Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-03 / 14. szám - Galsai Pongrác: A bölcsek és eltartóik • színikiritka • Illyés Gyula: Bölcsek a fán. Pécsi Nemzeti Színház. Rendező: Dobai Vilmos (13. oldal) - Kroó György: Díjnyertesek • zenekritika (13. oldal) - Vadas József: Bartók a képzőművészetben • tárlat • Fészek Klub (13. oldal)
GALLAI PONGRÁC: A bölcsek és eltartóik Ilyés Gyula gyakran s némi rátartisággal emlegeti kézmíves őseit, akiktől dolgozni tanult. A művészet az ő számára nem a révület ajándéka, hanem életfenntartó és -hosszabbító tevékenység. Ezért műveiből sohasem hiányzik az okos praktikum s a szerszámkészítő mesterek találékony gondossága. Az öregkorba lépő Illyés, életének gyönyörűen teremtő szakaszában mindinkább arra törekszik, hogy a lényegről beszéljen. Egyértelműen, nyíltan, önkínzó konoksággal. De hát mi a lényeg? A szóba, mihelyt leírtuk, máris beleütközünk. Hiszen annyira szilárd jelentésű és magabiztos kifejezésnek látszik. Pedig a tartalma merőben szubjektív. Illyés is — bármilyen hatalmas méretű író — csak azt mutathatja fel lényegként, amit ő, személy szerint, világunkban a legfontosabbnak tart. E princípiumok kiválasztásával elárulva igazságteremtő erejét, de gondolkodásának megrögzöttségeit is. Illyés Gyula, a drámaíró, kézmíves elődjei módján, voltaképp hasznos szerszámokat kíván készíteni. Olyan horgas, karmos, ágbogas készségeket, amelyekkel a lényegként kipécézett igazság a legbiztosabb eredménnyel megragadható. A forma itt is mindig a jó praktikumot szolgálja. Némelyik szerszám a régi, bevált, kifényesedett nyelű eszközökhöz hasonlatos. Lásd: Illyés történelmi drámáit. Míg máskor maga kimódolta, trükkös szerkezeteket használ. Mint Bölcsek a fán című „tréfás tragédiájában”. A Bölcsek a fán — Illyés szavaival — „a munkások és parasztok legfőbb kérdéseiről szól. Hogy mi is jár fejükben, miközben a kezük jár. A szívükben, mialatt az idő eljár,falettük. .És,hogy milyen is a kapcsolatuk az irányítás végrehajtóival, meg a jövendő megábrándozóival, az úgynevezett értelmiségiekkel.” A történet az Idő és a Tér három szintjén játszódik. Sárospataki iskolanövendékek, a 15. század derekán, tanáraik, publikumuk s főként önmaguk okulására, előadnak egy ógörög témájú tragédiát, a 20. századnak szóló tanulsággal. A színpad „teraszán” az Elnök, a Tanár és a Mérnök föl-fölcsapó, néha haj tépő vitája zajlik. Eleven hősök ők, korunk ideológiai sablonmintái szerint megalkotva. Abból élnek, hogy gondolkodnak, ha nem is egészen a saját fejükkel, s abból merítenek öntudatot, hogy „értik a jövőt”, amely rendszerint meghazudtolja a róla ábrándozókat. De a Holnapról álmodozni a legkifizetődőbb és legveszélytelenebb foglalkozás. Hiszen a Holnap mindig előttünk van, megjósolt alakulása folyton prolongálható, s így a hivatásbeli jósokat ritkán éri végleges megszégyenülés. Az Elnökből minden közintézményünkben találhatunk egyet-kettőt; ő az ellenfelek között békességet hirdető, fidélis Hivatalnok, aki opportunizmusát — s mögötte egyéni sakkhúzásait — a szólamok nyájasságával leplezi. A Tanárban nem nehéz felismernünk a „népi értelmiség” karikatúráját: a jövőért aggódó, makacs hagyományőrzőt, aki olyanynyira óvja a tradíciókat, hogy egy kilyukadt itatóvályúhoz is ragaszkodni kész, s mindjobban eltávolodik környezetétől. Míg a Mérnök a technokratát