Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-06 / 27. szám - Máriássy Judit: Zöld Ottó (3. oldal) - S. Nagy Katalin: A látvány, amelyben élünk (3. oldal) - Pető János: Dávid • kép (3. oldal)

Levelet kaptam Zöld Ottótól, illetve valakitől, aki Zöld Ottónak nevezi magát. A levelet május huszadikán írták és a Hazafias Népfront Budapesti Bizottságának (zárójelben: Máriássy Juditnak) címezték. Mielőtt a kézzel írott szöveget első betűtől az utolsóig közzé tenném, tartozom Zöld Ottónak annyival, hogy megindokoljam, miért címezte a borítékot a Népfront Bizottságnak s miért szerepel benne megtisztelő többesszámban szerény személyem, mintha legalábbis a kormány tagja lennék. Egy esztendő óta a Népfront Budapesti Bizottsága Szülők Híradója címmel sajátságos újságot ad ki. Szerkesztésében a Fővárosi Egészségnevelési Központ és a Fővárosi Pályaválasztási Intézet is közreműködik. Célja: a szülői munkaközösségek tájékoztatása a legfontosabbnak ítélt nevelési kérdésekről, kapcsolatteremtés iskola-család-állam között. A Híradó második számának gerincét a pályaválasztásról és az „új tantárgyról”, a családi életre nevelésről szóló cikkek alkotják. Szerzőinek többsége szakember. Pedagógus, orvos, pszichológus. A cikkek közt egy nyúlfarknyit „Szex és szerelem” címen én írtam Tartalma a két utolsó mondatból is félreérthetetlen: „Hiszem, hogy a szexuális felvilágosítás csak akkor léphet túl a biológiai alapfogalmak és a mindig népszerűtlen óvások, szentenciák határán, ha a pedagógusok és szülők ’kiegészítő anyagként’ bátran kínálják a tizenéveseknek a szerelem irodalmát, zenéjét, képzőművészetét. Rodin is kisegítő anyag. A csodálatos mandarin és Shakespeare szonettjei nem kevésbé.” • Zöld Ottó természetesen nem köteles ismernie Rodint, Bartókot és Shakespearet. Talán még a kormányrendeletet sem köteles ismerni, melyet dühödten támad, s az újságocskát nem, mely a „mételyt” terjeszti. De a huszadik század harmadik harmadában elvárhatnánk, hogy „védenceiről” — a magyar fiatalokról —, iskoláikról és erkölcsi normáikról némi ismerettel rendelkezzék. Íme a levél — helyesírási hibáival együtt, betű szerint: ,, Kedves Máriássy Judit! Ön valami olyan két dolgot hozott öszszefüggésbe, amit lehetetlen elképzelni, hogy fér össze, mármint a felvilágosítás és a tartalmas kapcsolat. Kár hogy nem közölt néhány adatot a vérbaj, öngyilkosság és az alkoholizmus nagymértékű elterjedéséről. Így már másképpen festene a dolog, kiderülne mi rejtőzik a „nagy igyekezet” mögött. Nem hiszem, hogy ön és akik ezt a határozatot hozták nem álltak ilyen irányú statisztikai adatok rendelkezésére. Ha jóhiszeműleg hozták annak csak az lehet az oka, hogy ők olyan hülye gyereknek születtek, akiknek még ezt is tanítani kellett volna. A pedagógusok pedig hűbéri alattvaló módjára végrehajtják a pedagógia elvének ellentmondó rendelkezéseket. Egyes helyeken odáig mennek, hogy gyakorlati felmutatót is tartanak. Tetszik a gyerekeknek, nevetnek rajta. Iskolaigazgatók véleménye szerint a nemi felvilágosítás miatt félrecsúszott, lezülött 13—14 éves gyerekeket kell az általános iskolából kidobni. A középiskolák 2 osztályában kicsúfolják kiközösítik, lengzik azokat a lányokat, akik szüzek. Balaton melletti KISZ táborban középiskolás diákoknak röviditalt mérnek s a fiuk részegen kergetik a lányokat szép kis nevelés, akarom mondani züllesztés. Az ösztönélet az ember legalacsonyabbrendű funkciója. Ha ezt