Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-29 / 5. szám - Gergely Ágnes: Petőfi: 300 ezer példány • interjú | Tájékozódás • Beszélgetés Kun Ágnessel (7. oldal) - Bátki Mihály: A „Forrás” szerkesztőségében • interjú | A szellemi élet műhelyei (7. oldal) - Koltai Edit: rajza • kép (7. oldal)
1972. JANUÁR 29. TÁJÉKOZÓDÁS PETŐFI: 300 EZER PÉLDÁNY Beszélgetés Kun Ágnessal A Petőfi-év első nemzetközi eseménye a költő verseinek új kiadása Moszkvában. Erről a könyvről kérdezem Kun Ágnest. — Petőfi Sándor: Válogatott versek. 300 ezer példány. Nem tudok nagy országok példányszámában gondolkodni. Mennyi ott a 300 ezer? — Nagyon sok. És mégsem elég. Nemcsak azért, mert a szovjet versrajongás közismert. Azért is, mert ez a Petőfi-válogatás „A világirodalom könyvtára” című sorozat új darabjaként jelent meg. A rendkívül rangos sorozat minden kötetét 300 ezer példányban adják ki — csak előfizetőknek. Tehát a könyv a megjelenés pilanatában elfogy. — Mielőtt a sorozatról érdeklődöm, kérem, tekintse át röviden a szovjet Petőfi-kiadások történetét. — Húsz kiadásról tudok, de nekem sincs meg mindegyik kötet. Az első Petőfi-válogatás 1946-ban jelent meg, százezer példányban, Hidas Antal bevezetőjével. A későbbi kiadások nagy részéhez is ő írta a bevezetőt. Ezt a füzetes kiadványt egyre bővebb válogatások követték, 1948-ban mindjárt kettő — egyikük szatirikus versgyűjtemény, 1949-ben pedig egy 75 ezres tömegkiadás s egy kisebb kötet gyermek-olvasóknak. Ugyanebben az évben jelent meg Hidas Petőfi-monográfiája, amelynek kibővített változata négy újabb kiadást ért meg. Az 1952-es, csaknem teljes Petőfi-válogatás már a költő prózai műveit is tartalmazza, egyebek közt a híres Úti leveleket és Petőfi levelezését költőtársaival; ezeket én magam fordítottam. Nagyobb válogatás jelent meg 1955-ben; az 1958-asnak pedig az az érdekessége, hogy 4 " vérbékíSi KiMi 'Béla • ~ 1996- ban írt ‘tabhlAianya"^«éti be.”1 ' A korábbi kiadások közül kedves emlékem Paszternák 1950-ben megjelent János vitéz fordítása és az 1949-es magyar nyelvű Petőfiválogatás, amelyet Kiijevben, kárpát-ukrajnai magyar olvasóknak adtak ki, ötezer példányban. Itt van két kecses formájú könyv: az 1952-es örmény és az 1957-es grúz kiadás. Ukranra Pervomajszkij fordította Petőfit 1959-ben; a harmadik ukrán nyelvű válogatás mostanában készül. A Corvina szép, háromkötetes orosz nyelvű Petőfije 1964-ben kétszer is megjelent. Ezt követte az 1969-es gyönyörű moszkvai díszkiadás. S végül a mostani, a 300 ezres sorozatkötet, Pándi Pál bevezetőjével. — Akkor hát térjünk vissza „A világirodalom könyvtára” sorozatra. Kikkel egy sorban, milyen nevek közt jelenik meg Petőfi neve? — Csak néhányat mondok. Heine, Béranger, Byron, Longfellow, Hugo, Tolsztoj, Ibsen, Dosztojevszkij, Mickiewicz, Jan Neruda, Eminescu, Vazov, Whitman, Flaubert, Balzac, Csehov, Hardy. — A szovjet Petőfi-kötetek belső címoldalán ez olvasható: válogatta és szerkesztette Kun Ágnes. Mit jelent a szerkesztési munka — közelebbről? — Többet, mint egyszerű nyers- fordítást-lektorálást. Moszikvában a legjobb orosz költőkkel dolgoztam együtt, és az elkészült Petőfi-fordítások igazi orosz versekké lettek. De a munka nem volt könnyű. Minden költő másképpen dolgozott, s nekem alkalmazkodnom kellett a fordítói módszerükhöz. — Például? — Paszternáknak például le kellett írnom az eredeti magyar szöveget is cirill betűkkel, ritmikai- 3S hangsúlyjelekkel. Martinon a magyar vers ritmusára 4—8 sor vakszöveget — úgynevezett „balvanká”-t — rögtönzött oroszul, hogy a fordításban vezesse a dallamképlet hasonlósága. Pervomajszkijnak gondot okozott a magyar alexandrinus, amelyet nehéz az ukrán nyelv ritmusára alkalmazni. Tehát a magyar ritmust vagy az ukrán lírai hagyományhoz kell igazítani, vagy annak ellenére