Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-07 / 27. szám - Szikszai Károly: Illusztráció • kép (3. oldal) - Száraz György: Naptár (3. oldal) - Csányi László: Babák népviseletben (3. oldal)

Szikszay Károly: Illusztráció SZÁRAZ GYÖRGY ROVATA A Jövendőmondás nem egyéb, mint sus egymás után következő dolgoknak egymás mellé áll­(NOSTRADAMUS) PESTI HÍRLAP NAPTÁRA, 1933.: „... meglehet, hogy 2033. embere, aki majd porlepte könyvtárak mélyéből véletlenül kihalássza ezt a kötetet... szá­nakozó mosollyal fog visszagondolni fantáziátlan őseire, akik száz esztendővel előbb szegényes kép­­­zeletükkel nem bírták utolérni az elkövetkezendő idők valóságát.’’ KÉPES KRÓNIKA, 1926. 11. 28.: „A jövő nem hozhat nagyobb meglepetéseket, mint amilyeneket a múlt már megvalósított.’’ PESTI HÍRLAP NAPTÁRA, 1933.: „Száz esz­tendő múlva ki sem kell majd szállnunk hálóko­csinkból, hogy Budapestről néhány nap alatt eljus­sunk Kairóba, vagy akár Fokvárosba.” SZENT-GYÖRGYI ALBERT, 1972.: „Utódaink egymillió év múlva ugyanolyan kétkedő érzelmek­kel gondolnak majd vissza ránk, ahogy mi az első majomemberre, aki megpróbált a két hátsó lábára állni.” MAGYAR SZÓ, 1979. IV. 28.: „Az ember őse már 3 600 000 évvel ezelőtt egyenesen járt, mint mai utóda — erre a következtetésre jutott egy nemzetközi szakcsoport.” ARTHUR KOESTLER, 1978.. . a homo sapiens feltehetőleg egy rendellenes biológiai faj, a fejlődés egyik tévedése.” CICERO, i. e. I. sz.: „A természet megszabta az embernek, hogy magánál szebbet ne tudjon elkép­zelni.” .. avagy a korrekció: Atomháború után a csimpánz lemászik a fáról, szétnéz, megvakarja a feje búbját és felszól a pár­jának: — Na, anyjuk, kezdhetjük elölről. " PESTI HÍRLAP NAPTÁRA, 1933.: „A jövő szá­zad emberének életét nem keserítik nemzetközi, politikai bonyodalmak, hiszen a technika ... egyet­len érdekcsoportba kovácsolta a nemzeteket.” KOMSZOMOLSZKAJA PRAVDA, 1967. XII.: „... az új kérdések oly szédítő egymásutánban ve­tődnek fel, hogy napjainkban a jövő a szó szoros értelmében szembejön velünk.” NÉPSZABADSÁG, 1970. XII. 25. MARX GYÖRGY: „A legérzékenyebb lelkiismerettel té­­pelődő gondolkodók... féltik a pszichikailag kis­korú emberiséget a fizikai koraérettség veszélyei­től.” ... avagy a szorongás: — Doktor úr, nem tudok aludni. — Vegyen be altatót. — Próbáltam. Elalszom tőle, de azt álmodom, hogy nem tudok aludni. SCIENCE ET VIE, 1970. 7. sz. SZENT-GYÖRGYI ALBERT: „Negyvenéves korom után tanulmá­nyozni kezdtem a kvantummechanikát... Tudtam, miről van szó, de mindez nem volt a véremben, és kerülnöm kellett minden vitát ezekről a kérdések­ről még középiskolásokkal is, akiknek agyukban és vérében volt az atom. Mai világunk olyan embe­rek uralma, akiknek agya még az atomkor előtt megszilárdult.” ARTHUR C. CLARKE:­A JÖVŐ KÖRVONA­LAI, 1968.: „Ha egy kiváló, de korosabb tudós azt állítja valamiről, hogy lehetséges, majdnem bizo­nyosan igaza van. Ha azt állítja, hogy valami le­hetetlen, nagyon valószínű, hogy téved.” PESTI HÍRLAP NAPTÁRA, 1933.. ......a XXL század embere ura lesz életnek és halálnak... Megifjithatjuk a szervezetet és élettartamát szinte korlátlan időkig hosszabbíthatjuk meg.” NEVE­ZEST, 1966. 