Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-28 / 9. szám - Brayer Ágnes: Plakátterv • kép (7. oldal) - Hernádi Miklós: Alkalmazkodó néprajz • interjú | Munka közben • Boglár Lajos, a Néprajzi Múzeum Munkatársa (7. oldal)
Keresztury Dezső a Herder-díj kitüntetettje Ismét van magyar kitüntetettje a kelet- és dél-európai művészek és tudósok számára alapított Herder-díjnak. Ezúttal Keresztury Dezső irodalomtörténész kapta a húszezer márkával és egyéves bécsi ösztöndíjjal járó elismerést. A jutalmazottak között szerepel még Nichita Stanescu bukaresti költő, Rudolf Turek prágai történész és régész, Jagoda Buic képzőművész Jugoszláviából, Marin Goleminov zeneszerző Bulgáriából, T. Weichert építész Lengyelországból és Johannes Theophanes Kakridis görög nyelvész. A díjat májusban adják át a kitüntetetteknek. MAGYAR IRODALOM - SZLOVÁKUL „A szlovák irodalombarátok számára a magyar költészetet — még a közelmúltban is — Petőfi Sándor, Ady Endre, Juhász Gyula, József Attila és Radnóti Miklós jelentette. Az itt-ott fölbukkanó, alkalmi közlésektől eltekintve a jelenlegi magyar költészet ismeretlenebb, távolibb, idegenebb volt számunkra, mint bármely más — földrajzilag és életérzésben is távolabbi költészet” — írja Weöres Sándor válogatott versei kiadásának utószavában a kötet fordítója, Vojtech Kondrát. Ugyanez érvényes a szépprózára is: a mai magyar prózairodalom legjavával is hasonlóképpen volt a szlovák olvasó. Csak a hatvanas évek legvégén, a hetvenes évek elején változott meg a helyzet: ekkor jelentkezett fordításaival Vojtech Kondrát és Karol Wlachovsky, az irodalomtudományban pedig Rudolf Chmel Wlachovsky eddig lefordította Palotai Boris Zöld dió, Benedek István Aranyketrec, Mészöly Miklós Pontos történetek útközben és Dobozy Imre A tizedes meg a többiek című műveit, továbbá ő tolmácsolta a szocialista országok irodalmát bemutató Stretnutia (Találkozások) című sorozat magyar kötetében megjelent Mészöly-, Sánta-, Örkény-, Csurka-, Mándy- és Moldovaírásokat, valamint az Örkény István egyperces novelláiból a Revue svetovej literatury folyóiratban megjelent nagyobb válogatást. Az idén lát napvilágot Ottlik Géza Iskola a határon című regénye — szintén Wlachovsky fordításában. Ottlik Géza regényét a Tátrán Könyvkiadó gondozza, csakúgy mint Jókai és Mikszáth műveit. 1977-ben Kertész Ákos Makrájának, 1978-ban Krúdy Gyula válogatott kisregényeinek kiadását tervezi. A kiadó egyébként Világirodalom címmel új sorozatot indít. Ebbe a magyar irodalomból elsőként Mikszáth válogatott műveinek kiadását sorolták be, négy kötetben. Egy másik sorozatban, a Kötelező Olvasmányokban pedig az elképzelések szerint négy mai magya író egy-egy elbeszélését jelentetik meg. De tervezik Bálint Tibor romániai magyar író Zokogó majom című regényének kiadását is. — „Primitív népek” — helyes-e így nevezni a déli égöv őslakóit? Primitívek-e bármilyen értelemben a „primitív népek”? — Európa-központúság fejeződik ki a megjelölésben, no meg némi gőg is. A korszerű néprajz mást sem tesz, mint rehabilitálja a primitívnek, másszor barbárnak vagy marginálisnak mondott kultúrákat. Teljes, folyamatos kultúrák voltak ezek a maguk nem-európai módján. Belső szerves fejlődésük azonban szétroncsolódott az európai benyomulás hatására. Rekonstruálni igyekszik a néprajz