömegek szocialista nevelését, kulturális mozgósítását, szellemi felemelését szolgálják. A műkedvelői irodalmi színpadok tehát kettős szerepet töltenek be: ismeretszerző-ismeretterjesztő és művészi eszközökkel történő világnézeti és esztétikai nevelés. Éppen ebben rejlik jelentőségük a kulturális forradalomban. SZENDRŐ FERENC BERDA JÓZSEF: A soksok bolondul száguldóra Csak egy közönséges költő kér kegyelmet, irgalmat, mikor mutatóujjával feltűnően integet felétek egyre megvadultabb rémurai az útnak, uccának. A gyalogjáró pusztuljon el? legyen szabadon üldözhető vad, míg ti, túl sokan, a fületekbe duruzsoló szeretetök szavára figyeltek inkább az út helyett, — újféle úrvezetők?! Elég volt már a felelőtlenségből, legyetek emberek még a volán mellett is! Szép az okos iram, szép a szép vetélkedés, de a halált ne hajrázzátok reánk azért, mert csak a két lábunk a mi kocsikerekünk! MÁR ÍGY VAN Egykor testi tűzzel égő kamasz-kráter voltál, most már kiégtél, így hát megszabadultál. ÖRÖM-ÖRÖM Jevtusenko angliai útinaplójában olvastuk, hogy a költő legújabb verseskötete százezer példányban jelent meg. Ennek örvendenek azok a magyar olvasók is, akik figyelemmel kísérik a szovjet irodalmat, s különösképpen a mai szovjet líra olykor-olykor vitára ingerlő, ám mindig izgalmas alkotásait. Sajnálatos azonban, hogy az említett százezer példányból egyetlenegy sem juthat a magyar olvasó kezébe. Jevtusenko új kötetét — sőt régebbi köteteit! — hasztalan keressük idegen nyelvű könyvesboltjainkban (Népköztársaság útja, Váci utca), vagy éppen a csak szovjet könyveket árusító Gorkij könyvesboltban. S nem kaphatók a fiatalabb szovjet lírikus nemzedék más reprezentánsainak, például Vinokurovnak vagy Voznyeszenszkijnek a könyvei sem. De még ennél is szomorúbb az, hogy az említett költők verseskötetei hiányoznak könyvtárainkból is. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központjának s az Országos Széchenyi Könyvtárnak a katalógusában is hiába keressük Jevtusenko, Vinokurov, Voznyeszemszkij nevét. Pedig a műveltebb magyar olvasóközönség tekintélyes hányada jártas az orosz nyelvben, s bizonyára százakban él az az igény, hogy a fiatal szovjet költők alkotásait ne csak fordításban, de eredetiben is, ne csak folyóirat-publikációban, de kötetben is megismerjék. Nem vádolunk semmilyen szervet, hiszen köztudomású, hogy a szovjet írók könyvei a magas példányszámok ellenére is jórészt előjegyzés alapján a Szovjetunióban elfogynak. Mégis megkérdezzük: nem lehetne-e tenni valamit? (away) ■* Francia olvasnivalót kerestünk az idegen nyelvű könyvek Váci utcai boltjában. Elszomorítóan szűk választékot találtunk. Néhány darab a népszerű tudományos „Que sais-je’” sorozatból, Marguerite Thiébold gyermekregényei számos példányban (Lili és a kecskék stb.), Tocqueville műveinek kilencedik kötete, egy tanulmány a haiti nemzet kialakulásáról, egy másik a fájdalommentes szülésről, Balzac, Hugo és Daudet egy-két műve, a Thibault-család, egy képes kisenciklopédia néhány füzete, Móricz Zsigmond, Platon, Caraggiale és egy szlovák író könyvei franciául, egy Lady Frester Stantope szerelme című regény Duhameltól (de nem ám Georges, hanem Jean Duhameltől!), szinte csak ennyi az egész készlet. Mi ennek az oka? A bolt dolgozóiban megvan a jóindulat: szívesen szolgáltatnák ki tömött polcokról Stendhal és Sartre, Corneille és Vercors műveit, Sadoul, Frappier, Boisdeffre tanulmányait, mindazt a szépet, izgalmasat és tanulságosat, amit a francia irodalom és tudomány kínál. Csak hát kevés a valuta, fél évig eltart, amíg a Kultúra nevű