Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - A. J.: Az „átkozott költő” • évforduló • Kilencven éve született Somlyó Zoltán (7. oldal) - Szekrényesy JÚlia: A Francia Intézetben • interjú | Kulturális kapcsolatok (7. oldal) - Szovjet-magyar irodalmi tanácskozás • tudósítás (7. oldal) - Havas Eszter: Virágok • kép (7. oldal)
Az „átkozott költő" Kilencven évvel ezelőtt, 1882. június 22-én született Somlyó Zoltán, a Nyugat első nemzedékének költője. Már húszévesen megjelentetett egy kötetnyi verset, de a vidéki városokban újságíróskodó poéta számára csak az 1910- ben megjelent kötet, a Délban hozott sikert: Karinthy Frigyes a Nyugatban méltatta elismerőn. A költő ettől fogva Budapesten élt, s noha sosem sikerült igazán az irodalmi élet középpontjába kerülnie, barátja volt Karinthy, Kosztolányi, Füst Milán, s a forradalmak bukásáig csaknem évente megjelent egy-egy kötete. Füst Milán humorral és szeretettel írja le az aranyifjú szerepében tetszelgő vidéki költő érkezését a fővárosi íróvilágba: „Íme most megjelent köztünk a vidéki költő. Málnaszínű, mélyen kivágott mellény volt rajta, kemény ingmell s egy spárga vékonyságú nyakkendő... Azt állította, hogy jött meghódítani Pestet”. S így mutatkozott be Füst Milánnak: „Elhódítom tőled az összes szeretődet. Lefogadjuk? — mondta, és kezét nyújtotta igen kedvesen”. Somlyó Zoltán egész életén át hadilábon állt a sikerrel és a megélhetéssel; az ellenforradalom korában közrejátszott ebben a forradalmak iránti lelkesedése is; a Tanácsköztársaság idején indulóként vált közismertté egyik költeménye, s a szegényekkel vállalt eredendő sorsközösség megéneklése később is lírája egyik legjellemzőbb attitűdje maradt. Pénzgondjai gyakran arra ragadtatták, hogy a versek megformálásában föladja Nyugatoshoz illő igényességét; nemcsak az élet, hanem az irodalom dolgaiban is hiányzott belőle az arisztokratizmus. Azt azonban kivívta, hogy a köztudatban — 1911- ben megjelent kötete címe nyomán — „Az átkozott költő” epitetonománszával váljon ismertté neve; „átkozottsága” tudatát részint a bohém életformával járó, szorongó érzés táplálta, részint magányossága, a vidéki jövevény elveszettsége a főváros forgatagában — s nem utolsósorban elszántsága, mely a nincstelenek magányos anarchizmusával ösztönözte lázadozásra. Hangvétele talán közelebb áll az Új versek előtti Adyhoz, mint a Nyugat élgárdájának Ady vezérletével kibontakozó poéziséhez; mégis úttörő volt, egyike az elsőknek, akik a külvárost költészetük tárgyává tették, s a modern élet kegyetlen törvényeit szinte Szabó Lőrinc és József Attila előlegezésével ismerték föl: „Délelőtt pénzért szalad s délután pardont énekel” az ő lírai hőse; közszemlére állította a polgári hétköznapok áldozatát: a költőt, az „átkozott költőt”, s vele magát az embert. A. J 1972. JÚNIUS 24. ■■■ KULTURÁLIS KAPCSOLATOK A FRANCIA INTÉZETBEN A francia—magyar kulturális kapcsolatok több évszázadosak. A Tractatus de Amore tanúsága szerint III. Béla király csúnyaságáról és nagy lábáról beszélgettek a művészetkedvelő Marie de Champagne grófnő udvarában, amikor a király feleségül vette Marguerite de France-ot. Feltehető, hogy — éppen e királynénk jóvoltából — a középkori udvari költő, Chrétien de Troyes neve nem volt ismeretlen Esztergomban. A Sorbonne-on magyar diákok tanultak, Franciaországból trubadúrok, szerzetesek és építőmesterek jöttek hozzánk. Ezeket