Élet és Irodalom, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-12 / 24. szám - Almási Miklós: Egy magatartás testámentuma • Búcsú Lukács Györgytől (4. oldal) - Koroknai Zsuzsa: A példa • Búcsú Lukács Györgytől (4. oldal) - Simon István: A bölcsesség varázsa • Búcsú Lukács Györgytől (4. oldal)

BÚCSÚ LUKÁCS GYÖRGYTŐL ALMÁSI MIKLÓS: Egy magatartás testamentuma Felemelt mutatóujjának még friss emléke megállítja írógépem: mérhetetlenül utálta a szavak pompáját, a megemlékezést, a tósztot, az ünneplés üresjáratát. Nem szerénységből, gyakorlati meggondolásból: tudta, hogy az ünneplés elmossa a vitakérdéseket, tompítja azoknak az igazságoknak élét, melyek az ünnep előtt hangzottak el. A pompa megbékít, s ő Marxtól azt tanulta, hogy ez felesleges luxus. Legjobb esetben alkalom: valami meghökkentőt elmondani. Így a halotti tor sem lehet más: ha élete egy magatartás példája, megörökítési kísérlete volt — túl az életmű gondolati építményén —, akitor ez az életvitel most is kötelez: emlékezzünk csak, milyen szarkazmussal küzdött egész életében az általa „szoborba merevítésnek” nevezett veszély ellen, az ellen a szellemi jelentőséggel egyenes arányban növekvő csábítás ellen, mely legszívesebben múltidejű idézeteket várt volna el tőle, így talán nem hat blaszfémiának, ha most félretolom a művek halmazaiét, az Esztétikát is, az Ontológiát, a tankönyvvé vált klasszikus tanulmányokat is mind, és erről a teoretikus debattőr magatartásról, pontosabban a magatartásért vívott harcáról emlékezem. Ő maga ugyanis állandóan erre emlékeztetett Először egy régi vitában, talán 49-ben, vagy az ötvenes évek elején mondta el a maga számára azt a programot jelentő tréfás hasonlatot, mely szerint sem magának, sem a szocialista kultúrának nem tudja megengedni azt a fényűzést, hogy a „világhírű tudós” címével egyidejűleg valami őslénynek kijáró, ritka látványosság státuszát fogadja el, akiben szabad ugyan gyönyörködni, de aki nem mondhatja el kíméletlen, vagy éppen „nem aktuális” véleményét kortársainak. Akkor kevesen vették észre, hogy amit Lukács szinte fekete humorral fogalmazott, az nem sértődött megjegyzés volt, hanem a kommunista ideológus „munkakörének” programja és lehetséges munkaköri betegsége egyszerre. S attól kezdve ezt a programot igyekezett megvalósítani és életével, példájával ez ellen a munkaköri betegség ellen próbált hatóanyagot felhalmozni. S ez a magatartás az egyik legfontosabb hagyatéka: kötelezvény az utókorra. Ehhez, gondolom, nem kell hozzátennem, hogy az általa kiépített gondolkodói életvitel cseppet sem volt kényelmes: akár a hazai fejlődésről, akár a nemzetközi politika gondjairól, akár a nemzetközi munkásmozgalom stratégiai problémáiról írt, vitázott, mindig zivatart jelzett a meteorológia ... Harca a „szoborrá vállás” ellen azt jelentette, hogy kereste és vállalta a kellemetlen igazságok kimondásának lehetőségét, sőt ezt tartotta a marxista teoretikus fő feladatának, mert úgy vélte, hogy az igazi tudományos igazságok mindig kellemetlenek, kimondásuk és végigharcolásuk nélkül viszont csak állóvíz keletkezhetik. Az ügynek, fejlődésünknek volt szüksége arra, hogy ne hagyja magát „híres tudóssá” válni, hogy újra meg újra olyan gondolatokkal jelentkezzék, melyek nemcsak vitákat provokálnak, hanem olykor évtizedekre meghatározzák az ideológiai és társadalmi fejlődést. A kellemetlen igazság Lukácsnál nem napi politikai feladat volt: egész teoretikus tevékenységét, annak minden „emeletét” átfogta és behálózta. A dogmatizmus elméleti állásai ellen a