Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-10 / 41. szám - Nagy Péter: Az ember tragédiája felújításáról | A Jó és a Rossz harcáról • színikritika • Madách Imre: Az ember tragédiája. Nemzeti Színház. Rendező: Major Tamás | Sartre: Az ördög és a jóisten. Thália Színház. Rendező: Kazimir Károly (9. oldal) - Ábrahám Rafael : Kecskemét • kép (9. oldal) - Csepeli Szabó Béla: Ha belepusztulok is • vers (9. oldal) - Rózsa Gyula: Kiállítási napló. Dési Hubertól tanulni • tárlat • Dési-Huber István. Nemzeti Galéria (9. oldal)
NAGY PÉTER SZÍNHÁZI LEVELE ember tragédiáája felújdásáról A klasszikus alkotások azok a hegycsúcsok, amelyeket minden nemzedéknek meg kell másznia. A hegy nemzedékről nemzedékre marad, amilyen volt, de mindegyiknek más-más kilátás nyílik a csúcsokról. Ilyen Az ember tragédiája is. Paulay úttörő rendezése óta ki tudja, hányan, hányszor, s hány felfogásban közelítették meg, színpadon, s könyvben egyaránt; s a mű átadja magát nekik, hogy minden értelmezésen túl önmaga maradjon, számtalan új felfogásra — tanulmányra, vagy rendezésre, egyremegy — adva lehetőséget. Az idei felújítás kétszeresen felhívja magára a figyelmet. Először is, mert a Madách-centenárium alkalmával látott rivaldafényt: az ünnepi alkalom ünnepi előkészületeket tételez fel. Másodszor — s a színházjárónak ez a döntőbb — az első képekben már látjuk, hogy a Nemzeti Színház együttese Major Tamás vezetésével valami radikálisan újra készült; szakítani kívánt a Tragédia eddigi, lényegében mindig naturalista-realista fogantatású rendezéseivel, s egy modernen stilizált (vagy modernre stilizált?) felfogásban akár az absztrakcióig letisztítani a műről minden sallangot, hogy annak gondolati-eszmei tartalma érvényesüljön mennél gátlástalanabbul. A szándék több mint dicséretes: örvendetes és lelkesítő egyszerre. Örvendetes, mert arra mutat, hogy a Nemzeti szeretne újra a magyar színházi kultúra élére kerülni — s éppen a klasszikusok új, korszerű felfogásának megvalósításával; s lelkesítő, mert e felfogás sikeres és következetes gyakorlatba ültetése visszaadná a klasszikusoknak újságukat, izgalmukat; nyögve-nyelő kötelező olvasmányból újra művészi élménnyé varázsolná őket, leghűségesebben teljesítve ezzel a nemzeti színpad feladatát. A szándékkal nincs is semmi baj, de a megvalósításával annál több. A színpadképet — Bálint Endre munkája — szigorú, sőt szinte komor puritanizmus jellemzi. A szürke vászonfalak között leeresztett egy-egy jelzés, a nyílt színen ki- és bevitt legszükségesebb díszlet, vagy kellék nagy szcenikai értéke, hogy rendkívül meggyorsítja a játékot, a történelmi képek századokat átlépő egymásutánját egyetlen, folyamatos kavalkáddá változtatja, ezzel felfokozva, közvetlenebbé téve az eredeti írói szándékot: a történelmi képek álom-logikáját és a történelmi fejlődés, változás hegeliánus tézis-antitézis dialektikáját. De már a szcenikai keretnek is hátránya, hogy túl közvetlenül tapad az angolok tavaly látott Lear-előadásának színpadkép-megvalósításához, s ezt a jelmez-megoldások (Vágó Nelli munkája) még inkább hangsúlyozzák: a főszereplők bőrruhái éppúgy, mint a durva anyagokból stilizált, korfestőnek szánt jelmezek — melyek azonban ezt az utóbbi funkciójukat nagyon vegyes eredménnyel teljesítik. Mindez természetesen nem valamilyen önmagában álló vétség vagy tévedés, hanem a rendezés elképzelésével függ össze. Major Tamás rendezéséről a legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy következetlen. Ha olyan színpadképet keresett és fogadott el, mint amilyet láttunk, akkor ezt csak a játék meggyorsítása, elevenebbé tétele érdekében tehette, de az itt megnyert előnyt azonnal el is vesztegeti azáltal, hogy a dikciót (s ezáltal a játékot is, természetesen) lelassítja. Ha viszont lelassítja a dikciót, ezt csak azért teheti, hogy Madách szövege mennél teljesebben és szebben érvényesüljön; ugyanakkor nem fordít elég figyelmet a szövegmondás szépségére és érthetőségére, mert