meghonosítani. Pervomajszkijnak ez az utóbbi sikerült. — Viták is voltak? — Voltak. Paszternakkal dolgozni valóságos dráma volt. Az elkészült fordítás kéziratán leveleztünk. Érzékeny volt, vigyázni kellett a hiúságára. Megjegyzéseimet így kezdtem: „Drága Borisz Leonyidovics! Csodálatos a fordítása ! De arra kérem...” — és itt jött a bírálat. Paszternák ingerülten válaszolt, telefonárt, vitatkozott. Petőfi „nem hagyta magát”. De Paszternák nagy költő volt. Zseniálisan tévedett és zseniálisan korrigált. S a dráma végei elkészültek a remekbe sikerült Petőfifordítások. Nagyszerű együttműködés volt. — Mikor volt ez? — 1947 és 1951 között. Paszternák rokonának érezte Petőfit. Válogatott fordításkötetének, amely egyebek közt híres Shakespeare-, Goethe- és Rilke-fordításait is tartalmazza, egy Petőfi-vers a címadója: A csillagos ég. —MS a többiek? — Martinoval nem volt dráma. Ő fordította le Petőfi verseinek több mint a felét. Előbb mindig nyers változatot készített, azután csiszolta. Többnyire három-négy variánst hozott magával, abból kerekítette ki a legjobbat, a véglegeset. Tyihonov nagy szeretettel foglalkozott Petőfivel. Marsak főként szatirikus verseket fordított. Szépen dolgozott Csukovszkij, Iszakovszkij és Vilhelm Levik, aki maga nem költő, de sok ország költészetének tudós fordítója. Mindnyájukra szívesen gondolok: közös, izgalmas műhelymunka volt. — Vannak-e további tervei a Petőfi-fordításokkal kapcsolatiban? — Vágyam: a teljes orosz Petőfi. A munkába Martinov s más régi kollégák mellett szeretném a fiatalabb költőket is bevonni. Egyébként ebben az évben még egy orosz nyelvű Petőfi-válogatás készül. Megjelenik Illyés Gyula Petőfije is, Jelena Malihina kitűnő fordításában. Ez is a Petőfi-év eseménye lesz. — Végezetül még egy kérdés. Mi itt Magyarországon annyiszor becsapjuk magunkat. Kiadnak egy magyar írót külföldön, s mindjárt azt képzeljük: világhírű. Mennyire veszi tudomásul Petőfit az orosz, az ukrán vagy a grúz olvasó? — Petőfi verseit eddig körülbelül másfél millió példányban adták ki, és mindegyik kiadás elfogyott. Költészete kötelező téma a főiskolákon. Olvassák és szeretik. Petőfi belekerült a szovjet irodalom vérkeringésébe. Gergely Ágnes A „FORRÁS" SZERKESZTŐSÉGÉBEN Kecskeméten a Forrás — kéthavonként megjelenő irodalmiművészeti-tudományos folyóirat — szerkesztőségében a lap munkájáról Varga Mihály főszerkesztővel, Hatvani Dániel, Heltai Nándor és Madarász László szerkesztőbizottsági tagokkal beszélgettünk. *— A Forrás közvetlen elődje a Kiskunság című antológia volt, amely különböző időközökben 1955- től jelent meg. Mi jellemezte ezt az antológia-korszakot? — Előkészítő időszak volt ez, ha nem is tudatosan. Nem gondoltunk közben arra, hogy egy lapot készítünk elő. A színvonal természetesen egyenetlen volt; az első évekre a dilettantizmusból, a provincializmusból való kiút keresése volt jellemző; ezen még az sem változtatott sokat, hogy ezidőtájt jelent meg Kodály Zoltánnak a Szóval: kultúr? című, érzésünk szerint igen fontos írása, amelyben a pongyola, henye fogalmazásról és gondolkodásról volt szó, vagy Németh Lászlónak Az unoka című visszaemlékezése — kiugró csúcsok voltak ezek csupán. 1962- ben Aranyhomok lett az antológia elnevezése. Lassan elkezdett javulni a színvonal. Több és jobb kéziratból válogathattunk, s ez fokozatosan lehetségessé, majd szükségessé is tette a folyóirattá alakulást. Hozzájárult ehhez az is, hogy jó néhány fiatal író telepedett le akkoriban Kecskeméten, akiknek segítségére, munkájára számíthattunk, s akikben nem is csalódtunk. — Forrás címen, rendszeresen megjelenő folyóiratként hároméves múltra tekinthetnek vissza. Milyen elképzelésekkel indították útnak a lapot, mit sikerült ezekből beváltani, módosultak-e elképzeléseik az elmúlt évek során? — Alapvető elképzeléseink