dialektika értékeinek felmutatásával és védelmezésével támad (Az ifjú Hegel), a sematizmus első frontális jelentkezéseit a klasszikus kultúra értékeinek védelmével kérdőjelezi meg (bár ezt a gesztust ma már illik lebecsülni, akkor ez nem csak literátori vita volt), a divatos szellemi áramlatok térhódításának idején egy Marx-reneszánsz elindításával, látszólagos konzervativizmusával küzd. De ugyanez a szenvedély vezette akkor is, mikor az új gazdasági mechanizmus távlati gondjairól, a Kína-problémáról, vagy a szocialista demokratizmus történelmi specialitásáról, a polgári-parlamenti modelltől való eltéréséről nyilatkozott. A „partizánköltőről” írott sorai húszéves vitát váltottak ki, és ő feltehetően már megírásának idején tisztában volt azzal, tanulmányának közvetlen fogadtatása nem lesz valami kedvező... De azt is tudta, hogy ezeket a gondolatokat ki kell mondania. Tekintet nélkül arra, milyen napi politikai sakkhúzásokat és milyen írói előítéleteket sért vele, s milyen következmény-lavinát zúdít vele önmagára. Nem „ellenzéki” gondolkodó volt — mint sokan hiszik —, csak bűnnek tartotta volna pusztán „benne élni” a szocializmus gyakorlatában, az alakítás, befolyásolás felelőssége nélkül. Forradalmár volt, s ez a forradalmi kegyetlenség vezette akkor is, mikor teketória nélkül írta le véleményét a tévedésekről, bármilyen irányból szerkesztődtek is. Annak idején — vannak, akik ma is emlegetik — a „pesti közvélemény” teljesen elképedve fogadta Madách-cikkét, s dogmatikusnak szidták; később, mikor a békés egymás mellett élés stratégiai távlatának következményeit fejtegette, ellenkező előjeleket raktak neve elé; mikor leírta a mármár világszerte szállóigévé vált megjegyzését, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus — újra csak „öreg szektást” láttak benne, javarészt azok, akiknek tetszett Kovács és Jancsó filmjeiről adott interjúja. A jelzők persze lemállottak róla, mert lassan kiderült magatartásának specialitása, ez a Magyarországon eddig nem látott teljesítmény: alapkérdésekben a szocializmus feltétlen harcosának vallotta magát, de épp ilyen feltétlenül harcolt azért a jogáért is, hogy részt vehessen éppen kellemetlen igazságaival, programatikus gondolataival az ügy építésében. Korábban ismeretlen volt ez a magatartás, legfeljebb gesztusokban jelentkezett. Lukács volt az első, aki bebizonyította, hogy mint életvitel és magatartás is megvalósítható. A teória és ideológia nála vált először magatartási követelménnyé is: kitartani a felfedezett marxi igazság mellett, akkor is, ha éppen hosszabb időre beborul az ég, s a szocializmus gyakorlatának, múltjának és jelenének lényegét, vívmányait akkor is vállalni, ha ezért vagy azért nem ildomos, vagy népszerű. A személyes példa, a gondolkodói következetesség kölcsönözte — nem utolsósorban — Lukács hatalmas szellemi tekintélyét. Kellemetlen helyzetekben — állt fejlődésünk mellett, harcolt megújulásunkért, politikai kibontakozásunkért: nem csak hitt a hosszútávú igazságban, hanem erkölcsi ereje is volt ehhez igazítani magatartását. Persze az ő szellemi apparátusának célzórendszere elképesztő találati valószínűséggel dolgozott, nélküle, az ő vezető kezét elengedve e magatartás megvalósítása is nehezebb lesz. S bár szellemi öröksége között ez az egyik legfontosabb hagyaték, egyúttal a legnehezebben beteljesíthető testamentum. Ezért szóltam így róla itt, gyászbeszéd helyett Egyszer azt írták róla, hogy egy ilyen „dinoszaurusszal” nehéz lehet együttélni. Lukács tudta ezt, ezért, miközben magatartását