Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-19 / 8. szám - Rajk András: Lelki csönd • reflexió | Visszhang • Sándor Iván: Az idő füstjele (ÉS 1982. február 12.) (2. oldal) - Gyertyán Ervin: Buster Keaton kalapja • reflexió | Visszhang • Feleki László filmkritikája (ÉS 1982. február 12.) (2. oldal) - Szaszkó István: Antikvárbecsület • reflexió | Visszhang • (mátyás): Könyvek - feketepiacon (ÉS 1982. január 29. (2. oldal) - Kovács György: „Vilmos” • reflexió | Visszhang • Horváth Dezső: Üzelmek (ÉS 1982. január 29.) • Kovács György, a Borsod megyei Rónai Sándor Művelődési Központ igazgatója (2. oldal) - Dallos Jenő: rajzai • kép (2. oldal)

Lelki csönd Mélyről fakadó egyetértéssel olvastam Sándor Iván Az idő füstjeié című írását (Élet és Irodalom, február 12.). A cikkben említettekhez hasonlóan ellenszenvesnek, a leghazugabb sémákat követőnek látom a pályázatot a fasizmus áldozatait idéző emlékműre, abban a gigantikus és bevallottan protokolljellegű formában, ahogyan kiírásának néhány alapkövetelménye tudomásunkra jutott. Egy ilyen protokollgigant mindenre (mi mindenre!) alkalmas, csak emlékezésre nem, az iszonyatok olyan halmaza esetében, ami a téma. Úgy látszik, elég tájékozatlanok vagyunk ennek a szégyenletesen megkésett emlékműfajtának a dolgában. Majd negyven évvel az európai borzalmak elmúlta után már létezik azért néhány ilyen emlékmű. Hadd hívjam fel a figyelmet az amszterdamira — ez a csodálatos város nem csak tisztességes magatartásban, hanem hasonló emlékezésben is példát mutat. Amszterdamnak minden vitát kizáróan legközpontibb, legszebb terén a végtelen hatású Museumpleinen, Rembrandt „Éjjeli őrjárrat”-ától három zsáz, Van Gogh „Napraforgó”-itól száz méterre áll a fasizmus áldozatainak emlékműve. Rendkívül egyszerű, a párizsihoz hasonlóan szinte alig lehet észrevenni. Az árnyat adó fák eredendően lehetetlenné tesznek bármiféle protokollpeckeskedést. Az artisztikusan egybekomponált függőleges testek sora, kisebbedő méretük, holmi végtelen sorakozóra emlékeztet. Szerény ismereteimben ez az egyetlen képzőművészeti alkotás, amely spontán (nem szél fuvallatára) hangot ad. A középütt magasodó testből állandó, vészt jelző moraj erősödik és gyengül: „Memento!” Gépfegyvertűzre is emlékeztet. A hatás megrendítő, felejthetetlen, valóban emlékidéző. Itt, a szűrt városi zajban, csakis csendben lehet emlékezni. Protokollárisan már emiatt is sehogy (a csakis csendben hallatszó moraj technikai szabályozása a közeli Van Gogh Múzeum pompás épületében történik — mostantól „mindörökre”). Sándor Iván javaslatfélét tesz, a Margitsziget déli végén rendezgetve emlékező gondolatait. A nagyszerű párizsi előkép ellenére sem tartom szerencsésnek ezt a helyet. A francia fővárosban a hét-nyolcszáz éves Notre Dame közelsége, hangulata, szellemi tekintélye fokozza a, megrendültség érzését, a gondolati hatást. Másként, de a lényeget tekintve hasonlóan Amszterdamban a Rijks- és a Van Gogh Múzeum rangja és együttes jelenléte. Mi azonban a Margitszigetnek ezt a részét már igénybe vettük Pest-Buda egyesülése jellegzetes szimbólumának, s ez a centrálisan elhelyezett alkotás nem hogy közvetve felemelő, ellenkezően: közvetve semlegesítő hatást váltana ki. Írásom nem konkrét javaslattétel céljából íródott — de éppenséggel akad gondolatom. Az abdai Radnóti és a budapesti József Attila szobor mutatja, hogy mi is tudunk csendesen megrendítőt létrehozni, valami tényleg fontosat ilyen módon elhelyezni. Ez a lényeg! S akkor lehet Népliget is éppen (a Sándor Iván által kifogásolt forgalmi rumli már most sem a régi és várhatóan megszűnik itt), de persze a Múzeumkert, a Gellérthegy lankája, a Károlyi kert, esetleg a Vérmező jobbnak tűnik. Vagy — éppen kontrasztban mindezzel, s az amszterdami példát