jeleníti meg: a lelkes szakbarbárt, aki boldogulásunkat csak műanyag alakzatokban és sebességmértékekben tudja elképzelni. Míg lentebb, a köznépi érintkezés szintjén, a kórus mozog. Téglahordók, malterkeverők, szántó vetők, útépítők, gyári munkások. Így is mondhatnánk: a filozófusok eltartói. Akik munkájukkal lehetővé teszik, hogy „magasabb szinten” a jövőről vitatkozzanak. Miköziben odafent az elvi értekezés folyik, ők robotegyenruhába öltözötten s az illyési verssorokat ügyetlenül skandálva, nem éppen barátságos igazságokat közölnek a sorsukról. Az előtérben pedig András, a beatniknarrátor teremt kapcsolatot a közönséggel. Úgy, hogy a háromfajta térben és időben játszódó cselekményt — egy modern álbölcs módján — igyekszik „elidegeníteni” tőlünk. Illyés parabolikus játéktere néhol bevallottan hasonlít Brecht, Beckett, Ionesco, Peter Weiss formabontó színpadához. Még évődik is velük, akikről — hasznos szerkezetének ácsolása közben — a merészséget mintázta. De Illyésnél a „formabontás” valóban a játék egyetemességét kívánja szolgálni. A múltból átkiabálni a jelenbe; az ókori téma időtlenségét a középkoron át mai környezetben realizálni; bemutatni a történelm színtér forgandóságában az emberi kapcsolatok hasonlóságát; a tragikumot tréfára fordítani; és legfőképpen játszani, sorsvallató és öntépő gondolatainkkal hasznos komédiát mívelni: ez Illyés Gyula tiszta és következetes szándéka. A Bölcsek a fán egy nagy író filozófiai telítettségének komolytalaná álcázott terméke. Illyés majd fél évszázada napról napra „kiírja” magából a gondolatait. Mégis állandóan újra feltöltődik. S napi meditációs anyagát, még gondolati rögtönzéseit is tökéletesen megérlelve remekeli elő. Új darabja azonban csak alkalmi paradoxiának látszik. Illyés lényegvallató szándéka és a dráma egyetemesség-igénye ugyanis nem tud kohézióba jutni. A „szellemi triumvirátus” fölállása : az Elnök, a Tanár és a Mérnök eszmei töltése jellegzetesen illyési. Az író se tagadja, hogy alakjait, önkarikatúraszerűen, magáról mintázta. De meg is rögzülnek az író gondolatkörében — fogyatékosságaik nem tudnak „egyetemes érvénnyel” telítődni. A jelenben sem. Hát még a múltban s a jövőben! A Hivatalnok, hatalmi megalkuvásaival, időtlenül áll a helyén. De már a makacs Hagyományőrző, vagy az ingerült Technokrata? Ők ágálnának főszereplőként korunk „teraszán”? Ők képviselnék a legfontosabb ideológiai szkémákat? S ők érdemelnék meg leginkább a Kórus ostorozó rímeit? „Kit kacagtat ki Moliére a Képzelt betegben? — kérdi Illyés. — Saját magát. Az Embergyűlölőben? Ugyancsak. Állítólag még a Dandin Györgyben is.” De Illyés mintha túlbecsülné saját „fogyatékosságait”. Amelyek így, egymással szembesítve, erények talán, nem is hibák. A tragédia és a komédia azonban — még egymást kiegészítve — sem létezhet „örökérvényű” tárgy nélkül. Ezért érezzük úgy, mintha Illyés magas filozófiai telítettségű „kabarétréfákat” sorjáztatna egymás után. Természetesen az ő gyémánt-szákrázású szellemességével, hasonlíthatatlanul leleményes költői nyelvén. A Pécsi Nemzeti Színház érdeme, hogy Illyés Gyulát „háziszerzőnek” sikerült megnyernie. Az előadást Dobai Vilmos rendezte. Az író elképzeléseihez híven, e sokrétűségben jó arányokat teremtve, de jeges tekintélytiszteletében néhol lelassítva a játékot. Az Elnököt Bánffy György formálta meg, igen