Élet és Irodalom, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-27 / 30. szám - Faragó Vilmos: Petőfi-érvek egy mai vitához • könyvkritika • Pándi Pál: Petőfi és a nacionalizmus (Akadémiai) (11. oldal) - Rácz-Székely Győző: Egy román vándor Európáról • könyvkritika • Jon Codru Drăgusanu: Erdélyi peregrinus (Kriterion) (11. oldal) - Tausz Katalin: Látomás - prózában • könyvkritika • Le Clézio: A háború (Európa) (11. oldal) - Stefanovits Péter: Lovag • kép (11. oldal)
• FARAGÓ VILMOS: Petőfi-érvek egy mai vitához Pándi Pál: Petőfi és a nacionalizmus (Akadémiai, 308 old.) „Nacionalista volt-e Petőfi?” — ezt kérdezi könyve első fejezetének egyik alcímében Pándi Pál, és igennel válaszol a kérdésre. Számíthat tehát arra, hogy lesznek olvasói, akik felszisszennek. Balról is, jobbról is. Akik azt tanulták, hogy ez a szó elítélő minősítést jelent, úgy találják: Pándi sértegeti Petőfi Sándort. Akik azt tanulták és azt hiszik, hogy ez a szó dicsérő minősítést jelent, úgy találják: Pándi igazolja őket. Pedig ez a könyv nem sértegeti Petőfit és nem igazol senkit. Hanem azt bizonyítja, higgadt marxista szövegelemzésekkel, hogy a felszisszenők rosszul tudják azt, amit tanultak, vagy rosszul tanulták azt, amit tudnak. Mert a „nacionalista” minősítés, általában, nem elítélő és nem dicsérő. A nemzet történelmi képződmény, a nemzetté válás ideológiája, a nacionalizmus, úgyszintén. Nem létezett mindig és nem létezik mindig. Jött a nacionalizmus, mert objektív szükséglet követelte, haladó mozgalmak zászlajaként lobogott, aztán retrográd törekvések cégére lett, és egyszer eltűnik (jóval túlélve persze objektív alapjait). Vezéreszméje volt a polgári nemzetté válást előkészítő reformkorszaknak, és micsoda gyönyörű-zengő kórus szólaltatta meg Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi. Vezéreszméje volt a második világháborút előkészítő ellenforradalmi korszaknak, és micsoda hamis kórus szólaltatta meg? Már a nevük is elenyészett. Mindez roppant iskolásán hangzik, s restelltem volna előállni vele, ha a nemzeti tudat körüli vitáink nyomtatott szövegeiben, szóbeli riposztjaiban, aláírt és névtelen leveleiben nem botlom lépten-nyomon az egy nyelven beszélés legsúlyosabb akadályába, a történelmi gondolkodás hiányába, fia nem tapasztalom, hogy a dialektikát a pátosz helyettesíti, a „konkrét helyzet konkrét elemzését” a történelmi analógiák önkényes alkalmazása, az osztályszempontot a nemzeti lét örökös voltának és egységének illúziója. Ha nem kell riadtan észrevennem: még jóhiszemű, felnőtt, értelmes emberek is azt hiszik, hogy sértegeti szabadságmozgalmainkat, aki résztvevőinek „hamis tudatáról” beszél; hogy cinikus, aki a magyar uralkodóosztály 1526 utáni bűneiről ironikusan szól; hogy hazafiatlan, aki egy katonai klikk újvidéki vérengzését regényben ítéli el; hogy az viszont elítélendő, függetlenül okoktól-körülményektől, aki bármikor is elhagyta hazáját (tehát Rákóczi is, Kossuth is, Károlyi Mihály is, Bartók is, a „kitántorgó” névtelen milliók is); hogy „nemzeti nihilista”, aki pedig tárgyilagosabb nemzetszemlélettel próbálkozik csak; hogy „neoracionalista”, aki az ösztönös hazafiságot kevesli; és hogy haragudni kell minden történészre, aki „deheroizál”, holott ez eleve kiagyalt bélyegző, mert egy tudományára valamit is adó történész tudja: „heroizálnia” se, „deheroizálnia” se szabad — egyszerűen nem ez a dolga (az a dolga, hogy tényeket kutasson és értelmezzen). Vagyis ha nem érzem, szinte a bőrömön most már, milyen reménytelen egyezségre jutni azzal, aki a társadalomról-történelemről való tudományos gondolkodásnak éppen lelkét-lényegét nem tette magáévá: a történetiséget. Azt a történetiséget, amely Pándi témája esetében úgy summázható például — és itt megint iskolásan, leegyszerűsítve fogalmazok —: nem mindegy, hogy ki mikor