Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-20 / 12. szám - Illyés Gyula: Tisztázódjanak a helyzetek és elvek. Illyés Gyula levele az Élet és Irodalom főszerkesztőjéhez (1. oldal) - Jovánovics Miklós: Válasz Illyés Gyulának (1. oldal) - Szabó György: Vaszkó Mihály utazása (1. oldal) - Uitz Béla: Építők (1919) • kép (1. oldal)
RESUDIÓ-VITA Bor Ambrus, Hárs László, Maróti Lajos és Ordas Iván cikke * Cseres Tibor: Mi, uráliak - Csurka István: Szabol Pista hullása Nagy László: Elvarázsolt kastély I ÉLET ÉS Ir irodalom I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XX. ÉVFOLYAM, 12. SZÁM _____________________________1976. MÁRCIUS 20. TISZTÁZÓDJANAK A HELYZETEK ÉS ELVEK Illyés Gyula levele az Élet és Irodalom főszerkesztőjéhez Kedves Barátom! Késve válaszolok március 1-i leveledre, melyet a félreértések tisztázása végett írtál. Beteg voltam, ezért a késés. A TV-ben a jogfosztó nacionalizmusról ejtett elveim kapcsán az Élet és Irodalom január 10.-i számában ez jelent meg: „a nacionalizmus, még ha jogokat sért is, nem mindig elítélendő”, mert a haladást szolgálhatja. Tapasztalatból előre látva, hogy ennek milyen hatása lehet azok körében, akik a nacionalista túlkapásokat elítélik és megszenvedik. Írtam azon frissiben néhány hatálytalanítónak szánt oldalt, híven ahhoz, hogy védendőnek vélem minden nemzeti kisebbségnek — nevezzem meg csak a nemzeti létükért élethalálharcban küzdő baszkoknak — emberi jogait. A fenti sor ugyanis mélyen tudat-zavaró, mert hisz nincs haladó ország, amely ilyet vall. Közelebbről nézve , még tudat-zavaróbb annálfogva, mert azt a látszatot keltheti, mintha mai szellemi életünk helyeselné a századforduló nacionalista eljárásait, sőt a jövőben is ezt pártolná. Népünk ócsárlói ezt nyomban visszhangozták is. Cáfoló írásom nem kapott nyilvánosságot. Ellenben megjelent az Élet és Irodalom január 31-i számában, föltehetően ugyanabból a tollból, az a vezércikk, amely a nemzeti tudat emlegetőiről szólva — többek közt — „fajtaszeretet”-et és „fajtagyűlölet”-et mond ki. „Miatta” — e tárgykör miatt — húzza alá a vezércikk „nem beszélünk történelmi jelenről, osztálytudatról, osztályszövetségről, szocialista demokráciáról” És a dolgozók hosszan fölsorolt napi gondjairól. De kik voltaképp e „fajtaszeretők” és ,,fajtagyűlölők”? A cikk szerint ezek elveiről csak szűk körben, valamiféle „műhelyekben” folyik szó, azokon „túl nem is tudnak róla”. S mégis miattuk nem kap hangot a köznépnek, az országnak sok , égető gondja. Ez is ellentmondás. A fajtagyűlölet szítását törvény sújtja. Bárkit ilyen hírbe keverni, arra a közvéleménynek is megvan a paragrafusa. Miképp játszhatunk hát e parázs szavakkal? (Melyektől országok égtek és égnek.) Az Élet és Irodalom a magyar nép sorskérdéseiről esztendők óta használt olyan hangot, amely megítélésem szerint népünk tudatát zavarhatta, nemzeti érzését pedig sérthette. Tisztelem buzgalmadat, hogy a „mendemondákat” leküzdd, hogy a helyzetek és elvek kellően tisztázódjanak. Ez rajtad is áll. Van módod a helyzet tisztázásához hozzájárulni avégett, hogy a szocializmusban élő magyar népre — hagyományaira és létérdekére — vonatkozó minden kérdés szellemi életünkben kellő megbecsülést kapjon, amiként az igazi haladás is kívánja. Ezért kérem, hogy soraimat, melyek — tőletek függően — búcsúzók is lehetnek, lapotok következő számában szíveskedj közzétenni, méltányosnak vélném, hogy azon a helyen, ahol a helyettes főszerkesztő cikke megjelent. Illyés Gyula VÁLASZ ILLYÉS GYULÁNAK Kedves Illyés Gyula! Örömmel válaszolok megtisztelő leveledre, bíráló soraidra. A félreértések eloszlatását — hiszem és remélem — a kölcsönös bizalom jegyében kezdhetjük el. Minden megjegyzésed a patriotizmus korszerű értelmezésére irányul. Világnézetünk igen fontos alkotóelemét állítod a figyelem középpontjába. Hosszú története van a hazai marxisták ide vonatkozó polémiáinak, amelyeket egyrészt a polgári radikalizmus, másrészt a paraszti demokrácia képviselőivel folytattak annak érdekében, hogy a magyar progresszió megosztottságának tragikus veszélyeit elkerüljük. Egyik oldalról a nemzeti kérdések alábecsülése, a másikról a nemzet fogalmnak abszolutizálása késztette a kommunistákat vitára. Megváltozott körülmények között, a történelemben előre lépve, az a feladatunk, hogy az egykori vitákat meghaladva, hasznosítsuk tanulságaikat. Itt és most egyre kevésbé a patriotizmus általános tartalmán kell tanakodnunk. Egyre inkább azon, hogy mit és hogyan cselekedjünk a szocialista Magyarországért. A nehéz kérdések