Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-17 / 11. szám - Timár György: A csodatevő | Misztérium • vers (7. oldal) - Olajos György: tusrajza • kép (7. oldal) - R. Zs.: Rendhagyó párbeszéd • Tájékozódás • A Lityeraturnaja Gazetában Jevgenyij Jevtusenko költő és Jevgenyij Szidorov kritikus beszélget (7. oldal) - Eörsi István: Közbűnök, magánkétségbeesés • Tájékozódás • Stephen Spender elemzése a The New York Review of Books-ban (7. oldal)
TÍMÁR GYÖRGY: A csodatevő Az egész testem megfeszül a fán, és mit adtam nekik? Kenyér van, bor van mindük asztalán. De meddig ér e hit? Hány nemzedék jön-megy, beérve még látomásaival, mert nem igazi kenyér az ebéd és nem igazi hal? S ha megkapják (hisz ezért feszülök) a kenyeret-halat, álom híján az álmodó szülők hitéből mi marad? Már nem is tudom, mi a fontosabb és mi a kevesebb: a hite, vagy hogy igazi halat s kenyeret egyenek? A kétely átszögell. Uratok teste lázakkal van teli. Lassan körém ereszkednek az este sötét lebenyei. Misztérium Fohászok füstmárvány oszlopai tartják a kupolát A pap fölemeli az összeadás jelét és a kenyér átlényegül hasabban A falakon pufók angyalarc buboréka pattan Keves térdeplőn méretik bűn és érdem A meg nem görnyedőket öt orgonasíphang szegzi át Ne kelj fel Ne járj Lehet hazamenni térden Parancsra népet irtani semmiképp sem lehet andalító érzés, de a parancs ténye — kétes biztonságú — erkölcsi óvóhelyet biztosít azoknak, akik csak végrehajtották szervezett közösségek céltudatosan kitervelt disznóságait. Az eszményi parancsvégrehajtó számára tevékenységének célpontja közönyös tárgy — hivatástudata és felelősségérzete csak ahhoz az intézményhez köti, amelynek történetesen a tagja. De mi történik akkor, ha a népirtó szabálytalan módon nem a saját lobogójával azonosul, hanem azokkal, akiket irt? Milyenek a hétköznapjai, a mentséget, milyen skizofréniát fejleszt ki magában? A „Parancsra tettem” fedezékéből kibújva milyen érzéssel néz körül az önmaga okozta pusztulásban? Az a két háborús verseskönyv — egy antológia és Michael Casey kötete —, amelyről Stephen Spender ad hírt a The New York Review of Books-ban, olyan költőket szólaltat meg, akik amerikai katonák voltak Vietnamban, és akik, mint az antológia előszava írja, érzelmileg és erkölcsileg mindinkább azonosultak a vietnami néppel és az országgal. „E kötet költőit az jellemzi, hogy aktív módon felismerik önmagukban a kín és a háború ügynökeit — és azt, hogy ők maguk saját kegyetlenségeik «ügynök-áldozatai».” Ez a folyamat gyötrelmes, és azzal a felismeréssel jár, hogy „nincs visszatérés az ártatlansághoz.” Spender a maga éleselméjű módján elemzi az ártatlanság itt használt fogalmát. Angol megfelelőjével ellentétben, amely arisztokratikus, individualista, és az ősi, természeti ember civilizatórikus megronthatatlanságának hitéből táplálkozik, az amerikai ártatlanság demokratikus fogantatású volt, és kollektív szellemiségű, mivel itt „mindenki a demokratikus folyamat része, és nagyon kevés hely akad, ahol az emberek olyan természettel érzik kapcsolatban magukat, amely azonosítható valami szent és magasztos múlttal.” Spender a várakozás amerikai ártatlanságáról beszél, amely abból fakad, hogy az amerikai otthonosan mozog honfitársai között, és tudja, hogy seregestül vannak köztük őszinte és megbízható emberek is. „Az a gondolat vezet az amerikai