Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-03 / 1. szám - Bors István: szobra • kép (2. oldal) - László Zsuzsa - Vecsei Marietta: Ami evidens, és ami nem • reflexió | Visszhang • Bagdadi nők - 1975. c. riportfilmről. ÉS 1975. december 13. (2. oldal) - Kosztolányi Ádám: A cinizmus hite • reflexió | Visszhang • Eörsi István: Egy elképzelt párbeszéd. ÉS, december 20. (2. oldal) - Kovács István: Mínusz tizenkétmillió • reflexió | Visszhang • Váncsa István, ÉS 1976. 47. szám (2. oldal)
Bors István szobra Szerkesztői üzenetek B. MÁRIA, SZOMBATHELY. Olvasónk megütközik azon, hogy 49. számunk 8. oldalán, a Pasolini-gyilkosságról szóló információba „beletördeltük” Szenes Zsuzsa Minitextil című képét. „Lehet — írja levelében —, hogy Szenes Zsuzsa sem örül annak, hogy belekeveredett ebbe a bűnténybe.” Talán ebben a konkrét esetben igaza van. De az RS-nél általános szokás, hogy a cikkekbe vagy melléjük nem illusztráció jellegű képeket, grafikákat, reprodukciókat tördelünk. A művészek (és az olvasók) nem, tiltakoznak a gyakorlat ellen. NÉMZETH TIBOR GYÖRGY, PEST. Levelében sok visszásságot emilít, a Hilton-szálló elhelyezésétől az ügyeskedő, közvagyont károsító magatartáson át az érthetetlenül elhúzódó tatarozásokig, a meg nem érdemelt „hálapénzt” elfogadó orvosokig, Budapest sokasodó nagyvárosi gondjaiig, a költészet „érthetetlenségéig”. Mindezt „említenünk kéne ha őszintén kertelés és álságok nélkül akarnánk a külföld Magyarország-ismeretét gyarapítani” — írja a Faragó Vilmos Sémán innen, sémán túl című jegyzete nyomán megjelent hozzászólás-sorozattal kapcsolatban. Azt hisszük, a gondokról és visszásságokról nem szabad hallgatni. De csak ezeket kiemelni, felfújni, mintha „magyar specialitások” volnának éppoly egyoldalú, sematikus magatartás, mint az ellenkezője, a sakkozás. MAGYAR TIBOR, CSURGÓ. Boldizsár Ivánnak lapunk 49. számában megjelent, a bécsi PEN-kongresszusról szóló cikkével kapcsolatban kéri, hogy tájékoztassuk, melyik magyar lapban jelent meg a helsinki konferencia zárónyilatkozata, mert mint írja ,»nekem nem sikerült sehol olvasnom a szövegét, és könyvtárakban, könyvesboltokban sem tudtak felvilágosítást adni még kevésbé a kért szöveget megmutatni”. Csodálkozunk a könyvtárosok tájékozatlanságán: a szóban forgó dokumentum a Népszabadság 1975. augusztus 3-i számában A helsinki európai biztonsági konferencia záróokmánya címmel jelent meg, s január elején a Kossuth Könyvkiadó gondozásában is napvilágot lát a konferencia egyéb dokumentumaival együtt. VARGA ZSOLT, TATABÁNYA: „A játékok egy része csúnya, kisebbik hányada megfizethetetlen. Legalábbis nálunk Tatabányán, de Tatán is ez a helyzet.” Korántsem megnyugtatásul közöljük, hogy nemcsak Tatabányán és Tatán látni formátlan műanyag állatkát és megfizethetetlen textil-oroszlánt. Lapunkban Vadas József írt már erről a problémáról. A változást még nem észleltük mi sem. Talán majd a következő karácsonykor. HERMANN IDA, BUDAPEST. „Csorba Géza nevezetes Ady síremléke megérdemelné, hogy restaurálják. Vagy ehhez az egyszerű művelethez is ki kell várni egy újabb Ady-évfordulót?” Érdeklődtünk a Fővárosi Tanács illetékes osztályán. A síremléket még Ady születésének századik évfordulója előtt helyreállítják. KENDERESSY ZOLTÁNNÉ, MOSONMAGYARÓVÁR. „Mindenki tudja, milyen káros az egészségre az alkohol. Miért nem vállalkozik rá valamely hivatal, de legalább egy újság, hogy meghirdesse az alkoholmentes Szilveszter újítását? Egyszer mi is példát mutathatnánk a világnak, tiszta fővel köszöntve az új esztendőt.” Megváltjuk: az elképzelés csakugyan meghökkentő. Elvben szép is. A gyakorlatban