nagy részét a történelem megválaszolta, de csak azért, hogy még bonyolultabbakat tegyen fel. Ezek megoldásához népünk, s ezen belül irodalmunk egységére van szükség. Említed a hagyományápolás mikéntje körüli eszmecseréket. Mostanában szinte kultusza van a szülőföld történeti bemutatásának írói vallomásokban, reneszánszát éli a népi (s ezen belül különösen a paraszti) kultúra. Az új honfoglalás, a szocialista nemzetté válás eredményeként üdvözöljük a múltból erőt merítő szándékot. Mindaddig, amíg a múlt idézése nem válik múltba ragadássá, a hazaszeretet kizárólagos kritériumává. A mi nemzeti törekvésünk túllép a hagyományőrző patriotizmus eszmei körein: hazánkat úgy akarjuk szeretni, hogy a haladó hagyományokra építve új hagyományokat teremtsünk népünk történelmének fordulópontján. Az ember elveszti ember voltát, ha kitörlődik emlékezetéből a tegnap, a nép megszűnik nemzetként létezni, ha nem őrzi hagyományait. De van-e ember és nemzet, amely ne a jelene és a jövője érdekében teremtené újjá a tegnapot? A jelent tartjuk meghatározónak a nép életében. A nemzet ereje abban is megnyilatkozik, hogy tud kritikus lenni múltjával szemben. A Te (Folytatás a 2. oldalon) ÁRA: 2,50 Ft • SZABÓ GYÖRGY s Vaszkó Mihály utazása Valamikor a harmincas évek elején felutazott Békésből a tarpai választásokra két parasztember, név szerint Vaszkó Mihály és Rácz Lajos. Előbbi Endrődön élt, ebben a forradalmi hangulattól mindig is izzó faluban, a másik meg Gyomén, mely nem annyira a Kner-nyomdáról, mint inkább a porról s tüdővészről volt híres. Tarpán indult ugyanis képviselőjelöltként Bajcsy-Zsilinszky Endre. Vaszkó Mihály valamilyen cikket olvasott tőle, úgy figyel fel rá Átment Rácz Lajoshoz: „Azt hiszi, ez az ő emberük, úgy látszik, komolyan akarja a földreformot, a radikalizmust, a szabadságjogokat, a titkos választójogot” „Amikor aztán azt olvasták — írja a magyar politikusról szóló könyvében Dernei Kocsis László —, hogy beállt a választási hajtóvadászatba, a két volt vöröskatona ment utána kéretlenül, hívatlanul, persze a maga költségén.” Hogy a korteskedésben mi történt velük, arról már nem tudunk. Sokféle önkéntes forgolódott akkoriban Tarpán, akadt még a fehértollas szegedi időkből való is, aki minden eshetőségre készen kézigránátokkal szerelte föl magát. Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét azidőben még többjelentésűnek mondhatjuk; drámák, keserű és szélsőséges tapasztalatok, önkritikus, bátor gesztusok teszik majd félreérthetetlenül egyértelművé. Vaszkó Mihály és Rácz Lajos azonban már akkor remélte róla ezt az egyértelműséget — két hajdanvolt vöröskatona remélte, a Zsilinszky névért nem különösebben rajongó Békésből. Íme, ez is 1919 emlékezetéhez tartozik. És oda minden apróság, amiből ezt a mozaik képet rakhatjuk ki: Történelem Pedig, ha belegondolunk, az a 133 nap, a Tanácsköztársaságé, igazából csak egy pillanat volt. A két békési katona ráadásul talán a töredékét élhette meg Csak a villanását valami másnak, valami részegítően újnak, szokatlannak és majdhogynem elképzelhetetlennek, ami korábban távolról sejlő alternatíva volt csupán, és most egyetlen mozdulattal felszabadít mégis a kilátástalanság rendszere alól, fölmutatja a minden korábbitól elütő értékrendet, életforrmát, jogviszonyt, rangsorolást, társadalmi létet és közeget. Csak egy villanás volt, mégsem lehetett elfelejteni. Aki 1919-et felnőtt fejjel átélte, valamilyen módon mindenképpen ott hordta tovább a zsigereiben, reflexeiben, a tekintetében, ábrándos vagy rémekkel teli álmában. Csak végletesen hallottam szólani róla, azaz gyűlölettel vagy rajongva Vaszkó Mihály meg Rácz Lajos lelkes felbuzdulásának ellenpontján a krisztinavárosi polgárság Kosztolányi által is megénekelt rettegése, meg fehér zsebkendős ellentüntetése mutatkozik. Romját Aladár magabiztató forradalmi füttyszavára a horthysta reklámgépezet egész kakofóniája felel. Kun Béla nevét egy egész kurzus átkozza, de vannak, nem is kevesen, akik akár a halált is vállalják érte. Az úgynevezett középosztály, amely a húszas-harmincas években, a kor fogalmazása szerint nemzetfenntartó erőnek vélte magát, a Tanácsköztársaság egyetlen napjáról se tudott jó szót mondani; mintha minden tagját személy szerint is megsértették volna akkor, holott csak (igaz, sokszor vulgáris-naiv eszközökkel) azt a világszemléletet érte végzetes sérelem, amely ezeket a rétegeket is kábította csupán, s tette képlékeny kiszolgálójává egy okkal rég bukásra ítélt rendszernek. Ez (Folytatás a 2. oldalon) Ultz Béla: Építők (1919)