1. 2. VLAGYIMIR LVOV: „Igen, anyagi és testi halhatatlanság! Halhatatlan­ság vérben és húsban, ezen a napsugarakban fürdő világon, melyet annyira szeretünk.” MAGYAR NEMZET, 1979. II. 10. PETHŐ TI­BOR: „... a művesek, műszívek, esetleg műagyak beépítésénél hol húzható meg az élet és a halál, vagy az ert­ber és műember választóvonala?” MAGYAR NEMZET, 1966. I. 30. PETHŐ TIBOR: „Alpha—60: egy filmben szereplő elektronikus agy ... amely azután az automatika kiszámíthatat­lan törvényei szerint önmagát fejlesztő készülékké alakul át... és uralma alá hajtja egy egész város­állam lakosságát.” MAGYAR SZÓ, 1979. IV. 21. LOUIS BRANS­COMBE: „A jövő komputertechnikájában ... van egy másik lehetőség is: olyan háromdimenziós me­móriasejt, amely képes megújítani önmagát.” OSWALD SPENGLER: „A gép az ördögé: így érezte ezt mindig az igazi hit!” PESTI HÍRLAP NAPTÁRA, 1935.: „...távolból irányítható gépemberek a jövő nagyvárosában a rendőrség szerepét fogják betölteni... Szörnyű acéllábaikon belegázolnak majd a tüntető tömegbe, forgó gumikancsukákkal osztogatva a halálos csa­pásokat, és könnyfakasztó gázokat fújtatnak.” NEUE ZEIT, 1966. 1. 2. VLAGYIMIR LVOV: „Miként az erdész gondozott erdővé változtatja a vad bozótot, úgy fogja átalakítani az ember először a naprendszert, azután... az egész tejútrendszert.” MAGYAR NEMZET, 1967. VÁMOS IMRE: „2000 táján ... rendszeres rakétajárat közlekedik majd a Föld, a Hold, a Mars és a mesterségesen előállított bolygók között, ahol a túlnépesedés következtében megszaporodott emberfölösleget telepítik le.” ... avagy a naprendszer betelepítése. Házaspár az áruházban. A férj sorra próbálja a cipőket, végre odaszól az eladónak: — Ezt megveszem. Jó kényelmes. — Te hülye! — sziszeg a feleség. — Tudod, mi van a lábadon? A cipődoboz. ÚJ SZÓ, 1979. VI. 3. GYEREKDOLGOZAT: „Ha nagy leszek, űrhajósvárosokat fogok építeni. Oda nagy űrhajókon mindenki eljöhet és annyi túrós­palacsintát ehet, amennyit csak akar.” KINCSES KALENDÁRIUM. 1908. ......a jövő század házaiban a konyha helyét laboratórium fog­lalja el, amelyben a szakácsnő marhapörkölt he­lyett lecitinpirulákat fog készíteni.” MAGYAR HÍREK, 1979. 11. 10. PETHŐ TIBOR: „Az élelmiszertermő területek növelhetők, például az Amazonas medencéjében.” MAGYAR SZÓ, 1979. V. 4.: „Az Amazonas völ­gye, amely az emberiségnek szükséges oxigén­mennyiség mintegy 50 százalékát állítja elő, ko­moly veszélybe került az erdőirtás következtében.” ... avagy az élelmiszer-probléma: — Mit csinálsz, fiam, ha három almát kell elosz­tanod négy embernek? — Kompótor, tanár úr. NÉPSZABADSÁG, 1970. XII. 25. MARX GYÖRGY: ..Nemsokára biológus-mérnökök rende­lésre alkotják meg a kívánt alkatú növényeket, állatokat — talán embereket is.” MADÁCH AZ EMBER TRAGÉDIÁJA: LUCIFER: Nagyon vénül az ember, hogyha már Lombikhoz tér, midőn organizál. NÉPSZABADSÁG, 1973. X. 7. DÉRY TIBOR: „Elbájoló látomás: a föld egész felületét elborító nagyüzemi búzatáblák között a tűző napsütésben egy-egy szülészeti klinika