Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)
1982-07-02 / 27. szám - Herpay Zoltán: rajza • kép (1. oldal) - Simon Lajos: Vers a káromkodásról • vers (1. oldal) - Szabó György: Egy a csónak • vezércikk (1. oldal)
Utolsó interjú Kelemen Jánossal IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1982. JÚLIUS 2. XXVI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM Ungvári Tamás: Kelet-Európa dicsérete * Zöldi László: Történésnek a sajtóban Bajomi Lázár Endre: Az elnök-író Herpay Zoltán rajzo SIMON LAJOS: Vers a káromkodásról Volt úgy, hogy vak dühömben, nem is néztem a naptárt, szidtalak, Magyarország, midőn a csendes éjben pityeregtek a gyertyák, midőn a hangos éjben, a himnuszt elcincogták. Ha káromkodnék, most is, bocsásd meg, Magyarország! Bocsásd, bocsásd meg azt is, hogy pörlő gyermekszámra nem tett csittet a drága április rügye sem, május bimbója sem, pedig az úgy kell nekem, mint édesanyánk melle, valaha hajdanában. Ó, jó dühömben most is , van úgy, hogy olykor-olykor naptárra föl se nézek, de káromkodtam én már, nagypéntek délelőtt is, a templom küszöbén is, s tudom, a tele szívért pokolra nem jutok, tisztító pitvarában, a purgatóriumban, pedig már megfordultam. ★ SZABÓ GYÖRGY,EGY A CSÓNAK A vámos úgy fogja meg az idegen bankjegyet, mintha egeret emelne a farkánál. „Tízezer líra”, mondom én. „Ühüm”, mondja ő. Odalép egy másik is. „Ennyi van magánál?” „Igen.” „Egyelőre”, mondja sokat sejtetően ez a másik. Gondolom, azt reméli, talál majd többet is. Ha ennél az egyelőre szónál nem megy föl a vér az agyamba, hasonlót remélnék. Majdnem két hétig leszek távol, és nem elég, hogy az egész útra (mert vendégül látnak majd) csak háromszor harminc százalék napidíjat utaltak ki, tehát egy egész nap se jön össze, holott három napot utazni fogok keresztülkasul az olasz félszigeten, de még ezt a pénzt is elfelejtették ideadni. Most mégis úgy állok itt, a múltkori ösztöndíjból megmaradt valutámmal, ami nem ér többet hétnyolc dollárnál, mint a bűnöző. Előkerül persze, a nagykönyv, kiderül, hogy ez a tízezer bizony csak kétszázötven forint mindösszesen, mehetek a tranzitba, nem halok majd szomjan, sőt marad annyi, hogy busszal átmenjek Rómában a vasúthoz, és — uram bocsá’ — megegyek közben az önkiszolgálónál egy tésztalevest. ★ Tudom, hogy a legrosszabbkor mondom ezt, hiszen országunk valutában ugyancsak szegény. És, hogy éppen most húzza el a száját amúgy is az olvasó, te mégy olaszhonba, mondja, és nem én, soha nagyobb bajod ne legyen. Tizenöthúsz éve megrögződött előítéleteink kéjutazásnak minősítenek minden kiküldetést, akár egész nap a konferenciateremben vitázik az ember, akár nem, s ráadásul még jó arcot is vághat a poliphoz, amit rágni raknak eléje. Pedig külföldön mindenki hajnaltól hajnalig a saját hazájának nagykövete, akár tisztában van ezzel, akár nem, és mozdulataiból, de még a szeme tekintetéből is száműzetik az útravalónak reá erőszakolt szegénység, ragyog, magyaráz, mosolyog. Az agyában meg végtelenített magnószalagon megy a szöveg: az istenért, csak kávéra ne hívjanak, mert akkor a következő rendelés bizony az enyém. Hát, ennyit a kéjutazásról. Nem is beszélnék róla, ha nincs benne valami általánosabb érdekű. Ez a mentalitás a harmincegy forintos kiszállási díjjal rokon. És eleve feltételezi, amit nem illenék feltételeznie. És amit egy ország hivatali rendje a közhangulattal rímelve sem tükrözhet, ha szellemi helyzetünket, s az értéket, ami reánk van bízva, ahhoz méltóan ítélné meg, amilyen odakint. Magyarország ugyanis a mai nagyvilágban, kultúrája révén is, sokkal fontosabb helyet foglal el, mint azt idehaza gondolhatnánk. Töredékes hírecskékből, mozaik-útirajzokból, esetleges információkból mégis keveset tudunk erről. Sőt, alkalmasint nem is figyelünk rá, nemzetközi összehasonlításainkban még mindig a beidegzett kisebbrendűségi érzés uralkodik, melyet a „kis ország”, meg az „elszigetelt nyelv” sztereotípiái táplálnak. Csakhogy a magyar kultúra napjainkban előrehaladó, termékeny kultúra, viszonylag jó körülmények között működhet. Ez pedig ritka dolog. Hasonlítsuk össze kiállításaink színeit és változatait a tíz-tizenöt évvel ezelőttivel, vagy gondoljunk zenei előadóművészetünk