Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-01 / 1. szám - Fábry Zoltán: Az elévülés: azonosulás (1. oldal) - Szabó György: A művészet határai • képzőművészet • V. országos iparművészeti kiállítás (1. oldal) - Hadik Gyula: Kertben • kép (1. oldal)
SZILVESZTER 1965 (8)~12Ngl'daif Ai ' « i?..... ^2 *'^r « ,,s *• » • Hadik Gyula: Kertben FÁBRY ZOLTÁN: AZ ELÉVÜLÉS, AZONOSULÁS Hitler szerint a történelmet a győztesek írják. És ezt a háború kezdetén ön végbizonyosságként hirdette. 1945-ben ő lett a vesztes. De 1965- ben ki a győztes és hol a vesztes? A vae victis és a vae victoribus — a jaj a legyőzöttnek és jaj a győztesnek — úgy összekeveredett, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza értelmét és igazát! Ki meri mondani, hogy Adenauer vagy Erhard jajjal fizet, és hogy John Kennedy a győzelem embereként halt meg?! Dallas történelmi forduló. A tegnapba zuhintás kezdő lökése stílszerűen csak gyilkosság lehetett Gyilkosság, melyet hazugság glóriáz. A náci annaleszek szerint a Reichstag épületét sem Göring gyújtotta fel. Kennedy igaz gyilkosainak neveit máig sem ismerjük. De ahogy tegnap mindent sejtettünk és tudtunk a Reichstagkomédiáról — a második világháború e lángban fogantatásáról — úgy ma is mindent sejt és tud a világvallásról és következményeiről. Goldwater és Johnson túl mohón bizonyítanak. A német és amerikai imperializmus közös, egyenlítő és közelítő varázsszava: az elévülés, melynek elmaradhatatlan következménye az azonosulás. Az elévülés: azonosulás! Ez és ennyi napjaitok közös német és amerikai igazsága. Világigazsága: világveszélye. A náci bűnök elévülésének kimondása és kodifikálása, az az egyenlítő gesztus, mely a német tegnapot a holnappal köti össze. Amikor Johnson Amerikája — mint a tegnapi antihitlerista koalíció egyetlen tagja — 1945 május kilencedik, huszadik évfordulójának megünneplését tüntetően elszabotálta, akkor ezzel nemcsak az elévülés tényét hangsúlyozta ki, de egyértelműen az azonosságot, a szolidaritást, az azonosulást. Másképp nem tehetett. Egyazon bűn művelői — ha más időpontban is — egymás hatálytalanítói lesznek. A tegnapi elévülést úgy kell kimondani, és szorgalmazni, hogy az új bűn eleve menlevelet, bűnbocsánatot, abszolúciót kapjon. A náci bűnök elévülésének amerikai igenlése, az egyazonos bűntudat kilúgozását jelenti: a bűn tovább burjánzását, felerősítését. Az elévülés: azonosulás. Az elévülés potenciális erővé válik: azonossággá, szolidaritássá, szövetségessé, végső fokon — új világháborúvá! Az elévülés kivédhetetlen gyakorlati következménye az azonosulás. Az elévülés az azonosság realitása és realizálása. Veszély minden vonatkozásban és viszonylatban. Ne legyenek illúzióink: az elévülés kimondása nemcsak hatalmi tollvonás, parlamenti mesterkedés eredménye. Az elévülési stratégia az emberi gyarlóságra épít. A pszichológiai hadvezetés jogaiba lép: az elévülés az emberekben, lelkekben már végbement folyamat következetes megragadása és láthatóvá tétele. Az elévülés logikai záróaktusa egy állapotnak, egy realitásnak, melynek neve: feledés, feledékenység, közöny. A törvény csak azt kodifikálja, ami beérett, megérett. Lehetne-e az elévülésnek jogi alapot kimesterkedni, „erkölcsi” alátámasztást adni, ha az elévülés — a közöny, a feledés — nem végezte volna el már előzőleg a munkáját? Akik megélték a borzalmakat, nem akarnak emlékezni, akik pedig csak hallomásból tudnak róluk, érdektelenül lapozzák el a tegnapot. A közvéleménykutatások bizonyítják, hogy a fiatalok már azt sem tudják, ki volt Hitler? Van, aki bokszbajnokra tippel, és volt, aki filmszínészt mondott. És itt belénk nyilal a kérdés: miért kell minden emberöltőnek és generációnak a saját bőrén megtapasztalni azt, amit az előzőek elrettentőn — és hiába — mutattak fel? Miért nem tudjuk élményeinket úgy átadni, hogy azok azonos hőfokon gyújtsanak, eszméltessenek, rettentsenek?! Miért? Mert közbül van a mindent megrágó, elemésztő emberi feledés, és izoláló rétege: a közöny. De a frankfurti Auschwitzper? — mondhatná valaki. Eddigi, felmentéssel egyenlő ítéletei (például a magyarországi hóhérok ügyében), megmutatták, hogy miről van szó Az időpont megválasztása, a közönyösség légköre ugyanakkor