és hol nacionalista. Petőfi Sándor a nacionalizmus „történelmi virágkorában” volt nacionalista. Amikor a történelmi tét a magyar polgári nemzetállam volt. Vagyis: függetlenség Bécstől és túllépés a feudalizmuson (jobbágyfelszabadítás, polgári jogegyenlőség). Nacionalista volt, hiszen elfogadta e dinamikus eszmerendszer két „értéktörvényét”. A haza minden előtt — ez az egyik törvény, vagy teoretikusan szólva: „a saját nép és nemzet hierarchikus kiemelése, csúcsra helyezése a nemzetek rangsorában”.A vonzódás a szülőföldhöz-hazához, önmagában, még senkit se tesz nacionalistává. Akkor sem, ha ez a természetes érzelmi kötődés is kiemeli a saját szülőföldet-hazát a szülőföldek-hazák sokaságából. Nacionalizmusba ez az érzelem akkor csúszik át, ha hierarchizál is. Ha — ismét Pándival szólva — az „első értéktörvény” alapján „objektív értékrendként tünteti fel a nemzeti elfogultság kiemelő és degradáló gesztusait”. És a „második értéktörvény”? Az egység minden előtt. Hiszen a nemzetet földrajzi, politikai, nyelvi, érzelmi egysége teszi azzá, ami, az egységkövetelés a nemzeti mozgalmak természetéhez, lényegéhez tartozik. Ám — hogy megint Pándival szóljak — „a nacionalisták a felmagasztalt egységet ítélőszékké alakítva minősítik nemzetietlennek azokat az eszméket és mozgalmakat, amelyek a nemzeten belüli valóságos ellentéteknek a végigvitt harc útján történő kiküszöbölésére törekszenek.” Nos, verssorok, egész versek, prózai írások, levelek dokumentálják, hogy Petőfi a csúcsra helyezte a magyar nemzetet a rangsorban, hogy a más népeket rettegtető egykori magyar hatalom dicső példáit idézgette, hogy degradáló kijelentésekkel illetett más népeket-nemzetiségeket, s hogy elítélte a „pártoskodást”. Nem is tehetett volna mást, hiszen korának gyermekeként jól tudta, milyen szüksége van a patópáli mozdulatlanságba süppedt országnak arra az erkölcsi erőre, mely e cselekvést serkentő, önérzetdagasztó, virtusos eszmerendszerből árad, vagyis milyen nagy szükség van ekkor a nacionalizmusra. Az ő személyes hiteltől átfűtött, varázsos-hatásos nacionalizmusára is. Csakhogy. Az igenlő válasz a „nacionalista volt-e Petőfi?” — kérdésre, mégis szegényes válasz. Nem fejezi ki a költő nemzetszemléletének teljességét, gazdagságát, különlegességét — mondja Pándi. Sőt: „Semmit sem árul el abból a nem kevésbé vitathatatlan tényből, hogy Petőfi nemzetszemléletét... nemcsak nacionalista nézetek jellemezték, hanem más tartalmú eszmék is. Továbbá: nem tükrözi... azt sem, hogy Petőfi költői világ- és nemzetképének éppen az a sajátossága, hogy a művészi közegben kifejeződő hazafisága nacionalista és nem nacionalista elemeket is magába foglal, s mindez együtt kerül érzelmi és gondolati kapcsolatba más jellegű nézetekkel, eszmékkel. Kipreparálhatunk nacionalista sorokat és strófákat Petőfi költeményeiből, ám ezzel az eljárással megszüntetnénk a Petőfi-közeg igazi természetét, s ez semmivel sem lenne kisebb torzítás, mint a Petőfi-közegben benne levő nacionalista elemek figyelmen kívül hagyása, vagy másfajta elnevezések — »igaz hazafiság«, »patriotizmus« — érdemi elemzés nélküli használata. Az érzelmek, gondolatok, eszmék lírai kombinációira, az új típusú érzelmi és eszmekapcsolatokra kell figyelnünk, ezekben az öszszefüggésekben érvényesülnek hitelesen és minősíthetők reálisan Petőfi szemléletének nacionalista elemei” — figyelmezteti önmagát és az olvasót Pándi, már az első fejezetben. Arra figyelmeztetve ezzel — s ez ismét az én iskolás leegyszerűsítésem —, hogy a történetiség annak figyelembe vételét is jelenti: nem mindegy, ki meddig és hogyan nacionalista. • És itt kezdődik Pándi tulajdonképpeni munkája: a meddig és a hogyan vizsgálatával. Címszavakban és hiányosan felsorolva, ezek után ismeri meg az olvasó azt, hogy 1845-ig a nemesi polgárosodás költői