azoban aligha sikerülne tömegmozgalommá fejleszteni a koccintásmestes óév búcsúztatót. VISSZHANG Ami evidens, és ami nem köszönjük a figyelmet, amit a Bagdadi nők 1975 című riportfilmünknek szenteltek. (Élet és Irodalom, december 13.) Néhány tény és gondolat azonban feltétlenül nyilvános választ érdemel, ezért írtuk ezt a levelet. A Televízió, a Rádió és a sajtó az elmúlt évtizedben igen gyakran foglalkozott a Közel-Keleten végbemenő politikai-gazdasági változásokkal Minden átlagosan informált hazánkfia igen sokat tud ezeknek az országoknak a helyzetéről. Mindenki, aki az általános iskola VIII. osztályát elvégezte, tudja, hogy Mezopotámia az emberi kultúra bölcsője volt, hogy a mai Irak ezen fa területen fekszik, hogy fővárosa Bagdad, és a Tigris folyó két partján terül el. Ha csak a tévéhíradó elmúlt egy esztendejének adásait nézzük, akkor 438 hír, filmriport, kommentár hangzott el Irakról. Ez adásonként másfél-kétmillió nézőt jelent. A számok önmagukért beszélnek. Irak a fejlődő országok közül egyik legrangosabb partnerünk. Hogy egy ország mennyire elmaradott, vagy miben és hogyan indult el a fejlődés útján, azt bemutatni számtalan módon lehet (cikk, tanulmány, statisztika, dokumentumfilm, tudományos értekezés, riport, művészeti alkotások, stb.). Nekünk arra volt módunk és lehetőségünk, hogy az iraki kormány meghívására olyan asszonyokkal ismerkedjünk meg, akik éppen az Irakban folyamatban levő változások következtében úgy élnek és főleg úgy dolgoznak, ahogyan ez a 20. század emberéhez méltó. Egy társadalomra sok minden jellemző, de talán a legjellemzőbb az, hogyan veszik ki részüket a közös munkából az asszonyok — és ezt nem azért mondjuk, mert történetesen 1975 a nők éve. De ha a nő részt vesz, részt vehet egyenrangú partnerként a férfivá a termelésben, ha ott ül az egyetértek padjaiban, ha igyekszik pótolni azt, amit a korábbi időszak nem adott meg számára, és felnőtt fejjel, kérges kézzel irni-olvasni tanul, ha természetes már számára, hogy nyiz tekintettel és arccal, nem a fátyol mögül nézi a világ dolgait, akkor ezek az egyszerűnek látszó tények rendkívül sokat mondanak el. Itthon, a szocializmus építésének 30. évében valóban nem szenzáció, ha egy textilmunkásnő olvasmányairól beszél, ha a gyárban szakmunkásnők dolgoznak, ha a kormány segítséget nyújt a gyermeknevelésben, ha szülési szabadságot ad, ha egy lány traktort vezet, ha egy parasztaszszony lánygyermeke orvosnak készül, ha egy nő a politikai életben dolgozik. Ám ott, ahol valamennyiünk tanulmányai szerint még óriási az elmaradás, ott igen! Eddig legföljebb leírva, újságcikk formájában hallottunk erről a változásról. Ez volt az első alkalom, hogy mikrofon és kamera előtt maguk az érdekeltek beszéltek róla. A hitelességét a dolognak éppen a riportalanyok egyes szám első személyben elmondott vallomásai tették. Filmünk narrátorszövegében elhangzott, hogy ezek még egyedi esetek, nem jellemzőek az egész országra, és minden iraki asszonyra. Hiszen ha ez lenne ott az általános, akkor valóban feleslegesen dolgoztunk volna. Egyébként a rendelkezésünkre álló tíznapos kinttartózkodás, és a 20 perces adásidő eleve határt szabott munkánknak. A kritikában említett Szekér című Alberto Giacometti bronzszobor — amely ugyan az Akadémiai Kiadó 1966-ban megjelentetett Művészeti Lexikona második kötetének 209. oldalán levő adat szerint A kocsi címet viseli — számunkra nem labilitást jelképez. Hatalmas kerekei éppen a haladás lehetőségét sugallják. A Bagdadi nők — 1975 című riportfilmünk alanyai is ezt tették. László Zsuzsa szerkesztő-riporter Vecsei Marietta operatőr Morvay