építette, kereste is a partnereket: meg akarta győzni kortársait, hogy csak ezzel a gondolkodói attitűddel lehet egy új világot közösen építeni. Az ironikus újságírói sóhaj tehát csak félig volt igaz: egyedülálló jelenség volt a XX. században, ennyiben valóban dinoszaurusz volt, de végül is mint „kíméletlen,, teoretikus vívta ki helyét a szocialista fejlődésben. Azt hiszem, ez újabb beteljesítendő — a kortársaknak, és utókornak egyaránt továbbadandó — közös testamentumunk. A nagy ember, a kimagasló személyiség elvesztésének fájdalmas-tragikus pillanataiban a nagy élet, a maradandó életmű példájával biztatjuk, bátorítjuk magunkat. Lukács György élete, életműve még hosszú ideig nyújt biztatást, bátorítást és feladatot is. Utolsó évtizedeinek munkáját (köztük az Esztétikát) még nem dolgoztuk fel kellőképpen. És kéziratban van egy, még befejezetlenül is alighanem a legfontosabbak közül való Lukács-mű, a társadalmi lét ontológiájáról szóló, amely — az itt-ott szétszórtan publikált szemelvényekből, valamint az Utam Marxhoz című, nemrég kiadott életmű-válogatásban olvasható, az egész problémakört felvázoló előadásból ítélve — valószínűleg tudományos és közéleti szenzációt jelent majd. Mert — miközben a végsőkig hű a marxizmus lényegéhez és szelleméhez, egyszersmind (helyesebben: éppen ezért) forradalmi szemléleti változást ígér a társadalmi lét jelenségeinek-folyamatainak közkeelvű felfogásaihoz képest. „Mindenki tudja, hogy az utolsó évtizedekben abszolúte uralkodó volt a neopozitivizmus — régi ismeretelméleti tendenciák radikális továbbvitele —, amely elvileg elutasított minden ontológiai kérdésföltevést, mint tudománytalant. Méghozzá nemcsak a tulajdonképpeni filozófiai életben uralkodott, hanem a gyakorlat világában is. Ha valamikor komolyan elemezni fogják a jelenkor politikai, katonai és gazdasági vezetésének elméleti vezérmotívumait, meg fog mutatkozni, hogy ezeket — tudatosan vagy tudattalanul — a neopozitivizmus gondolkodási módszerei határozzák meg. Ezen alapszik a neopozitivizmus csaknem korlátlan mindenhatósága; ha egyszer a valósággal történő szembesítése nyílt válsághoz vezet, az a szó legtágabb értelmében vett nagy forradalmasodást fog előidézni a politikai-gazdasági élettől a filozófia műveléséig” — olvassuk a fentebb már említett, „Az emberi gondolkodás és cselekvés ontológiai alapzatai” című előadásban. Ennek a folyamatnak még csak a kezdetén vagyunk — jegyzi meg Lukács György. Ám nem alaptalan a feltételezés, hogy kéziratban levő műve már a „filozófia művelésében” várható forradalmasodás egyik fegyverténye — vagy talán: megindítója — lesz. Szokatlan, s önmagában is tiszteletet ébresztő dolog, hogy valaki — lett légyen bármily nagy tudós —, életének nyolcadik-kilencedik évtizedében minőségileg órát mondó művekkel lepje meg a világot. A hajlott kor — úgy tudjuk —, legjobb esetben az összegezések kora. Lukács György öregkori művei azonban csakis dialektikus értelemben tekinthetők szintézisnek: a roppant tudományos tapasztalatok összefoglalása nyomán új, magasabbrendű minőség született Ez jellemezte már az Esztétikát, ez jellemzi (minden jel erre vall) az Ontológiát, s bizonyára ez jellemezte volna a tervezett, de immár soha meg nem írandó Etikát is. * Mi volt a magyarázata ennek a szinte hihetetlen szellemi frisseségnek? Bizonyos, hogy alkati, a természettől kapott testi-szellemi adottságok is. De még valami más is, több is ... „Minden pillanat a reagálás. Felelet az életre. Ez távolítja el tőle a halál árnyékát. Minden porcikájával