retorikájával fejeződik ki Petőfi nemzetszemlélete, hogy ez a nemesi retorika már ekkor is színeződik egy szülőföldtáj-hazaszeretet petőfiesen egyéni érzelmeivel. Valami olyasmivel, amit profanizálásnak vagy „a haza-fogalom intimizálásának” is nevezhetnénk, hogy a cselekvésre serkentő két mozzanat: a nemzetabszolutizálás meg a hatalmi nagyság nosztalgikus emlegetése mellett már ekkor megjelenik egy harmadik, új mozzanat: a világhaladás jelenének sürgető példája („Itt minálunk nem is hajnallik még, „ Holott máshol már a nap úgy ragyog”), hogy 1845-től fordulat kezdődik egy plebejus nemzetszemlélet irányába, hogy ez a fordulat a „második értéktörvény” újfajta értelmezését jelenti, hiszen hangsúlyozza, sőt kiélezi a nemzeten belüli ellentéteket („Haza csak ott van, hol jog is van, s a népnek nincs joga”), hogy az ellentétkiélezés mégsem a nemzeti összefogás eszméje ellen dolgozik, hanem az egység és nemzeti összefogás nemesi eszméje ellen, hisz egyébként nyilvánvaló. ,.a nép helyzetének megváltoztatása a potens, helytállni képes nemzeti egység feltétele”, hogy az „első értéktörvény” is módosul Petőfinél a világszabadság perspektívájának felbukkanásával, hogy ez a perspektíva „nem lazította meg Petőfi nemzeti kötődését, s a »magyar vagyok« öntudata nem a világszabadság vágyát gyöngítette strófáiban”, hogy 1848 júniusa előtt nem írt olyan verset, amelyben a nemzetiségeket és a szomszédnépeket nacionalista fölénnyel kirekesztette, degradálta volna (németellenessége sem a népnek szólt, hanem az osztrák hatalomnak), hogy 1848 júniusa és szeptembere között négy olyan verset írt, amelyekben közvetlenül, megnevezve támadta a nemzetiségeket és a szomszédnépeket (a horvátországi, szerbiai, erdélyi események magyarázzák, és „a forradalom védelmének szenvedélye” menti ezt), hogy 1848 szeptembere után elenyészik ez az általánosítva támadó hang (s Pándi féltucatnyi reális okkal magyarázza ezt), hogy Petőfinél nem jelentkezett, nem is jelentkezhetett még ..a nemzet történeti kategóriaként való„ egzakt felfogása”, de mert belső elnyomók és elnyomottak szerint is differenciált (osztályszempontból), s mert nemzettudatába integrálta más népek felszabadító harcát is, végül gyökeresen új nemzetszemlélet felé indult el, s ez „a nacionalizmus alapjainak perspektivikus felszámolását is jelenti a nacionalizmus némely vonásának megőrzésével együtt”, hogy áttörvén a rossz polarizációt (vagy nemzeti, vagy demokrata valaki), egységben szemlélvén „hazát és haladást”, nem fordítván „a nemzeti színeket a vörös zászlók ellen”, végülis találkozott az akkori demokratikus európai áramlattal, amelynek lírai csúcsán ketten álltak: Petőfi és Heine, s gondolati csúcsán is ketten álltak: Marx és Engels. De mert a hogyanhoz ez is nagyon hozzátartozik, Pándi hangsúlyozza: „Petőfi költőként és nem filozófusként, nem teoretikus módjára eszmélkedett a nemzet jövőjéről”. Persze nemcsak hangsúlyozza, hanem módszertani elvvé is emeli, könyve tehát irodalomtörténeti és nem teóriatörténeti elmélkedés, voltaképpen verselemzések sorozata, s mint ilyen, mintaszerű. Hiszen egyrészt finom érzékkel vágja ki szövegmetszeteit, másrészt korántsem azért, hogy önmagukban vizsgálja őket, hanem a versegész, a pályaegész, a korszak egész viszonyrendszerében. Mondjam-e, hogy a történetiség követelményei szerint? • És mondjam-e, hogy ez az irodalomtörténeti mű éppen módszertani példája miatt jelent időszerű hozzászólást a nemzettudatról folyó mai vitákhoz? Olvasói talán úgyis észreveszik. Ezügyben csak két aggályom van. Vajon a könyvet magát könnyen észreveszik-e a potenciális olvasók, ebben a nyári uborkaszezonban? Ez az egyik aggályom. És vajon az időszerű üzenetet könnyen észreveszik-e a valóságos olvasók, ebben a — mi tagadás — filosznehézkességű könyv- szövegben? Ez a másik aggályom. Bárcsak