mulatságos színészi „eszköztelenséggel”. A Tanárt és a Mérnököt két egyenrangúan kitűnő művész: Györy Emil és Kézdy György játszotta. Az alaposan meggondolt szereposztásban színészi kisiklások sehol sem ideadtak. Mégis jegyezzük fel elismeréssel Koltai Róbert, Tímár Éva, Bus Kati és Labancz Borbála nevét. Megszámlálhatatlanul sok költemény, rajz, festmény, szobor, érem és fénykép jelzi Bartók művészetének kisugárzását és az idővel gyarapodó erejét. Versek íródtak hozzá, portrék készültek róla már életében is, s halála óta még többen és még gyakrabban idézik meg alakját és szellemét. Herényi Róbert arcképe, Ferenczy Béni munkái csupán egyes darabjai annak a hatalmas sorozatnak, amelylyel képzőművészeink áldoznak a nagy zeneszerző emlékének, immár több mint fél évszázada. Ennek az örökségnek legújabb eredményeit reprezentálja a Fészek Klubban megnyílt emlékkiállítás, amely huszonhat élő művészünk munkáit tárja a közönség elé. Festők, szobrászok, grafikusok és egy keramikus művet vallanak az életmű ma is eleven voltáról. Az itt bemutatott együttes része csupán a Bartókkollekciónak, hiszen jobbára új és könynyen szállítható munkákból áll, mégis megérdemli, hogy tanulságain elgondolkodjunk. A modern zene sok mindenben például szolgált a modern képzőművészetnek. Nagy szerepet játszott bizonyos irányzatok kifejlődésében, poétikai elveinek tisztázásában. Kandinszkij írja: „A festészet és a zene mindinkább arra törekszik, hogy abszolút műveket, azaz teljesen objektív, önálló lényeket hozzon létre.” Számára a zene nyitott kaput a festészet új birodalmába A szabad formák és színek játéka megváltoztatta a néző és a mű viszonyát: „A szín a billentyű. A szem a kalapács. A lélek a sokhúrú zongora” A huszadik század festészetének számos áramlata hasonult a zenei ábrázolás törvényeihez, ezért a zene által felvetett kérdéseket nem kerülhette ki senki, aki a modern művészetről korszerűen akart gondolkodni. Így lett Bartók Béla zenéje még annak is életre szóló útravaló, aki más úton járt. Kassák Lajos magáévá tette a modern művészet majd minden fontos eredményét, a népművészetnek mégsem tulajdonított különösebb jelentőséget. Bartók nagysága és művészete előtt azonban ő is megemelte a zászlaját, verset írt hozzá, kottákat közölt lapjában. Bár költészetében nem hagyott nyomot a népi kultúra, a törvényt ő sem tudta megszegni. Legfeljebb feltartóztathatta mindazt, aminek előbb vagy utóbb be kellett következnie, ha máshol nem, a festészet területén. Szellemi utódai — Moholy-Nagy László, Vajda Lajos, Vasarely — mintha csak érezték volna az akaratlan mulasztást, fokozott figyelmet szenteltek a népművészetnek, amely elidegeníthetetlen elemként épül festészetükbe. Nem véletlen, hogy ezen a mostani kiállításon is éppen Kassák eszméinek örökösei — Bálint Endre, Bolmányi Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Illés Árpád — mutatják föl a legtöbbet Bartók művészetének legsajátosabb elemeiből nem kevés népművészeti jellegzetességet tartalmazó festészetükkel. „Ha magyar műzenénk eddig nem is volt, igenis volt és van is értékes, speciális népzenénk. Ezt azonban a nemzeti specialitásokért nagy hangon lelkesedő honfitársaink sem nem ismerik, sem nem kutatják, sem nem szeretik” — írta Bartók Béla 1911-ben. Hasonlókat írhatott volna valamely kortárs festő a magyar képzőművészetről