tartva szem előtt — a „gumiis” Kálvin tér, még inkább a Deák tér, vagy a remélhetően hamarosan rendezett Moszkva tér is elképzelhető. Lelki csönd itt is létezik — ha a mű módot ad rá, hogy létrejöjjön. Rajk András Buster Keaton kalapja Ezt olvastam az ÉS legutóbbi számában Orson Welles Citizen kané (Aranypolgár) című filmjéről Feleki László tollából: „ha ez a zavaros, unalmas film a világ tizenkét legjobb filmjének egyike, megeszem Buster Keaton híres kalapját.” őszintén tisztelem és becsülöm (s ez nem udvariasság csupán) Feleki László írói, humorista teljesítményét. És senkitől sem vonom meg a személyes jogot, hogy (némi túlzással) akár Shakespeare vagy Thomas Mann művészi értékeit elvitassa. ízlések és pofonok különbözők és tévedni is emberi dolog. Ám más dolog vélekedni és más nyilvánosságot adni a vélekedésnek. S, hogy egy ilyen nézet meg is jelenhessen, ahhoz, úgy vélem, a kritikusnak vagy (mint Shakespeare esetében) Tolsztojnak, vagy (mint Thomas Mann-nal kapcsolatban) Brechtnek vagy Sartrenak illendő lenni. Ám, ha túl igényes és arisztokratikus lennék is, indokolnia mindenképpen kell. Egy kalap elfogyasztása azonban legfeljebb a fejfedő ízére és tápértékére vonatkozóan szolgálhat adalékul. Más szóval: nem Feleki Lászlóra neheztelek, őt inkább bámulom azért, hogy a nemzetközi filmtudomány (kritika, történetírás, esztétika) könyvtárnyi irodalma egy eddig kikezdhetetlennek látszó evidenciáját ilyen fölényes magabiztossággal söpri le. Ez forradalmi tett, amely Dugovics Titusz-i bátorságra vall. Az ÉS általam tisztelt és szeretett szerkesztőségére azonban most valóban haragszom. Egyrészt, mert megengedte egy tiszteletreméltó kollégának, hogy ország-világ színe előtt a sárga földig leírja (nevetségessé tegye) magát. Másrészt mert van egy határ, amelyet átlépve egy kulturális lap megszűnik kulturális lenni. Amit a kritikusi vélemény tiszteletben tartása sem igazolhat. S bár tudom, hogy az Élet és Irodalom nem Élet és Filmművészet, de eddigi tapasztalataim szerint nem is Élet és Népbutítás. Vajon Baudelaire-ről, Adyról, Lorcáról is leközölné, hogy „zavaros és unalmas”? Mégha Petőfi pipájának megevésével fenyegetőznek is. S mert azzal is tisztában vagyok, hogy az ÉS válaszolni is szokott az efféle megjegyzésekre és a szerkesztőségben régi és kedves jó barátaim ülnek — nem titkolom, személyes megnyugvással töltene el, ha úgy válaszolna rá, ahogy én válaszoltam (önmagamban) Vörös Imre kis glosszájára, amely jogosan tette szóvá, hogy egy általam is korrigált szövegben a walesiherceg (Prince des Galles) a rahhercegévé (Prince de Gale) változott. Vagyis: szégyenkezve, önmagam sarokba állítva és teljes önkritikával. Gyertyán Ervin★ Az Élet és Irodalom művészet- , . . . kritikai oldalainak közleményeit DOHOS Jfistó rajzol — immár hagyományosan — állandó kolumnisták írják. Kik ők? Olyan külső vagy belső munkatársaink, kiknek véleményével, ízlésével általánosságban egyetértünk, tehát nem fosztjuk meg őket a még oly szubjektív értékítélet kimondásának lehetőségétől sem, így került nyomdába Feleki László említett cikke is. Abban viszont igaza van Gyertyán Ervinnek, hogy ha valaki a modern filmtörténet egyik alapművét (melynek hatása érdekes módon még magyar filmekben is kimutatható) „zavaros, unalmas” mozidarabnak minősíti, akkor különös magánvéleményét alaposan meg kellett volna indokolnia. S a szerkesztőség kérhette volna ezt az indoklást. De hogy sarokba álljunk? ÉS ÉLET ÉS IÍI IRODALOM VISSZHANG Antikvárbecsület Az ÉS 1982. január 29-i számában a Páratlan oldalon (mátyás) tollából glossza jelent meg Könyvek a feketepiacon címmel. Egyik könyvterjesztő vállalatunk antikvár csoportjánál dolgozom, s úgy érzem, helyre kell igazítanom a cikk tévedéseit, bár a végkövetkeztetéssel egyetértek (hogy érthetetlen, miért nem lehet a sikeres könyveket elegendő példányszámban kiadni, illetve utánnyomni). 