Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-18 / 11. szám - Szekrényesy Júlia: Két premier Veszprémben • színikritika • Székely János: Dózsa. Veszprémi Petőfi Színház. Rendező: Sík Ferenc | Witold Gombrowicz: Yvonne, Burgund hercegnője. Rendező: Krystian Lupa (13. oldal) - Bor Ambrus: Önvédelem • rádiókritika • Kopogtató | Nem vagyunk feministák (13. oldal) - Lacza Márta: rajza • kép (13. oldal) - Széky János: A tudás terrorja • televíziókritika (13. oldal)
SZEKRENYESY JÚLIA: Két premier Veszprémben Rövid időn belül másodszor találkozhattunk a színpadon Székely János Dózsa című monodrámájával. Bessenyei Ferenc után Csíkos Gábor vállalkozott a rendkívüli feladatra. Ezúttal a veszprémi Petőfi Színház Játékszínnek nevezett kicsinyke kamaratermében kelt életre a Székely-mű, Neogrády Antal könyörtelen hatású fémdíszletei között. Mind a két előadást Sík Ferenc rendezte. Legfőbb érdeme az, hogy egyrészt figyelembe vette a mű gondolati-etikai talpköveit, másrészt tiszteletben tartotta a szereplő színészek alkatát. A monodráma mindig személyre szóló kihívás. A néző és a színész oly furcsa kapcsolatra lépnek egymással, mely aligha hasonlítható a megszokott színházi előadásokhoz. Itt nincsenek több szereplős helyzetek, itt nincs művészi együttes, netán összjáték. Kíméletlen játszmát követel a szerző, a színész és a néző: egyetlen ember rezdüléseit követjük figyelemmel. Nincs kibúvó, nincs mentség, semmit sem lehet a partnerra hárítani. Az apró nézőtéren ülve akár a színész verejtékcseppjeit is megszámlálhatjuk. Nyílt játék tehát a Dózsa, Csíkos Gábor alakítása arról beszél, mire képes az ember, ha — akarva, akaratlanul — egy eszme szolgálatába szegődik. Csíkos Dózsának nincsenek látványos megtorpanásai. A menekülést, a dezertálást még hírből sem ismeri. Maximálisan etikus lény: megszenvedi a történelmi ellentmondásokat, tudja és elmondja az eszme összes buktatóját. Egy merengő hős kínhalálát tárja elénk, mégis az ő Dózsája győz a világ materiális viszontagságain. Mert nemcsak parasztvezér, hanem egy erkölcsi tartás meggyilkolásának kísérletéről tudósít. A világban nincs valami készen, mondja Székely János, s ebben teljesen igaza van, de műve azt is feltárja, ami készen van, s ami e pillanatban is áthághatatlan belső erkölcsi törvény.★ Witold Gombrowicz is azok közé a huszadik századi szerzők közé tartozik, akik későn érkeztek el hozzánk, de ezúttal ebben nem mi vagyunk a hibásak. Ez a lengyel drámaíró sajátos életpályájából következik, melynek jelentős részét hazáján kívül töltötte. Műveit más színházak sem mindig akkor játszották, amikor az színháztörténetileg, illetve elméletileg időszerű lett volna. Szegény Gombrowicz voltaképp merő véletlenségből lett emigráns: a második világháború kitörésekor, 1939-ben Argentínába utazott, és ezután már sohasem tért haza. 1969-ben halt meg Franciaországban. Különös életsors, különös drámaírói pálya. Gombrowiczban az az izgalmas, hogy egyszerre hű folytatója a lengyel drámaírói és eszmei hagyománynak, ugyanakkor előfutára a legvadabb ötvenes évekbeli európai abszurd drámáknak. A személyiség általános válsága összefonódik a lengyel nemzet évszázadok óta tartó küzdelmeivel. E harcok belső, társadalmi