Élet és Irodalom, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-15 / 7. szám - I. Z.: Volt-e munkás Svájcban? • Tájékozódás (6. oldal) - Vásáry István: Hátrahagyott magyarok • Tájékozódás (6. oldal) - Maurer Dóra: Térnyújtás • kép (6. oldal)

híreink A PRÁGAI MAGYAR KULTÚRA TERVEI Cseh és szlovákiai művelődési és társadalmi intézményekkel kar­öltve, a prágai Magyar Kultúra gazdag programot készít felsza­badulásunk harmincadik évfor­dulójára. Csehszlovákia több vá­rosában: Prágában, Zdár nad Sá­­zavouban, Trebicben, Valaské Meziriciben, Ceské Budejovicén, Karlovy Varyban és Füleken „magyar napokat” rendeznek; a hangversenyeken kívül számos kiállítás és különféle vetélkedő is lesz. Frantiskovy Lázneban és Karlovy Varyban kiállítás nyílik Budapest százéves történetéről, áprilisban pedig a prágai Hadse­regházban lép föl a budapesti munkásőrség énekkara. A jubi­leumi programot a Magyar Kul­túra előadás-sorozata egészíti ki. A magyar ifjúság kulturális ne­veléséről Bíró Zoltán, a magyar— csehszlovák irodalmi kapcsola­tokról Sziklay László tart elő­adást. A magyar és csehszlovák ellenállási mozgalom kapcsolatait Godó Ágnes történész ismerteti Prágában, Ceské Budejovicén, Tyn nad Vltavouban és Füleken tartandó előadásokban.­­ ÉBRED AZ ÁLOMGYÁR „Az emberek újra szórakoznak, felejteni akarják a gazdasági krí­zist és a súlyos személyes gondo­kat” — jelentette ki William J. Immermann, a Twentieth Cen­tury Fox gazdasági vezetője. A hetvenes évek elején elparentált hollywoodi „álomgyárak” újjá­élednek. Filmjeik egymilliárd százmillió nézője 1974-ben csak­nem két milliárd dollár bevétel­hez juttatta a producereket. A Spiegel szerint a második világ­háború óta ez volt a legmagasabb évi forgalom Hollywoodban. SAJTÓNK KÜLFÖLDÖN Kiegészült a legújabbkori kül­földi magyar sajtó történetének alapcímtára. Németh Mária 1972- ben közreadott sajtóbibliográfiá­ja után (mely a nyugati magyar nyelvű lapok leírását tartalmaz­ta) most a szomszéd szocialista országok címjegyzéke és adattára jelent meg, az 1945—1970 közötti időszakról, Kemény G. Gábor összeállításában. A kutatók szá­mára nélkülözhetetlen kiadvány a Csehszlovákiában, Romániában és a Szovjetunióban — részben a Kárpátontúli területen — megje­lent magyar nyelvű periodiku­­mokon kívül a két- és több nyel­vű időszaki sajtótermékeket is számba veszi. AMERIKAI KÖNYV ALLENDÉRŐL Allende utolsó napjai címmel könyv jelent meg az Egyesült Ál­lamokban. A munka főként az 1973 szeptemberi chilei állam­csínyt megörökítő fényképdoku­mentumok és a szemtanúk elbe­szélései révén aratott nagy si­kert. Szerzői, Florencio Varas, a londoni Sunday Times című heti­lap riportere és José Vergara, latin-amerikai író, szemtanúi vol­tak a fasiszta államcsínynek. THE HUNGARIAN PEN A magyar irodalom külföldi be­mutatását és nemzetközi kapcso­latainak fejlesztését szolgáló The Hungarian PEN — Le P.E.N. Hongrois 15. száma részletet közöl Déry Tibor A napok hor­daléka című kötetéből, és Ungvá­ri Tamás írásával köszönti a 80 éves írót. Illyés Gyula, Vas Ist­ván, Weöres Sándor, Csoóri Sán­dor, Fodor András és Gergely Ágnes versein kívül helyet ka­pott Kassák Lajos egy költemé­nye is. Robert Graves, a buda­pesti tartózkodása alkalmával el­mondott verseiből ad közre. A mai magyar prózát reprezentáló összeállításban Sánta