a gyarmatosított kultúráik XVI. századi vagy még korábbi stációját. Tagadhatatlanul kezdetleges, fejletlen ma e népek életmódja. De én ezt másodlagos primitivitásnak nevezem: betolakodó kultúrák roncsoló hatásából fakad. Ott áll előttünk a piaroa indián ágyékkötőben, tolldíszben, nyakán-bokáján gyöngyfüzérrel. Szinte egész tárgykultúrája ennyi. Ennyit hagytak meg neki. De beszédében, magatartásában hallatlan gazdagság rejlik. Körükben az emlékezetnek és a képzeletnek legnagyobb a tisztessége. Írásuk nem lévén, egyebük sincs, mint gondolkodásuk. Sok európai, még az értelmesebbje is úgy gondolja, hogy a gyarmatosítással együttjáró államiság jótékony hatással volt a „barbár” néptörzsekre. De nekik az államiságból, ha a peremére kerültek, csak az adózás, a háborúzás, az áttelepítés jutott! Nem tudtak integrálódni az árutermelésbe, hisz azt sem tudták, nyomokban még ma sem tudják, mi a pénz, mi az érték. Javaik lekoptak róluk, csak az emléküket őrzik, meg a bennük testesült képességeket. Nem, nekik nem volt szükségük a fehér gyarmatosítókra... — Egyetért-e a szociál-darwinista nézettel, hogy társadalmak, kultúrák érintkezésében is így kell lennie: az erősebb legyőzi a gyengét? Hát Toynbee kihíváselméletével, mely a hűvösebb éghajlat erősokszorozó hatásával indokolja az európai teljesítményt? — A sivatagi piramisokat 30—30 ezer ember építette. Ehhez aprólékos szervezés kellett, erősen kifejlett állam. Nem hiszek a forró égöv erőcsapoló hatásában. A pre-kolumbián kultúrák is gigászi szervezési feladatokat hajtottak végre. De csak az európaiak érkezéséig! S így volt ez Óceániától Afrikán át Délkelet-Ázsiáig. Természetes, hogy a kultúrájukból kisemmizettek ma ülnek vagy hevernek az utcán, és várakoznak. Arra várnak, hogy viszszatérjen, amit elvettek tőlük. Ahol a bennszülött kultúra már az intenzív földművelés szakaszában tartott mint Peruban vagy Mexikóban, ott könnyebb volt beilleszkedni a hódítók hozta feudális rendbe, mert az ilyen munkaerőt már őrültség, ráfizetés lett volna megtizedelni. Egyebütt Amerikában, köztudomású, mint értéktelen csordát irtották az őslakosságot. Világszerte ébredezik a gyarmatosított népek (köztük fehér népcsoportok) öntudata, méltósága. A gyarmatosítók leszármazottai is lelkiiismeret-furdalást kezdenek érezni a történtek miatt. Mutatja ezt például az észak-amerikai indiánok kiirtásáról szóló tényfeltárások tömeges olvasottsága. Mi erre a magyarázat? — A mai típusú bennszülött felszabadító mozgalmak már a század elején megindultak. Korábban is, mindvégig ellenkeztek az őslakók, ahogy tudtak. Ha megíródnék a harmadik világ története, az tele volna felszabadító próbálkozásokkal: az inkák lázadásaitól az óceániai messiás-mozgalmakig. A fehér lekiismeretfurdalás egyik jellemző tünete egyébként magának a néprajznak a heves ideológiai színváltozása. A néprajz születésekor és még sokáig a néprajztudós a gyarmatosítás készséges apologetája és ötletszolgáltatója. A leírásokban ott terjeng a gyarmatosítás legfőbb mentőérve, az, hogy a színes őslakókat „föl kell emelni”. Sajátos változata ugyanennek az ideológiának az a kettősség, amely egyrészt a bennszülött népművészet felmagasztalásában, másrészt létrehozóinak atyaságos lekicsinylésében mutatkozik meg. A „gyarmatosító néprajz” legdurvább változatai