László rajza • (Folytatás az 1. oldalról) a tálalás olyan külsőségeit vezettük be, melyek a miénknél bővebb, szélesebb, biztosabb — és más társadalmi célok szerint való! — ellátást jellemeznek és feltételeznek, akkor lehetőségeinkről, s céljainkról téves elképzeléseknek adtunk tápot. Savanyú a szőlő? Azért emlegetem éppen most azt, hogy sokakban „sikerült” olyan vágyakat, igényeket keltenünk, melyeket még nem elégíthetünk ki, mert most vált egészen nyilvánvalóvá, hogy a következő tervidőszakban a világgazdasági gondok és a saját gazdasági munkánk gyengéi miatt mérsékelnünk kell a növekedést? Ezt a feltételezést elháríthatnám azzal, hogy hiszen az életszínvonal, a fogyasztás nem fog csökkenni, csak az emelkedése lesz kevésbé dinamikus... Ám az is kétségtelen, hogy kevésbé hat ünneprontásnak éppen most kimondani néhány régóta érzett problémát a fogyasztásról, amikor annak mennyiségi és minőségi mutatóit amúgy is mérlegre kell tennünk. Hiszen amikor a mennyit problematikusabb, akkor fontosabbá válik az is, hogy mit. Zajlik, szinte tombol a karácsonyi vásár, amikor e sorokat írom. S jól mutatja kínálat és kereslet ütközőpontjait. A boltok bírják az ostromot — legalábbis nem fogy ki az áru a pultjaikról, nemigen fakul a kirakatok színorgiája. Ám az eladók és a vásárlók tépett idegei, a sok milliószor elhangzó „nincs”, és a sok rohangálás olyasmik után, amik végül mégis vannak — mindez egyszerre tanúskodik az áruellátás színvonaláról és kihagyásairól, és a sokakban igen magasra csigázott elvárásokról, igényekről. Kevesebbet, jobbat, okosabban — ajánlanám az ajándék-beszerzés mámorában és kínjaiban szédülő embertársaimnak. De ezzel — még ha csak jámbor óhaj is — nem inkább a kínálatot kellene illetnem? Meg is ismétlem: kevesebbet (már amiből ...), jobban (lehetőleg mindenből!), okosabban. Karácsonykor, és minden más időben ... De van-e remény arra, hogy a következ évek alkalmat adnak a lakosság ellátásának kívánalmaim szerinti ésszerűsítésére, szolidabbá, biztosabbá és kényelmesebbé tételére? A kereskedelem munkaerőgondja aligha fog csökkenni. Fejlődési ütemünk némi mérséklése nem érinti majd annyira a fogyasztást, hogy a kevésbé feszített igénybevétel adna módot átgondolásra, átalakításra. Az áruválasztékot pedig hogyan lehet javítani és stabilizálni, ha jobban meg kell néznünk, hogy mennyit hozunk be, honnan, mennyiért? Ám amikor termelésünk szerkezetének átalakítása mind égetőbb feladat, amikor a növekvő súlyú szolgáltatás a gazdaság egyik szűk keresztmetszete, és éppen, amikor jobban meg kell nézni a külföldön elkölthető pénz minden fillérjét , mégsem lehet időszerűtlen az, amiről itt meditálok. Ellenkezőleg. Néhány kisvárosunk akkora áruházat épített, hogy azzal évtizedekre megelőlegezte a jövőt. Ha telt rá, jól tette. De mit kezdjünk ott, ahol az egész ország „kisvárosi nagyáruház”? Ha kézzelfoghatónak jeleztünk egy olyan árubőséget, választékot, amely még nincsen, nem is lehet? Ha átvettük olyasmiknek a külsőségeit, amiknek a lényegét nem tudtuk vagy nem is akarjuk elsajátítani? Azt hiszem, a tennivalók egyenként elég egyszerűek. Néhol ki kell dobni a polcok egy részét, hogy szabadabb legyen a mozgás; az üres üvegért pénzt adjanak, ne cédulát, amivel azután ismét az agyonterhelt pénztárosnak kell kínlódnia; legyen inkább kevesebb modell, de abból több szín és minden méret; sürgető néhol szűkíteni, máshol bővíteni a profilt,fel kellene ismerni, hogy ellentétes elveinkkel és érdekeinkkel, ha újat venni könnyebb, amikor a régihez csak néhány alkatrész hiányzik, ki kellene ábrándítani azokat, akik úgy vélik, hogy a korszerű kiszolgálás