ártatlanság elvesztéséhez, hogy az egész társadalom egy valóban gonosz hatalom markában van, és hogy csak úgy küzdhet ez ellen az ember, ha elfogadja — elfogadja önmagában, mint ahogy felismeri másokban is.” Az ártatlanság persze természeténél fogva nem nyerhető vissza, ha valamely elhivatottsági érzéstől áthatott nemzet rádöbben arra, hogy önmagáról és intézményeiről kialakított elképzeléseit sajátkezűleg mocskolta be, akkor a költészetnek nem a szüzesség siratásán vagy látszatának viszszaszerzését célzó ízléstelen műtéteken kell buzgólkodnia, hanem hangot kell adnia a szégyennek, hadat üzenve az illúziók maradékainak. „Ez a költészet kísérlet arra, hogy megbirkózzon egy lidércnyomással, a nemzeti őrülettel” — vallja az előszó. Stephen Spender megütközik azon az ellentmondáson, hogy a kötetek szerzői a verset látták ugyan a legjobb eszköznek álláspontjuk kifejezésére, és arra, hogy a szörnyű szituáció elemeit a legkoncentráltabb módon olvasszák egységbe saját különleges, aprólékosan ábrázolt drámájuk keretei között, de a helyzetükkel való szembenézés természetéből következően lemondtak a líra csaknem valamennyi hagyományos ismérvéről. Nem a költői hírnév vágya sarkallta őket, verseikből többnyire hiányzik a költő „költői” jelenléte, szinte egyáltalán nincs bennük metafora, kép. Spender főként az írók önmegtagadását érzi megindítónak, azt, hogy semmi más nem érdekli őket, mint hogy „hangot adjanak egy múló pillanatba zsúfolt különös, végtelen agóniának”. Ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — a verseknek legalább egy része Spendernek és a cikkében közölt idézeteknek a tanúsága szerint remekül sikerült. Személytelenségük költői kifejező eszközzé válik: személytelen a katona is, aki a tömérdek szenvedést okozza, és személytelennek látja a szenvedést is, amelyet okoz, hiszen mire megismerkedne valamely iszonyú látvánnyal, máris újat kell létrehoznia. A személyes önvád részletes ecsetelésénél összehasonlíthatatlanul megrázóbbak a tények, amelyeknek e költők tömör krónikásai és objektív tanúi akarnak lenni. De a krónikás a háttérbe húzódva is kifejezi személyiségét a tények kiválasztásában, csoportosításában és abban az — olykor szenvtelenséget mímelő — indulatban, amellyel elénk tárja őket. Ráadásul a borzalmak puszta leltározása is — kimondatlanul — szubjektív töltést kap, hiszen itt minden leírt szó a szerző költészeten kívüli — vagyis katonai — énje ellen fordul. Ezért logikus Michael Caseynek az a tanácsa, amely szerint Ha van egy farmod Vietnamban és egy házad a pokolban add el a farmot és menj haza — mert elkötelezetten és töményen fejezi ki a „közbűnök és a magánkétségbeesés kombinációját”, amely a költészet értékeinek végső öncélúságát valló Spender szerint is olyan színtérre helyez bennünket, „ahol az irodalmi célok mellékeseknek látszhatnak az élet bűneihez képest.” Eörsi István KÖZBŰNÖK, MAGÁNKÉTSÉGBEESÉS 1973. MÁRCIUS 17. TÁJÉKOZÓDÁS. RENDHAGYÓ PÁRBESZÉD A Lityeraturnaja Gazeta egyik február végi száma érdekes és tanulságos párbeszédet közölt. Jevgenyij Jevtusenko költő és Jevgenyij Szidorov kritikus beszélgetéséből sok mindent megtudunk; a lényegre tapintó kérdések, az egyenes válaszok tiszta vonalakkal rajzolják az olvasó elé Jevtusenko régóta és sokféleképpen vitatott líráját, költői magatartását és céljait. Néhány részletet közlünk a