minden köntörfalazás nélkül a bennszülöttek ellen irányulnak; gondoljuk csak meg: a gyarmati államiratok tekintélyes része alkalmazott néprajz. Beszámolnak ezek az iratok a törzsi szokásokról, „tippeket” adnak hivatalnokoknak, kereskedőknek, mit hogyan csináljanak, hogy fölényük még nagyobb legyen. Azt se feledjük, hogy még a felvilágosult Voltaire is úgy látta a „jó vadembert” (és nem mentség, hogy jónak látta), mint aki bármiféle civilizációt nélkülöz — holott csak az európai civilizációban volt járatlan szegény. Egy korai leírás abból, hogy egy törzsi nyelv fonémái közül az f, az r és az l hiányzott, arra következtetett nem kis diadallal, hogy sem a hit (fői), sem a király (roi), sem a törvény (lói) képzete nem létezik a törzs kultúrájában! Nos, bármennyire balra tolódott is az európai néprajzosok ideológiája, a jelek szerint bajos lesz megakadályozni az őslakók közül kiemelkedő szakemberek, néprajzosok, néptanítók és európai kollégáik szakítását Kívülről jöttségünk kétségtelen tény. De a gyarmatosítás fölötti jogos haragjukban olykor az európai tudósok jóakaratú segítségét is elutasítják, mondván, hogy az ő konkrét problémáikat európai íróasztalok mellett még felmérni sem lehet, nemhogy megérteni és orvosolni. A fehér tudós, mondta egy ragyogó elméjű fiatal indián, vetítővászonnak használja a bennszülött életformát, hogy rajta a saját elképzeléseit megpillanthassa. — Javára válik-e az emberiségnek (nézze el, hogy kissé fennkölten fogalmazok), ha a néprajz azon fáradozik, hogy múltjukba vezérelje viszsza az őslakokat’." Nem lenne-e jobb, ha a néprajz is felkészítené őket arra a versenyre, amelyben elkerülhetetlenül részt kell majd venniük már a következő évtizedekben? Hogyan lehet megmenteni az ősi kultúrát, s egyúttal felkészülni a világméretű versenyfutásra? — Fennhéjázás volna globális választ adnom. Inkább elmondom a magam munkamódszerét. Felolvasom az indián közösségnek a törzsükről szóló teljes szakirodalmat, és közben jegyzem, hangszalagra veszem a megjegyzéseiket. A „terepet” járó néprajzos óhatatlanul saját élményeivel ütközteti a meglevő szakirodalmat. Fontosabbnak érzem a meglevő adatokat magukkal az érintettekkel ütköztetni. Azután — mivel az állami nyelv ismerete döntően fontos a jövőjük szempontjából — spanyol nyelven könyvbe gyűjtöm meséiket, mítoszaikat, így megőrződik ősi kultúrájuk, beleépül a venezuelai nemzeti kultúrába, és még a fennmaradás nyelvtudáskövetelményei is teljesülnek. Az egyik közösségről készült filmet másutt is levetítem, és megörökítem a reakciókat, így talán elérhető, hogy egymástól távoli törzsek is ráébredjenek a sorsuk közösségére. Ami a gazdasági problémákat illeti, a missziós iskolák gazdasági szoktatással próbálkoznak. Megértetik az őslakóval, hogy amit termel és piacra visz, annak meghatározott értéke van. Rendszeres állattenyésztésre buzdítják, nyulakat, szárnyasokat szállítanak ki a törzsi lakhelyekre. Mivel azonban vadásztörzsek ezek, a nyulakat aznap este levágják, s megesik, hogy egy helyütt csak tyúkok, máshelyütt csak kakasok maradnak. Nem akarjuk őket a múltjukba visszaterelni! Nem is tudnánk. Az a piafon, akinek van (vagy akár csak volt) már öngyújtója, önszántából nem tér vissza a tűzszerszámhoz. De csak azt akarják átvenni a fehérektől, ami nekik fontos. Nem akarják az egész szisztémát átvenni tőlük. Persze, egy-egy tárgy már egész rendszert vonz magával: a ruhadarab a többi ruhadarabot, meg tűzcérnát, mosószert, az öngyújtó tűzkövet, benzint. Akinek zseblámpája van, már tartalékelemre is gondol, és így tovább. A járványt még mindig mágikus szélnek tartják, de a pénzdarab már nem dísz a szemükben, hanem — ami a miénkben — értékhordozó. Ilyen átmeneti kultúraközi állapotban vannak jelenleg. 