működik, mégpedig belülről kifelé; igen, ez a »titka«. Hinni pedig abban hisz, hogy a szocializmus fölépíthető, megmenthető. Jól érzi magát, érzi a fejlődést. Holott semmiféle egyéni jövőben nem hisz. A célzásra, hogy máris szoborként áll a nagy filozófusok közt, legyint, anekdotát mond, majd végső például — Maeterlincket említi. Tizennyolc éves korában micsoda halhatatlan alkotónak képzelte ő Maeterlincket, s ki beszél ma róla? S ki fog beszélni legnagyobbjainkról is ezer év múlva? — És így is jó dolgozni? — Csak így jó.” Az idézet, a részlet a Kháron ladikjánból való, ahol Illyés Gyula egy rövidke fejezetben remek Lukács-portrét rajzol, gondolom, önmagának s minekünk is biztatásul az öregedés, az elmúlás rémeivel szemben. Az írói jellemzés: telitalálat. Előttünk áll egy boldog ember portréja. Aki személyes sorsaként élte át a XX. századi világtörténelem, s a szocializmus megannyi válságát. Aki eszméinek, ideáljainak jónéhányszor kritikai felülvizsgálatára kényszerült. Aki mindezekből a pokolbugyrokból épen, sőt újra meg újra megerősödve került ki, mert hű maradt önmagához, hű maradt vállalt feladatához: a kommunista, a marxista tudós hivatásához. (Folytatás az 5. oldalon) KOROKNAI ZSUZSA: A példa A BÖLCSESSÉG VARÁZSA Tanítványa nem voltam, nem is lehettem, csak óráit hallgattam az egyetemen a negyvenes évek végén. Halála híre mégis olyan szomorúsággal töltött el, mint akit személyes veszteség ért. Mert ezt érezheti a nagyobb közösség is. A kivételes szellemet mindig érezzük, de jelenvalósága valahogy megfoghatóbb és biztonságosabb de az alkotó, azaz a szellem hordozója testi mivoltában is köztünk van még. A fény mintha így mutatná meg igazán a forrását, ahová a sugarakat az eredetükig szemünkkel is követhetjük, nemcsak a képzeletünkkel és emlékezetünkkel. Lukács György halála ezt az eddig bármikor végezhető szemmozdulatunkat teszi ezután lehetetlenné, ki-ki, ha becsülte és szerette őt, ezért a máris érezhető hiányért lehetett először szomorú. És nagyon sokat tiszteltük, becsültük, szerettük őt. Az őszinte tisztelet ad jogot, hogy végső tisztelgésül írjak róla. Hiszem, talán nem is csak a magam nevében. Nagy nemzedék képviselője volt. Nem számítva most időnkénti igen jelentős politikai, közéleti tevékenységét, az európai forradalmi, vagyis marxista közgondolkodásban végzett munkája magában is gigászi. S hogy utolsó élő képviselője volt még alig egy hete is a maga generációjának, már-már azt éreztette, hogy rég és egyenként elment nagy társai ereje lassanként mind ő belé szállt át. Még élete kilencedik évtizedében is akkora volt a vitalitása. Kapott is erőt a legnagyobbaktól, mindtől: Adytól, Móricztól és másoktól s a nagy villámlások roppant energiáját a teoretikus az eszme gondolati vezetékén társadalmi haszonra fordította. Az emberiség, a humánum, a jövőnk érdekében. Nagyon nagy kort ért meg, de aggastyánt látni benne szinte képtelenség lett volna. Nem is annyira fizikuma, inkább a friss észjárása miatt. Ahogy minden rendű és rangú dolgokra, jelenségekre reagálni tudott. A filozófus, az esztéta, a nagy gondolkozó. Nem egyszer zavarba hozta hát a hozzá fordulót, aki a világhírű tudóst tisztelve valami exkluzív témáról kért tanulmányt lapja számára. Arra ő nem is érne már rá, mondta, nyolcvankét évesen, kétkötetes munkáját szeretné befejezni még, csak arra összpontosít, ha írásra gondol. De szívesen adna interjút, mondjuk, a koegzisztencia épp aktuális kérdéseivel kapcsolatban. Aztán az új gazdaságirányítás és a kultúra némely összefüggéséről. Magnóra