Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-07-01 / 26. szám - Makkai Piroska: fametszete • kép (2. oldal) - Fodor Andrea: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok…” • reflexió | Visszhang • Hegedüs Géza, ÉS, 23. szám (2. oldal) - Drávai Tamás: Védjegy • reflexió | Visszhang • Pesti giccskocsma. ÉS, június 17. (2. oldal) - dr. Gesztesy Emil: Hentzi nem kelt át • reflexió | Visszhang • Thaly Tibor: Keresem Nepomukit. ÉS, június 17. (2. oldal) - Papp Antal: Miért láthatatlan A halottlátó? • reflexió | Visszhang • B. M.: A láthatatlan halottlátó. ÉS, május 27. (2. oldal)
A marxista történész optimizmusa (Folytatás az 1. oldalról.) nítheti meg a múltat, fedheti fel a múltban elkövetett hibákat is, láthatja meg a múlt ezernyi mozzanata között, a történelem sokrétű szövevényében az igazán lényeges mozzanataikat, tapinthatja ki azokat a fonalakat, amelyek a múltból a mához visznek. Ámde ha e kapcsolatot megfordítja, ha a ma küzdelmeiben való aktív részvételét olyanképpen viszi át a múlt küzdelmeire, mintha azokat módjában volna aktívan formálnia, a múltat úgy »jeleníti meg«, mintha amazt is lehetősége lenne tevőlegesen befolyásolnia, akkor a tudományos objektivitással immanens módon egybeeső marxista pártosság útjáról olyan pallóra téved, amely a szubjektivizmus, az intuicionizmus felé vezet, s amely ezért nem szolgálja a jelen harcainak sikeres megvívását sem.” • Ezen a ponton — úgy tűnik fel — nem fölösleges Pach gondolatmenetének kiegészítése. Mert hiszen nemcsak a magyar történetszemlélet problémáinak gyökerét mutatja meg, hanem a történeti eseményekhez való marxista viszony általános törvényeire utal Nemcsak az a kérdés, hogy a tudósnak milyen legyen a viszonya a múlt eseményeihez, de az egyén, az érzelmeiben elkötelezett, tudományosan tétova vagy tájékozatlan ember miként formálja véleményét — ez sem lehet sem érdektelen, sem közömbös. Pach eszmefuttatása ezért emlékeztetett engem Konsztantyin, Szimonovnnak egy 1971-es vallomására a szovjet hazafiságról, bár Szimonov — az íróhoz illően, természetesen — jellegzetesen érzelmi megközelítésben tárgyalja a kérdést „Természetes, hogy az én orosz emberre valló érzelmeim rendszerint őseink oldalán jelentkeznek” — ezt írja Szimonov. — .Ma érzéseimet ama régi időkre vonatkoztatom, szurkolok, hogy Alekszandr Nyevszkij győzzön a litván lovagokon, meg akarom védeni az ellenséges lengyel ezredestől ostromolt troiea-szergejevi kolostort és kész vagyok Bagrationnal együtt életemet feláldozni a borogyinói csatamezőn. De érzelmeimet a múltra vonatkoztatva sem tudok együttérezni Szuvorovval, aki fogságba vetette Kosciuszkót és nem kívánom az orosz fegyverek győzelmét abban az 1849-es csatában, ahol elpusztult Petőfi és az orosz imperátor által az osztrák császárnak adott nagyhatalmi kötelezettségek nevében eltiporják Magyarország függetlenségét .. Teljesen világos, hogy akár a tudományosság világáról legyen szó, akár a történetszemlélet szélesebb, érzelmileg színezett területéről, hogy nem elfeledhető, nem mellőzhető a lenini elmélet a két kultúráról, melyből természetesen következik, hogy a múltban minden nemzeti elemiben meg kell különböztetni az uralkodó és a dolgozó osztályok érdekeit, megnyilvánulásait. Nem vitás, hogy ezek az érdekek nemegyszer azonosak voltak, de sokszor — az esetek többségében — különbözők. Büszke lehetek-e nemzetemre? — ez a kérdés eléggé gyakran hangzik el, mégpedig rendszerint a marxista történetszemlélet bizonyos sarkalatos pontjaihoz illeszkedő