áll, és­ nappali folyama­tos munkával. Egyéb növények, állatok, amik nem fog alá valók, kihaltak ...” NEVE­ZETT, 1966. I. 2. VLAGYIMIR LVOV: „Az emberi agy a katalizátor ahhoz, hogy az univer­zum fejlődésének más utat szabjon ... Tevékeny­sége nyomán új flóra és fauna keletkezik.” MINORITY OF ONE, 1970. SZENT-GYÖRGYI ALBERT: „A következő világháborúnak csak egy győztese lesz, a svábbogár, melynek a legerősebb sugárzás sem árt.” NÉPSZABADSÁG, 1979. IV. 16. SZALAI SÁN­DOR: „... azzal is számolnunk kellene, hogy vala­mi teljességgel előreláthatatlan történelmi vis maior erősen módosíthat bármely általunk kidol­gozott jövőképet.” ... avagy a módosítás: — Itthon a gazda? — Igen, de nem soká. Holnap temetik. ARNOLD TOYNBEE, 1967.: „...kétmilliárd év áll rendelkezésünkre; a csillagászok szerint Föl­dünk addig lesz az emberi életre alkalmas.” KARINTHY után: — Mennyit tetszett mondani? Billiót vagy mil­liót? — Billiót. — Hálistennek! Már úgy megijedtem. FLAMMARION, XIX. sz.: „A Föld már csak egy nagy gyászos temető lesz, amely néma csöndben forog egy K­öröses csillag körül... És a Nap végül kialszik” MAGYAR NEMZET, 1979. IV. 4. BEKE MIK­LÓS: „Az előrejelzéseknek általában az a hibájuk, hogy... tudnak ugyan mondani valamit az ezred­fordulóról, de a holnapról fogalmuk sincs... A legfölkészültebbnek hitt kutatóintézetek sem fog­ták föl teljesen, mi játszódott le Iránban.” ... avagy a jövőkutatás. — Hány óra, Jean? — öt perc múlva nyolc, mylord. — Nem azt kérdeztem, hogy öt perc múlva mennyi lesz, hanem azt, hogy most mennyi. NÉPSZABADSÁG, 1979. IV. 16. SZALAI SÁN­DOR: „Ami Magyarországon 2020-ban lesz, az... igen sokban függ saját magunk és utódaink akara­tától... valamint sok más... rajtunk kívül álló tényezőtől. És mégis: a jövő egyes elemei már megvannak jelenünkben, illetve továbbhatnak múltunkból a jövőre.” B­LÜI 1979. JÚLIUS 7. CSÁNYI LÁSZLÓ Babák népviseletben A szándék világos volt és félre­érthetetlen, s miközben a szép ha­gyomány ápolását akarta szolgálni, arra is jó volt, hogy megmozgassa a gyerekek képzeletét, gyarapítsa ismeretét, fejlessze ügyességét. A példát Erdély adta, a sepsiszent­györgyi népi babagyűjteményt má­sutt is bemutatták, s úgy tudom, mindenütt nagy sikere volt. Hatá­sa eljutott Tolnába is: öltöztessetek babát, botból és rongyból — mond­ták a gyerekeknek, vagy csinálja­tok csatakrozit, esetleg olyant, amit a néprajzi könyvek színes és hite­les képei kínálnak. A kísérlet végeredményben nem sikerült. A tolnai gyerekek kedvet­lenségét vagy esetleg közönyét nem oldotta fel az alkotás remélt örö­me, a hivatalos buzdítás sem volt elég hatásos, s végül a szekszárdi kiállítást tulajdonképpen a szociá­lis otthonok öregjei mentették meg, akik néhány napig elsütkéreztek örömtelen gyerekkoruk kihunyó fényében. A népművészet ma divat és sikk, a panelotthonok előszobáinak falán színes cserepek függnek, néhány párna, terítő is kerül a legtöbb la­kásba,­a vitrin üvegfala mögött pe­dig sok helyen népviseletbe öltöz­tetett babák sorakoznak, s terve­zők és készítők szívesen emlegetik, hogy az ősi formakincset