1. Rásonyi László Hidak a Dunán című kiadványából jómagam több kilónyit láttam több fővárosi könyvesboltban. 2. Súlyosabb tévedés, hogy szerző tudni véli, miszerint egy eredetileg 100 forintos emlékiratot az„antikváriumok is egy-kétezer forintért kínálnak, ha nagy ritkán kapnak egy példányt.” Nos e kijelentés után meg kell kérdőjelezni, járt-e a szerző valaha is antikváriumban, ugyanis ha járt, tudhatja, hogy az effajta „second hand” könyvesboltokban az antikvár könyvek eladási ára mindig alacsonyabb, mint az eredeti. „S még hosszan sorolhatnám a példákat” — írja a szerző. De lássuk csak a fenti példát. Ha egy könyv eredetileg száz forintba került, az antikvárium — állapotától, keresettségétől, tartalmától függően — 60-70 forint körül kínálhatja eladásra, s az, aki a könyvet eladja, 40-47 forintot kaphat. Az an „Vilmos” Megjelent írásaik kapcsán először ragadok tollat. Most is csak azért, mert Horváth Dezső Üzelmek című írása (ÉS, 1982. január 29.) rákényszerít. Mindenekelőtt előrebocsátom, hogy nem vonom kétségbe a cikkbéli Vilmosnak, a művelődési ház igazgatójának jóhiszeműségét, jószándékát, tenniakarását, azt sem, hogy a „zsebből való gazdálkodás” során egyetlen fillért sem fordított saját céljaira. Mégis! A cikkből kiérződik, hogy valami „jó példát” állítanak elénk, szakmabeliek elé, akiknek szintén gondunk a szűk anyagi keret, a pénzgazdálkodás kötöttsége, mégis tenni próbálunk valamit. Legjobb tudomásom szerint ma az országban csaknem 3000 művelődési otthon jellegű intézmény működik. Ezek túlnyomó többsége lényegesen kevesebb pénzből gazdálkodik, dolgozik Vilmos félmilliójánál. Képzeljük el, mi lenne, ha mindnyájan „zsebből” gazdálkodnánk, vennénk „Palinak két üveg sört”... stb? Nehezen képzelhető el, hogy a történelemtanárból lett népművelő- igazgató tíz év alatt nem tanulta meg a gazdálkodás alapvető törvényeit, vagy azt, hogy a gazdálkodás ilyen módja — enyhén szólva — szabálytalan. Pénzzel gazdálkodó, egy félmilliós intézmény anyagi eszközeiért felelős vezetőnek az erre vonatkozó törvényeket ismernie kell, mert „.. .a törvény nem tudása nem mentesít”! Meggyőződésem, hogy az igazságszolgáltatás messzemenően figyelembe veszi a körülményeket, Vilmos tenniakarását és tisztakezűségét, de ezt a módszert ne propagáljuk követendő példaként! Kovács György a Borsod megyei Rónai Sándor Művelődési Központ igazgatója tikvár könyvek árképzésének ugyanis meghatározott rendjemódja van. S ha mégis előfordulna, hogy ilyen keresett művek — kézen-közön, akár antikváriumon belül is — gazdára találnának, az ilyesfajta „árképzés” egyszerűen üzérkedés, s természetesen szabálytalan. Lehet, hogy szerző a magánantikváriumok áraira utal — ilyenek is vannak! —, de a cikk ezt nem említi. Ilyenformán pedig az írásból azt a következtetést vonhatnánk le — mint a cím is mutatja —, hogy a többségükben állami antikváriumok a feketepiac színterei, s bennük nepperekkel és ügyeskedőkkel találkozhatni. A glossza szerzője — kellő tájékozódás híján — valószínűleg azért téved, mert a kispénzű olvasónak csakugyan érdemes barátságot kötnie egy-egy antikváriummal, hogy olcsóbban jusson hozzá valamely keresett műhöz. Szaszkó István Szerkesztői üzenetek FÁBRI FERENC, BUDAPEST. Hozzászólását továbbítjuk a mérnökökről szóló riport szerzőjének, Domány Katalinnak. Amit levelében ír , vitathatatlan. De már több korábbi cikkünkben foglalkoztunk a problémával. VÖRÖSMARTY GÉZA, POZSONY. Köszönjük, hogy ismét jelentkezett. Reméljük, hosszú hallgatásának az volt az oka, hogy kevesebb helyreigazítandót talált közleményeinkben, mint egykor. Most érkezett levelét nagy érdeklődéssel olvastuk. "Úgy