Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-04 / 1. szám - Dobozy Imre: Utazás inkognitóban (3. oldal) - Radó György: „Bábel” a nyelvzavar ellen • A Nemzetközi Fordítói Szövetség és az UNESCO új folyóirata (3. oldal) - Kádár J. Miklós: Szentendrei utca • kép (3. oldal) - Pákolitz István: Békesség • vers (3. oldal) - Juhász Géza: Debreceni disputa (3. oldal)
■L . — JUHÁSZ GÉZA: DEBRECENI DISPUTADebrecent mindjárt előszörre is szatirikusan ábrázolták, a XVI. század egyik legtallpraesettebb vitadrámájában. S hány gúnyirat nem követte azóta ezt a Debreceni Disputáit! Pedig ugyan melyik városunk tett többet a jövőért, mint ez a por- és sárfészek? Diákjai Angliáig vándoroltak friss tudásért, szerveztek énekkart, metszettek térképet; az anyanyelvű tankönyvkiadással még a reformkorban is élen jártak. Mindez köztudomású, mégis van, aki máig sajnálatos véletlennek tartja, hogy szegény Csokonai itt született (egy fészekben Fazekas Mihállyal). Véletlen volna, hogy olyan professzorai támadtak, mint Maróthy György, az ,,ördöngős” Hatvani, s olyan orvosa, mint Veszprémi István? És véletlen-e, hogy mikor fővárossá tette a kényszerűség, mind a kétszer köztársaság bölcsője lett? Miért gúnyolták hát anynyiszor és annyian? A feudális országban csakugyan nevetséges bugrisnak számított kincsesnádám pöffeszkedő puritánságával. Hol az arány érdemei és rossz híre közt? Eldönthetjük-e végre ezt a disputát amelyben a múltból ránk szállt köztudat ennyire feleselni látszik a tényekkel? Bírálat — szigorú szeretettel Mikor e cikket írom, december van, emlékeztes hónap. Idestova húsz eszendeje, hogy az öreg kollégium falai közül, amely annyi más közt egy Kölcseyt, Aranyt, Adyt és Móriczot röppentett ki valaha, útnak indult a legnagyobb valóság is, a mindennél fontosabb: a mi fölszabadult életünk. Jó, 1944 decemberében történt ez, de volt-e beárnyékoltabb évfordulója Debrecennek, mint az idei, mikor megint el kellett egyszer marasztalni, folyóirata, az Alföld hibái miatt? Nos, épp ez a jó, mondom én. Mert ha emlékezetem nem csal, úttörő ez a bírálat. Végképp félretolta a kopott hanglemezeket: a hájas civilekből, vaskalapos profeszsacárokról, az Árkádia-pörről meg a békepártról, még a nanodnyikizmusról szólókat is. A Népszabadság december 8-i kritikája nem vonja egy kalap alá Pannóniát és Dáciát sem, mint a jó nyelvújítók egykoron, az ontológia ikerszörnyeiként pellengérezvén ki Debrecenit, ahol a Kazinczy-párti Mondottat született, és Veszprémet amely Kazinczy-ellenessé torzította ezt. Merőben más a kifogásolnivaló a Jelenkorban mint az Alföldben, ha a bírálat rámutat is, szigorú szeretettel tévedéseik közös, kispolgári eredetére. Mi tagadás! Ami Debrecent illeti, elvitathatattlanuul jogos a bírálat. Alig másfél esztendeje, hogy megszűnt az a vadregényes állapot, mikor még farzsebbőrt szerkesztették az Alföldet, társadalmi munkában. Ennél a gyakorlatnak beidegzett lazaságát nem lesz könnyű hibátlan fegyelemmé változtatni Csúsznak be itt-ott tévedések, talán megbeszéletlen cikkek is. összhatását tekintve, a Népszabadság mégiscsak önérzetadóan ismeri el, hogy az Alföld „a ma élete, forró valósága felé” fordul: külön megdicséri kezdeményező vitáját a tanyarendszerről: elismeri, hogy merész fiatal kritikus gárdát nevelt. De Jynes-e igaza, mikor némi egyoldalúságot észted a „népi” írók értékeléseiben? A Válasz Kérem, mordhatná az Alföld, éppen most közöltem egy folytatásos tanulmányt a „Válasz”-ról, az csak helyrebillenti az egyensúlyt? De helyre ám. Hallgassuk meg csupán a záró tételét. Voltaképp ez a híres folyóirat nem volít több, mint „egy korszerűbb Nyugat.,amely a társadalmi programból csak (csak!) a földreform gondolatát és a parasztság sorsáért való irodalmi aggodalmat (!!) élteti tovább (???)”