is, hiszen a magyar nemzeti festészet úgyszintén hamis és epigon művészet volt. Szinyei méltatlanul kitagadott festészete, Csontváry magányos zsenije sem változtat a helyzeten. A magyar népművészet nem kapott helyet a képzőművészetben, s azóta is csak némely alkotó munkásságát termékenyítette meg. E téren az elmúlt hatvan esztendőben vajmi kevés történt. Ma már sokan szeretik a népművészetet. De még mindig kevesen kutatják és még kevesebben ismerik, különösen a festők és szobrászok körében. A legjobbak is tapogatóznak. Hiányzik a tudományos rendszerező, a feldolgozó és az ismereteket közlő munka, amit zenészeink már elvégeztek, s ami alapja lett művészetünk megújhodásának. Bizonyság e Bartók-emlékkiállítás eléggé esetlegesen összeállt, de valamiképpen mégis jellemző anyaga. R. Gyarmathy Gábor szimbolista víziói, Zala Tibor reális és naiv stílusban készült elemekből alkotott montázsai, Jurida Károly esztétikus „hímzései” érdekes próbálkozások, de még távolról sem megnyugtató eredmények. Orosz János szép arcképet fest Bartókról, de a népi világgal ő is csak ismerkedik; a kép keretét faragja, festi, nem éppen szerencsés módon. A szobrászok hátrébb vannak. Kivétel persze itt is akad. Csíkszentmihályi Róbertnek különleges érzéke van a népi hang megszólaltatásához. Bartók arcképét azonban ő is másképpen alakítja, mint amikor ornamentikát mintáz. Hiába, a népi plasztika úgyszólván semmi hatással nem volt szobrászatunkra. Schaár Erzsébet és Borsos Miklós Bartók-portréi maradandó alkotások, a kiállításnak is legszebb darabjai, bár nincs közük a népi világhoz. Mégis felvetődik a kérdés: miért nem él gyakrabban és hatékonyabban képzőművészetünk azzal a kinccsel, amelyből Petőfi és Arany, Bartók és Kodály, Illyés, Juhász Ferenc, Nagy László művészete táplálkozik? Vadas József Bartók a képzőművészetben MŰVÉSZET Színház KROÓ GYÖRGY: Zene Díjnyertesek Bartók Béla tiszteletére, halálának negyedszázados, születésének 90. évfordulója alkalmából a Magyar Zeneművészek Szövetsége és a Magyar Zenei Tanács nemzetközi pályázatot hirdetett meg negyven évnél nem idősebb zeneszerzők részére, vonósnégyes komponálására. Öttagú nemzetközi zsűri választotta ki a beérkezett 68 pályamű közül a legjobbakat. Igen magas mércét állítottak fel — Bartók emlékét kívánták ezzel megtisztelni —, így esett, hogy az első díjat nem adták ki. A II. és III. helyre érdemesített díjnyertes műveket szombaton este, a Zeneakadémián mutatta be alapos és eredményes munka nyomán a Kodály vonósnégyes. A két mű az eredményhirdető listán szorosan egymás mellett áll ugyan, de a köztük levő távolság érdemben rendkívül nagy. Szinte össze sem mérhetők. A 31 esztendős, spanyol születésű, hosszabb idő óta Rómában letelepedett és jelenleg a klarinét többszólamú játéklehetőségei iránt érdeklődő Jesús Villa Rojo Tiempos, azaz Idák című vonósnégyese tipikus papírkompozíció. Kottaképe kellemes, rendezett látványt nyújt; időegységek, hangmagasságok, hangerősségre és játékmódra vonatkozó jelzések tervrajzát. A kép azonban nem tár fel előttünk valóságos zenei folyamatot. Ennek a partitúrának nincsenek karakterei, nincs követhető tempója, nincs a fül számára érvényes logikája, nincs benne semmi, ami éppen vonósnégyesre predesztinálná, teljesen absztrakt. