Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-01 / 26. szám - E. Fehér Pál: Beszélgetés Valentyin Katajevvel • interjú • Katajev orosz író (4. oldal) - Reich Károly: Lány és ló • kép (4. oldal) - T. Gy.: Kassák-művek külföldön (4. oldal)
E. FEHÉR PÁL MOSZKVAI LEVELE. Beszélgetés Valentyin Katajevvel Valentyin Petrovics Katajev hetvenéves múlt januárban. Ő az egyik legfiatalabb szovjet-orosz író. Tavaly a Szent kúttal lepte meg olvasóit. Voltaképpen a szovjet „új regény” program műve ez a kis könyv. Most itt a folytatás, A feledés füve. A Novij Mir idei 3. száma közölte. Emlék és gondolat különös ötvözete ez is, akár csak a Szent kút. Mondatok, melyek újabb gondolatokat asszociálnak. A feledés füve látszatra memoár. Katajev Bunyinra és Majakovszkijra emlékezik. És a fiatalságra. Mindenre. „Én ugyanoly határtalan vagyok, mint az anyag, melyből vétettem” — kezdi. És rögtön megismerjük Katajev szellemi fiatalságának „titkát” is: „Az élet túlságosan leköt bennünket, s ezért már régen nem késztet csodálatra környezetünk változatossága. De ha egy napra megszabadulunk a földi gondoktól, azonnal átérezzük, hogy részei vagyunk a mindenségnek, vagy más szavakkal: megérezzük a lét örök frisseségét és újdonságát. A tárgyak megújulnak és más, magasabb értelmet kapnak.” Memoár lenne A feledés füve? Katajev maga is kétli. Sokkal inkább az idő regénye. „A múlt vonatkozásában a jövő feltétlenül jelenné lesz. De a jövőhöz viszonyítva a jelen múlttá vonül. Hogyan térek el ezek között a fogalmak között én?” Így meditál az időtől, s ebben az értelemben Bunyin és Majakovszkij ellentétes egyénisége is jelképpé magasodik. Bunyin — Cafe-Az Anvers melletti Middelheimpark a világ legjelentősebb és legjobb lehetőségekkel rendelkező szabadtéri múzeuma. A Belgium minden részéből származó fák között hatalmas és különlegesen szép arányú zöld terek helyezkednek el, valóságos szabadtéri termek, melyek teljes értékükben tudják bemutatni a monumentális szobrokat is. A park egy részét időszaki kiállítások számára tartják fent. A Lettres francaises arról tudósít, hogy a Prágai Modern Galéria kezdeményezésére érdekes szobrászati kiállítást rendeztek itt Kelet- Európa öt országának munkáiból A kiállításon részt vevő országok: Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia és Jugoszlávia. Ez a kiállítás — írja a francia lap kritikusa bizonyítéka annak, milyen jelentős utat tett meg ezeknek az országoknak szobrászata”. Kiemeli a kritikus a román Apósfedés füve”, az elmúlás őszi szépsége; Majakovszkij — „a forradalom ódája”, a diadalmas tavasz. A feledés füvében, a módszer újdonságán túl, az egyetemesség eszményére is fel kell figyelni. Nem hiszem, hogy véletlen lenne példaként egyszerre elfogadni két egymásnak annyira ellentmondó embert és művészt, mint Bunyin és Majakovszkij volt. Az pedig különösképpen valószínűtlen, hogy emberségük mai megidézése véletlen asszociáció eredménye legyen. A magyarázat nagyon egyszerűnek látszik: Bunyinban pontosan úgy, mint Majakovszkijban, vagy Mandelstamban és Katajevben benne élt és él, a tiszta emberi hang követelése, az undor a torokban rekedő macskazenétől, a teljes emberség és a harmónia igénye. A Szent kút az álmok jogait követelte. A feledés füve — a tisztaságot mutatja be, ellentétes pólusokon. Elolvastam A feledés füvét — és elutaztam azonnal Katajevhez, Peregyelkinoba. — Valentyin Petrovics, az egyik születésnapi köszönőben olvastam, hogy a Szent kúthoz hasonló könyvet akart írni egész életében. Igaz ez? — Igen, hogyne. Mindig szerettem volna kipróbálni, hogyan megy az írás anélkül a bizonyos racionális mag, előre eltervelt tű, a lengyel Külön és Beres, valamint a horvát Ruzsics famunkáit, melyek modern és szabad formákban a legősibb struktúrákat tudják megvalósítani. A magyar Schaár Erzsébetnek Szék című bronz szobrát illusztrációban hozza a lap, s azt írja róla: „a színpadkép által ihletett formákat rögzíti tartós konstrukciókká.” Egy üvegezett pavilonban néhány különleges munka található, melyeknek — a lap szerint — a futurista és a kubista szobrászat