fejlesztik ki benne nem törődik mással csak az ösztöneinek él, nem érdekli család, gyerek. Szomorú sorsa lesz ezek gyerekeinek. Nem tűr az élet semmiféle mesterséges beavatkozást így a szerelem se, mert így elveszti értelmét. Talán kérdeznék meg a szülőket akarják e gyerekeik részére a felvilágosítást, csináljanak szavazást. Ilyen korban visszaélésnek számít a gyerekek félrevezetése. Olyan bűnténynek amiért felelniük kell az illetékeseknek, de addig is jó ha tudják, hogy az erkölcsi élet nem állami monopólium vannak szülök akik nem erre szeretnék neveltetni a gyerekeiket. Tisztelettel Zöld Ottó Budapest. Jómagam semmiféle tiszteletet nem érzek Zöld Ottó iránt. Névtelen vagy nyilvánvalóan álnéven írott leveleket gyakran kapok, de soha nem jutott eszembe, hogy nyilvánosan válaszoljak rájuk. Aki így ír levelet, aki ilyen nevetségesen rágalmaz pedagógust, gyereket, KISZ-tábort, iskolát, aligha vár választ. Nem is érdemel. Ám ez a Hazafias Népfrontnak címzett kifakadás, gyanítom, sokak dühét, acsarkodását fogalmazza meg sokak ellen. Zöld Ottó nem magányos farkas, aki a törvényhozókra, az értelemre, a felvilágosításra vicsorít. Zöld Ottó nem, egy férfi (vagy egy nő), aki 1974-ben él Magyarországon. Zöld Ottó matuzsálem. Elődei inkvizitorok, feljelentők, ördögűzők és szépséggyalázók, makacs süketek, álszent erőszaktevők, kielégületlen felnőttek, kulcslyukon kandikáló szemforgatók voltak. Mikor is kezdődött a vita Zöld Ottó és Rodin, Shakespeare, Bartók, Zöld Ottó és a felvilágosult szellemek között? A középkori katolicizmussal? A zord kálvinizmussal? Az inkvizícióval? A Janus-arcú kapitalista erkölccsel? Courts Mahlerrel és a nyilvános házakkal? Tóth Tihamérral és a törvényesített prostitúcióval? Nem tudom. Beérem hát egy jelentéktelen hazai példával. Amikor Veres Pálné, az Országos Nőképző Egyesület alapítója csaknem száz esztendeje felkérte az első magyar orvosnőt, doktor Hugonnai Vilmát, hogy az Egyesület iskolájában felvilágosító egészségtant oktasson a fiatal lányoknak, korabeli Zöld Ottók sokasága tiltakozott az erkölcstelennek, lélekrombolónak, a női szemérmet és szűziességet veszélyeztetőnek ítélt tanórák ellen. Tiltakozásukat — nem álnéven! — Eötvös Lóránd kultuszminiszternek is megküldték Ennek ellenére Hugonnai Vilma doktor folytatta működését az iskolában, sőt másutt is. Felvilágosító előadásokat tartott munkásnőknek lyceumi hallgatóknak és fütyült a Zöld Ottókra. Veres Pálné és Hugonnai Vilma ugyanis már sejtette azt, amit azóta orvosok, pedagógusok és pszichológusok értelmes felnőttek és érdeklődő fiatalok nemzedékeinek sora tud: hogy a vérbaj és az alkoholizmus, az öngyilkosság és a nemi szabadosság táptalaja mindenkor a tudatlanság, a homály. Homály az agyakban, homályos neszek és érthetetlen tiltások, pofonok a családban, homály az érzelmek zűrzavarában. Tudatlanság és bűntudat kézenfogva sétál a középkorból a mába vezető egyre szűkebb ösvényen, hogy megrontsa a játékot és az egészséges szerelmet, megrontsa szülők és gyerekek fiúk és lányok szép kapcsolatát, kettéfűrészelvén az embert, akárcsak a bűvész a cirkuszban. így jön létre egy deréktól felfelé akceptált érzelmes és értelmes, szívvel, aggyal rendelkező lábatlan tiszteletreméltó és a másik, deréktól lefelé, „akiről” nem beszélünk, „akit” szégyellni kell s legfeljebb funkcionálisan felhasználni, például utódok termelésére. • Ez a kettéfűrészelt ember mivé is legyen? Válhat durva