nem változtak: a magyar valóság, a népi hagyomány, minden haladó hagyomány, s a határon túli magyar szellemi élet ábrázolása, művészi és tudományos igényű ismertetése, feltárása. De hogy beváltottuk-e őket? Persze, hogy nem. Hiszen akkor abba is hagyhatnánk az egészet. Ezt a munkát soha nem lehet befejezni, csak folytatni lehet. — Kik írják, kiknek írják a lapot, más szóval: milyen a munkatársi gárdájuk és az olvasóközönségük? — Kiknek írják az írók a lapot? Vajon melyik folyóirat szerkesztői tudják ezt? Gyönyörű elképzelésünk van az „ideális” olvasóról. Ilyennek látjuk: minden iránt érdeklődik, elsősorban az ország és a nép sorsa iránt, a társadalmi változások, az egyetemes emberi fejlődés iránt é s természetesen a művészetek és az irodalom iránt: olyan ember, aki nyitva tartja a szemét és nem nyugszik bele a „változtathatatlannak” hitt dolgokba. Kiket jelent ez a valóságban? Főleg fiatalokat, akik között akad mindenfajta, diák és munkás, paraszt és tisztviselő. S úgy tapasztaltuk, hogy még eldugott kis falvakban is van egykét előfizetőnk, vásárlónk, tőlük aztán elkérik a lapot mások is, vagy csak ők maguk mesélnek arról, hogy mit olvastak, s ezért talán nem túlzás azt képzelnünk, hogy a lap hatása nagyobb, mint azt a másfélezernyi előfizető és körülbelül ugyanennyi eladott példány alapján első pillanatban hinnénk. — A munkatársi gárdánkról? Hármas összetételű: akik itt születtek, vagy itt élnek, s akik ide kötődnek. Buda Ferenc, Zám Tibor, Kunszabó Ferenc, Raffai Sarolta, Hatvani Dániel, Kiss Benedek, Goór Imre, s hogy képzőművészeket is említsünk: Kátai Mihály, Berki Viola, Tóth Menyhért, Járitz Józsa. Kritikusok, irodalomtörténészek: Szalay Károly, Bognár András, Orosz László, s persze sorolhatnánk másokat is. — Mik egy vidéken megjelenő irodalmi lap sajátságos feladatai, mik a nehézségei — és éppen Kecskeméten? — Nem hisszük, hogy helyes volna ily módon általánosítani, „vidéken megjelenő” irodalmi lapról beszélni, ez már közel áll a külön „vidéki irodalom” feltételezéséhez, amelyről hadd mondjak el: véleményünk szerint nem létezik. Lehet valaki vidéki Pesten is, és lehet európai Csajágaröcsögén. A mi feladataink, a mi nehézségeink elsősorban talán abból adódnak, hogy itt évszázadokig „belepett mindent a homok”, az, hogy szinte mindent elölről kellett kezdeni. Kecskemét, környékével együtt, mindig fehér folt volt, hiába, hogy Petőfi, Katona itt született, „itt, ezen a tájon”, hogy itt élt rövidebb-hosszabb ideig Csokonai, Móra, Jókai például ebben a házban, ahol most a szerkesztőség van, a hajdani református jogakadémia épületében másolta le A zsidó fiú című drámáját, amely a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára készült. Folytatásra érdemes, vagy méginkább alkalmas irodalmi hagyományról mégsem beszélhetünk. Mert a Bánk bán óriási teljesítmény ugyan, de erre lapot építeni nem lehet. — Mire lehet hát? — Ennek a vidéknek nagyon sajátságos, nagyon egyéni és mostanában nagyon erősen fölfelé ívelő gazdaságtörténete van. Ez, és az a hatalmas űr, amelyről az előbb beszéltünk, együttesen olyan tényező, amelyre igenis lehet és kell építeni. Olyan szellemi „műhely” megteremtését teszi lehetővé, melyben egyaránt helyet talál magának közgazdász, régész, író, csillagász és mezőgazdasági szakember. Alcíme szerint a Forrás „Irodalmi, művészeti, tudományos folyóirat”. Mi iránt érdeklődnek elsősorban? — Az élet iránt érdeklődünk. Lehet, hogy a lapban kevés a hagyományos értelemben vett széppróza — ebből születik különben a legkevesebb jó írás —, de mi szépirodalomnak, szépprózának tartjuk a szociográfiát, a csillagászatot is, ha úgy írják meg. Példa lehet az utóbbira Schalk Gyula nemrég megjelent csillagászati cikke, az előbbire Kunszabó Ferenc, Zám Tibor több szociográfikus írása. Igazi