bár Sinkovits Ádámjának minden szavát jól érteni, Váradi Hédi Évája bizony sokszor érthetetlen, különösen ha nagyobb hangerőt használ, Kálmán György Luciferjével is elő-előfordul, hogy inkább tudjuk a szövegét, mint értjük, pontosan mit is mond? S a rendezés következetlenségei tovább sokszorozódnak. A kezdő színekben a szereplők pantomimszerűen, szálszéltan mozognak (bárnem elég gyakorlottan és nem elég lendülettel, ezért nem elég illúziót keltően) , hogy ez Bizánctól kezdve megszűnjék, mind több helyet adva a természetes mozgásnak, a pantomim-jelleget csak a mellékszereplőkre szorítva. Vagy-vagy: mindkét álláspont védhető és érthető lenne, de ez a kettősség feltétlenül zavaró s a nézőben a következetlenség A Thália színház nálunk ritka élvezethez csalogat: három és félórás tömény filozófiai vitához, amelyet írója s a színház jóvoltából a néző visszafojtott lélegzettel követ. Sartre-ról csak az utókor mondhatja majd meg, hogy filozófusnak vagy írónak volt-e jelentősebb; de ha az utóbbira esnék a jövendő nemzedékek választása (amit a magam részéről eléggé valószínűnek tartok), akkor is kétségtelen, hogy filozófus-író, akinek minden műve — elbeszélés, regény, színdarab — gondolataiig fogant, sőt elméleti tézis igazolásául. Nincs itt mód arra, hogy részletezzük: hogyan ízesül Az ördög és a jóisten egész problematikája a Sartre-i egzisztencializmus filozófiájához, s hogyan kapcsolódik részben ezen keresztül, részben ettől függetlenül a meghatás pillanatának nemzeti és nemzetközi helyzetéhez (a darab 1951- ben készült el) — mindezt nyilván elmondják nálam tudósabb s több hellyel rendelkező elmék. De mindezekről még tudomást nem véve is, érdemes arra figyelni, hogy igazi tehetség kezén elvont elméleti, filozófiai problémák milyen elemi erejű drámává lehetnek, feltéve, hogy ezek őt valóban mélyen, személyesen, alkotó lénye teljességében izgatják, s nemcsak felöltőként akasztja valamilyen sovány történet vállfájára. Nem az az izgalmas itt, hogy a darabbeli Götz hogyan viszonylik a történelmihez, hogy hadjáratai s színváltozásai megfelelnek-e annak, amit a krónikák elmondanak, hanem az, ahogyan a Jó és a Rossz birkózik egymással a választott korban s emberekben. Sartre alapvető eszméje, amelyet ez a mű is nagy meggyőző erővel hítérzetét erősíti. Az egész rendezés mélypontja a római szán, amelyben vulgáris és mesterkélt párhuzamot erőltet a hanyatló Róma és a mai „dolce vita” között. A megoldás bántó és lehangoló; a párhuzam szembeszökőbb lenne, ha nem próbálná enyhe szájba rágni. Ugyanakkor vannak kitűnő megoldásai: a Prága—Páris—Prága váltást (az álmot az álomban) azt hiszem, minden eddigi rendezésnél sikeresebben és ötletesebben oldotta meg; a londoni színt befejező haláltánc is kitűnő. Ezek a sikeres megoldások sajnálhatják legerősebben, hogy nem tudta az egész előadást ilyen színvonalon megvalósítani. Az a különös összbenyomás alakul ki, hogy míg a tavalyi Lear-előadásban a Nemzeti sokat tanult az angol Shakespeare Társulattól, anélkül, hogy utánozta volna őket, ebben az előadásban a külsőségeiket igyekszik utánozni, anélkül, hogy az igazi tanulnivalókból valamit elsajátított volna. A három főszereplő közül a legteljesebbet Sinkovits Imre nyújtja Ádámban: alakja, hangja, mesterségbeli tudása mind hozzásegítik, hogy modernül tolmácsolja az örökké küzdő ember ideáját, azonban több a lendülete, mint a heve, a néző jobban szeretné, ha belülről fakadótlet, hogy nincsen immanens Jó és Rossz, hogy egyetlen cselekedet sem minősíthető magában, hanem csak motívumai és hatásai teljes gazdagságában; hogy nem a szándék a döntő, hanem az eredmény, mely a létrehozó szándékot is a maga színére festi. Dialektikus felfogás ez a velejéig, bár idealista dialektika, s éppen ennek a dialektikának a rendkívüli találékonyságú, helyzetben, alakban, szavakban megnyilatkozó tűzijátéka teszi a darabot oly izgalmasan érdekessé. Sartre egész drámája az erkölcs keresztény felfogása ellen