cinikussá, beteg szörnnyé, akit már Zola megfogalmazott. Vagy szép lelkű és testetlen mártírrá, akit olykor megaláz a szennyes élet, aki hallgatva szeret, mint Ophélia s akit éppen ez tesz sérült idegzetűvé, beteggé. Zöld Ottót idézve: „hülye gyerekek, akiknek még ezt is tanítani kellett volna” — milliószámra élnek a Földön. Akaratlanul szaporodva, tudatlan „bűnbe esve”, ijedten téblábolva a homályban. Az egyiket esetleg „piszkos cigánynak” hívják, lába körül ismeretlen apától származó gyerekek kergetőznek, a másikat „szent édesanyának”, aki némán tűr s aki körül érthetetlen módon ritkul a levegő, tűnik el a gyerek, kujtorog el a férj. Mert e „szent édesanyák” — jobb sorsra, szerelemre, hálára érdemesek — éppen úgy mint azok a „rosszak”, a véletlen gyerekeket ringatok, abban a tévhitben élnek, hogy „az ösztönélet az ember legalacsonyabbrendű funkciója”. Kettéfűrészelt énjük sosem találkozhat az ösztön és az értelem, a vágy és a gondolkodás, a kívánság és az elhatározás emberhez egyedül méltó szintézisével. Azzal, amiből a harmónia fakad. Zöld Ottó, mielőtt tisztelettel befejezné levelét, megfenyeget. Szerinte egyszer még felelni kell a bűntényért, hogy a népesedéspolitikai határozattal, az új családjogi törvénnyel párhuzamosan — annak szellemében — bevezetjük a szexuális felvilágosítást az általános iskola utolsó osztályaiban és a középiskolában. Mint illetéktelen illetékes úgy vélem, a felelősséget már ma vállalhatjuk. Annak tudatában, hogy az erkölcsi élet, bár nem éppen „állami monopólium”, de egész társadalmunkat érintő, vitákat követelő, döntések meghozatalát vállaló nemzeti kérdés. Közügy. Ezért nem lehet a Zöld Ottók levelét egyszerűen a papírkosárba dobni. Létüket, szenvedélyes és sunyi bigottságukat nem érzékelni, dühükre nem reagálni olyan, mintha hozzájuk hasonlóan mi is süketek volnánk arra, amit nem kellemes hallani. Mintha úgy vállalkoznának egy tisztább, szocialista erkölcs megalapozására, hogy közben nem veszszük észre: ellenszélben evezünk. Mert az értelem, a felvilágosodás csónakja sosem siklik rezzenetlen vizeken. A kor és a világ szelei olykor segítik, olykor akadályozzák. De ha a legénység határozott és kitartó, a csónakot révbe kormányozza. • Illetéktelen illetékesként evezvén a közös csónakban, eltűnődöm: voltaképpen ki is Zöld Ottó, akinek balra dőlő betűi megtöltik a levélpapír két oldalát? Látszólag nincs is. Nem nevezi meg magát. Lételeméhez tartozik a homály, amelyet terjeszt és fogvicsorgatva véd. Remélem, nincsenek gyerekei. MÁRIÁSSY JUDIT: ZÖLD OTTÓ 1974. JÚLIUS 6. S. NAGY KATALIN: A látvány, amelyben élünk Utazunk. A kutatás, amelyhez terepszemlére utazunk, szeretné felderíteni, milyen Magyarországon az emberek látáskultúrája a mindennapokban, hogyan élnek, laknak természetes környezetükben. Milyenek az épületek, a házak, otthonok kívülről-belülről, milyen a tárgyak (használati tárgyak és műtárgyak) formája, színe, látványa s hogyan változik funkciójuk. Az alábbi írás: falusi megfigyeléseinkből egy csokornyi. Úgy véljük, akikor is közölnünk kell, ha tudjuk, sokan utaztak már előttünk is és műemlékes építészek, régészek, szociográfusok többet is markoltak már, mint mi. De úgy véljük, elő- és utóolvasások, cédulák gyártása közben is hasznos ki-kiruccanni a „látványért” — hisz így még annak esélye is növekszik, hogy a könyvtárakban is jobban belelátunk abba, ami igazán fontos. Az új meg a régi Gyakorta látjuk: elhúzódik