Élet és Irodalom, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-04 / 27. szám - Molnár Zoltán: A nagy szivacs (3. oldal) - Veress Pál: Fejfa • kép (3. oldal) - Végh Antal: Gondunk a Vízzel (3. oldal)
MOLNÁR ZOLTÁN: A NAGY SZIVACS 1. Hadd kezdjem a békákkal (legutóbb velük hagytam abba). Már messze az árvíztől, a csendes tájon bizony hallgattam ahogy brekeg a béka a búzában; az alattomosan odakúszott víz már megtámadta a gyökereket. Ezen a helyen nem lesz aratás. S elméláztunk a párás alkonyatban: megvédtük-e hát akkor ezeket a földeket? Megvédtük. Az árvíztől kétségtelenül. A föld ugye ... minden darab más, egyiken ez terem, másikon az, egyikről takarítunk, a másikról nem. De megvédtük az embereket, a községek sok-sok házát, megmentettük a jószágot. Egy tábla búza érték persze, de nem roppanunk bele. Még ez a téesz sem itt. Mekkora tábla lehet, harminc hold? Se talán a fele se, aminek a víz mossa a lábát. De arra is gondolnunk kell, ha ezena jó földön itt csak fele anynyi pénzzé tehető érték megteremne, mint mondjuk, egyik-másik téesz rosszabb földjén, akkor a kár már a mostaninak többszöröse lenne. Egy éjszaka, egy kiürített faluban ottmaradt a vezérkar néhány tagja, meg az orvos, aki visszajött, hátha szükség lesz rá. — Vásárhelyi Pál — azt mondja — nemcsak levezetni akarta a vizet, hanem megtartani is, felhasználni. De hát amit elkezdett, azt máig sem fejeztük be, másfél évszázad erre nekünk kevés ... — Hát igen. Mi több földet vettünk el a víztől, mint a hollandusok, de csak tizedannyi haszonnal... A vízről beszélünk. Órákig. Nem az árvízről (ami még éppen bejöhet, de hát bízunk abban, hogy ha riasztanak, kocsiba vágjuk magunkat, siszkolunk). Milyen ismerősök az ilyen éjszakai beszélgetések ... negyvennégy március tizenkilencedikének éjszakája jut eszembe... meg egy novemberi éjjel ötvenhatban, meg... szóval a keresztmetszetek, felvillanó reflektorfényben. Ez is olyan volna? — Ez egy lavor, elvtársak. Hol kiszikkad, hol kicsordul: mi vagyunk a legszegényebbek és a leggazdagabbak Európában. Vízben. De a víznél hovatovább semmi sem fontosabb! Nézzék meg, minden kultúrország fuldoklik a vízhiánytól. Ami pedig minket illet, nálunk sokkal többször és többet pusztít az aszály, mint az árvíz. Bár a mi szegénységünknek csak az az oka, hogy nem tudunk még élni a gazdagságunkkal. — Ez a tévedés, csak ez a gazdagság. Hiszen minden vizünk a határokon túl ered. Most ugyebár nyitva voltak a csapok, vagyis még nincsenek is csapok. De ha odaát gondolnak egyet, hogy nekik is kell a víz? Elzárják, végünk. — Nem, ez nem így van! Ha abból indulnánk ki — amiből hülyeség volna kiindulni —, hogy a szomszédainkkal nem tudunk szót érteni, még akkor is befolyna ide annyi víz, amennyi nekünk elég a jó gazdálkodáshoz. — Befolyna? Na-na! — Csak ne engedjük haszon nélkül keresztülfolyni magunkon! — De hiszen nem engedjük. Épjük a... — Ugyan kérem! Vásárhelyit emlegette itt valaki... Figyelje meg: másfélszáz év beletelik. 4. Beletelik? Miért telne? De mibe is? Nekünk egy olyan víztároló és öntöző rendszerre van szükségünk, amely úgy működik, mint egy gigantikus szivacs. Amikor jön a víz, teleszívódik, amikor megszikkad az országnyi lavor alja, annyit nyomunk ki belőle, amennyire éppen szükség van. Olyan szivacs, hogy az árvíznyi vizet is befogadja, ne legyen többé árvíz. Olyan szivacs, hogy a szaharai nyarat is végigöntözze: ne legyen többé pusztító aszály. Lehet ilyet szerkeszteni? — Nálunk nem — mondja a morcos ember—, aki szerint mi nem tudunk élni a gazdaságunkkal. — Ezt nem értem. Mi az, hogy nálunk nem? — Pedig egyszerű, az