a régi találkozásokat később újabbak követték. Irodalmunkban és művészetünkben szinte megszakítás nélkül jelen van a francia kultúra hatása. Ma a kapcsolatok ápolásának egyik színhelye Budapesten a Szegfű utcai Francia Intézet, amelynek munkájáról André Padou kulturális tanácsossal, az intézet igazgatójával beszélgettünk. — Melyek az intézet legfontosabb feladatai? — Feladatunk a francia kultúra megismertetése Magyarországon. Az 1966-ban megkötött francia— magyar kulturális csereegyezmény kulturális, tudományos, technikai intézmények, szervezetek egész sorát érinti. A két intézet munkája — a Magyar Intézeté Párizsban és a Francia Intézeté Budapesten — ebbe az átfogó tervbe tartozik. — Nyelvtanfolyamaik a legismertebbek és a legnépszerűbbek. Milyen fokú nyelvtudást lehet elérni az intézet tanfolyamain? — Gyakorlati franciát tanítunk: a mindennapi élet nyelvét. Módszerünk közvetlen. Ez azt jelenti, hogy legtöbb oktatónk francia születésű, tehát az órákon egyetlen magyar szó sem hangzik el. Néhány éve a laboratóriumi nyelvoktatást is bevezettük. Tanfolyamaink háromévesek. Általában kevesen járják végig mind a három évet. Mindig a kezdők vannak legtöbben, összesen körülbelül kétezren tanulnak nálunk. Ezen kívül más intézményeket is segítünk a francia nyelvoktatásban. Pedagógiai szakkönyveket, nyelvkönyveket bocsátunk rendelkezésükre, magnetofonszalagokat adunk kölcsön. — Milyen egyéb kulturális munkát végez az intézet azon kívül, hogy nyelvtanfolyamokat szervez? — Előadásokat, filmvetítéseket és hangversenyeket rendezünk. A Magyarországra látogató francia írók, tudósok hozzánk is eljönnek. Így tartott előadást az intézetben Vercors és Guillevic. De van másféle műsorunk is. Magyar írók beszélnek francia írókról, majd pedig szemelvények hangzanak el az eredeti művekből franciául. Így volt vendégünk többek között Lator László, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Rába György, Somlyó György, Vas István. Ők mutatták be a közönségnek Claudel, Bonnefoy, Emmanuel, Jouve, Desnos, Eluard és mások művészetét. — Filmműsoraik miben különböznek a mozik francia filmműsoraitól? — A filmeket eredeti változatban, tehát felirat vagy szinkronizálás nélkül mutatjuk be. Mai játékfilmeket csak ritkán tűzünk műsorra. Inkább a filmtörténet klaszszikusait játsszuk, ezen kívül dokumentumfilmeket és olykor Franciaországról szóló turisztikai filmeket. — Könyvtár és folyóirattár is van az intézetben. Milyen könyveket, illetve folyóiratokat olvashatnak itt? — Tizennyolcezer kötetünk van. Elsősorban szépirodalom, kisebb mértékben irodalomtörténet. A szépirodalmat csak a reneszánsztól kezdve gyűjtjük. Figyelmünket főként a modern irodalomra összpontosítjuk. Könyvtárunkban olvashatók a Franciaországra vonatkozó történelmi, földrajzi, szociológiai művek és a Magyarországra, elsősorban a magyar történelemre vonatkozó kötetek is. Csak eredeti francia műveket tartunk, fordításokat nem. Kivételt jelentenek a magyar művek francia fordításai. És természetesen mindent gyűjtünk, ami Magyarországon Franciaországról megjelenik. Az intézet könyvtára nem általános könyvtár, de szakkönyvtárnak sem mondható. Gyűjteményünkben nincsenek tudományos és technikai könyvek. Tehát tudományos kutatásra ez a gyűjtemény nem alkalmas. Könyvtárunkat — amely olvasó és kölcsönző könyvtár — a művelt nagyközönségnek szánjuk. Azoknak, akik francia