Ferenc, Ör­kény István és Nemes György no­vellája mellett Császár István és Simonffy András elbeszélése kép­viseli a fiatalabb generációt. Ol­vasható még Arthur Millernek a Budapesti PEN Klubban elhang­zott­ beszéde az atomizálódó szín­házi közönségről, Somlyó György Jugoszláviában tartott előadása a hagyomány és a kortárs irodalom kapcsolatáról, valamint David Cahrvannek, a nemzetközi PEN megalakulása 50. évfordulója al­kalmából tartott megemlékezése, és a Magyar PEN Klub 1973-as tevékenységének krónikája és mérlege. Darvas Józseftől Czine Mihály búcsúzik. A Könyvek ro­vat József Attila verseinek angol fordításán kívül Benjámin László, Somlyó György, Szabolcsi Miklós, Kardos László, Sükösd Mihály, Gyertyán Ervin, Mezei József, Szobotka Tibor, Jókai Anna és Göncz Árpád könyvét méltatja. HATMILLIÓ LITVÁN KÖNYV­­ Harmincadik születésnapját ün­nepli a Vaga Könyvkiadó Litvá­niában. A szocialista szovjetköz­társaság népszerű kiadója három évtizeddel ezelőtt egy év alatt negyvennégy könyvet jelentetett meg 314 ezer példányban, az el­múlt évben pedig háromszázat, összesen hatmillió példányban. A kiadó nemcsak a legjobb litván írók, költők, drámaírók könyveit adta az olvasók kezébe, hanem az országban élő baráti népek alko­tóinak műveit is. Az évfordulót a Vaga-kiadó sajátos kiadvánnyal ünnepli: Adam Mickiewicz Pan Tadeuszá­nak fordítását, amelyet a litván irodalom­­klasszikusa, Mykolaitis­ Putinas kezdett meg, a mai fiatal költőnemzedék egyik jelese, Justinas Marcinkievicius fejezte be. ECHINOX Nemrég jelent meg a kolozsvári Babes—Bolyai Tudományegyetem háromnyelvű kulturális lapjának, az Echinoxnak­ összevont száma, amely a román és német nyelvű anyagokon kívül érdekes magyar vonatkozású és magyar nyelven írott cikkeket-tanulmányokat is közöl. A harminchat oldalas újság ezúttal terjedelmének egyhatodát bocsátotta a magyar egyetemi hallgatók-írók rendelkezésére Boér Géza Mi a forradalmiság ma? címmel Gáli Ernővel, a ko­lozsvári Koraink főszerkesztőjével készít interjút. Gaál György A hazai magyar nyelvű diákszínját­­szás múltjával foglalkozik, Falk Katalin és Palotás Dezső Csoko­nai ars poeticájáról, illetve József Attila egyik verséről közöl eszme­­futtatást. Egyed Péter,esszéje egy nemzedék gondolkodástipológiá­ját vázolja. A kétségkívül legér­dekesebb és legértékesebb publi­káció a költő Szőcs Géza új vers­ciklusa: Mi, a Hold — A Világ­sólyom szeme. TÁJÉKOZÓDÁS VOLT-E MUNKÁS SVÁJCBAN? Harmincezren látták 1972-ben a svájci munkásosztályharcok törté­netének azt a kiállítását, amelyet a zürichi Munkásmozgalmi Intézet és Lenin egykori kedvelt munka­helye, a Társadalomtudományi Archívum rendezett. A zürichi, bázeli, winterthuri, luzerni és St. Gallen-i sikerek után, a hazai munkásság, több mint másfél­százados történetét (1800-tól) be­mutató anyagot dokumentumkötet­­ben akarta közreadni a freuenfel­­di Huber Kiadó. A szerződést 1973- ban kötötték meg. A zürichi inté­zetben a helyi egyetem fiatal tör­ténészeinek vezetésével csoport­­munka kezdődött. Kilenc munka­­csoportban valamennyi közreadan­dó dokumentumot és szöveget megvitattak a történész-szerkesz­tők a diákokkal és állásfoglaláso­kat készítettek hozzájuk. A kézira­tot 1974. májusában akarták lead­ni. A kiadó meghirdette a négyszáz­oldalas művet A zürichi egyetem konzervatív professzorai