1968-ban azért kerestük fel egy kollégámmal a piarcákat, hogy rögzítsük, amijük van: filmeket, fotókat, hangfelvételeket készítettünk. 1974-ben mindent fenekestül felforgatva találtunk. Ekkor jöttünk rá, hogy alkalmazkodó néprajzkutatás a dolgunk. Az ő legmélyebb problémájuk az lett, hogy el kell járniuk a távoli piacra, ott idegen, spanyolul beszélő kereskedőkkel kell üzletelniük. Az volna a jó, ha terményeiket és termékeiket a saját terepükön, a saját feltételeikkel, kereskedők kikapcsolásával árulhatnák. Mikor egy törzsnek ilyen húsbametsző létproblémái vannak, felelőtlen néprajzi tett kizárólag a mítoszaikkal törődni. El kellett vetnünk a dokumentáló-muzeális munkamódszert. Mint ahogy a Lévi-Strauss-féle filologizálás is édeskeveset segíthetne rajtuk. Élő, a helyi körülményekre rezonáló néprajzra van mindenütt szükség. Olyan néprajzra, mely alkalmazás közben szüntelenül alkalmazkodik. Hernádi Miklós Munka közben Boglár Lajos Brazíliában született és nevelkedett, Budapesten néprajz szakon végzett, azóta a Néprajzi Múzeum munkatársa, de külföldi múzeumokban is dolgozott. 1958 és 1974 között négy latin-amerikai expedícióban vett részt, őserdők művészete című könyve sajtó alatt van; a televízió hamarosan bemutatja Az indián című filmjét, melynek szereplői a Venezuelában élő piaroa indiánok. Róluk folyt beszélgetésünk. Alkalmazkodó néprajz Brayer Ágnes: Plakátterv szebb versein kívül egyetlen prózai művét, az Ikrek havát is teljes egészében tartalmazza. Ez a több esztendei munkával készült, gazdag képanyagot is tartalmazó impozáns kötet lényegében Radnóti franciaországi „bevonulása”. Egy-egy Radnóti-vers persze itt is, ott is megjelent már odakinn, antológiákban, folyóiratokban; itt azonban végre az életmű van jelen. A fordító előszava is ezzel a mondattal kezdődik: „Mondjuk ki eleve, mert még nem ismeretes: Radnóti Miklós igen nagy költő volt, annak a hat-hét költőóriásnak egyike, kiket a költészet hazája, Magyarország adott — büszkeségére — Európának és a nagyvilágnak ...” A számot keveselljük, a nagyvilágot sokalljuk, mindenesetre Moreau-é a bemutatás érdeme. Moreau-é, aki igen nehéz feladatot vállalt magára, s oldott meg becsülettel, formahíven fordítani Radnótit. Még hexametereit is sikerült teljesen új módon visszaadnia időmértékre képtelen anyanyelvén: olyan sorokban fordította őket, amelyek során a francia élőbeszéd hat helyen alkalmaz nyomatékot. Ez az egészen különös „prózavers”, melyben nem a szótagok, hanem a szónyomatékok számláltatnak, beláthatatlan lehetőségeket látszik megnyitni a klasszikus mértékek francia fordítói előtt. Egyáltalán: lehetségessé teszi egy, a francia műfordítás elől eddig — verszenei értelemben — teljesen elzárt költészeti terület megközelítését. Főképp a kései, érett Radnóti fordításában remekel Moreau (ha kell, szójátékkal is győzi!); a zsengéknek — mi