irodalmat akarnak olvasni, vagy akik Franciaországot óhajtják megismerni. Egyik fő törekvésünk, hogy ezekben a témakörökben beszerezzük az újdonságokat. Minden héten figyeljük a frissen megjelent szépirodalmi és ismeretterjesztő műveket, s ha találunk valami érdekeset, azonnal megrendeljük. Folyóirattárunkban természetesen kizárólag kulturális érdekű folyóiratokat tartunk. A folyóirattár nem tájékoztatási központ. A franciául olvasó közönség kulturális érdeklődését kívánja kielégíteni. — Hangversenyeim is ezt a célt szolgál,ják. Van-e az intézet zenei életében olyan sajátosság, amely a francia és a magyar kultúra kapcsolatára utal? — Zenei életükben fontos helyet foglal el az intézet kórusa. Tagjai magyarok, főként diákok. A kórus évente kétszer ad koncertet magyar és francia szerzők műveiből. Legutóbbi hangversenyüket múlt év decemberében tartották. Műsorukat Kodály Zoltán műveiből állították össze. Szentvényesy Júlia Június 20-án és 21-én szovjet és magyar prózaírók és kritikusok kétnapos tanácskozásra ültek öszsze az írószövetségben. A tanácskozás témája: a nép ábrázolása a szovjet és magyar prózában. Az alkotói találkozóra érkezett szovjet vendégek: Alekszandr Ovcsarenko kritikus, irodalomtörténész, Igor Bondarenko, a Don című folyóirat felelős szerkesztője, Maris Caklais lett költő, Gunars Cirulis lett prózaíró, Ivan Szalimon műfordító, a Szovjet Írószövetség Külügyi Osztályának magyar referense, Georgij Szemjonov prózaíró és Arvo Válton észt költő és novellista. Cseres Tibor megnyitó szavai után Dobozy Imre, a Magyar Írók Szövetségének főtitkára tartott bevezetőt. A téma — mondotta — nem könnyű. A nép sokarcú és bonyolult hőssé vált, nem lehet többé egysíkúan ábrázolni. Napjaink irodalma, témaválasztását tekintve, mintha egy kicsit az intellektuálisan „érdekes” hősök irányába tolódott volna el. Márpedig — idézte Illyés Gyulát — az irodalomból meg kell tudnunk, mi történik az országban. A vitaindító előadást magyar részről Czine Mihály irodalomtörténész tartotta. Előadását történelmi áttekintéssel kezdte. Országunkban — mondta —, ahol a népből kellett nemzetet teremteni, régóta nagy becsülete van az irodalomban a népnek. Petőfi ismerte fel, hogy ha a nép a költészetben uralkodó lesz, azzá válik a politikában is. Mindenek előtt fel kellett fedezni a népet. Másodszor: a nemzeti élet szenvedő és cselekvő részeként ábrázolni. Ezt az utat járta végig következetesen Móricz, Ady, Bartók, nagy művekkel jelezve: a nép elég érett, hogy a maga ura legyen. Utánuk Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Pál, a maguk sorsán keresztül, belülről rajzolták meg paraszt-portréikat. Kassák Lajos és József Attila pedig minden emberi mű értelmét mutatta fel a munkásság világában. Ezek voltak az előzményei és mintái a felszabadulás utáni népábrázolásnak. A feladat bonyolultabbá is vált: az elnyomott osztályok a nemzet vezető osztályaivá lettek. Az új eredmények nehezebben, több kitérővel születtek, a jószándékot néha rossz irányba terelték a kritikai és irodalompolitikai elképzelések. Akkoriban próbáltak az írók a szociográfia műfajában adni hírt a jelenről. Csák Gyula, Csoóri Sándor, Fejes Endre, Sánta Ferenc szociográfiai írásai azt mutatják, hogy a naturalista ábrázolásból fel lehet törni az egyetemes érvényű mondanivalóig. Ezt bizonyítandó, Czine a lírából vett példát: Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Váci