tetszik, most is igaza van. Arról ír, hogy sajnálja: a Petőfi Irodalmi Múzeumban Szép Capeki szó címmel általunk is ismertetett Capekkiállítás kapcsán a magyar lapokban megjelent tudósítások nem említik azoknak nevét, akik Capekot a magyar olvasóval megszerettették. A fordítókat. Nem emlékeztek meg Donát Pálról, aki a Fehér kórt ültette át magyar nyelvre, de Zádor Andrást, Szekeres Lászlót, Rubin Pétert, Hosszú Ferencet, Hap Bélát és Mayer Juditot sem említették. Az utóbbi eddig tíz Capek-kötetet fordított magyarra, de megérdemelné a tiszteletet Comenius A világ útvesztője és a szív paradicsoma című könyv tizenhét fejezetének fordításáért is. BOSCHÁN ISTVÁN, BUDAPEST. Hallatha Erzsébetnek január 15-i számunkban megjelent cikke arra indította olvasónkat, hogy néhány erélyes javaslatot tegyen az élet különböző területein föllelhető káros jelenségek megszüntetésére. A javaslatok egy része, például az, hogy segélykérés esetén minden előfizető köteles megengedni telefonkészülékének használatát — elvben megoldottnak látszik. Aminthogy a szemetelőkkel szembeni erélyes fellépésnek sincs akadálya, hiszen rendelet tiltja a közterületek szennyezését. Azt azonban, hogy az idült alkoholisták vagy a nyilvános helyeken föllelhető részegek kijózanítására az Egészségügyi Minisztérium pályázat útján gondoskodjék olyan szer feltalálásáról, mely ezeket az embereket időlegesen „képtelenné tenné alkoholfogyasztásra”, kissé túlzó kívánság. Ez esetben ugyanis minden vendéglőben, kocsmában, talponállóban gondoskodni kellene megfelelő ellenőrző és ápoló személyzetről, hogy a csodavegyszer ne okozzon senkinek egészségi károsodást, és ne élhessen vele vissza egy-egy ingerült csapos. LŐCSEI JENŐNÉ, KIRÁLD. Írását glosszának szánta. Elvben közölhetnénk is. De a gondról, hogy túl sokat, túl zsírosat eszünk, hogy nem vigyázunk az étkezésben testünk épségére és elzárkózunk a korszerű táplálkozási mód elől, már oly sokat szóltunk, s oly kevés eredménnyel, hogy nem akarjuk folytatni a sort. Gyanítjuk: az ön mérges írása is falra hányt borsó lenne. KATONA VALÉRIA, KŐSZEG. Levelében elpanaszolja, hogy míg saját tapasztalatai szerint is sokan vétetik magukat táppénzbe a kezdődő nátha vagy a jó családi ebédet követő gyomorrontás ürügyén, addig észlelhető egy másik jelenség is, az említettnek éppen fordította. Az ugyanis, hogy amikor valaki komolyérrendszeri, idegrendszeri, szomatikus panaszokkal keresi fel az üzemi vagy körzeti orvost, kollégái és közvetlen főnökei hajlamosak rá, hogy távollétében kényeskedőnek, oktalanul mulasztónak nézzék és emlegessék. ..Én lassan ott tartok, hogy inkább hordom el lábon a betegséget, semhogy munkaszeretetemet, becsületemet kétségbe vonják.” Véleményünk szerint ezt nem jól teszi. Ha — mint írja — őszintén szereti feladatkörét és a kollektívát, melyben dolgozik, pletykáktól függetlenítve magát, vigyáznia kell egészségére. Az úgynevezett kis panaszokból lesznek, illetve lehetnek a tragikusan súlyos panaszok. Jó egészséged TATÁR GERGELY, MISKOLC. Bertha Bulcsu február 12-i számunkban megjelent írását, pontosabban annak Vesepecsenye című részletét olvasva „szörnyen” dühös lett Mint írja, nem érti, hogyan tudta megállni a szerző szó nélkül? (Hogy valaki egy kisebb vagyonért vásároljon válogatottan finom húsokat.) Bertha Bulcsu nem állta meg szó nélkül. Ezt az írás bizonyítja: DR. SZ. TASI, PÁPAKOVÁCSI. A síkedvelő család utazási lehetőségekről kért információt egy IBUSZ-kirendeltségen. Fel is ajánlották a szlovákiai „sörtúrát”, s egy másik hegyi üdülőt is, „a szálláshely közvetlen közelében kocsma” felirattal. „Sízés helyett sörözés? A lejtőn nincs megállás!” — írja ön. Vajon nem lehet, hogy a síkedvelő család forgatta kissé felületesen az IBUSZ-prospektust? .1982. FEBRUÁR 19.