csak sterilitást eredményezhet. Egy nem kellő időpontban lefolytatott leszámolás vagy bűnper idővel érdektelenné és értéktelenné válik. Bonn azt az időpontot ragadta meg, amikor az emberek vagy nem akarnak, vagy nem tudnak emlékezni. Az ifjúság nem ismeri a rémregény igazát, úgy reagál a storyra, mint egy középkori boszorkányper anakronizmusára: sem inge, sem gatyája. A német fasizmus bűneire nincs, nem lehet mentség, tudta, mondta mindenki húsz év előtt, és most egyszerre elévülnek, bocsánatot nyernek, hatálytalanítódnak, időszerűtlenné válnak. Az elévülés: a fasizmus utónyugtája és holnapi előigazoltsága. A kriminalitás rangot kap, elskatulyázható adalék lesz, a bestialitás történelemmé szublimálódik. A német kapitalista történelem egy állandó elévülési folyamat. Feledési folyamatosság, mint az újrakezdés azonosságot biztosító bázisa. Az elévülés itt az azonosság permanenciáját jelenti: a változatlanságot. Az elévülés pillanata, startlövés is egyúttal: kezdődik újra kezdődik, változatlanul és azonosan kezdődik. Két világháború a példája. Az igazi, a tényleges elévülés abban a pillanatban következik be, mihelyst beáll az elfordulás, a változás, és végső fokon a katakízis. Stirb und werde — Goethe szava még mindig a német imperializmus légüres terében kong. Az igazi elévülés bűntudat nélkül elképzelhetetlen. Bűntől bűntudatig az igazságon át vezet az út. „Az igazmondás: vezeklés” — mondja A kiválasztottban Thomas Mann. A nyugatnémet elévülési akció igazmondás — igazbítás — nélküli vezeklés. Hazugság, politikai eszköz, pszichológiai stratégia. Az elévülés hazug igazsága csak azonosulást eredményezhet: változatlanságot. Az elévülés kimondása azonosulást jelent: vállalást. Aki kimondja a tegnapi — büntetlenül maradt — atrocitások elévülését, cinkossá válik. A régi, vezekeletlen gyilkosságok hallgatólagos igenlője, az elévülés kimondásával új gyilkosságok értelmi szerzője, azonosultja lesz. Menlevelet ad és menlevelet kap — a folytatásra. A bűnre! „Kollektív lelkiismeretlenség, morális érzéktelenség” — összegezi értelmét Theon de Vries, regényében (Folytatás a 2. oldalon) X. ÉVFOLYAM, 1. szám ÁRA: 1,50 FT IRODALMI SS POLITIKAI HETILAP SZABÓ GYÖRGY: A MŰVÉSZET HATÁRA! Az év végére sem mintegy háromszáz alkotó (és harminckilenc gyár, vállalat) mutatja be produktumait az V. országos iparművészeti kiállításon. Az elkövetkező hetekre a Műcsarnoknak legalább annyi látogatót lehet jósolni tehát, mint amennyi a nemrég zárult tizedik magyar képzőművészeti tárlat idején volt, hiszen méreteiben s jelentőségében ugyanolyan rangú felmérésre nyílik alkalom. Lehet persze, hogy az érdeklődés más indíttatású lesz, mindenekelőtt a kiállított tárgyak jellege miatt — végtére is nyíltan közhasznú (és közhasználatra szánt) művekről van itt szó, melyeknél a célszerűség, a használhatóság, a tömegméretű előállíthatóság és gazdaságosság szempontjai nagymértékben döntenek — s a szemlélődök igényeit a praktikus gondolatok eleve befolyásolják majd. A kérdés most már csak az, vajon ez a „profán” magatartás először is baj-e, másodszor pedig, hogy ez — egyegy produktum előtt — mennyire zavarja meg majd a művészi alkotásoknak kijáró áhítatot (és megzavarja-e egyáltalán); vagy, talán helyesebb kifejezéssel, képes-e arra, hogy eleve lehetetlenné tegye az esztétikai élményt? Ám lehet, hogy éppen fordítva állna a dolog? S a praktikum korántsem olyan tűz-víz ellensége az esztétikumnak, mint azt a vaskalapos széptanok prédikátorai hirdetik? Igen szép és korszerű anyag sorakozik itt fel: hétköznapjaink és ünnepeink megszokott holmijait látjuk viszont, csak megtisztítva minden fölös kacstól, illogikus díszítménytől, zavaró színezettségtől, annak érdekében, hogy a tárgy maga nyerje vissza végre legősibb és legtermészetesebb értelmét: a funkcióját. És hogy semmiféle külsődleges, ehhez kívülről hozzáadott „művészieskedés”, hanem egyesegyedül ez a használat által meghatározott funkció adja meg, vagy legalább valamilyen módon önmagának rendelje alá mindazt, ami a dekorativitást jelentheti. Alapvető és egységes sajátossága ez ennek a kiállításnak; eligazít történetileg és stilárisan is. Örömmel regisztrálhatjuk, ennek nyomán, hogy a régi