. Csak! Épp a nyáron jelent meg K. Nagy Magda monográfiája a „Válasz”-ról. Ha nem is hatol mélyre, de elfogadhatóan földerítette ennek a debreceni indulási folyóiratnak első korszakát. Kandidátusi vitájában egyik opponensként éppMód Aladár illesztette helyre a vállalkozás történelmi jelentőségét. Hozzá képest az Alföld zárótétele visszazuhant a személyi kultusz fönyletes semaitizálásairnak csiszolatlan kőkorszakába. Tévedés ne essék, magának Debrecennek ezen a Válasz-vitán magam sem tulajdonítottam semmiféle szerepet a „népi” írók egybetoborzását, kivált rohamosztaggá forrasztását illetően. Aki ezért Debrecent dicséri — vagy ócsárolja —, a fóváros érdemét vitatja el, személy szerint a Sárközi Györgyét Az ő kezén, az ő áldozatkészségéből vált a Válasz „földosztó folyóirattá”, azaz új államrendszerünk alapvető tennivalójának népszerűsítőjévé, az irodalom magas eszközeivel, tehát: egyre növő hatással. Van itt forradalmi érdem Ha eszerint le is kell mondanunk arról a dicsőségről, hogy Debreniben sorakoztak volna hadirendbe a „narodnyikok”, van itt azért forradalmi érdem, kár volna veszendőbe hagyni. A munkásosztály illegális hőstettei egyre inkább vonzani kezdték itt is a fiatal értelmiség legjavát. Csaknem egyértelműen azt valdlják utólag, hogy őket az Adytársaság indította el a Márciusi Fronton át az illegális kommunista pártig Egy közülük, Simon László évekkel ezelőtt számot is adott már erről az Irodalomtörténetben. Nos, az Alföld idézett Válasz-cikke ebben a kérdésben egy teljesen új forrásra bízza rá magát, föl sem tűnvén neki, hogy annak főhőséről senki idáig említést sem tett. Szerencsésen ez is jut aztán addig az eredményig, hogy az Adytársaság ártalmatlan gittegylet volít. Holott Simon László dokumentálta már: a fasiszta háború folyamán Kállai Gyulán át pártunk is beépítette ezt a szerény vidékfci társaságot forradalomelőkészítő tervébe. Erről, gondolom, elég is ennyi. De hogy a múlt fölösleges fölhánytorgatásának ne tessék, amit mondtam, van az Ady-társaság valahai létezésének jövőbe mutató tanulsága is. Azzal kezdem, kár volt, hogy olyan könynyen odaáldoztuk ezt a közös alkotóműhelyt az ötvenes évek uniformizáló törekvésének. Vagy ha már elkövettük a hibát, legalább tapasztalatainkat adjuk tovább a vidéken, falvakban sóhatótoknak. Az Ady-társaság Mikor a mi 1927-ben megalakítottuk az Ady-társaságot névtelen fiatalok számára nem az volt a legsimább útja a gyors érvényesülésnek. Annyira nem, hogy az új Magyar Irodalmi Lexikon például nem is tud ilyen nevű társaságról Párizson kívül sehol, bár azt fölemlíti nem egy barátunkról, hogy tagja volt az Adytársaságnak. (Talán majd a következő kiadásából az is kiderül, melyiknek?) Ami a legmegszívelnivalóbb: ebben a debreceni alakulatban nemcsak az írók fogtak öszsze, hanem képzőművészek és muzsikusok is. Csak így juthattunk valamire. Különösen haladó muzsikusoknak voltunk szűkében. Bartók és Kodály hallatán a jó társaság csak teremtettezni tudott. Mégis mi történt? (Folytatás a 4. oldalon) Utazás inkognitóban Elolvastam Csoóri Sándor kubai útinaplóját. Érdekes írás, tehetséges írás, bár a karib-tengeri klímához képest egy kissé mérsékelt égövi. De nekem nem is az egész írásról, hanem csak egyetlen mondatáról támadt tűnődnivalóm. Irodalmi divatjaink egyike, hogy polémikus megjegyzések előtt, bocsánatkérő captatio benevolentiae-ként, biztosítani szokás a címzettet feltétlen nagyrabecsülésünkről, felebaráti és kollegiális hasraesésünkről stb. Hadd térjek el a divattól: Csoóri értékeiről, emberségéről alkotott véleményemet volt szerencsém bizonyítani, nem is szavakban. De lássuk csak azt a bizonyos mondatot: „Sőt, még azt is elhallgatom, amit a magam nevében tudnék mondani a kubai nőkről, mert utolérhetne a vád: nem azért küldtük ki állami költségen, hogy a nőket bámulja, hanem azért, hogy kigyógyuljon politikai ingatagságából, hogy revizionizmusát mint hámló kígyóbőrt levesse, s forradalmárként térjen haza”. Fintor ez kifelé és befelé, gúny és önirónia egyszerre, nemcsak a sorok közül, hanem a sorokból