erre föl­szólították a tartományi felügyelő bizottságot, hogy emeljen vétót a készülő dokumentumkötet ellen. Manfred Vischert, a vállalat iro­dalmi vezetőjét csakhamar lemon­datták. Indokolás: a tervezett „tendenciózus” művel a liberális­polgári Huber-cég kétes hírbe ke­veredne. A diákmunkacsoportok sajtókon­ferenciát tartottak, hangsúlyozták, hogy nem ultrabaloldali dokumen­tumgyűjteményt terveztek, hanem olyan könyvet, amelynek témáival a tradicionális svájci szociáldemok­rata párt tanfolyamain rendszere­sen foglalkoznak. Sőt, a kiadást a kereszténydemokrata szakszerve­zeti szövetség is támogatja pénz­ügyileg. A kéziratot átadták a nyugat­német Suhrkamp Verlag 1974 ta­vaszán megnyílt zürichi fiókválla­latának, amely a tervezettnél ked­vezőbb áron és nagyobb példány­számban kívánta a történeti doku­mentumokat megjelentetni. A Huber-ügyből ezután hamaro­san Suhrkamp-ügy lett. A könyvet dr. Unseld, a franfurti kiadóvezető „valóban izgalmas”, „ismeretlen anyagot tartalmazó”,, de „provoka­tív” összeálításnak nevezte. Be­avatkozását a zürichi filiálé alkal­mazottai önrendelkezésük csorbí­tásának tekintették. A vélemény­­különbségek — Theodor Pinkus­­nak, a Sonntagban megjelent tu­dósítása szerint — a zürichi rész­leg föloszlásához vezettek. A könyv miatt keletkezett bot­rány után, most már bőven akad kiadó, amelynek kifizetődne, ha közrebocsáthatná a „Svájci mun­kásmozgalom­ történetét.” A szerkesztő-munkacsoport azon­ban már eldöntötte: olyan kis kiadónál jelenteti meg az összeállí­tást, ahol nem kételkednek abban, hogy a legkonzervatívabb európai országban is lehetett története a munkások mozgalmainak. I. 7. . VÁSÁRY ISTVÁN­­ Hátrahagyott magyarok Ki ne ismerné Julianusnak, a hős domonkosnak, első őshazaku­tatónknak és szerzetestársainak alakját? Emléküket ma is hirdeti Antal Károly szép szobra a budai Várban, a Halászbástya tőszom­szédságában. A magyarországi ta­tárjárás előtt pár évvel, 1235-ben vágnak neki először, hogy a régi magyar krónikák tudósítása alap­ján a magyarság keleten maradt töredékeit megkeressék, s Krisztus hitére térítsék. A missziós szándék mellett küldetésük nyilvánvalóan politikai célú is volt, hírszerzés az immár fenyegetően közelgő mon­gol veszély felől. Julianus megta­lálta a keleten maradt magyar testvéreket Matena Hungáriában, azaz a „régi” Magyarországban, beszélt velük magyarul, s fontos értesülést szerzet­t a mongol ha­dak közelítő inváziójáról. Úti je­lentését Rómában rendtársa, Ric­­cardus jegyezte le, s a legfrissebb hírek szélvész gyanánt terjedtek el az egykorú Európa egyházi és világi köreiben. Mint ahogy Julianusék útját is a magyarság keleti származástuda­­ta tette lehetővé, a későbbiekben is ez a tudat volt a magyar őstör­ténet iránti érdeklődés fő ösztön­zője. Mind a magyar nemzeti ha­gyomány, mind a külföldi króni­kás irodalom ugyanis egyaránt ta­núsítja, hogy a magyarság vala­honnan keletről jött Kárpát-me­dencei hazájába, a magyar őshaza valahol keleten volt. Ezen az alap­­vető tényen kívül azonban a leg­homályosabb, legkaotikusabb néze­tek uralkodtak az őshaza helyét illetően. Más és más korok más és más elméleteket kaptak fel, s ko­ronként változó elnevezésekké­ il­lették a feltételezett őshazát, ahonnan a magyarok jöttek. Mai álláspontunk szerint őshaza és a­­ keleti, honfoglalás előtt leszakadt magyar töredékek szállá­sterületei nem szükségszerűen egybeeső fo­galmak, mint azt a régi századok historikusai gondolták. A ma­gyarság ugyanis hosszabb vándor­lás során jutott a IX. században a Kárpát-medencébe, s útközben több csoport is leszakadhatott ró­la. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Julianus már 350 évvel a honfoglalás után talált a­ Volga vidéki magyarságra, akik ez idő alatt szintén változtathatták szál­­lásterületeiket. Ily módon a XIII— XVI. századból származó, a keleti magyarokra vonatkozó forrásada­tokat nem lehet közvetlen bizo­nyítéknak felhasználni a VIII—IX. századi magyarság lakhelyére vo­natkozóan. Azóta, hogy Cseles Márton ma­gyar jezsuita 1695-ben megtalálta a Riccardus-jelentést a Vatikán­ban, majd Desericzky Ince kiadta először nyomtatásban 1745-ben, Julianusék útja s a keleti magyar töredék a magyar őstörténet so­kat tárgyalt és vitatott­ kérdései közé tartozik. Mi lett a Volga-vi­­déki magyarság sorsa a mongol kor viharai után, meddig beszél­hettek még magyarul, milyen né­ven szerepelnek a különböző for­rásokban? A mongol kor múltával Magna Hungária és magyarjairól hosszú ideig nem esik szó, Julianus és a domonkos missziók is feledésbe merültek. De ez nem azt jelenti, hogy a keleti magyarok megszűn­tek volna létezni, magyar töredé­kek még hosszú ideig, évszázado­kig élhettek és éltek is a mai Oroszország különböző részein, így hosszú, több mint két évszáza­dos hallgatás után újabb hírek bukkantak fel a keleti magyarok­ról. Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban írt, de csak 1503-ban kiadott „Cosmographia” című művében érdekes híradást közöl. Reszél­tünk egy Veronából származó em­berrel, aki azt állította, hogy Len­­gyelországon és Litvánián át a Ta­nais forrásához érkezett, azon át­kelt, és Barbaráénak azt az egész északi részét átkutatta... A mi Veronáink, akiiről fentebb említet­tük, hogy a Tanais forrásához ment el, azt mondta, hogy ázsiai Szkítáéban, nem messze a Tanais­­tól durva, bálványimádó emberek laknak, akiknek ugyanaz a nyelve, mint a pannóniai magyaroknak.” A magyar őstörténet-kutatás, kü­lönösen a finnugrisztitva hosszú ideig félreértette­­és félremagya­rázta Aeneas Sylviust, ugyanis a magyar-vogul-osztják nyelvrokoní­­tás úttörőjét ünnepelték szemé­lyében. De lássuk sorjában a dol­gokat! Az oroszság a XI. századtól kezdve érintkezik a vogulok-oszt­­jákok őseivel, akiknek az orosz forrásokban Jugra néven szereplő területe az Ural európai oldalán helyezkedett el. Az oroszokat Jug­­ria (a nyugati források ezt a lati­­nosított formát használják) préme vonzotta, s állandó harcok után éppen a XV. században sikerült a vogul—osztjákokat orosz adófize­tőkké tenni. A XV. században te­hát különösen foglalkoztatta Oroszo­­­országot Jugria, s mert e században a nyugat-európai országok és kü­lönösen a pápaság egyre nagyobb diplomáciai érdeklődéssel fordult Moszkva felé, valószínű, hogy Jugriáró­l, s annak meghódításá­ról értesülhettek. Ha nincs is rá pontos adatunk, de orosz hagyo­mány kapcsolhatta ös­sze először Jugria lakóit és a magyarokat, mégpedig kizárólag a két terület lakói nevének etimológiai össze­kapcsolása alapján (Jugri­k a Jugria lakói, ugri­k a Magyarföld lakói). Ez az azonosítás, még egy­szer hangsúlyozom, csak etimoló­giai