előítéletek miatt. — Előítéletek? — Kérem. Nálunk még mindig azt hiszik, hogy a vízgazdálkodási beruházás az csak mezőgazdasági beruházás. Ez előítélet. Pedig minden iparfejlesztési álmunknak is ugyanolyan feltétele a víz! A biztos, állandó víz! — Nem túlzás ez? — Bár túlzás volna... — Nincs kifizetőbb beruházás, mint a korszerű mezőgazdasági beruházás és nem volna kifizetőbb beruházás, mint ennek a szivacsnak a megépítése. Százötven év helyett, mondjuk, tizenöt év alatt. Na jó, játsszunk! Mibe kerülne? — Egy esztendő teljes nemzeti jövedelmébe. — De hiszen ez fantasztikus összeg. — Az, de fantasztikus volna a haszna is. Melyik az az iparág, amelynek a termelését néhány év alatt meg tudnánk többszörözni?! — A mezőgazdaságét meg tudnánk? — Mire a szivacs megépül, addigra a mezőgazdaság már vissza is fizetné. Az ipar — amelynek szintén sürgető nagy szüksége volna erre a vízre! —, az urbanizáció, az egészségügy stb. haszna teljesen ingyenes. Hitetlenül bámuljuk. — A fejemet rá! — mondja zordan, s végre elmosolyodik. Most már elhisszük. Kint, mögöttünk, a rögtönzött villanylámpasor fényében járőrök fürkészik a töltésoldalakat. Mi meg itt egy kis hagyma-, retek- és szalonnaillatú szobában átszakítjuk képzeletünk köznapi gátjait. S szépen kirajzolódik előttünk a jövő Alföldje. Csak úgy az éjszakában. Gigászi tárolók. Hajózható csatornák. Belvízlevezető árkok sűrű hálója. Csőkutak, szórófejek szivárványpermete, haragoszöld kukoricarengeteg, bíborló vörösheretenger. Tömör földgátak, karcsú betonzsilipek. Vitorlások a műtavakon, hallal duzzadó merítőhálók, víziszárnyasok fehér fellegei. És vashegyek, tejfolyók, hússal rakott konténereket hajókba emelő daruk a Tisza kikötőiben. Erdők zöldjébe épült fehér városok ... Két futballkaput láttam ma a vízből kiágaskodni, már nem fért volna a léc alá a labda, annak a helyére sportkombinát, tartánpálya, üveg ugrórúd, ötvenméteres versenyuszoda. — Hagyjátok abba, tiszta idióták vagyunk! — Nem hagyjuk abba, nem vagyunk idióták! — Figyeltétek, lent a Körösparton, egy csoport ember üldögélt pihenőben ... szerintem éppen erről beszéltek... — És szerte az országban... s nemcsak az árvizes falukban, ma éjjel is sokfelé éppen erről folyik a szó. — Igen, ez érdekes: az árvíz nem elkeseredést, vagy nemcsak elkeseredést szült — még a leginkább sújtottakban sem —, hanem harci kedvet. — Természetesen. Mert a harci kedv ott szunnyad az emberekben, csak az alkalomra vár. Most megmutatkozik, mire vagyunk képesek. S itt az új feszültség. Ha ennyi a lelkesedés, áldozatkészség, energia — akkor miért nem élünk jobban vele? — Hát éljünk! Hát markoljuk össze ezt a sok duzzadó erőt! Hát fogjunk bele igazi nagy vállalkozásba! Hát építsük meg, minden tartozékaival azt a gigantikus szivacsot Szinte csalódás ért, amikor megtudtam, hogy úgyszólván semmit sem találhatunk ki. Annak a gigászi szivacsnak a terve is készen van évek óta. Csak talán szerényebb szivacs. S a tervezett tempó nem olyan türelmetlen. Akik készítették, eleve számoltak bizonyos nehézségekkel. Valami mégis megmaradt bennem abból az éjszakából. Először is az, hogy inkább legyünk kevésbé szerények és kevésbé türelmesek. Számoljunk kevesebb ellenállással és több lelkesedéssel. Keménységgel és áldozatkészséggel is. Az emelkedő, fenyegető víz tükrében láthattuk, mennyivel többre vagyunk képesek. Mutassuk meg a terveket minden érdekeltnek. De legelőször is mutassuk be a Tiszántúl minden termelőszövetkezetében. Vitassuk meg, vegyük számba a bírálatot, az ötleteket, s az erőket, amikre eddig nem gondoltunk. Még egyszer: ez a világ leg-jobb árvízvédelme, de