tiltakozik, mely ezt a dialektikát nem ismeri s a jó és rossz különbséget isten eleve adott ítéletére bízza. A maga szembeállításában éppen ezért ennek filozófiailag szélsőséges formájából, a manicheista erkölcsi fogalmakból indult ki, hogy minél látványosabban szétzúzhassa; ez a manicheizmus — ha mint filozófia régen idejétmúlta is — egyáltalán nem idegen sem a kortól, amelyben a darab játszódik, sem attól, amelyben született. Sartre drámájában a nagy ellentétpár Götz, aki míg szándékosan a rosszat cselekszi, tettei végső fokon a jót szolgálják, s amikor a jó pártjára áll, minden tettével csak a rosszat tudja növelni — és Heinrich, a pap, aki a jót akarva süllyed a gazságba s a Gonoszra hallgatva lesz a jó munkálója. Mellettük és mögöttük áll Nasty, a nénből támadt vezér, aki számára nincs eleve jó és rossz, hanem csak a nép szolgálata, melynek érdekében mindkettőt használni tudja, ezzel mindig a legfőbb jót tartva szem előtt s munkálva hatékonyan. A Thália Színház előadásának, Kazimir Károly kitűnően sikerült, sodró erejű közvetlenséggel markolná szíven, nemcsak elkápráztatná mesterségbeli tudásával. Kálmán György Luciferé fölényesen eszes és hűvös, de alakításából az őt pedig általában jellemző belső sodrás hiányzik, holott Lucifer is küzd ebben a darabban, méghozzá számára nagy tétért; kár ezt ilyen eleve lemondó magatartással pótolni. Éva szerepét Váradi Hédire osztani, tévedés volt: bármilyen kitűnő színésznő, ez nem neki való. Nyilván maga is tudatában van, mert szemmel láthatóan kényelmetlenül mozog a szerepben, hol rajta idegenül lógó pózokba törve magát (Egyiptom, falanszter), hol saját, egyebütt bevált sablonjait erőltetve a túlságig (Prága, London). Legmegnyerőbb a paradicsomi és Paradicsomon kívüli színekben: itt őszinte magát adja. A kisebb szerepekben fetűnt Gelley Kornél Péter apostola (bár a falanszter tudásában nem meggyőző), Agárdi Gábor demagógja (bár a londoni Nyeglét nagyon eltúlozta) és Rajz János kitűnő Bábjátékosa és Eszkimója. Mindent összevéve, Az ember tragédiája idei felújítása érdekes kísérlet, de elméletileg és gyakorlatilag még jókora utat kell megtenni, hogy sikeres kísérletről beszélhessünk. rendezésének legfőbb érdeme, hogy nem szolgaian állítja színpadra Sartre szándékát, hanem mintegy „lefordítja” a mi számunkra a darabot: Götzöt és Heinrichet egységnek veszi, s nem mögéjük, hanem melléjük, sőt bizonyos tekintetben föléjük nőtteti Nastyt: a Jó és Rosisz manicheista elvontságú vívódásával szembeállítva a történelem mozgását, mely jót és rosszat egyaránt felhasznál saját céljai, tendenciái érvényrejuttatása érdekében. Ezt a szándékot kitűnően szolgálják színészei. Mindenekelőtt Nagy Attilát kell itt említeni, aki már tavaly a Parancsra tettem ügyvédjében felhívta magára a figyelmet. Götz nagy és rendkívül nehéz szerepét remekül oldotta meg; talán az első képek-ben még nem volt olyan súlya, mint a szerep megkívánta volna, de emögött is koncepció rejlett: így tudta valóban szervesen és folyamatosan felnöveszteni Götz alakját töretlenül az utolsó jelenetéig. Somogyvári Rudolf Hainrichje éppen az ellenkező utat járja meg: a kezdeti nagy nyomatékkal szemben súlytalanodik el az utolsó vita jelenetére — talán a kelleténél nagyobb mérteikben, bár első jeleneteiben, a jót akaró, a rosszat felismerő s mégis megvető pap alakjában képességei legjavát nyújtja. Nasty Inke László s ez egyik legjobb alakítása, amit láthattam: szinte mitikus figurává növeszti a népvezért, anélkül, hogy emberségéből, eszességéből vagy melegségéből bármit is lealkudna. Igazán élmény Az ördög és a jóisten Thália színházi előadása, melyben komoly része van Bajomi Lázár Endre szellemes fordításának éppúgy, mint a kisebb szerepek odaadó és lelkes alakítódnak. éó a tépősz harcáról 3 — Ábrahám Rafael, Kecskemét CSEPELI SZABÓ BÉLA: Ha belepusztulok is Ez a nyugtalan ég, ez a föld, ez a táj itt füstölgő nyers dalaimból is messze világít, mert nagy, eleven tűzként, fájva, csapongva