ellentétek és bajok megoldását is célozzák. És ez olykor keservesebb, mint egykor a hódítókkal vívott párviadal. A rsiai magyar színház érzékeny Gombrowicz drámaiságára. Néhány éven belül immáron a harmadik ősbemutatót láthattuk. Ezúttal a szerző korai darabját, a harmincas években született Yvonne, Burgund hercegnője című tragikomédiát mutatta be a veszprémi Petőfi Színház. Az előadás hitelét garantálja az a körülmény, hogy lengyel vendégrendezőt hívtak meg a veszprémiek, Krystian Lupát, aki az előadás díszleteit és jelmezeit is megtervezte. Kíváncsian és befogadásra, megértésre készen ülünk be tehát a nézőtérre. Az Yvonne előadását többféleképpen is megközelíthetjük. Ha belehelyezkedünk annak a nézőnek a lelkületébe, aki nem keresi a mélyrétegeket, nem ismeri a színházi áramlatokat, nem akar mindent beskatulyázni, akkor valami olyasmit mondhatunk, hogy ez a játék élvezetes, minden pillanatában lebilincselő fordulatai váratlanok, szövege szellemes (ez a fordító, Balogh Géza érdeme is), a színészi játék mozgalmas, sőt helyenként izgalmas. Ehhez az alapvetően jó benyomáshoz most már könnyű hozzáilleszteni a tudálékos magyarázatot. Nevezetesen azt, hogy ebben a művében Gombrowicz kegyetlenül éles játékot űz figuráival. A történet egy képzeletbeli királyságban játszódik, ez az udvar akár egy előkelősködő lengyel család rezidenciája is lehetne. E fantomkirályság trónörököse meglát egy fogyatékos leánykát, s mert a jelenséget végtelenül elviselhetetlennek véli, úri szeszélyétől indíttatva azonnal jegyesének nevezi ki e fejlődésben visszamaradt hölgyet. Ezzel indul a játék, azaz a játszma, melynek vége az, hogy a herceg és környezete előbb sajnálja, meggyűlöli és megöli Yvonne-t, akit halála előtt néhány perccel tesznek meg Burgund hercegnőjévé. E torzszülött azért kínos az udvar számára, mert mindegyikük saját rejtett vagy rejtegetett hibájának, fogyatékosságának megtestesítését látja a szerencsétlen lányban. Mert mindenkinek van valami bűne életében: az egyik gyilkolt, a másiknak műfogai vannak, a harmadik pedig titokban verseket ír. Yvonne e tévelygések gyűjtőmedencéje. Nem igazán emberi jellem, hisz alig szólal meg a színen. Félelmetes és enigmatikus szimbólum: akár Beckett, akár Ionesco megirigyelhetné. Mindez kihámozható Krystias Lupa rendezői felfogásából. És még több is: örvendetesen intenzív színészi játékot teremtett a vendégművész a veszprémi színházban. Nagyon szép az együttes játék, melyből kiemelkedik Hőgye Zsuzsanna fanyar anyakirálynője, aki mellesleg kékharisnya is, Jászai László joviálisan hisztérikus öreg királya és főként Újhelyi Olga Yvonne hercegnője, e szótlan és gátolt mozgású figura, akit azért alakít jól a színésznő, mert végig sikerül megmaradnia titokzatosnak, pontosabban olyan elviselhetetlen valakinek, akit minden néző be tud helyettesíteni a maga élethelyzeteibe. Simulékonyan illeszkednek az együttesbe: Joós László, Blaskó Balázs, Saárossy Kinga, Dobos Ildikó, Rupnik Károly és Éltes Kond. A játékvezető, a herceg alakítója Benedek Gyula kissé merev és egysíkú. De sebaj, környezete így is átéli a tragikomédiát. Színház j=/0#/ «ezt csel Lacza Márta rajza BOR AMBRUS« Önvédelem Félreismer-e a hallgató drámaian