irodalom volt Bognár Andrásnak a Bibliáról és az űrkutatásról szóló tanulmánya, pedig jószerivel még címkét sem tudnánk rá akasztani, hogy mi is volt valójában. Úgy tetszik, korunk, a gyorsan változó valóság kedvez a szociográfiának: nincs idő a hosszas érlelésre, addigra talán már nem is egészen igaz, amit mondani akartunk. — Szociográfiát leggyakrabban Hazai tükör rovatukban közölnek. Milyen témákkal foglalkoznak a legszívesebben, előnyben részesítik-e szűkebb pátriájukat a távolabb eső vidékekkel szemben? Nem félnek-e a nem mindig hízelgő valóságot megírni közvetlen környezetükről? — „Vetettünk már szelet” jó néhány írásunkkal, s törvényszerű és természetes volt, hogy vihart arattunk; nem félünk ettől, talán még örülünk is. A leplezetlen igazság gyakran fájdalmas, még ha a jobbítás szándékával mondatik is ki. S nem azért közlünk szociográfiát, a tőlünk — földrajzilag — távolabb eső Szabolcsról, vagy a dunántúli Sárpilisről, mert onnan nem jut el ide a felháborodás hangja; egyszerűen arról van szó, hogy az általános törvényszerűségeket, a mindenütt érvényes igazságokat keressük a helyi jellegzetességeken túl. Éppen ezért foglalkozunk a gondolattal, hogy egyegy külföldről szóló szociográfiát is megjelentessünk; új dolog volna ez, úgy tudjuk, más lap még nem próbálkozott ezzel. Mi sem feltűnésvágyból tennénk, jó értelemben vett szellemi izgalmat akarunk kelteni csupán. — Milyen elvek alapján válogatják a művészeti közleményeket? — A művészeteken belül elsősorban a képzőművészettel foglalkozunk, s szinte teljesen kimarad az általunk is igen fontosnak tartott színház és zene: nincs rá alkalmas emberünk. Hogy ez menynyire személyi kérdés, jól mutatja, hogy egy időben, az országban egyedül, állandó bábrovatunk volt, mert akadt valaki, aki értett hozzá. Erőnkhöz mérten igyekszünk minél többet foglalkozni a népművészettel. Úgy érezzük. . .hogy hatása igen nagy a mai társadalom életében is, és hogy nemcsak a hivatásos művészek alkotásai útján hat. Kapcsolatot tartunk fenn tanyán, falun élő faragóművészekkel, mesemondókkal, népzenészekkel; bemutatjuk őket és alkotásaikat olvasóinknak: egy ízben tematikus számot szenteltünk nekik. — Milyen tematikus számokra készülnek? — 1972-ben egy számunk a világ különböző helyein élő magyar művészekkel és tudósokkal foglalkozik, egy a mai faluval, egy az urbanizáció kérdéseivel. A többi szám még most alakul. — A környező országokban élő magyar művészeket említették; köztudott, hogy a Forrás igen jó kapcsolatot tart fönn velük, hogy — Illyés Gyulával szólva — „az ötágú síp” hangjaira figyel. — Kezdettől fogva fontos feladatunknak tartottuk, hogy „ablakot nyissunk” a környező országok magyar irodalmi, művészeti életére. Ez a törekvésünk eredményezte a jó kapcsolatot Kolozsvár, Marosvásárhely, Újvidék, Pozsony, Ungvár, Szabadka legjobb íróival, s ez a törekvés vitt el bennünket Stószra, Zomborra, Nagyváradra. Célunk nemcsak az, hogy „megismertessük” az ottani eredményeket a hazai közönséggel: azt akarjuk, hogy ők is hassanak ránk és talán mi is rájuk, hogy eleven kapcsolat jöjjön létre, hogy egy nagy vérkeringés részei legyenek ők is és mi is. — Melyik rovatukat érzik a legsebezhetőbbnek ? — A kritikait, de úgy hisszük, ez országos gond. Felpanaszolhatnánk persze, hogy Kecskemét nem egyetemi város, s így nincs kellő utánpótlás, kritikusi bázis, de ez féligazság volna. Mert tartunk fönn kapcsolatot a szegedi és a debreceni egyetemmel, s nemrég Király István ígérte meg, hogy körülnéz hallgatói között, ki lenne alkalmas erre a munkára. — Elégedettek? — Azzal, amit végeztünk, nem. Mert bizonyos, hogy lehetett volna többet és jobbam dolgoznunk. De elégedettek vagyunk a lehetőségeinkkel, s a szellemi légkörrel, amelyben munkánkat végezhetjük. Bátki Mihály A SZELLEMI ÉLET V/ MŰHELYEI