mesterművei között lehetne a helyük. Ebben a részlegben Magyarország Vilt Tibornak nemrégen, Párizsban kiállított kis bronzait mutatja be. „A kiállítás egésze — foglalja össze véleményét a Lettres Francaises — végtelenül változatos és érdekes, s azt bizonyítja, hogy ezekben az országokban a kísérletezés már tradíció, és hogy a legmerészebb újítások is közvetlenül támaszkodnak a legősibb hagyományokra.’5 konstrukció, határozott szerkezet nélkül. Amikor csak a tollamra, meg az emlékezés véletlenjére bízom magam. Mindent meg akartam írni. Nemcsak magamat, hanem a világot is, mert együtt vagyunk a valóság. Illetve: én vagyok a valóság. A valóság — számomra — bennem és rajtam keresztül létezik. — Azt jelentené ez, hogy a modern művészeti irányok hívéül szegődött? — A modem azt jelenti, hogy új. Ezt vállalom. Mindig újat akartam írni. Egyébként pedig az a véleményem, hogy túlságosan sok mindent csomagolnak a modernség fogalmába. — Minek nevezné módszerét? — Az, amit csinálok: materializmus. A legszigorúbb értelemben az. Az anyag meghatározza a létet, a tudatot, az öntudatot. Ez nem realizmus. Más, is, meg több is annál. A Szent kútban például egy testi tényből indultam ki. Megoperáltak. Nem vagyok fiatal, minden eshetőséggel számolnom kellett. És felidéztem akkor magamnak sok mindent. Nem rendszerbe szedve, hanem inkább sürgősségi sorrendben. Ahogy a véletlen megteremti a sürgősség sorrendjét. “ Ez új Katajevet jelent. A feledés füve más képletet mutat, mint a Távolban egy fehér vitorla. — Igen. Most egy új Katajev él. Egy új író. És műveimmel cáfolok mindent, amit korábban csináltam. A Kis vasajtó a falban, a Szent kút, valamint A feledés füve, amit az idén fejeztem be — valóban egészen új és egészen más. Azt hiszem, ez nem realizmus. Vagyis... túlságosan sokat játszottak ezzel a szóval. Nehezen állapítható már meg, hogy konkrétan mit is jelent a realizmus. A művészetnek a létet kell tükröznie. Ez a materializmus követelménye. Én most ezzel a módszerrel tudom magam kifejezni. Ezért írok így. Ezért akartam mindig ilyen könyveket írni. Csak korábban nem jöttem rá erre. — És a módszer lényege? — Én a ..movizmus” híve vagyok. Mi az, hogy híve?! Én vagyok az alapító! A movizmus — a szocialista realizmus felsőbb foka. Meghökkentő? Nézze kérem, ennek a szónak kétféle értelmezési lehetősége van. Ha ukránul értelmezem, akkor a „mova” — a szót jelenti, franciául viszont a „mauvais” — rosszat jelent. Az a véleményem, hogy jól írni ma már nagyon könnyű. Az irodalmi technika viszonylag könnyedén elsajátítható. Tehát rosszul kell írni, a lehető legrosszabbul, ha azt akarom, hogy felfigyeljenek rám. Olyan rosszul, hogy az már szinte tökéletes legyen. Ez a dialektika. És rosszul írni egyáltalán nem könnyű. Sőt, én azt hiszem, hogy sokkal nehezebb, mint jól írni. — Tehát le kell rombolni a tradíciót? — Én író vagyok és nem ideológus. Vegyünk egy példát. Mondjuk A feledés füvét. Négy évig írtam. Most, hogy megjelent, levelet kaptam szomszédomtól, Kornyej Csukovszkijtól Szomszédok vagyunk itt, Peregyelkinoban, de ő mindig levelezik. Azt kérdezi ebben a levélben, hogy milyen műfajt akartam írni. Neki nagyon tetszik a mű, sőt az is tetszik, hogy olyan meghatározhatatlan, de mégis... Azt hiszem, éppen ez a meghatározhatatlanság a jó öszszegezést akartam adni. Az én életemet meg a természet életét. És emléket állítani két nagy írónak, Bungyinnak és Majakovszkijnak. Ellentétes egyéniségek? Igen. De mi is ellentétekből lettünk, és azokból vagyunk. ” Azt említette az imént, hogy mindent megcáfol, amit korábban írt. A feledés füvében pedig ezt olvastam: „Én nem ismerem el az öncenzúrát. Amit megírtunk — megírtuk.” — Ma már mindent másképpen írnék meg. Ez minden író természetes állapota. Az örök meg-nemelégedés. Újat próbálni! A pillanatonként újuló világot újként érzékelni és új módon kifejezni. (Még arról beszélgettünk, hogy legutóbb 1964-ben járt Magyarországon. Ott, a Gellért Szállóban, szép őszi reggeleken írta a Szent kutat. És hogy a magyar pálinka ördögien erős, de éppen ezért jó. Közben