kételkedésként. A válasz tettességgel egyértelmű: attól függ, hogy ki mire óhajt büszke lenni. Válogatás nélkül minden eseményre, persze, nem lehetünk büszkék sem mi magyarok, sem bármely más nép fiai. Válogatás? Azt jelentené ez, hogy kiválogatjuk a történelmet, s csak a szépre emlékezünk? Dehogyis: emlékezni és emlékeztetni kivétel nélkül minden eseményre — elemi kötelesség. Ám teljesen más kérdés a büszkeség érzése, s ami ezzel összefügg: a mában folytatható történeti fejlődésvonal vállalása. A magyarországi vitákban is gyakran idézték Lenin híres cikkét, A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről. Többnyire azt a szakaszt szokták citálni, melyben Lenin elmondja, hogy mire és kire lehet büszke az orosz proletariátus: a forradalmi demokratákra, Ragyiscsevre, az 1905-ös forradalomra. Lenin azonban szükségesnek tartotta azt is félreérthetetlenül kifejezni, hogy „minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbefojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát) ... Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született, de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja is és szépítgeti is a rabságát (amikor például Lengyelország, Ukrajna stb. megfojtását a nagyorosz »haza védelmének« nevezi), az ilyen rabszolga a felháborodás, a megvetés, az undor jogos érzését keltő tányérnyaló és söpredék...”• Néhány kérdést emeltem ki Pach Zsigmond Pál vaskos és megérdemelten terjedelmes — gondolat- és témagazdagság — kötetéből, de jelzésszerűen sem érzékeltethetem a mű változatos tematikáját. A változatosságban azonban észre kell vennünk az uralkodó motívumot, a marxista történész közéleti felelősségét. Ha tetszik: optimizmusát. Mert optimizmusnak kell neveznem, ha Pach a teljes igazság kimondását tartja fontosnak, mert bízik abban, hogy a történelemtől már régen nem vigasztaló szózatokat várunk. Megtanultunk s egyre jobban megtanulunk szembenézni múltunkkal, hogy reálisan, tér-, verhessük jelenünket Makkai Piroska fametszete VISSZHANG „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok...” Az Élet és Irodalom 23. számában Hegedűs Géza leírja, hogyan világosított föl egy igencsak tájékozatlan amerikai hölgyet arról, hogy a Szovjetunióban nemcsak oroszok élnek, hanem sok más nemzetiség is, például üzbégek és örmények. No meg ukránok — tenném hozzá én. Erről a velünk közvetlenül szomszédos, több mint negyvenmilliós népről a magyar közvélemény sem tud túl sokat Én az egyetemen orosz és ukrán szakot végeztem. Ezen elcsodálkozva annyi honfitársam kérdezte, meg tőlem: „Hát az nem ugyanaz a nyelv?”, hogy ma már a szemem se rebben, ha ezt hallom. Azért mégis meghökkentem, amikor az ÉS 24. számában a Népszínház zeneigazgatója, Kertész László Muszorgszkij operájáról, a Szorocsinci vásárról szólva azt mondja: „...az orosz falu életét megelevenítő zene.. A Szorocsinci vásár ugyanis nem az orosz, hanem az ukrán falu életét mutatja be. Kiderül ez nemcsak a librettó alapjául szolgáló Gogol-elbeszélésből, hanem a zenéből is. „Rengeteg ukrán dallamot jegyeztem fel” — idézi Kroó György Muszorgszkijt a 21. számban megjelent kritikájában, és ebben a kérdésben aligha lehet bárki is illetékesebb a szerzőnél. Ami a Szovjetunió népeire vonatkozó ismereteket illeti: a söprést — úgy tűnik fel — nem az amerikaiak portája előttt kellene elkezdenünk. Fodor Andrea át a tervező szakember elképzeléseit. Ki és miért határozott el egy ilyen vagy olyan stílusú, színű és formájú anyagkavalkádot? Ki engedte ezt meg neki? Hogyan volt