mozgósító erejű műsorokat, megérzi-e igazán, hogy mit sürgetnek miért? A vasárnaponként vissza-visszatérő kopogtatóról hallottam már, hogy korszerűtlen. Mert érzelmes, idilli, sőt: falu-romantikus. „Bukolikus! Műveljük kertecskénket! Gólyafészek, eszterág!” Félő, hogy sokan vannak, akik igazán és rémülten védenék az emberi-emberméretű életformát, de a rémületesen korszerű (fölgyorsított, megalomániás, denaturált) életmód nyomása alatt nem hallják meg a lehetséges fegyvertársak szavát és ajánlatait. A fegyvertárs kisebbségből kiáltozik. Ha a madocsai (Tolna megye, kb. 3000 lakos) községi orvos a maga életformájáról beszél, akkor kisebbségből. ő, mondja, egészséges embereket is lát, és jó őket látnia. Nemcsak futószalagon meg- és lekezelt betegeket lát egy steril rendelőben, mint városi kollégái. A hallgató búsan rábólint erre, és az agykibernetikája olyan fogalmakat hív le, mint ábránd és álom és anakronizmus. A nyáron még egészségesen jön szembe az utcán, doktor, ő ősszel meglátja a kezdődő kór parányi mosolymerevségét. És a tegnapelőtti beteg, mondja, egészségesen jön szembe az utcán, és köszön. A hallgató (aki átadta vagy át fogja adni a hálapénz-borítékot, aztán örökre eltűnt, vagy el fog tűnni nagyvárosi doktora szeme elől) fanyarul arra gondol, hogy ez csak amolyan túl piros szívű dicsérete a végképp múlandó „egyszerű falusi életnek”. Pedig egy emberibb életformát védő, drámaian kiáltozó műsor ez a kopogtató; ha idilli, bukolikus, érzelmes, akkor azért az, mert rémületeskorszerűen anti-idilli és anti-bukolikus a hallgatója. A madocsai orvos igenis boldog ember, szép ember. Annyi ember közt él, amennyit ismerhet. Közösségben él. Naponta szembejönnek az utcán a gondjai is, a sikerei is. (De sokat értekeznek, de sokan a sikerélményről, uramisten!) Vagy a „hazájáról” beszél egy hansági ember. Osli születésű (kb. 1300 lélek), most Kapuváron él (kb. 10 000 lakos). Nyolc-tíz napnál tovább még sohasem volt távol a Hanságtól. A hansági flóra és fauna menthetetlenül eltűnésre ítélt képeit, fényképeit, dokumentumait gyűjti. Egy halódó őstáj, láp, nádas, zsombék, ritkafüves rétek szerelmese. Tája egy igen kicsi körzőnyílással megkötözhető térképrészlet, szűk világ. Egyetlen növényt sem szabad a helyéről elmozdítani, mondja, egyetlen madarat, vakondot, siklót sem kiháborgatni a fészkéből, odújából. Félő, hogy a hallgató úgy fogadja ezt, mint egy megszállott dzsungelvándor vagy egy szelíd remete vallomását. Holott nincs korszerűbb és drámaibb annál, amit hall: ha nem kopogtató, hanem „Veszélyben az emberi környezet” volna a műsor címe, izgatottan figyelne. Vajon miért nem veszi észre, hogy ez a műsor mármár az önvédelmi reflex kiáltozása? Ugyanez az ösztön fújt és sziszegett (defenzívából) a Nem vagyunk feministák — nőnapi! éljen! — műsorában. Kitűnő volt a tévé-kritikusnő gúnyos figyelmeztetése: éles, tévedést kockáztató kritikáival szerzett magának (fiatalon) nevet, s egy agg, jeles államférfiútól átlagos olvasóig mindenki azt hiszi, hogy szipirtyós, s legalább 180 centi magas, lócsontú. Miért? Szilaj csak a csődör, a fújó macska nem? És a nála kissé nagyobbacska elképzelhetetlen a kritikai rovatokban? A rangjukban megtámadott nők önvédelme kiabál