vállalat lebonyolít egy megrendelést, a könyvesboltot számosan ellenőrzik, de kevesen segítik tanáccsal... Nyolc éve nyílt ez az üzlet. Örültünk akkor. Azt reméltük, ablakot nyit a világ tájai felé. De így, ilyen választékkal nem elégítheti ki az érdeklődés piciny hányadát sem. Kár. Nem lehetne ezen is segíteni? A negyedik ecloga reménye (Folytatás az 1. oldalról) pace... és írhatnám sorokon keresztül napkelet és napnyugat idiómáin — egyként ugyanazt jelenti: a Negyedik Ecloga megvalósítható reményét. De ez a világi kongreszszus még azt is bizonyítja, hogy nem is világnézetnek kérdése ez a vágy, hanem az emberségességnek, s az emberi értelmességnek — humanitásnak és humanizmusnak — is. Hiszen egyazon cél ad szavakat a szocializmus valóságát képviselő Hruscsovnak, aki népe és kormánya nevében fog felszólalni, mint az angol Collins kanonoknak, aki magasrangú papi ember lévén, filozófiájában bizonynyal miben sem azonos a kommunistáikkal. S velük együtt tett írásos üzenetében hitet a tiszteletre oly méltó bölcselő aggastyán, Bertrand Russel, ki se nem kommunista, se nem vallásos, de az emberiség legfőbb érdekére függesztve szemét, egyetért a kommunista államférfival és a hívei előtt istenéhez imádkozó főpappal. S ki ne tudná, hogy nem is kevés a száma azoknak a tiszta erkölcsű tőkéseknek a földkerekség másik oldalán, akik bár nem kívánnak lemondani tőkéjük kínálta hatalmukról, jól tudják, hogy a háború immáron mindenkinek pusztulást jelent, tehát a legfőbb kérdésben — a békében, a leszerelésben, a természet óriás erőinek kizárólag békés célokra való felhasználásában ... vagyis a Negyedik Ecloga reményének valóraváltásában — mivelünk értenek egyet, s ott képviseltetik magukat a jóakaratú emberek moszkvai megbeszélésén. MERT ITT ÁLLUNK, Vergilius, a történelemnek azon a talán legnagyobb fordulópontján, amikor látomásod megvalósíthatóvá válik. Elménk lehatolt az anyag parányainak legmélyére s felhozta onnét a legnagyobb erőt. Ennek a végtelen energiának segítségével nemcsak a béke szűz istennője térhet vissza az égből, ahová a mesék aranykora után elrejtezett, hanem abban a megvalósult békében az édenkert lélekbeli nyugalmát és az aranykor mindenkire kiterjedő komfortját is megvalósíthatjuk. Elménk olyan szerkezeteket hozott létre, amelyekkel kiléphetünk földkerekségünk mindeddig zárt köréből, lám eddig már négyen is — két orosz és két amerikai mitikus méretű hős — kilépett már a földi légkörből a világűr határtalanságába. Elménk képes már a Negyedik Eclogára. Igen, igen, ezt a nagyon valóságos ábrázolást mindújra megzavarja az a tudat, hogy a még nagyon is élő múlt (pontosabban: a tömizúzni vágyó múlandóság) elménknek minden csodáját a pusztulás eszközévé kívánja tenni. Hiszen ha nem így volna, nem lenne szükség a jóakaratú emberek kongresszusára sem. De a valóság most már mégis az, hogy ezt a legnagyobb ábrándot nem ábrándozó emberek akarják megvalósítani, hanem azok a tiszta elméjűek, akik mögött ott áll az elme alkotásainak ereje. És az egész világ indokolt reménykedéssel néz most Moszkva felé, ahol a legfontosabbról lesz szó. A megvalósítandó békéről. Hogy végre valóra váljék az az emberi vágy, amelynek látomását először Te fogalmaztad meg, Vergilius, abban a Negyedik Eclogában. EZ A VÁGY MA már remény, program és lehetőség. Lehetséges, hogy a Te neved nem fog elhangozni most a moszkvai világkongresszuson. Talán nem is gondolnak közben a Negyedik Eclogára. De mégis: erről van szó. Ezért éreztem szükségét, hogy most hozzád szóljak és téged idézzelek, öreg latin poétám, Vergilius!