lehetősége szakemberek helyett dönteni? Régi gondolat a védjegy, a szerzők megnevezése, számos művészeti ágazatban kézenfekvő és természetes. Ezt is számon lehetne kérni. Drávai Tamás építész Védjegy Az Élet és Irodalom 1978. június 17-i számának páratlan oldalán jelent meg a Pesti giccskocsma című írás, ehhez fűzöm a következő gondolatokat: Aki azt nézi, hogy új létesítményeink építésében mennyire meghatározó a rendeltetés egyértelmű eldöntése, a terv, a jó kivitel és a gazdaságosság, azt hiheti, hogy ismeri a „művek” létrejöttének körülményeit kívülről nézve, úgy fest a helyzet, hogy a megrendelő közli, mit akar építeni, a tervező ezt megtervezi, a hatóságok a tervet engedélyezik, a kivitelező a terv szerint épít, majd a tulajdonos gazdaságosan igyekszik használni új létesítményét Az ember csak ád és néz egy-egy új lakótelep, üzletház vagy vendéglő átadásakor. És kritizál. Idézem a morbid viccet, melyben két vak beül a moziba, a híradó után az egyik megkérdezi a másikat, hogy jól lát-e? Az azt feleli, hogy nem a legjobban, mire a másik. Akkor cseréljünk helyet! A látvány megítélésében a helyzet igen egyszerű, mert azt lehet boncolgatni, amit megépítettek, ami elkészült. A vendéglőben szóvá lehet tenni, hogy hideg vagy kevés az étel piszkos az abrosz, késik a felszolgáló, többet számol a fizető. Mondom: lehet, de mi az eredmény? Van-e türelmünk kivárni a felelős, az igazi felelős számonkérését? . Kritikusnak egy épületről, enteriőrről lehet olyan véleménye, hogy az ízlésromboló, giccs, de ha a vendéglős szerint a kocsmaúj formájában jó üzlet... A vendéglősnek az üzlet a fontos, nekünk a hideg sör, az ízletes és kiadós étel a figyelmes kiszolgálás, a mérsékelt ár, a tiszta abrosz, az ízléses környezet a hangulatos miliő. Melyiket is tervezi a tervező? Nem mindig világos az építés céljának meghatározása, nem mindig tervező készíti a tervet nem mindig azt építik fel, amire az engedély szól, és sokszor másképpen döntenek az építés alatt is. Aki a kereskedelem és vendéglátóipar berkeiben járatos, ismeri azt a leküzdhetetlen kényszert, amely adminisztratív „dolgozókat” hajt az építési területre — a létesítmény befejezésének stádiumában: gyakran rövid és határozott döntések, egyértelmű utasítások formálják Hentzi nem kelt át Az ÉS június 17-i számában Thaly Tibor Keresem Nepomukit című, kedves hangú írásának első bekezdésében történelmi eseményeket idézve, néhány tárgyi tévedéssel lepi meg olvasóit. A szerző szerint „Hentzi 70 000 katonájával és 270 ágyúval átkelt a hevenyészett pallókon Budára 1849 januárjában, menekülőben a honvéd hadsereg elől. Az utóvéd még tartotta Pestet, miközben a bosszúszomjas tábornok rommá lövette a gyönyörű pesti Dúnasort.” Az igazság az, hogy Hentzi 1849. januárjában nem kelt át Budára, legkevésbé 70 000 katonával és 270 ágyúval, már 1848 októbere óta Budán volt, a magyar kormány vizsgálati fogáságában, mert Péterváradon megtagadta a magyar hadügyminiszter parancsait. Meglehetősen ismert tény, hogy a Windisch-Grätz vezette osztrák főerő 1849 januárjában még nem a honvéd hadsereg elől menekülőben érkezett Budára, hanem ellenkezőleg, sikeres előrenyomulásban. A magyar kormány és az országgyűlés ugyanis kénytelen volt Debrecenbe áttelepülni, a honvéd csapatok pedig ellenállás nélkül ürítették ki a fővárost, tehát utóvédharcok nem voltak és a pesti Duna-sor lövetése sem ekkor történt. A letartóztatott tábornok herceg Windisch-Grätz 1849. január 5-i bevonulásakor szabadult fogságából. Amikor a győzelmes tavaszi hadjáratból