a Petőfi-elátkozta hamis próféták szólnának aggályoskodva belőlem. Egy román vándor Európáról Jon Codru Dragusanu: Erdélyi peregrinus (Kriterion, 260 old.) A kelet-európai irodalmakban akkor került előtérbe az útleírás műfaja, amikor a társadalmi kényszer követendő példákért külországokba (főként Nyugat-Európába és Amerikába) indította a polgári átalakulásért küzdő nemzetek fiait. Ion Codru Dragusanu útinaplójáról szólva azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül még egy motiváló tényezőt: Havasalföld és Moldva legjobbjai a feudalizmus felszámolása és az idegenn uralom lerázása mellett az egységes román nemzetállam létrehozásán is fáradoztak. A sokáig hazájában is ismeretlen egykönyves román íróval a Téka-sorozat jóvoltából ismerkedhet meg a magyarországi olvasó. Dragusanu a múlt század elején született, Fogaras környéki, román határőrnemes családból, és 1884-ben halt meg Nagyszebenben. Élete nagy részét máig homály borítja. Az Erdélyi peregrinusban 1835—44 közötti havasalföldi és nyugat-európai utazásainak élményéről számol be. Hol a fejedelem, hol egy-egy ifjú főúr kíséretében, néha — mecénásaival összekapva — egyedül járja be Németországot, Franciaországot, Angliát, Itáliát és Oroszországot, s közben természetesen többször is átutazik Magyarországon. Levélformájú útibeszámolójában megörökíti az említett országok tájait, városait, embereit és szokásait, s alkalomadtán vallomást tesz származásáról, családjáról, iskoláiról és olvasmányairól, de a látottaktól sűrűn elkalandozó természete révén összeállíthatók társadalomról, vallásról, erkölcsről vallott nézetei is. „Nem szeretnék földrajzkönyvet írni” — mondja egy helyütt, s valóban: a látványnál jobban érdekli az ember, a felszíni tüneteknél a társadalmi-gazdasági összefüggések. Persze, gyakran érződik, hogy élményeit mintegy két évtized távolából eleveníti föl, főként nosztalgikus hangja figyelmeztet erre. Az Erdélyi peregrinus harmincöt leveléből magyarul eddig mindöszsze a hetedik levél volt olvasható (bizonyosan azért, mert egy része a magyarországi utazásról szól), és a tizenegyedik levél néhány mondata, amelyben Széchenyi Istvánt méltatta Dragusanu. Bustya Endre gondozásában és fordításában ezúttal huszonegy levélből álló válogatást vehet kézbe az olvasó. A kötet alkalmas arra, hogy megismerjük a román útleírás-irodalom klasszikusát, akinek megfigyelőképessége, ironikus hajlama, néholcinikus, másutt naiv írói magatartása, s nem utolsósorban romlatlanul eredeti íráskészsége előkelő helyet juttat a román irodalomban. Rácz-Székely Győző Stefanovits Péter: Lovag KÖNYVEK Látomás , prózában Le Clézio: A háború (Európa, 303 old.) J. M. G. Le Clézio regényének központi fogalma a címszó: A háború. Nem is hagyományos értelemben vett regény e mű, inkább látomás, prózában. A háború áthatja a létet, utal a lét tragikus abszurditására, a lehetséges végső pusztulásra jelenti az elidegenedést, kifejezi a modern ipari társadalmak ellentmondásait, az emberi élet értelmetlenségét Kulcsszavai az egzisztencializmus kelléktárából valók: magány, menekülés, szorongás, kiszolgáltatottság, csönd... Ebben a világban értelmetlen hangzavarrá görcsösülnek a verssorok — s ha nem, az hazugság, így vall könyvében az író: nem akarok többé olyan verseket olvasni, „amelyek egy nőért vagy egy madárért, vagy egy búzaszemért feledik a világot”. A túlélés talán egyetlen lehetősége a szakadatlan kutatás, kísérlet a háború lényegének megértésére. S az író feladata: a megmentő szavak és jelek keresése. A fordítás Bognár Róbert munkáját dicséri. Nem lehetett könnyű tolmácsolni e dúsan (néha kissé túl dúsan) burjánzó, merész képzettársításokkal teli, kollázsokkal, prózaverssel, tipográfiai trükkökkel megspékelt szöveget. Réz Pál kitűnő utószava alapos tanulmányozást érdemel. Tausz Katalin