kiteljesedésére, az irodalmi színvonal megbízhatóságára, filmjeink erősödő műgondjára. Ezerféle jelét látjuk egy lassú dinamikával, de folyamatosan javuló és korszerűsödő művészetnek, melyben az emberi lényeg kutatása változatlanul a középpontban áll. És ezt a tényt nem kérdőjelezi, sőt, a maga fonák módján tulajdonképpen igazolja megannyi mérges kritikánk, heves ellenérzésünk, mihelyt a szépelgés vagy a szemfényvesztés jegyeit látjuk feltűnni. Mihelyt (mint a színházaknál) az egészhez képest lanyhább és gondolatszegényebb igyekezetet látunk, gondjaink mégis egy eleven és igyekvő kultúra gondjai. ★ Külföldről ennek tájéka mindenesetre felragyog. És kitetszik jobban minősége, melynek néhány jelét most megvillanni láthattam, például Agrigentóban, a távoli Szicília talán legtávolabbi pontján, szemben az afrikai partokkal, egy derűs szombat estén, amikor a Mephisto újabb arany szobrocskát kapott. Ezúttal színaranyat: a sziget zsűrije nemcsak arra büszke, hogy a nevezetes Oscar előtt négy nappal hozta meg döntését, de arra is, hogy bőkezűsége — a hely hagyományaihoz híven — szinte határtalan. Akármit mondanak is majd a vámosok, arany Szabó Istvánnak, ezüst Brandauernek, Hoppénak, a stúdióvezető Marx Józsefnek, a Cannes-i forgatókönyvírói elismerés reá eső részének dicsőségével pedig kollégámnak, az úgyszintén majdnem fillér nélkül útnak eresztett Dobai Péternek. És a Budapestről egyenest ezért ide utazott Édervonósnégyes remek fiataljai Haydnt játszanak, és a nyitott ősi színház nézőterén diákok, akik talán soha nem hallottak még ilyet, és a háttérben a kivilágított görög templomok. ★ Egy est az életemben, melynek varázsa és eleganciája elbűvöl, s melyről odahaza éppen csak egy-egy fáradt hírecskét lehet majd olvasni. Akár a pesarói nagy felvonulásról, ahol — nézem a listát — huszonhét filmesünk van jelen a magyar szemlén (legyünk következetesek, úgyszintén napidíj nélkül), és reggeltől estig vetítések, viták, találkozók forgatagában kerül mérlegre közelmúltunk termése. És a summázat, mint a meglepően széles körű olasz sajtóvisszhang mutatja, rendkívül kedvező, mégha Itália mozisait ez egyáltalán nem fogja érdekelni. De Budapest, gyártási rendjével, eleven társadalom-analizáló igyekezetével, legfőképpen pedig filmes művészetének ritka változatosságával, a kontinens, sőt a földgolyó egyik fontos szellemi műhelyének szinonimája lesz itt. Mit fogunk majd érteni ebből odahaza? És elhinni? Újabb két hírrel gyarapodik-e a kétkedve fogadott értesülések listája („messziről jött ember nagyot mond”)? Vagy kezdjük elismerni legalább, hogy van és még inkább lesz értelme megforgatni magunkat a nagyvilág előtt? Kivált, ha sikerül (mint ezúttal két konferencián) valamelyes fényt vetíteni magára a közegre is, melyben e műveik létrejöttek? ★ Most tanuljuk, ami kultúránknak korábban nem adatott meg, sajnos, vagyis hogyan viselkedjék nemzetközi szerepben. Most derül ki, hogy kisugárzásunk kérdése nemcsak üzleti vagy tolmácsolási kérdés. Hanem, végeredményben legyen bármelyik ágazatról szó, az egész magyar élet teremtői erejének kérdése, és ezen belül az egyes művészetek no meg a kritika okos partneri kapcsolatának kérdése is. Át kell lépnünk az egyes „szakmák” belterjességei Lehetőségeinket megsokszorozná, és nemcsak külföldön, de idehaza is, ahol Ugocsa nem szívesen koronáz (azért Ugocsa), ha — most már csak a filmről jelképesen szólva — a rendezők, operatőrök, forgatókönyvírók megnyitnák a stúdió kapuit a szélesebb értelemben vett irodalom, szociológia, történettudomány, filozófia s megannyi más szellemi érték előtt. Arra a fokra jutottunk, amikor egy-egy mégoly jelentős alkotói személyiség sem nélkülözheti immár más művészi és gondolkodó műhelyek értő segítségét, amikor a kölcsönhatások kultúrája a szigetecskék közt hidat verhet. És amikor a maga természetességével áramolhat oda-vissza megannyi érték, benne — természetesen — a műbírálaté is, mely egyelőre, lassan tíz éve, a nézőszám alakulásával van elfoglalva, holott ez függvénye csupán, többek között, a túlzott tagoltságnak. Idegenben, mindenesetre, együtt vizsgázunk valamennyien. Egy a csónak, érdemes közügyben legalább ennyit leszűrni. Meg, hogy utazni muszáj. Ára: 60 Ft *