dialógusból. A „szigorú életkort”, a negyvenedik évét betöltött költőt józan összegezésre inspirálja a kritikus. Szokatlan módon magát Jevtusenkót kérdi meg: melyek a Jevtusenko-versek legfőbb hibái? JEVTUSENKO: Talán mindenekelőtt a bőbeszédűség, a szájbarágott gondolatok. Azt hiszem, ez a hiba abból a boldogító és ugyanakkor veszélyes tudatból ered, hogy olvasóim a legkülönfélébb emberek ... Számomra a költészet, vallomás mindenkinek, nem a szellemi eszperantisták szűk körének. Néha azonban, arra törekedve, hogy mindenki értsen, a didakticizmus, az agyonmagyarázás hibájába esem. Nincs bátorságom a végig nemmondáshoz. SZIDOROV: Gondolom azonban, egyetért velem abban, hogy a lírában gyakran úgy fordul: a költő szava, ha egyetlen embernek, akár saját magának vall, biztosabban ér el a nagy tömegekhez ... Nincs-e az ön programjában ellentmondás, szétszórtság, sietős törekvés, hogy futtában, egyszerre oldjon meg minden kérdést, s mindenen rajta hagyja akár futó érintését? JEVTUSENKO: Csakugyan arra törekszem, hogy „átöleljem az átölelhetetlent”, egyszerre érintsek minden problémát, sőt megpróbálkozzam azonnali megoldásukkal. Ilyenkor hamis vágányra térek, az áhítottat valóságnak ábrázolom, bár ezt abból az őszinte vágyból teszem, hogy valósággá is váljék. Enélkül a mohóság nélkül nem léteznék, mint olyan, az irodalomban. A kritikus Jevtusenko költészetének viharos sodrát, iramát elemzi. SZIDOROV: Az ön istene a perc, az azonnali reagálás, azért árad és mozog minden a verseiben. A sebes sodrú élet elszalad és újratámad minden pillanatban, ennek rendkívül fontos rögzíteni az elfutót, amiről nem mindig érzi, hogy az a magánéletnek és a társadalom történetének mozzanata. Ez az ereje, a gyöngesége, és végső összegezésben ismételhetetlensége Jevtusenko költészetének. A költő így személyesíti meg az önkontrollt, az írói lelkiismeretet: JEVTUSENKO: A költőben, belül, ott kell ülnie egy gúnyos, bölcs manónak — afféle hordozható, személyes használatú parodistának —, akit epés, de termékenyítő csúfolódásra ingerel minden, amit a költő papírra fröccsent. SZIDOROV: Úgy rémlik, dialógusunknak ilyen címet lehetne adni: „Jevtusenko — Jevtusenko ellen”. Nem zavarja ez? JEVTUSENKO: Aki ebből a látószögből olvassa verseimet, meggyőződhet róla, hogy én magam sokkal több éles szót mondtam már magamról, mint valamennyi kritikusom együttvéve. Némelyik olvasó ezt valami hivatalos nyomás alatti szánombánomnak hiszi, a másik önmegalázásnak, vagy éppen büszkeségnek, a harmadik gyerekes öntetszelgésnek. A kritikus megjegyzi, hogy a permanens bűnbánat néha póz is lehet. Nem szabad egyre-másra bűnbánatot tartani, aztán újra ugyanabba a hibába esni. Jevtusenko lírai hőseinek szemére egyéb következetlenséget is vet. SZIDOROV: Az ön hőse például képes olyan morális problémába botlani, amelyet az emberek többsége már régesrég megoldott, vagy amely nem is létezik. JEVTUSENKO: Morális téren nincsenek egyszer és mindenkorra megoldott problémák. Az a kifogás, hogy a költő „már régesrégen megoldott” morális kérdéseket old meg, egyenlő azzal a kifogással, hogy verseket ír. Szidorov ezután Jevtusenko költői modorát teszi mikroszkópja alá. Megjegyzi, hogy stílusát sokan eklektikusnak tartják. Jevtusenko véleménye szerint a költőnek valamennyi társától tanulnia kell. Felsorolja mindazokat a költőket — kortársakat és