egy ilyen pompás interjúból. (Még a butaságaiból is. Mert mi az, hogy nőköltő, nőíró nem létezik? Szécsi Margit, Szabó Magda ugyan kicsodák?) És jó volt hallaniközhelynőnap közhely-egyenjogúság emlegetése közben, mialatt a virágüzletek háromszorosára verték föl szabadáras rózsák, szegfűk, gerberák árát, eszméletvesztésig vámolták a bűntudatba frusztrált nőnapi férjeket, szeretőket, hivatalfőnököket, kétségbeesett textil- és csokoládégyári művezetőket) az orvosnő éstermészetes érveit hallani arról, hogy ideje tisztázni a nemek szerepmegosztását, megfékezni a beteges fölgyorsulást, az élethabzsolást (gondoskodni erről a nőknek), a türelmetlenséget (ami nem ősnői tulajdonság). Hallani, hogy játékosság kell, tündér kacérság, libikókázás, késleltetés, ami mind ősi, ösztönös, természetes. Bizony, még a százéves Róza néninek is igaza volt ebben a műsorban, amikor azt mondta, hogy régebben jobban tisztelték a fiúk a lányokat, akiknek ma csak csaj a nevük.Senki se áltassa magát avval, hogy a csaj amolyan ártatlan divatszó: az alvilág tolvajnyelvéből kiemelt szó ez. Harminc éve még kurvát jelentett. A nyelv a legérzékenyebb hő- és testmérő: a nemek viszonyát jelzi a csaj. Ez a műsor is az önvédelem, a természetvédelem, az emberségvédelem ösztönének a megnyilvánulása volt. Nagyon jó volna nagyon figyelni, amikor egy denaturálódó társadalomban egy kisebbség konok képviselői természetet, környezetet, ösztönt, emberméretet védenek. (Perjés Klára, Kövesdy Zsuzsa, Lőcsei Gabriella, Lux Erika, Róza néni, a madocsai doktor, a hansági hazafi védték.) 1983. MÁRCIUS 18. I Rádió SZÉKY JÁNOS: Televízió A tudás terrorja A műveltség (ha létezik még ilyesmi) főképpen arra jó, hogy éreztessük felebarátainkkal, mennyire műveletlenek. E saját gyártmányú aforizmán kívül semmiféle tanulságos történettel vagy épületes idézettel nem ejtem zavarba az olvasót, pedig attól csillog igazán a publicisztika. Inkább elmondom, mire gondolok. Az ember igen szerény ismeretanyaggal is elélhet a modern világban, melynek itala a Pepsi Colat érthet nagyon jól a szakmájához, legyen az favágás vagy újságírás, de amit ezen felül tud, az — sajna! — szétszórt, esetleges, netán haszontalan, nem kötelező, nem függ össze szorosan az illető társadalmi állásával, tekintélyével, jövedelmével, még az önbecsülésével se mindig. Azonkívül a legtudósabb elmét is meg lehet szégyeníteni kellő rosszindulattal, ha nem ismeri ezt vagy azt a könyvet, filmet, festményt, szonátát, adatot, nézetet, cikket, tanulmányt (és valamit biztosan nem ismer) — egyszóval amit ma „műveltségnek” hívunk, az főképpen arra használható, hogy éreztessük felebarátainkkal stb., stb. Igaz, hogy aki nincs birtokában e szétszórt, haszontalan és kikezdhető ismereteknek, az megfosztja magát az élet rengeteg örömétől (bár ezt nem is sejti). Igaz továbbá, hogy némelyek örömüket lelik mások „műveletlenségének” nyugtázásában. És fájdalmas, ha mások állapítják meg, hogy én vagyok „műveletlen”. Hát ezért nem indulnék semmilyen televíziós vetélkedőn, még akkor sem, ha a jutalom kéthetes jamaikai üdülés volna, ráadásul egy kastély zöldövezetben és hat darab képmagnó, melyből ötöt eladhatnék a feketepiacon. (Egy nagyon kéne.). De játékvezetőnek