mondja majd és mi leírjuk aztán. Feledhetetlenek lesznek számunkra ezek a — szerencsére azóta már nyomtatásban is olvasható — beszélgetések. Ültünk, körülötte ámuldozva, ahogy folyamatosan szőtte hatalmas és izgalmasan tartalmas körmondatait, szinte a kérdést is a szánkba adva egy-egy kerek gondolati egység végszavával. A magnót én kezeltem s ezt a ténykedésemet láthatóan respektálta. Egyszercsak hirtelen megállt a mondata közepén és nevetve jegyezte meg, hogy ő már csak ezért se lehetne ma szerkesztő. Nem ért a masinákhoz. S mosolygott, majd az elejtett gondolatot tökéletes biztonsággal vette újra föl, hogy befejezze. Miért hoztam föl ezt a csekélységet? A természetességét, emberi közvetlenségét éreztem már akkor is az ilyen és hasonló megnyilvánulásaiban. Ahogy elképzelheti írásaik után a nagy régieket emberként is az utókor. Megejtett Lukács György a bennem róluk kialakult elképzelések gyöngéd, figyelmes igazolásával. Tapasztalatból ismerem jól a különböző generációk magatartását, hogy hogyan reagálnak munkáik fogadtatásánál, amikor kínos helyzetbe hozhatják érzékenységükkel a velük foglalkozót. Példát ő az ellenkezőjével mutatott: a szerénységével, a megértésével. A közéletbe és az irodalmi életbe, ahogy mondani szoktuk, akkor még — a hatvanas évek elején — nem tért vissza, de mód nyílott rá, hogy hamarosan publikáljon itthon is. A kérésre nyomban kézirattal válaszolt, olyannal, ami különösen a szívügye volt. Pár nap múlva közöltem vele, hogy az írás mégsem jelenik meg nálunk. Kínos pillanatok a tárcsázás után, de a vonal másik végén a megnyugtató hang: semmi baj, keresünk másikat, mondta. Élettapasztalata, bölcsessége lefegyverző volt. Nem érthettünk egyet minden gondolatával? Hangsúlyozta, hogy az is eredmény, ha vitát provokálhat a nagy ügy körül. Épp ezért a mentegetőzést is kedvesen elhárította s előhúzta a kiszemelt új tanulmányt. (Lessing Nathan der Weise-jéről szólt, s hamarosan meg is jelent.) S akkor ért tulajdonképpen a legnagyobb meglepetés. Alig múlt és hét, hogy a világlapok ne közölték volna, s az ember hajlamos rá, hogy a világhírt és az alkotói elégedettséget némiképp rokonítsa, egy gyékényre vonja. Beszélgetés közben céloztam is erre. Hogy tudniillik gondolatai mégis csak a legnagyobb teret kapják hatásuk kifejtésére. Meghökkentő volt, hogy épp a teret kevesellte, mert elsősorban magyarul akart nyilvánosságot. Kifejtette, hogy miért. Itthon várt volna igazán visszhangot, mert ő elsősorban magyar, mondta. Hosszan magyarázta, hogyan is érti ő ezt. Volt idő, nyomban 1945 után, amikor Európa több híres egyetemén fölkínált valamelyik jelentős katedra elfogadásával élete alkonyára hazát választhatott volna. Számára minden hátrány, illetve nehézség nélkül, hiszen köztudott, hogy gondolatait nem is magyarul, hanem az egyik világnyelven vetette papírra. Esze ágában se volt mást választani, mint Budapestet, ahol a romokon — nélkülözést vállalva — segíteni kellett azt a nagy művet befejezni, amiért addig már négy évtizedet végigharcolt Szívügyét, a demokratikus Magyarországot — melynek szimbólumát a Gellérthegyen ablakából láthatta a látogató is, ha a mesterrel rézsűt szemben ült —, vagyis nemzedéke nagy álmát kellett tevőlegesen valósággá varázsolni. Szivarfüstje mögött a két öregen is fürkésző szem ezért látott még mindig előre, nagyon előre. S arra kényszerített bennünket is, hogy ezt tegyük, hogy legyünk nyugodtan optimisták. A gyász mellett föltolul egy másik, már jóleső érzés. Az, hogy kortársa lehettem. I ÉLET Éffel 1971. JÚNIUS 12.