érződően. Emberileg tisztességes kijelentés tehát, a szerző nem kíméli magát, ha minősítéseiben ott van is a karikírozó túlzás. Tisztességes kijelentés, de téves: nem is egy vonatkozásban, nem is csak egy mélységben. Tegyünk fel minden jót, még annál is többet mindazokról, akik a kulturálisirodalmi utazások ügyében döntenek. Azt hiszem, még így is hiába várjuk ama irodalom-centrikus éra eljövetelét, amikor valamennyi illetékesünk egy-egy író lelkiállapotának változásaira függeszti szemét. (Kivált, ha ez következményeiben állami kiadásokkal jár.) De beszéljünk a nőkről, akiket — állami repülőjeggyel a zsebében ■ is — nyugodtan tanulmányozhatott, vagy bámulhatott volna a szerző. Magam is jártam Kubában, láttam (illetve néztem) az ottani nőket. Havannától Santiago de Cubáig, onnan Cienfuegosig és vissza, beleszámítva a Tropicana ragyogó műsorában szereplő még ragyogóbb leányzókat. Mit mondjak? Közben az égvilágon minden eszembe jutott, a tengerparti andalgástól a házasságtörés lehetőségéig, csak az nem, hogy kinek a költségén vagyok Kubában. Igaz, nemcsak sétálókat és táncosnőket láttam, hanem például milicista lányokat is fegyverben, őrségen, gyűlésen, mindenféle szolgálatban. De a legtöbbje harcias adjusztiiungjában is olyan karcsún, formásan, nőiesen szép volt, hogy én — mea cuipa! — bennük is legelsőbb a nőt láttam, nem a forradalom jelképeit. Ez persze alkat, ízlés dolga. A tévedés komolyabb. Igazán gondolhatta Csoóri, amit leírt, hogy tudniillik ön írta: DOBOZY IMRE nem bárkit is — írót, tudóst, politikust, autószerelőt vagy gesztenyesütőt — azért küldenek ki más országba, hogy ott forradalmiságot, politikai következetességet tanuljon? Mert itthon, Magyarországon, utazási költség nélkül, nincs rá mód, hogy valaki „kigyógyuljon politikai ingatagságából, hogy revizionizmusát mint hámló kígyóbőrt levesse”? Gondolom, így meglehetősen egyszerű és problémátlan lenne, forradalmárrá válni, vagy annak maradni. Ha a hazai meggyőződés-készlet elapad, csak kirándul az ember egy kis vérátömlesztésért ... De ne tréfálkozzunk, a téma csak bizonyos határig tűri a tréfát. Az ellenforradalom óta eltelt hét esztendő számszerűen és minőségileg is elég bizonysággal szolgált atekintetben, hogy akik rászorultak, itthon — pontosabban, csak itthon! — szabadulhattak meg ingatagságuktól, téves nézeteiktől, és itthon nőhettek forradalmárrá, sőt, a korábbinál gondolkodóbb, tudatosabb, korszerűbb forradalmárrá. A dolog lényege voltaképpen az, hogy az ember kinek ad igazat: a forradalomnak-e,vagy önmagának? Mert forradalomról, szocializmusról, igazságról, humánumról ezerféle egyéni elképzelés lehetséges, csakhogy van egy adott, valóságos szocializmus, amely a maga elvi-társadalmi-gazdasági törvényei szerint fejlődve soha nem igazodik — s társadalmi lényegének feladása nélkül nem is igazodhatna — a különféle egyéni koncepciókhoz, így aztán nincs más hátra, el kell döntenie kinek-kinek, hogy a forradalmat vállalja-e a saját eltérő nézetei ellenére, vagy a saját eltérő nézeteit, a forradalom ellenére. Könnyű dolog ez? Nem. De megkerülhetetlen, és — más országok forradalmait tiszteletben tartva! — geográfiailag áthelyezhetetlen. Bizony, mindezt a jó öreg Duna mellett, vagy a kiskunsági homokon, vagy a pannon dombok közt kell eldönteni, mert a forradalmártulajdonságok a külkereskedelemmel ellentétben nem export-import útján jönnek létre, hanem hazai tenyészetből születnek Ha végignézek azokon az írókon, akik az eldöntendőt már eldöntötték, s felteszem a kérdést: vajon hány gúnyos fintor telne tőlük, mennyi tetszetős, karakán oppozíciós gesztus, mekkora méltóságteljes begombolkozottság, milyen hűvös és előkelő „tárgyilagosság”, ha nem vállaltak volna tudatos szolgálatot? — ha nem rendelték volna alá tehetségüket, egyéniségüket, a legfőbb tárgyilagosságnak, a társadalmi valóságnak? — hát vannak egypáran, akik a fintorok versenyében nem maradnának alul. Csakhogy ilyesmiben nem akarnak versenyezni. Mert a katona- Iiánál, amikor menetel a sorban, lépést tartva és igazodva, senki sem érti jobban a szabad mozgás, a kötetlen lét (Folytatás a 4. oldalon) „Bábel“ a nyelvzavar ellen A Nemzetközi Fordítói Szövetség, amelynek ez év augusztusa óta a magyar írószövetség műfordítói szakosztálya is tagja, az UNESCO-val közösen, érdekes és értékes szakfolyóiratot ad ki. A címe: Bábel. 