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy fantáziának nyomát sem találtam benne, és a szerző tehetségéről sem igen tudnék, bizonyos konstruktív hajlamtól eltekintve, semmi biztatót mondani. Teljesen steril, minden szándék és érzelem nélküli „mű” a Tiempos, amely bizonyára csak a sors iróniájából lett egy Bartók zeneszerzői verseny harmadik helyezettje. A második helyet kiérdemelt mű érett, fantáziadús zeneszerző nagyszerű munkája. Hallatán egy kissé túlzottnak érezzük a bíráló bizottság óvatosságát: kiváló kollégájuknak, Durkó Zsoltnak kijárt volna az első díj. Durkó Zsolt nagyjából máig érvényes technikáját és stílusát a hatvanas évek elején, Rómában vonósnégyesre írott etűdökön kísérletezte és csiszolta ki. E tanulmányok közül választotta ki azt a 11-et, amely műveinek sorában első vonósnégyes-opuszát jelenti. Már a Hegedűverseny, a Klarinétrapszódia és a Magyar díszítőelemek című, világszerte feltűnést keltett művei után fogalmazta a négy vonóshangszterre második művét 1966-ban. Igényességére vall, hogy ezt a darabját nevezte I. vonósnégyesnek. Ebben a kompozícióban a ritmus- és a súlyviszonyok szilárd konstrukciójára támaszkodva egy szabad, egytételes szonátaforma keretei között élte életét — a szerző szavai szerint — a mű „statikus, vegetáló és kiviruló” zenei anyaga. Az 1969- ben elkezdett, most bemutatott II. Vonósnégyes is egytételes darab, amelyben Durkó saját hagyományához híven, talán inkább csak az előadók számára, összesen 13 kisebb szakaszt, egymásba szorosabban vagy lazábban átmenő formaegységet különböztet meg. Ezeket, a primer gesztust hangsúlyozva Psicogramma-nak, az időben kiteljesedő folyamatokra utalva Organismo-nak, vagy a variáló ösztön megnyilatkozására hivatkozva Double-nak nevezi. Kicsit bonyolult és szavakkal nehezen magyarázható jelzésrendszer ez; talán egyszer maga a szerző is fölöslegessé vált mankóként eldobja majd. A lényeg azonban, hogy ízig-vérig zenei fantáziát, inspirált muzsikát takar. Egyúttal egy új stílus csíráit is megmutatja, egy stílusét, amelyben a hangközök fokozott jelentőséget nyernek, szüntelenül harmóniai értelmük is támad, és így a korábbi Durkókompozícióknál teljesebben, mind mélységében, mind szélességében áthatják a zenét. A nagy formát folyton új, elhasználatlan hangközök frissítik fel és rövidebb lélegzetű előkészítő szakaszok után a mű egy összefoglaló, de tovább is lendítő, nagyszabású zenei képben (II. Organismo) ér első magaslatára. Ezt követi egy négyszólamú „lassú tétel”, majd a kompozíció csúcspontja (III. Double) után előlegezések és visszautasítások, új anyagok és változatok művészi labirintusában végül is egy csodálatosan búcsúzó, epilógusszerű újabb lassú szakaszban éri el célját ez a Urával átitatott, itt-ott kiáltó indulatoktól sem mentes, de inkább nosztalgikus hangulatot árasztó, szép zene. Kicsengésében van valami Bartók 1939-es hangjából is. Durkó nem mond le a hangnem irányító szerepéről sem, és mindvégig ihlete által vezetteti magát. A mai magyar zenében, de az egész nemzetközi termésben is, és egyre inkább, a szintézis, a harmónia, a benső egyensúly művészének bizonyul. A kompozíció kitűnően szól a négy vonóshangszeren, költői kvalitásai, írásmódjának anyagszerűsége révén könnyedén jutnak érvényre. A nemzetközi és szakmai közönségnek is nagyon tetszette szerzőjét hosszú perceken át ismételten és hálásan szólította dobogóra. 1971. ÁPRILS 3. —" IRODALOM»