visszatérő magyar seregek 1849. május 4-től május 21-ig ostrom alatt tartották Budát, Hentzi már mint várparancsnok — május 4-én, 9-én és 13-án — levette a várból a pesti oldalt. dr. Gesztesy Emil Miért láthatatlan A halottlátó ? Június 19-én többszázad magammal ott szorongtam a miskolci Vasas Művelődési Központ ajtajában, hogy megnézhessük Moldován Domokos filmjét, A halottlátót. Sajnos, nem volt szerencsém, mert nem fértem be a nagyterembe. Pedig nyolcvan kilométert utaztam a dokumentumélményért és a vitáért. Pedig igazán elvártam volna, hogy legalább abban a megyében többször vetítsék a filmet, ahol játszódik. S amikor ezen töprengeni kezdtem, eszembe jutott, hogy lapjuk is foglalkozott a témával, a május 27-i számban B. M. nehezményezte A láthatatlan halottlátó című glosszában, hogy a putnoki jósasszonyról készített filmet a fővárosi bemutató után két hónappal is csak néhány néző láthatta, mármint a megyei tanács illetékesei. Nem akarom megismételni a glosszaíró szavait, csak megkérdezem: az azóta tartott, féligmeddig nyilvános vetítéssel, amelyre nagyon sok utcáról jött néző nem jutott be, az illetékesek elégségesnek tartják az érdeklődés kielégítését? Továbbá azt is megkérdezem: ha egyikmásik lapban — nemcsak az Élet és Irodalomban, hanem az Észak- Magyarországban, a Déli Hírlapban és a Napjainkban, tehát a miskolci orgánumokban is —szóvá teszik, hogy illő volna már a borsodi nyilvánosság előtt bemutatni a borsodi témájú filmet, akkor a válaszra kötelezettek miért nem válaszolnak? Papp Antal mérnök Szerkesztői üzenetek SCHINDLER ERIKA, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom olvasóinak többsége szerintem fiatal. Miért nem rendszeresítenek olyan rovatot, mely speciálisan a fiatalok (például a fiatal szülők, a pályaválasztás, a beilleszkedés) problémáival foglalkozik?” Kérdésében, úgy véljük, ott a válasz is. Ha feltételezése igaz, és lapunkat főként fiatalok olvassák, ez arra utal, hogy ha nem is foglalkozunk külön rovatban az ifjúság sajátos gondjaival, amikor a társadalom, a szellemi élet egészének problémáiról közlünk a különböző műfajokban írásokat, azok egyúttal a fiatalokat is érintik, érdeklik. Egyébként publicisztikai és riport rovatunk is gyakran foglalkozik nemzedéki kérdésekkel. KOVÁTS ANDRÁS építészmérnökhallgató, DEBRECEN. Tisztelt olvasónk, talán nem is sejti, milyen rejtett darázsfészekbe nyúlt, amikor az argentínai világbajnokság magyar tévéközvetítőinek vélt „nyelvi tévelygéseit” bírálja. Ezt írja: ........tévéseink közül néhányan, különösen Vitray Tamás előszeretettel használta a Cordoba, Mar del Plata, Rosario nevű argentin városok helyhatározós alakjaként a Cordobán, Mar del Platán, Rosarion alakokat.” Ön levelében a (jó nyelvérzékkel!) a Cordobában, Mar del Flatéban, Rosarioban alakokat javasolja. Első hallásra javaslata megdönthetetlen. De:. . . keressünk pár a-ra végződő magyar helységnevet: Budán, Abán, Baján, Kábán, Kalocsán. A tévériporterek valószínűleg ezek analógiájára használják — öntudatlanul — a rosszallott alakokat. Kérdésére (mikor használunk a helység- és tájegységneveinket illetően -bán, -ben ragot, mikor -on, -en, -ön-t, mikor -ra, -re ragot, vagy -ra, -be ragot) tudomásunk szerint eddig nyelvtankönyveink sem adtak választ. Mert: Somogyba, Biharba, Erdélybe, ám Mezőföldre, Dunántúlra, Háromszékre. De talán nem is lehet ilyen szabályt létrehozni. Marad a jó nyelvérzék. SZ. GY. BUDAPEST. Olvasónk Páskándi Géza Egy szurkoló naplója című írására (1978. június 17.) küldte be