és új szecesszió legfeljebb néhány vonalvezetésben hat már csak nálunk, és hogy — úgy tetszik — a funkcionalizmusból kiinduló avantgardista törekvés aratott egyértelmű sikert, anélkül azonban, hogy annak kezdeti konstruktivitása ridegségét, hideg mértaniságát átvette volna. Nehéz a poharak, szőnyegek, ruhák, vázák vagy karosszékek között — noha valamennyi az emberi élet szolgálatára rendeltetett. — humanizációról beszélni, pedig voltaképpen ez történt meg most: nemcsak a léptékek, de a szerkezeti összetevők is mindenütt a humánus mértékegységhez viszonyulnak, annak törvényeit követik s így az elidegenedéssel ellentétes irányt képviselnek. Ha a kiállítás tetszik, ezért tetszhetik igazán, s ez a legigazabb értelemben vett modernség alapvető próbája is. Érdekes lenne megvizsgálni, hogyan itatódott át a seregszemle anyaga századunk művészeti törekvéseinek legjobb jellemzőivel, és hogy még olyan esetben is, amikor (sajnos) külön lehet választani a használati és a díszítő elemeket, hogyan törekszenek ezek is az ötvöződés felé. Lehetetlen nem felismerni, mennyire rajta hagyta a maga felszabadító nyomát ez a tendencia mindenen. Mondrian színei és formái még a pulóveren is érvényesülnek. Szentségtörés? A X . század újra törekvő művészek kitárta a zárt csarnokok kapuit, deironizálta a fenségesen emberidetű romantikus Szépséget, hogy saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítva bárhol találkozhassunk vele. Bárhol, mondom, nehéz csaták árán kiszélesítette birodalmát, ledöntötte a határköveket és elvileg, legalábbis már lehetővé tette, hogy mindenütt otthon érezhesse magát. Mind szaporábbanrealízódhat tehát a szakirodalom egyik legnehezebb és legtöbbet értelmezett fogalma, az úgynevezett „esztétikai viszony”, melynek révén — a reánk ható művészi élmény hatására — a birtokba veendő valósággal kerülünk kapcsolatba Fokozatait, határait, sokféle törvényét nyilván kimerítően elemdezni lehetne; annyi azonban ma felületes említésre is lesz hogy ezt az „esztétikai viszonyt” mindennapjaink bármelyik pillanatában igen sokféle élmény megteremtheti. Én legalábbis azt hérem, hogy az ilyen lehetőségek ezrei záporoznak ránk, bárhol legyünk is: esztétikai élménye megszánílhatatlanul sok van annak is, aki soha életében nem találkozott műalkotással. Munkában, mezőn, utazás közben, ha lelkiállapotunk megengedi (és esztétikai „vevőkészülékünk” valamilyen módon kifejlesztett), a természeti, tárgyi vagy emberi valóság — végső soron mindig szociális emberségünktől determináltan — mindig fölfedeztetheti velünk „esztétikai oldalát” is. Mindehhez — közismerten — nem kizárólagosan műalkotások jelenlétére és hatására van szükség, magyarán szólva nemcsak egy koncerten, színházi előadáson vagy versolvasás közben találkozhat valaki a széppel. Mindez azonban lényegesen új megvilágításba helyezheti eddigi elképzeléseinket is mindarról, ami esztétikum: nem tagadja vagy korlátozza a társadalmi valóságban élő ember világát a maga teljességében kifejező művészet szerepét, hanem — a reális, minden korábbinál szélesebb és jelentősebb összefüggésekbe ágyazva — egyenesen elismeri annak, ami. Egyidejűleg pedig — s ezzel is szembe kell néznünk már egyszer — megfosztja a reá aggatott, nem hozzávaló sallangoktól: így adja meg a rangját igazán, hiszen természetes cselekvésnek veszi, benne foglaltatik egyébként a tükrözés fokozatosságának elve is. Annak a ténynek a konstatálása, mely szerint elvileg minden ember által készített szellemi és fizikai produktum (s ebben benne van még az önmagában véve nem, csak ilyen értelemben objektív „természeti szép” is!) képes lehet az „esztétikai viszony” megteremtésére, ha összhangban áll a Marx által sokszor emlegetett „emberi lényeggel”. Képes lehet tehát a világ ilyen kapcsolaton át történő birtokbavételének elősegítésére — egyáltalán nem lehet tehát merev határvonalat húzni például valami különlegesen „magas” művészettel teli szféra és a „pórias” köznapok világa közé. A művészet, mint rendkívüli és sátoros ünnepeken kiszolgáltatandó szentség, a múlté. A művészet, mint mindennapos jó társunk, ez a jelen. Lehetne kizárni vagy egyáltalán kérdőjelezni hát azon tárgyak esz- A fentiekben 1966. JANUÁR 1. **