tagadás — a fordításuk is zsenge; s az a gyanúm, hogy az 1933-ban írt Mint a bikát megelőző költeményeket a fordító csupán azért válogatta be, hogy némileg erőltetett „mélypszichológiai” elméletét igazolja, mely szerint Radnóti egész művét meghatározza az önvád, amiért születésével édesanyja és ikertestvére halálát okozta. Ebből a — bizonyíthatóan eltúlzott — kiindulásból aztán egy másik túlzásig is eljut elmélkedésében: Radnóti ugyanis korántsem az a par excellence vallásos költő, akinek véli: Sík Sándor és a neokatolicizmus hatásától nem mentes ugyan, de biblikus kép- és hasonlatanyagának nagy része teljesen független minden valódi vallási tartalomtól, s egy-egy bibliai köntösben megjelenő, nyilvánvalóan forradalmi próféciája aligha magyarázható transzcendentális rejtélyekkel. Moreau igen jól tud nyelvünkön, de szövegében akad félreértés. Egyetlen példát: a „vérük váró csöndes, magános asszonyok”-at véreiket (vagyis rokonaikat) visszaváró asszonyoknak értelmezte. Szerencsére, az ilyen melléfogás nem gyakori; kár, hogy jómagam, aki Moreau számos Radnóti-földollgozásában segédkeztem szövegértelmezőként, ezt a fordítást nem láttam kéziratban. Mindenesetre akad néhány olyan fordítói bravúr is a könyvben (mindenekelőtt a Nem tudhatom-ra gondolok; ez olyan, mintha Radnóti egyenesen franciául írta volna), amely bőséggel feledteti a csekély számú fogyatékot, s reményt kelthet, hogy a kötet nem vész el nyomtalanul a francia könyvkiadás tengerében. Kellünk-e hát a franciáknak? Pierre Jean Oswald önzetlen könyvkiadói vállalkozását tekintve (tudtommal a Radnóti-kötet megjelentetéséért egyetlen centime hozzájárulást sem kért a magyar szervektől), s egy-két folyirat szerkesztőségének lelkes érdeklődése láttán úgy látszik, hogy igen. Abból, hogy Marc Delouze párizsi költő, miután fél évig Budapesten dolgozott a mai magyar költőket bemutatni hivatott antológiáján, és Marcel Hennart brüsszeli költő, egy tíznapos magyarországi látogatás varázsa alá kerülve, egyaránt magyarul tanul, készen a francia nyelvterület adósságának törlesztésére, ugyancsak úgy látszik, hogy igen. Illetve hát, legyünk pontosabbak: kellenénk. Mármint a jobbaknak, akik tudják, hogy előbb-utóbb minden irodalmi autarkia megbosszulja magát. Ami bennünket illet, bizony támogathatnék őket. Mondjuk ki nyíltan, jobban, sokkal jobban, mint eddig. Hisz a mi irodalmunkról, a mi kultúránkról, a mi érveinkről, a mi eszményeinkről, a mi hírünkről van szó. S habár igaz, hogy a franciáknak is érdekük ablakot tárni más égtájakra, a mi értékeink megismertetéséhez nekünk kellene nagyobb anyagi áldozatokkal hozzájárulnunk. Hogy ez sem jelentene frontáttörést? Nem, azt nem. Ettől még egyetlen párizsi entellaktüel számára sem lenne evidens, hogy a „vigyázó szemek”-ről Batsányi szólt. Ettől még sem „Sollim barna szemöldöke”, sem az, hogy „hiányod átjár, mint huzat a házon”, sem a „plakátmagányban ázó éjjelek” nem válnának a francia versbarátok közkincsévé, hogy minálunk közkincs a részeg hajó, „a Kaland s a Rend perpatvara”, vagy Clara d’Ellebeuse. Azért... ki tudja? Talán egy kicsit, egy icipicit mégis meggyorsulna az a bizonyos „beszivárogtatás”. Talán Budapest is fölkerülne idővel Európa térképére a francia tévében. Budapest, mint Magyarország fővárosa. 1976. FEBRUÁR 28. TÁJÉKOZÓDÁS