terjedelmes levelét. Egyebek közt idézi Páskándi következő két mondatát: „Tükrözi-e a foci a társadalmat? Csak részben” — és így kommentálja: „Mit mondjak? Hálistent?” — Véleményünk szerint ez a helyes válasz. Egyetértőn idézzük a levél következő részletét is: „Mindenki, aki Nyugatra utazik, személyében ezt az országot képviseli; (...) a focistáknak nemcsak a játéka, hanem egész személyisége — etikája is! — akár egyetlen jelenségből is általános képet alakíthat ki a szocialista állampolgárról.” DR. TISZAMARTI ANTAL, MARCALI. Az -at, -et, -tat, -tét helyesírási vitához fűzött gondolataival lényegében egyetértünk. Valóban, ha „a nyílt és zárt e-t jelölnék, akkor egy pillanatra sem támadhatna kétség a homonimiák értelmezésében, még a szövegkörnyezet segítsége nélkül sem.” .Mégis úgy érezzük, hogy a „zárt-e perét” már elvesztettük. Vagy mégsem? Bárczi Géza mindenesetre bizakodó volt: ... „ha eleve azzal a meggyőződéssel kezdünk hozzá, hogy igyekvésünk úgyis csak kudarccal végződhetik, akkor máris kudarcot vallott... ami nemzedékek hosszú során át ferdült el, azt nemzedékek jelentős sora egyenesítheti csak ki . .. De ehhez . . . makacs kitartás, nagy türelem kell.” A zárt erős különben épp most jelent meg a Magyar Nyelvőr áprilisi—júniusi számában egy igen érdekes tanulmány Búvárt Márta tollából. Szíves figyelmébe ajánljuk: S. SANDORNE, BUDAPEST. „Sokszor olvastam már a magyar sajtóban, hogy nem helyeselhető, ha a nemzetközi sporteseményeket némelyek politikai természetű megmozdulások alkalmának tekintik. Most azért vagyok tanácstalan, mert a labdarúgó világbajnokságon a holland csapat tagjai tüntetően távolmaradtak az ünnepélyes díjkiosztástól, jelezve, hogy nem akarnak parolázni Videla tábornokkal. Politikai szempontból én sem rokonszenvezem a juntával, de kérdezem önöktől: elfogadhatják-e a politikailag is rokonszenves holland sportemberek viselkedését?” — írja olvasónk. Valóban, vannak esetek, amikor a sportéletben előforduló politikai megmozdulásokat a nemzetközileg érvényben levő elvek szempontjából szabálytalannak kell ítélnünk, de mint a holland labdarúgók példája mutatja, rokonszenves szabálytalanságok is megeshetnek. Sz. I. BUDAPEST. Olvasónk, Hegedűs Géza Egy a világ című írását (ÉS, június 10.) kifogásolja, eszmei szempontból. Idézünk leveléből: „A cikkben túlzottan hangsúlyt kap a megszerezhető anyagi javak fitogtatása ... Legyünk inkább büszkék azokra az eredményekre, amelyeket elértünk 1978-ra: a tömeges lakásépítés, a világon egyedülálló gyermekgondozási segély . . . Azt várná az olvasó, hogy a drámatörténet professzora néhány mondatban utalna a fegyverkezés elleni harcra .. . Attól még nem egy a világ, hogy egy szocialista ország polgára • évről évre más NATO-országba utazgat ...” Olvasónk indulata tiszteletreméltó, s teljes mértékben osztjuk mind honi eredményeinkről, mind az egy világ kettéosztottságáról vallott nézeteit. Mégis, úgy gondojuk, két dolgot nem vett figyelembe. 1. Hogy H. G. nem politikai cikket írt, hanem irodalmi formában vetette papírra egy véletlen találkozását. 2. Aligha hisszük, hogy unaloműzésből utazgató öreg amerikai hölgyek meggyőzésének az volna a legjobb módja, hogy a gyermekgondozási segélyről, vagy a munkához való jogról beszélünk nekik. Végezetül egy megjegyzés: ha a nevezett amerikai hölgy csakugyan ellátogat Magyarországra, igen valószínűnek tartjuk, hogy az IBUSZ nem szolidaritási nagygyűlésre invitálja majd, hanem csikós partyra a Hortobágyra. Sajnos, a világ már csak ilyen! 1978. JÚLIUS 1.