az új a régitől. Megmarad a régi falu (például a Tamna-völgyben), lényegében változatlan a régi városrész (így Nagykanizsán), s mellette új településegységek jönnek létre. Vannak falvak, amelyek szinte változatlanul őrzik a régit és a falu szélén, a valamikori szegénységeken épülnek a kétszintes, vagy egyszintesen is magasra felhúzott házak. Néhol a gyors, erőszakos átalakítás nyomait látjuk (a többi között Lentiben és környékén). Egy bizonyos: az iparvárosok, a bányák körzetében, 30—40 kilométeres sávban is látszik a nagy értékű változás. Muzeológusok, néprajzosok esküvel állították, hogy tavaly tavalyelőtt jártak hagyományos, a paraszti életmód múltját láttató kontyos házban, festett lócákat, munkaeszközöket írtak le (emiatt keringtünk annyit Göcsejben!s ma már sehol sincs belőlük, ha csak a tanács meg nem őrzi, mint Galambokon. A megépülő házak viszont ugyanúgy hasonlítanak egymáshoz, mint a régiek. Még jobban is, hiszen megszűnt az etnikai zártság Göcsejben ugyanaz a lila-sárgahalványzöld-rózsaszín alapra felvitt,t rafonált négyzetrácsminta díszíti a külső homlokzatot, mint a Mátra alján vagy a Zemplénben. S országosan elterjedt az ablak köré a csempe- vagy színes üvegtörmelék-berakás. Hevesben, Borsodban közkedvelt az üvegberakás, és az elszórt tükördarabkák vagy tükörkeresztek, tükörvirágok csillámlása a házfalban. Kötelezőnek látszik, hogy a házak hasonlítsanak egymáshoz. Legfeljebb színvariációk és — itt-ott — a meglevő egyformákhoz társuló újabb anyag- és formavariációk jelzik a „generatív készséget”. Terjed a műanyag. A hengerelt tornácokra vagy házfalakra matrica virág- és állatfigurák kerülnek. Ez az első lépés. S a második: a műanyag virágok, gyümölcsök (műanyag paprika, citrom, banán) a falon. Végül a harmadik: belepréselik, építik a falba a színes műanyag muskátli- és tulipáncsokrot, műanyag szívet, amely plasztikus hatást kelt s kétségtelen, feltűnő. (Megtalálható még a legeldugottabb helységekben is, például Komlóskán, Óhután, Kelemérben). És az új házak oromzatába vagy homlokfalába is bekerülnek a művirággal körbedíszített gipszszobrok. Micsoda tobzódás a színekben! A tokaji vásárban Eredetükre is rátaláltunk, Őriszentpéteren és Tokajban a vásáron. Mintha ugyanazok a vásárosok lettek volna mindkét helyen, semmibe véve a hatszáz kilométernyi távolságot. Tehetik. Különb kocsikon utaznak, mint mi, néprajzosok-szociológusok. Ha jól emlékszem a történelemből, valaha „kocsivár”, szekérvár vette körül a hadba indulókat. Itt is kocsivár őrzi az árus hadsereget a kínálat: műanyag szarvas, paradicsom, narancs, százféle műanyag virág (harminctól százhatvan forintig), műanyag játékocskák, műanyag béka, katona, kard és így tovább. Igazi látvány volna. Ha e tárgyaknak legalább lenne színük/ formájuk, változatosságuk! De még csak nem is igazán bazáriak, nem is harsányak. Unalmasak, egyhangúak, megszokottak, közhelyszerűek. Meddig kéne nyomozni, hogy a „magas művészetből” való származásuk kiderüljön? Nagyon fájdalmas látvány. Bár tulajdonképp tiszteletet is kelthetne az a néni, aki így kínálja portékáját: „tessék megszagolni, valódi olajfestmény, csak húsz forint.” S mikor látja, hogy nem mozdulok tovább, rám kacsint: „De ha a választék nem megfelelő, tessék megmondani, mit szeretne, fél órán belül elkészítjük. Vízesést parancsol vagy bércek közé hattyút?” A vásárban állítólag eleven ál(Folytatás a 4. oldalon.) Pető János: Dávid Ernán irodalom!