támaszt­ják fel. Egyebet nem is tehetnek, a népművészet ma már többé-ke­­vésbé egységes egész, leltározott és feldolgozott múlt, amit legföljebb néhány újabb adalék gazdagíthat, s bár hatását mindenütt meg lehet találni, mai gyakorlatában — nem­csak nálunk — alig több, mint a bevált régi formák ismétlése, va­riálása. A sokszor idézett múlttal azért zavarban vagyunk, mert a régiség­ben nehéz egyértelműen meghúzni a népi művészet határvonalát. A XIII. századi egregyi templomot, melynek tájjal együttélő szépségé­vel nem tudok betelni, szívem sze­rint népi alkotásnak tekintem, mert aligha kétséges, hogy mestere egyszerű falusi pallér volt. A Já­­nosréti vagy a Jakabfalvi Mester­nek az esztergomi múzeumban lát­ható táblaképein is ott a népi ihle­tés, ám a művészettörténet már ré­gen kisajátította őket, ahogy a ma­gyar parasztbarokk néhány meg­maradt szép emlékét is. Az érzékelhető gyökerek ugyanis nem nyúlnak mélyre. Révai Miklós felhívása a XIX. század fordulóján, melyben paraszti dalok gyűjtését sürgette, nem talált visszhangra, Kisfaludy, Czuczor maga írt „nép­dalokat”, Kriza a Vadrózsákba sa­ját verseit is felvette, Liszt pedig, aki a Sárközben igazán a néppel ta­lálkozhatott, még nem hallotta meg azt az ősi zenét, amit csak Vikár, Bartók, Kodály fedezett fel. A szá­zadforduló körül megindult terv­szerű gyűjtés óta többször elhang­zott az „utolsó pillanat” reményke­dő és szemrehányó emlegetése, ami egyébként még ma is tart, még mindig az „utolsó pillanatban” va­gyunk, mert a múlt még most is ad valamit elmerült kincseiből, jólle­het a sokat emlegetett hagyomány is csalóka, mert a híres sárközi nép­viselet például már száz évvel ez­előtt is felhasznált, rendszerint Bécsből származó ipari terméket, akkor pedig egy lány valóban „egy hold föld árát” öltötte magára. Úgy gondolom, jobb szembenéz­ni a tényekkel. A népművészet il­lúziója állandóan átjárja napjain­kat, s közben elfelejtjük, hogy amit ma állítunk elő, végtére iparszerű termelés eredménye. Az ítélettel mégis legyünk óvatosak: van pia­ca, ami ugyan önmagában gyönge érv, de aki sárközi szőttest vagy halasi csipkét vesz, végtére egy olyan kultúra emlékét viszi haza, amely fölött évszázadok emléke le­beg, akkor is, ha közben változtak a termelési eszközök s egyedi alko­tás helyett rendszerint mindenki tömegárut kap, ami magán viseli az áru minden ismérvét. Mert azt se feledjük, hogy a népművészek vagy iparművészek képzelete, alko­tó kedve között, kétszeresen is: nemcsak a múlt tudományosan szentesített formakincséhez és esz­ményéhez kell ragaszkodniuk, ha­nem a megbízó szervezet lehetősé­geihez, technikai kapacitásához, esetleg a szövetkezeti elnök ízlésé­hez, sőt üzleti szempontjaihoz is, mert terv és kivitelezés régen ket­tévált, valaki elkészíti a rajzot, amit más sző meg, s azt is a kapa­citás vagy éppen az árpolitika szabja meg, hogy kártolt vagy fé­sűs gyapjúból „vitelezzék-e ki”, amit annak előtte a tervezői képze­let anyagában is megfogalmazott. Nagyobb, s más természetű baj, hogy az elmúlt évben is élelmes­ nyugati üzletemberek járták a vi­déket vagy pedig