Mihály és a Kilencek a szülőföld szűkebb világához kapcsolják a tágabb világot és a népi eszményt. A csehszlovákiai Dobos László és a romániai Sütő András is ezeket a törekvéseket valósítja meg. Ezután Alekszandr Ovcsarenko tartotta meg előadását. Az orosz klasszikusok örökségének mércéjét vetette össze József Attiláéval, aki „a mindenséggel” mérte magát. A nagy orosz írók szintén az embert állították a világegyetem középpontjába. Ezt a mércét örökölte a szovjet irodalom. Gorkij — folytatta az előadó — azzal lepte meg a világot, hogy elesett emberei ugyanolyan problémákkal küzdöttek, mint például Tolsztoj nemesi hősei. Solohov egyszerű kozák parasztasszonya, Akszinya, éppolyan bonyolult érzésvilágú, mint Anna Karenina. A jelenkor legjobb írói ezeket a hagyományokat folytatják. A népábrázolás új tendenciája, hogy az írók a lelki és intellektuális folyamatokat elébe helyezik a cselekmény érdekességének. Egyetlen kor sem szolgált olyan Shakespeare tollára való drámai helyzetekkel, mint a XX. század. Sajnálattal kell megállapítani, hogy ezeket a lehetőségeket nem aknázták ki eléggé a kortárs írók. örvendetes jelenség azonbankísérletező kedv, új műfajok, nyelvi eszközök alkalmazása. Ezek teremtik majd meg az igazán újszerű emberábrázolást. Makai Imre hozzászólásában a szovjet és a magyar irodalom kérdéseit kötötte össze műfordítói műhelytémájával: a népi nyelv, az archaikus nyelv és az utca nyelve fordításának kényes feladatát és többféle megoldását elemezte. A tanácskozás másnapján további hozzászólások összegezték, illetve egészítették ki az előadók szavait. Fekete Gyula megnyitója után Molnár Géza sorakoztatta fel Kassák mellé például Nagy Lajost, Kosztolányi Édes Annáját. Gunars Cirulis a lett könyvkiadás példányszámairól beszélt. Utána Barabás Tibor szólt a vitához nemzedéke nevében. Szenvedélyes kiegészítő szavai Nagy Lajos, Tersánszky, Barta Lajos, Gábor Andor, Lukács György, Radnóti, Illés Béla, Gergely Sándor, Gelléri Andor Endre és Pap Károly nevét hiányolták Czine Mihály felsorolásából, osztályszempontú elfogultsággal vádolva az előadót. Igor Bondarenko a Don-menti irodalom új útjáról beszélt, majd Major Ottó bírálta élesen Czine Mihályt, hiányos felsorolását paraszti szektásságnak nevezve. Arvo Valton észt költő és novellista népe kultúrájának múltjáról vázolt érdekes képet, s a folklór modern vonásaival illusztrálta. Kiss Ferenc irodalomtörténész a túlságosan általánossá vált témát visszaterelte az eredetihez, a népábrázoláshoz, amelyről megállapította, hogy önmagában még nem érték, nem világnézeti kategória, hanem jelleg kérdése, és aki a listából kimaradt, még lehet nagy író. Georgij Szemjonov a hagyományos népábrázolás próbára tevő eszközeiről beszélt. Alekszandr Ovcsarenko, összegező hozzászólásában, a vita hasznosságáról ejtett szót és kifejtette, hogy a vita oka: a nép nem könnyen meghatározható, egyre változó fogalma. Czine Mihály válaszolt végül vitatársainak, akik a tanácskozás céljától és értelmétől független jelenségeket hiányoltak. A vita — mondta — túlságosan eltért az ereedeti témától, ezért kerülhetett olyan sok név a hiánylistára. Cseres Tibor, a vitát összegezve megállapította, hogy a téma öszszetett volt, ehhez képest derekas munkát végzett a tanácskozás, amely mindenképpen az ismeretgazdagodás jelentős eseménye. Szovjet—magyar irodalmi tanácskozás TÁJÉKOZÓDÁS