elődöket —, akiket mestereinek tekint: Kirszanovot és Mezsirovot, Martinovot és Szluckijt, Vinokurovot és Vlagyimir Szokolovot, Puskint, Lermontovot, Blokot, Jeszenyint, Majakovszkijt. JEVTUSENKO: A vers: az élet maga. Miközben belenézek, belehallgatok a valóságba, különféle hangokat hallok, ezeket sajátosan, a magam módján alakítom át... Természetesen nekem a legnehezebb eldöntenem, vajon van-e „saját arcom”. Arra, hogy van, az egyik legtárgyilagosabb bizonyíték: a számtalan paródia. A másik (ez elég szomorú): az utánzók. Sajnos, ilyenek is vannak. Az eklektikus stílusomról folytatott vitát azzal zárnám le: a robbanóanyagnak sok összetevője van, de ha robban, „eklekticizmusa” igazolódott. SZIDOROV: Akkor, ha nincs ellenére, térjünk rá a „robbanó” verseire. Kétségtelen, hogy Jevtusenko ereje, publicisztikus, közéleti temperamentuma, amelyet egyébként néha kissé mesterségesen szít fel magában ... Utolsó versesköteteiben ... aktív szónoki hang zendül fel, amely a majakovszkiji hagyományokra emlékeztet. Ismerjük állásfoglalását a „csendes” és a „hangos” költészet vitájában, mégis: a közéletiség a költészetben ma már bonyolultabb fogalom lett. JEVTUSENKO: Majakovszkijtól azt tanultam és tanulom, hogy a költészet a jövőért vívott forradalmi harc... A költészet az agitációs, frontális támadás eszköze volt, s az akkori idők alacsony műveltségi foka arra késztette Majakovszkijt, hogy alaposan leegyszerűsítse verseit... Ma, amikor a tömegek kulturális színvonala jelentősen emelkedett, frontális támadásra már nincs szükség, bár magam is beleesem még ebbe a hibába. Majakovszkij, ha élne, ma másképp írná verseit. Ez persze nem jelenti azt, hogy az agitáció elvetendő, de a mai agitátornak olyan költői felhívást kell intéznie a tömegekhez, amely megfelel mind az emberek fejlett tudatának, mind a huszadik század második fele bonyolulttá vált problémáinak. A költő és a kritikus között a műfajokról is szó esett. Szidorov úgy véli, hogy Jevtusenkónak még nem egészen sikerül a nagy formátumú poémákkal megbirkóznia. Szétesőnek, kaleidoszkóp-szerűnek érzi több nagy elbeszélő költeményét. Végül a jövendő tervek iránt érdeklődik. JEVTUSENKO: Mostani munkám — egy nagy terjedelmű, ahogy ön nevezte, „kaleidoszkóp-szerű” elbeszélő költemény — megírása után néhány kisebb lírai poémát tervezek, majd belefogok ismét egy terjedelmesebbe. Meghatározott nevű ember lesz a hőse, aki nemzedékem tipikus vonásait testesíti meg. SZIDOROV: Beszélgetésünk ideje lejár. A negyvenedik év a józan megfontolások éve, s az ön alkotói felelőssége, úgy érzem, költészetének újabb, mélyebb korszakát érleli. JEVTUSENKO: Egyik festőbarátom nemrég azt mondta: — Úgy érezzük néha magunkat tulajdon alkotómunkánkban, mint egy szobában, amelyet a tapéta legapróbb foltjáig ismerünk, és amelyet ununk egy kicsit. Ezért néha, teljesen értelmetlenül, átrendezzük a bútorokat, kicseréljük a kárpitozást, vagy elutazunk valahova. Pedig lehet, hogy akár az Aranykulcsocska meséjében, valamelyik régi kép mögött titkos ajtó rejtőzik, amely másik, varázsos világba vezet... Azt hiszem, barátomnak igaza van. A költőnek a maga megújulásához nem a metaforák bútorait kell átrendeznie, nem a témák kárpitját kicserélnie, fürdőhelyre sem kell utaznia, hanem meg kell találnia azt a bizonyos ajtót, és természetesen a kulcsot is hozzá. R. Zs. B IRODALOM!