lényege a szabadpult, és nem a gyors áthaladás; s azt, aki azzal mentegette a bútorok romlékonyságát, hogy ma már a bútor is divatcikk, aminek nem kell évtizedekig tartania ... Igen, ilyen és hasonló „egyszerű” dolgok megoldása vinne közelebb „a forma” és „a tartalom” közelítéséhez a kereskedelemben. Amely kínálatával és módszereivel egyaránt formálja fogyasztásunkat. S fogyasztásunkon, meg a kapcsolatos igénybevétel terhein, idő- és energiaszükségletén átalakítja életmódunkat, így kell látnia, így kell látnunk felelőssége mértékét, határait. Kisvárosi nagyáruház A cinizmus hite Erősen hatott rám az ÉS december 20-i számában Eörsi István Egy elképzelt párbeszéd című írása. Megrendített az eszközök nélküli humanitásnak ez a hatalom, az erő ultima ratio-ja ellen vívott, eleve kudarcra ítélt harca. Különösen megragadta figyelmemet Eörsi cikkének, illetve Plánek vallomásának az a passzusa, amelyben Hitler motívumairól szólott. Planekot megdöbbentette, hogy Hitler nem cinikus fráter, mint ahogyan hitte, hanem saját téveszméinek megszállottja, így teljesen hozzáférhetetlenné vált számára. Gyakran hallottam a kérdést: Hitler cinikus volt-e, vagy hitt abban, amit hirdetett? De a kérdés fölvetése mechanikus. Válaszom: hitt a saját cinizmusában, a maga alapvető erkölcstelenségében, „történelmi küldetésében”. A Mein Kampf első kiadásában olvastam azt a Nietzschét vulgarizáló gondolatot, miszerint nem fontos, hogy egy állítás megfelel-e a valóságnak, a lényeges az, hogy milyen energiát vált ki az emberekből. És másutt, ugyancsak egy „olcsó kiadású” Nietzsche-gondolat: „A Gondviselés nem ismer könyörületet. Az erőseké és az egészségeseké az élet. Rauschning „Hitler bizalmasa voltam” című könyve is Hitler „cinikus hitéről” tanúskodik. Amikor valamelyik állításának valótlanságára hívta föl figyelmét Rauschning, válasza egyszerű „nahát akkor” volt. Már nem tudom, ebben a könyvben vagy másutt olvastam-e ezt a kijelentést: „Ha én a legkisebb részvét nélkül küldöm a német népet a háború poklába, akkor jogom van az alacsonyrendű fajokat kiirtani.” Itt eszembe jut Enver pasa és az örmény mészárlást megakadályozni akaró Lepsius rákosz párbeszéde, amelyet Werfel a Musa Dagh negyven napjában a történelmi ténynek megfelelően írt le. „Az orvos és a pestisbabillus között nem lehet béke” — mondotta Enver. Valóban hitt ebben? A maga módján igen, gonoszsága kitermelte tévhite számára az érveket. Sokszorosan bebizonyosodott az a régi tétel, hogy az akarat az ember primér, az értelem a másodlagos megnyilvánulása. (Szerintem. Ha a sorrendi és nem a lényegi elsőbbséget nézzük, akkor mindenesetre így van.) Egy régi angol mondásra emlékezem: A man convinced against his mill, is of the same opinion still. Vagyis: Egy akarata ellenére meggyőzött embernek ugyanaz marad a véleménye. Hasonlót mondott a nagy Leibniz is, amikor azt állította, hogy ha a matematika tételei — vélt vagy valódi — érdekeink ellen lennének, akkor azokat éppúgy tagadnék, mint a többi igazságot Kosztolányi Ádám Mínusz tizenkétmillió Igazán nem akarok a pedáns matematikus szerepében tetszelegni, de szerintem egy tizenkétmilliós differencia még akkor is jelentős, ha csak egy szerencsejátékról van szó. Több, mint ennyivel tévedett utolsó számukban Váncsa István, amikor az ÉS 47. számában azt írta, hogy az öttalálat esélye egy az ötvenhatmillióhoz (kurzív betűkkel szedve). A lottóhúzásnál ugyanis a lehetséges kimenetelek száma nem éri el a negyvennégymilliót sem. (A pontos érték: 43 949 268.) Ettől az apró tévedéstől eltekintve a kritikával teljesen egyetértek. Kovács István egyetemi hallgató