megbízottaikat küldték szét a falvakba, s felvásá­roltak minden régiséget, rokkát, cserepet, szőttest, válogatás nélkül, amit tudtak. Tolnát hollandusok kedvelték meg, arról azonban nem készült statisztika, hogy mit vittek magukkal. Mert miközben zengnek a páva­körök, s ezrek tapsolnak a néptáncfesztiválokon, népművésze­tünk valóban pótolhatatlan tárgyi emlékeinek egy részén külföldi műkereskedők gazdagodnak. A szekszárdi kiállításnak egyéb­ként sok látogatója volt, bár pontos számot nem lehet megállapítani, ugyanis aki bármi okból tévedt is be az úttörőházba, látnia kellett, tehát szándékától függetlenül láto­gató lett. A statisztikának ugyan nem kell túlzott jelentőséget tulaj­donítanunk, a rendezők nem titkolt szándéka is más volt: a megidézett múltnak a gyerek maga­ alkotta örömét kellett volna szolgálnia, a példát, hogy két keze munkájával teremtheti meg saját világát. A si­ker azonban csak a látványnak szólt, a szokatlan érdekességnek, ahogy a Néprajzi Múzeum mosta­nában megnyílt kiállításán is, noha egyelőre nem lehet lemérni, hogy a fiatal látogatók a különlegesség em­lékén kívül vittek-e haza valami olyan ösztönzést is, ami felébreszt­heti a kétkezi munka örömét. De a gyanakvás mégiscsak itt bújkál bennem, mert úgy gondolom, ezek az összeügyeskedett babák valójá­ban a nosztalgia selymeibe öltöz­tek. A hajdani gyerekjáték, a leg­­együgyűbb is, egyszerre jelentett okulást és derűt, mert a szegény gyerekben a baba a valóságot meg­szépítő játék illúzióját keltette, ad­dig a néhány évig, amíg nem fog­ták dologra. A mai népviseletbe öl­töztetett babákkal nem játszanak, a gyerek kezébe se adják, hisz be­­piszkolná vagy elszakítaná, mert dísztárgy, esetleg jelkép, üzenet a megszépített messzeségből vagy ép­pen divattárgy, itthon is, külföldön is. Mert nemcsak nálunk keresett árucikk. Hágában, Trencsénben vagy Firenzében ugyanúgy árulnak angyalarcú babákat, melyeknek a kötényére írt városnév is segíti az emlékezést. De itt már csak az üz­leti szempont egyértelmű, s a sze­rény lakásdísz — souvenir — arra jó, hogy a személyes emlékezés be­lekapaszkodhassak valamibe. S marad a nosztalgia, melyben természetesen sok a hamis illúzió is. A mai gyerek más világban él, a nyiladozó értelem a technika és tu­domány mindennapi csodáival ta­lálkozik, amihez az általános isko­lai tananyag is igyekszik alkalmaz­kodni. Nem tudom, ilyen körülmé­nyek között olyan fontos-e, hogy csatakrozit eszkábáljanak össze a gyerekek, a hajdani példából vi­szont megtanulhatják, hogy csak értelemmel és szorgalommal iga­zodhatnak el a világ szép jelensé­gei között. Az egykori babafarig­csáló gyerekek örömteli buzgalma erre feltétlenül figyelmeztet. Egyébként a szekszárdi kiállítás bábuit, játékait beszállították a múzeumba, ahol leltározták, berak­tározták őket. Száz év múlva egy kutató megállapíthatja, hogy 1979- ben milyen emlékek éltek a gyere­kekben a régen elmúlt kor játékai­ról. S talán annak is marad nyo­ma, hogy a legtöbb bábu szociális otthonok öregjeinek munkáját őrzi, akik valamikor nagyon régen való­ban játszottak is ilyenekkel.

Next