alapon történt, mely történe­tesen helyes volt, hiszen mind a magyarok ungar neve, mind Jug­ria neve végső soron az onogur népnévre megy vissza. Ez az eti­mologizálás csak orosz­­ nyelvi ta­lajon történhetett, hiszen az orosz nyelvben a két név etimológiai kapcsolata nyilvánvaló. Az oro­szok sem a magyarok, sem a vo­­gul-osztjákok nyelvét nem ismer­hették alaposan, tudatos nyel­vh­a­­sonlításról tehát, mely egyébként is idegen volt a kor szellemétől, szó sem lehetett. A két nyelv kü­lönben is olyan távol volt egymás­tól a XV. században, hogy ismer­vén a kor nyelvészeti ismereteit, a két nyelv rokonsága fel sem ve­tődhetett.• Eddig tehát Jugria és az oroszok Jugria-hagyománya. S mit látunk ebből Aeneas Sylvius közlésében? Először is a Jugria-fogalom egyál­talán nincs benne megemlítve, csak ázsiai Szkítiáról esik szó. A veronai szerzetes itt, nem messze a Don forrásától a magyarral azonos nyelven beszélőket talált. Alig elképzelhető, hogy a veronai szerzetes, akinek az útja hiteles­ségében nincs okunk kételkedni, a vogul-osztják nyelv hallatán a ma­gyarra gondolt volna. E korban a vogul-osztják és a magyar nyelv oly távol áll már, hogy laikus fül semmi rokonságot nem tud fölfe­dezni köztük. Aeneas Sylvius érte­sülése tehát csak a mongol korban szétszóródott tényleges magyar tö­redékekre vonatkoztatható. Hogy földrajzilag hova helyezhető ez a magyar töredék, igen nehéz meg­állapítanunk, hiszen a korabeli geográfiában ázsiai Szkítia már a Don folyón túl kezdődik. Minden­esetre a „nem messze a Tanais for­rásától” laza földrajzi meghatáro­zása nehezen lenne az Ural vidé­kére érthető, s mert 1483-ban ma­gyarok szerepelnek a rjazanyi te­rületen, legvalószínűbben erre a vidékre gondolhatunk mi is. Ez az 1483-as orosz oklevél a moszkvai és rjazanyi nagyfejede­lem megállapodását tartalmazza. A moszkvai nagyfejedelem megtilt­ja a rjazanyi nagyfejedelemnek, bo­járjainak és embereinek, hogy Danyjar cárevicstől, Kaszimov urától elmenekült adófizető embe­reket fogadjanak be: „És azokat, akik Rjazanyba mentek a cáre­vicstől és hercegeitől a te nagy­atyád Iván Fedorovics nagyfejede­lem élte után, böszörmény vagy mordvin vagy magyar (az orosz­ban Mocsárin alak áll), fekete em­berek, akik a cárevicsnerc jasza­­kot (egy adófajta) adnak, (megpa­rancsolom) neked Iván nagyfeje­­delemnek és bojársaidnak, hogy ezeket az embereket bocsásd visz­­sza önként helyükre, mindegyiket oda, ahol lakott, ...”. A magyarok ebben az oklevélben a rjazanyi nagyfejedelemség területén, illetve annak keleti részéből leszakasz­­tott kaszimovi kánság, a moszkvai nagyfejedelemség tatár hűbéres államának területén fordulnak elő, jó 500 kilométerrel nyugatra a Volga szépső folyásától, ahol Ju­lianus magyarokkal találkozhatott. A magyarok — mint ahogy a többi Volga vidéki nép — nyugat felé való vándorlását az Arany Horda, majd utódállama, a Kazányi Kán­ság kíméletlen adóztatása idézte elő. Legközelebb több mint ötven év múlva hallunk mag­yar­okról egy 1539-es orosz oklevélben. Nem messze Rjazanytól Tyemnyikov városában szerepelnek, más tatár elemek társaságában. Harmadíz­ben 1551-ben tűnnek fel újra a magyarok, mégpedig az orosz év­könyveknek a kazányi hadjáratot elbeszélő részében. A mozsárok, mint ahogy az évkönyvek említik magyarjainkat, a cs­avasokkal. 1975. FEBRUÁR 15.

Next