elárulja, hogy általában tollal ír, de a Távolban egy fehér vóslát géppel írta. Egy ujjal pötyöghetett, de gyorsan. „Viszonylag gyorsan” — teszi hozzá. Egyébként most is ifjúsági regényt ír. Az lesz a címe, hogy OV, avagy Pcsolkin a kisfiú és Maruszka, a kislány. Ez a mű ugyanazzal a módszerrel íródik, mint a Szent kút és A feledés füve. Sok kaland. Sok emlék. Sok líra. „Az ifjúságnak lesz ..Megkérdeztem: „Mit jelent a címben az az OV?” Mosolyog: „Az az én titkom, a hőseim és az olvasóim számára.”) Kassák-művek külföldön Kassák Lajos, a magyar irodalom nagy öregje az idén töltötte be nyolcvanadik születésnapját, amelyet a külföld is megünnepelt. Szülővárosa, Érsekújvár a közeljövőben díszpolgárává szándékozik avatni. Egy érsekújvári iskola falán három hónapja emléktábla hirdeti, hogy falai közt tanult, annak idején a gyermek Kassák. A szlovákiai magyar fiatalok két hónapja megalakult kulturális klubja is Kassák Lajos nevét vette föl. A Neue Zürcher Zeitung május 13-i száma Werner Daheim tollából közölt méltatást Kassákról, az íróról, költőről és festőről, gorkijinak nevezve az „Egy ember élete” című önéletrajzi regényt, s megemlítve, hogy a magyar mester képeinek, amelyek a zürichi Kunsthaus dadaista kiállításán is szerepeltek, milyen úttörő, forradalmi jelentőségük volt a maguk idején. Daheim egyébként öt Kassák-verset is közöl cikke után, valamennyit a saját — igen jó — fordításában. A Convergences, a párizsi Magyar Műhely francia nyelvű bulletin-je különszámmal ünnepli Kassákot. A szerkesztők cikkein kívül Bernard Noel írásait olvashatjuk a magyar avangárd mozgalom atyjáról. A bulletin ezenkívül Anne-Marie de Becker, Andrée Sodenkamp, Jean Rousselot, Pierre Groze és Arthur Haulot fordításában közöl Kassák-verseket, s tartalmazza az „Egy ember életé”-nek egyik fejezetét is. Lapunkban eszmecsere folyik arról, mit kelene tennünk, hogy a jelentékeny magyar művek frontot törjenek, vagy legalábbis valamelyest „beszivárogjanak” a nyugati irodalmi köztudatba. Nos, Kassák Lajos egyike annak a kevés magyar írónak, akinél ez a „beszivárgás” nemcsak remény, hanem egy kicsit valóság is. A brüsszeli Maison du Poete-nél 1964-ben jelent meg az „Hommage a Lajos Kassák”, francia és belga költőfordítók tiszteletadása a magyar mester neje, igen ízléses válogatott versgyűjtemény alakjában. Ugyancsak 1964-ben történt, hogy az L Vit című belga avangardista folyóirat, amelyet a francia költészet egyik legnagyobb szaktekintélye. Alain Bosquet és a fiatal belga költők „legformabontóbbja”, Rolland Bustion szerkeszt, teljes terjedelmében közölte Kassáknak talán legjelentékenyebb költői alkotását, „A ló meghal, a madarak kirepülnek” című költeményt, Anne-Marie de Backer kongencális fordításában. 1965-ben hagyta el a sajtót az „Egy ember élete” Prágában, csehül, majd az idén a varsói PSW kiadónál egy Kerényi Grácia szerkesztette költeményválogatás, Marian Jachimowicz és Witold Wiroszo átültetésében, lengyelül. A közeljövőben is számos Kassák-mű jelenik meg külföldön. Az „Egy ember életé”-t az angol Peter Owen is megjelenteti (a magyar Corvinával közösen), s ugyancsak e munka iránt érdeklődik a párizsi Flammarion cég is. A stuttgarti Collipress rövidesen kiadja — méghozzá bibliofil köntösben — Kassáknak a húszas évek emigrációs időszakában alkotott és az akkori Sturm-kiadványokban napvilágot látott legszebb képverseit és grafikáit; a milánói Scheiwiller kiadó pedig „A ló meghal” olasz változatát adja közre a Budapesten is járt és a magyar költészetért rajongó Paolo Santarcangeli fordításában és előszavával Ez utóbbi kötet érdekessége: album alakú lesz, színes illusztrációi pedig Kassáknak a verssel körülbelül egy időben született grafikai munkái. S végül még két külföldi Kassák-hír. Az egyik: egy pozsonyi kiadó a költő válogatott verseinek kétnyelvű — szlovák és magyar — kiadását tervezi. A másik: a bukaresti Editura Tineretului hatvan költeményt tartalmazó, magyar nyelvű Kassák-válogatást ad hamarosan a romániai magyar olvasók kezébe. T. GY. • • Öt szocialista ország szobrászati kiállítása Belgiumban