érjük el, hogy ne legyen többé árvíz. Megértettük, s szomszédaink is, hogy együtt kell működnünk ebben is. Szervezzünk hát olyan védelmi szolgálatot, hogy mind az öt vagy hat országban minden pillanatban tudjuk, milyen a meteorológiai helyzet, a vízállás, a gátak állapota. S ha szükséges lenne, segítsük egymást a védekezésben. De közben minden eddigi tervnél gyorsabban építsük fel a mi gigászi szikacsrendszerünket. Hiszen a fél ország víztől hódított, víztől védett földeken él, védjük meg végleg, hódítsuk meg végleg, tegyük gazdaggá. Ne kételkedjünk abban, hogy van hozzá elég erő, kitartás és lelkesedés. Veress Pál: Fejfa 1970. JÚLIUS 4. VÉGH ANTAL: Gondunk a Vízzel Tudtuk, hogy ekkora úr a Víz? Mint anyag, mint elem semmit sem változott — és mégis hányan vannak, akik néhány hét óta másképp ejtik a szót, mint eddig! Remegve, félelemmel — átkozva, káromkodva — konok gyalázkodással, és nagy kezdőbetűvel. Bajt csinált máskor is. De ekkorát? Néha nyáron itt Pesten is gondunk rám, vele — Kőbányán nem folyik a csapból —, de aztán egykét nap, egy hét, hűvösre fordul az idő — emelkedik a Duna szintje, és újra hétköznapi fogalom lesz a víz — akár a levegő, a föld vagy a szél. Most még hatalmas, gonosz istenség, háborúban vagyunk vele — le kell győzni —, de még a győzelem után is mennyi bajunk lesz a csataterek rendbetételével. Tízezrek, százezrek tanulták meg, mi a VII... a természet, az elemek közül a legnagyobb hatalom? Most az! Embereket tett próbára, erőt mért, jellemeket formált, hősöket válogatott, elmarasztalt és felmagasztalt. Emberi sorsokat terelt új mederbe, utcákat, falvak képét változtatta meg. — Álmatlan éjszakák gonosz gyötrelmévé változott a víz — a víz, amelyik van úgy, hogy hús, kellemes, szomjat oltó, simogató — és van úgy, hogy tajtékzó, sárgásszürke, gyilkos áradat. Rombol, bútordarabokat visz utcákon, kerteken át messze, ház falából kidöntött ajtókat, ablakokat hömpölyget, s vízbefulladt állati tetemeket. Ahányan vagyunk, szinte anynyiféle gondot zúdít ránk a víz. Ózdon, Tolna megyében azt mondta a téesz-elnök, hogy csak jönne már, majd két hónapja egy csepp vizet se látott a határ. És Szatmárbar. Mikor megy már el? Befészkelte magát a hajlatokba, kipusztított minden életet, fát, termést, virágot, minden szépséget, mintha felperzselődött volna nyomában a határ. És nemcsak a szántóföldi emberekre rak erőt meghaladó kegyetlen gondokat. Végigjártam könyvhéten a fél országot. Nem a könyv volt a fő téma, hanem a Víz! Annak is gond, aki éppen akkor halászta össze a ház falát derékig ellepő vízből — azt, amit nem vitt el, amit ki lehetett szedni. Gond a víz sok vidéki szállodában is, nem folyik, nem tiszta, bezzeg másutt, Párizsban, Münchenben, Genf luxushoteljeiben másképp van... ott más a víz... Mit lehet tenni? Két szálloda egy vidéki kisvárosban... Az egyikből át lehet költözni a másikba, mert ha tejes kávét rendel a vendég, úgy hozzák tejeskávéként — és nem külön a tejet és külön a kávét... A kávéfőzéshez víz kell..., sőt ahhoz is, hogy tejet adjon a tehén. De itt a víz nem jelentkezik direkt. A másik szállóban már „konkrétabb” teát rendel a vendég, és hozzák a teát — úgy teaként. És nem külön a forróvizet — és nem külön a teafüvet — csipetnyit, tasakban. Másutt — Európában — már rég..., de nálunk...? Aztán végre hozzák a vizet..., de nem elég forró ...! Lám, egyikünknek ez, másikunknak az a baja a vízzel. Apám házát Jánkmajtison háromméteres víz öntötte el. De hát a víz — szegény — nem tehet semmiről, ő a régi — mi gazdálkodunk vele. Abban, hogy nekünk gondunk van a vízzel, bűntelen! ÉLETÉS IRODALOM!