őérte lobbanok én, szakadatlan, hogy gondja, reménye s öröme dús olajából énekké küzdjem sistergő, halk szavait, a lázat, mely fél-felbíborlik a mélyből, a gyárak és kocsmák kavargó termeiből... Dúsító szív az én szívem itt. A kínok évezredes lassan olvadó érceiből dől, hull, sírva, kacagva át rajtam ez a sűrű, életté átlényegülő álom itt a Dunánál, hogy elmém és toltam tüzes vérútjain át az emberiség forrongó tudatáig fellobbantsam a munka győzelmes igazát, ha belepusztulok is. Kiállítási napló Dési Hubortól tanulni Furcsa, nem szabályos ertelékkiállítás ez a Galériában. Nem csodálni kell, nem meghatottan emlékezni a képek előtt, nem lehet csak egy meghalt művész elmúlt munkásságát tisztelni benne. Élőként és masként kell vállalni, megérteni és tanulni tőle. Meg lehet tanulni — hogy mindjárt a végén, talán a legfontosabb esztétikai tanulságnál kezdjem —, hogyan válik az etikus és tehetséges művész kezén az izmusok formanyelve, s a proletár elkötelezettség fokozatosan egységgé, a szocialista művészet tartalmiformai egységévé. A korai Dési-templommal kezdődhetne ez a folyamat, ezzel az ízléses, megnyerő képpel, amely azonban még stilisztikailag sem több annál, amit sok fiatal művelt a harmincas években a klasszikus kubisták nyomán. De ott van mindjárt mellette a következő fokozat, a formailag is erőteljesebb Csendélet Liebknecht emléklappal, amelyen, ha szervetlenül, ha kissé naiv, külsődleges megoldással is, már ott van a művész hovatartozását jelképező kommunista nyomtatvány meg a kalapács. S evvel a szintézis két feltétele adott: a kubizmus, mint tézis, s a forradalmi szemlélet, az antitézis. Az egységhez lassan, fokozatosan emelkedve visz az út, a bonyolultan konstruktív, de már több érzést hordozó Ezüstkovácsokon, az együttérzőbb Olvasó műnkékon a markáns Sakkozókon át. Az ugyanebből az időből származó Ásás embernél aztán ott a változás. A monumentális, dekoratív foltok kitöltődnek fáradó testtel, lüktető izmokkal, a kompozíció fix pontját jelentő kézfoltból ütni-erős, súlyos öklök lesznek. S innen a crescendo egyre erőteljesebb, egyre tisztább. Hatalmas hangon szólal meg a hittel és szánalommal teli Pihenő szénbányász, nyers harmóniával, a súlyosan esetten, mégis fenyegető öreg csősz, élesen a "csupa vád, csupa szenvedés Teréz. Aztán a Vörös kémény. Az első változat még nem más, mint munkásszemmel nézett, szeretettelgyűlölettel ábrázolt ipari táj. A második alkotás a kémény apoteozisa. A mellette levő színek elhalványulnak, a formák hátterében maradnak, a kémény vadabb-szebb vörös tömbje előrejön és diadalmaskodik; a tájképi elem elsöprő, hatalmas szimbólummá válik. A folyamat lejátszódott, a proletárszellem és a konstruktivizmus szocialista egységbe forrt, az ige testté lett. (A rendezés — M. Heil Olga avatott munkája — jól érvényesíti ezt a tanulságot.) Aztán egy másik tanulság, művészettörténészeknek. A magyar grafikusművészet egy jelentős alakkal gazdagodott; Dési-Huber — most derült csak ki igazán — igen nagy tehetségű rajzművész volt. (Még azt is megkockáztathatnám, hogy néha nagyobb rajzoló, mint festő.) Nem győzi az ember csodálni ezeket az érett, többnyire méretben is nagy grafikákat, a dinamikus, lüktető tájképeket, az Olvasó lány földi szépségű, oldódóbb vonalakkal megrajzolt finom alakját, meg a férfias rendszerbe rendezett portrékat. Minden lap tele érzéssel, gondolattal, s mind a komponálás kiváló példája. Sajnos, egy tudományos probléma is előbukkan újra a kiállítás kapcsán. Hol a Dési-Huber monográfia? Még egy 16 forintos kiskönyv sem jutott a festőnek, s az élettárs most megjelent nagyon szép és objektív könyvén kívül szinte nincs is Dési-Huber-irodalom. Legyen. Hamarabb, mint ez a kiállítás, amelyre — noha ezt a művészetet már 1958- ban posztumusz Kossuthdíjjal tüntették ki — hat esztendőt kellett várni. Igaz, most nagyon örülünk, hogy végre megszületett. Nem Dési-Huber emlékének, hanem önmagunknak tartoztunk vele. RÓZSA GYULA