1954. óta jelenik meg, negyedévenként, olykor összevont, kettős számmal. Igazgatója a francia Pierre- Francois Caillé, főszerkesztője a német Erwin H. Bothien, munkájukat szerkesztőbizottság segíti, a lap kiadója a berlin-schönebergi Langenscheidt cég. Mint hivatalos közlöny, a Babel tartalmazza a Nemzetközi Fordítói Szövetség közleményeit, a tagszervezetek listáját stb., de túlnyomó részben a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik. A nemzetközi szövetség és lapja a fordítás minden fajtáját felöleli: a műfordítást, a szakmai (tudományos, műszaki, bírósági) fordításokat, és a szóbeli tolmácsolást is, mindegyiknek a problémáival foglalkozik. Hisz minden fordítás kétarcú: a műfordítás egyik arca az irodalom, a műszaki fordításé egy-egy ipari szakma felé tekint, másik arcuk azonban közös irányba néz: a nyelvek kapcsolatának, a fordítástechnikájának közös, egységes problémáit, vizsgálja. Ezt a kettősséget mutatják a Bábel cikkei. Előfordul, hogy egy szám közleményei közös, hasonló téma körül csoportosulnak: volt, hogy a különböző nemzetbeli íróik ,,A fordítás és a főiskolai oktatás’’. „Fordítás afrikai nyelvekből”, „Vallási szövegek fordítása, bibliafordítás”, és ezekhez hasonló témáról fejtették ki véleményüket. A legutóbb megjelent, 1963. évi 3. szám a dubrovniki fordítókongresszus alkalmával, „a házigazdák száma” volt, főként jugoszláv szakemberek cikkeit hozta. Itt mondta el véleményét a műfordítás jelentőségéről többek közt a Nobel-díjas Ivó Andric is. Az 1962. évi 4. számban a chicagói Paloka Ray „A fordítás filozófiája” címmel tömören rendszerezte a fordításelmélet problémáit, és érdekesek az orosz fordításokkal foglalkozó tanulmányok: az 1961. évi 3. számban a francia André Meynieux az orosz műfordítás történetének Nagy Pétertől Puskinig terjedő szakaszát ismerteti, s egy másik cikkében az orosz versek francia fordításának problémáit fejtegeti. Gyakorlati célú közlemények egyik sorozata országonként ismerteti a fordítás és a fordítók helyzetét, társadalmi és anyagi problémáit. A magyar fordítók helyzetéről is megjelent már közlemény, ez azonban a műfordítást csupán egy bekezdésben említette meg, s túlnyomórészt a szakfordítókról, az Országos Fordító Iroda működéséről szólt. Állandó rovat ismerteti a Babérban a fordításról világszerte megjelent könyveket és cikkeket. Egy másik állandó rovatban az újonnan megjelent fordítói segédeszközökről — főként a szakszótárakról — olvashatunk kritikai értékelést. Így pl. az 1961. évi 3. szám Véghelyi Péter — Szily Ernő ..Orvosi szótár” című munkájának bírálatát közölte. A Bábel több nyelven jelenik meg, vannak benne francia, angol, német cikkek, volt már spanyol nyelvű közlemény is, az idézetek sokasága pedig valóban bábeli, pl. Meynieux idézett cikkében hosszú orosz strófák szerepelnek. De a közlemények nyelve, éppúgy, mint tartalmuk, a kölcsönös megértést kívánja szolgálni. Valószínűleg találóbban fejezné ki e folyóirat nemes célját, ha Antibabel-nek hívnák. RADÓ GYÖRGY PAKOLITZ ISTVÁN: Békesség A foghegyről odavetett szavak kölcsönös-mocskoshabú hulláma megtáncoltatta a zsúfolt autóbuszban , a veszekedők helyett is szégyeltük a szeretetlen gőg garasos berzenkedését És egyszerre csak váratlan-varázslatos fenyőillat fodrozott végig a kocsin betöltve a veszekedők közti szakadékot s olyan mosolygós emberi csend lett hogy mindnyájan belepirultunk s meleg szívdobbanások visszhangozták a jóakaratú szeretet hópihét ringató boldog dallamát