sem szegődnék el ilyesféle földi javakért. Nincs kedvem égni és másokat leégetni. A Fele sem igaz még hagyján — ott senki nem tud semmit, és mindenki jól érzi magát. Van, aki kedveli Vágó István stílusát, és van, aki nem. Ő ugyanis színlelés nélkül éget, nem udvariaskodik, de valahogy azt is eléri, hogy nem szégyelljük mélységes tudatlanságunkat. Játékmesterként ő a helyzet ura, s ezt esze ágában sincs palástolni. A műveltség nevű nagy — és gyakran kegyetlen — társasjátékot űzi kicsiben, hisz senki sem képes bebiflázni az Encyclopaedia Britannicát vagy az Új Magyar Lexikont pótkötetestül, ám bárkinek jogában áll, hogy másokat egyesre vizsgáztasson belőle (lásd jelen cikk első sorait). Ha valaki önként elébe megy a dolognak , annál jobb. A Fele sem igaz pontosan és őszintén tükrözi az érdeklődő közember és a „műveltség” viszonyát (tudniillik azt, hogy a szerelem reménytelen, s e tükörkép láttán egy kis időre megszabadulunk kulturális félelmeinktől és gátlásainktól. A vadonatúj Elmebajnokság e viszony sötét odatát példázza. Nem kétlem, hogy a tudás hatalom, de a hatalom a tapasztalatok szerint gyakran a terror formájában nyilvánul meg. A műsor ezzel a bejelentéssel indul: „Itt a Magyar Televízió egyes stúdiója. A következő harminc percben önök az 1983-as év Elmebajnokságának adását látják.” A hangsúly az adás szón van (mintha valami mást is láthatnánk), Egri János műsorvezetővel szemben üres ülőalkalmatosság tornyosul (szemlátomást kényelmes, akár a villamosszék), és a háttérben valami ketyeg. A bejelentés még kétszer ismétlődik, nehogy tudatlanságban maradjunk. Oldott, derűs hangulatban kezdjük a játékot. És ettől fogva pokolian jól mulatunk. . . Egri János mosolygós és udvarias. (Hasonlat helyett egy példa: „Tegye meg, hogy avasson be abba, hogy mit kér speciális kérdésnek.”) A játékos (rettentő játékosan) beül egy székbe, és megnyom egy gombot. A műsorvezető is megnyom egy gombot. A képernyő sarkában megjelenik egy digitális kronométer. Elindul. Gyors kérdések, még gyorsabb válaszok. Csupa adat (vagy sebes „passz”). A versenyzők néha leblokkolnak, hiszen az ember feje nem Toshiba T200—4. Szurkolhatnánk ugyan valamelyik játékosnak, csakhogy nincs idő megismerni őket. (Legutóbb szerencsém volt, drukkolhattam egy osztálytársamnak, tovább is jutott. De annak esélye, hogy ez megtörténjék, harmincnégy a tízmillióhoz. A speciális kérdéseikre adott válaszokat azon nyomban elfelejtjük. Az általános műveltségi kérdések többségére magunk is böknénk a választ, ami ugyan önbizalommal tölt el, de okosabbak ettől sem leszünk. (Mikor a huszadik századi magyar irodalom volt a „speciális téma”, tettem egy próbát. A kérdéseknek úgy harmadára tudtam kapásból felelni. Pedig érettségig, kollokviumon, szigorlaton, államvizsgán csakis ötöst kaptam ebből a tárgyból. És azóta se hanyagoltam el. Talán a reflexeimmel van baj.) Lejár a kiszabott százhúsz másodperc. Olyasfajta kaján elektronikus tiltakozást hallunk, mint amikor az ember videojátékban kilő egy ellenséges űrhajót. Az utóbbi tevékenység szórakoztat. Az Elmebajnokság azonban ... Legyen annyi elég: non placet. (Megnyugtatom az olvasót: nem vagyok ilyen művelt. Csak blöffölök.) ÉLET ÉS IRIRODALOM