Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-08 / 27. szám - Nádudvari Anna: A védekezés • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Simonyi Imre: Fortissimo (14. oldal) - Szikszai Károly: rajza • kép (14. oldal)
NÁDUDVARI ANNA ELBESZÉLÉSE: A kancellista még soha egy irattal sem haladt ily keservesen, mint ezzel a mostani dolgával. Új helyzet teremtődött számára: meg kell védenie magát, még inkább művét váratlan, s méltatlan támadásoktól. Az, hogy mily alant kell ereszkednie, mikor már remélte, szárnyaláshoz szokhat a lelke! De hiszen tudta ő, hogy országszerte mely sok kém ólálkodik — az önkény termelé őket, mint eső a gombát —, s óvatosan is viselte magát, mégis, vajh hogyan képzelte, hogy a rosszakaratú és sötétlelkű embereknek, valamint a magukat barátság színe alatt mindenüvé bevevő rókáknak, a besúgóknak ártásától éppen ő megmenekedhet. Azonban az ízetlen rágalmak oly kiindulási pontot választottak, melyre nem számított. A már évekkel korábban, a cenzúra engedélyével kinyomtatott költeményére hivatkoztak elsőként és a legnagyobb nyomatékkal. Ez a költemény... „Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos közelében; S gyászos koporsóba döntő vas igátok Nyakatokról eddig le nem rázhatátok.. Milyen jó vers! Ahogy most olvassa, szinte csodálkozik azon, hogy ő írta. Jószerint mindegyik írásával így van: mire azok kikerülnek kezei közül, elidegenednek, tárgyiasulnak, ő pedig közben — talán éppen általuk — más emberré válik. A betűi is mily finoman metszettek, szikárak, ám lendületesek ... De hát aki ily művet hoz létre, arról azt következtetik, hogy valamely titkos társaságnak híve, netán működik is benne. Azt mondják, a titkos társaságok tagjai között is sok a besúgó. Hogy maga az apát is kétfelé játszik. Ha besúgást vállalna, megmennekedhetne, mert mivel is bizonyíthatná inkább uralkodójához való hűségét? S miért ne tehetné, hiszen őt sem rokonszenv, sem egyetértés nem fűzi semmiféle titkos társasághoz. Különbözik tőlük... Néha szinte kívánná: ítéltessenek el. Ám, hogy valakinek a fülébe pusmogjon? Milyen lenne az arckifejezése közben? A tükörhöz lépett, s mint mindig, ha beletekintett, most is meglepődött: micsoda szép férfi is ő! Kemény vonások, éles tekintet, azonban mindezt meglágyítja, mintegy a szentek képéhez hasonlatossá teszi az átszellemültség. Kék szeméből világos a lelke. A szája érzékien duzzadt, ugyanakkor erős akaratról tanúskodik. Magas, tiszta homlokára szőke hajfürtök hullanak. S ilyen külsővel reménytelen szerelmes! De miért ne, hiszen még csak a harmincadik évét tölti be nem egészen egy hónap múlva, azonkívül, az alkotó ihletnek is hasznára válik a vágyakozás. Oly jól sikerült az elérhetetlen kedveshez intézett verse is: „Ne félj, ne félj, kedves lélek! Ne távozzál előlem. Mondtam, hogy már nem remélek... Miért tartasz hát tőlem? ...” Melegítenek, simogatnak a sorok, az írójuk igen-igen jóságosnak, megértőnek mutatkozik bennük. De hiszen tényleg az. A szerep valósággá, válik — vagy a valóság válik szereppé? Milyen szerepet játszik ő? Kicsoda valójában? A keze ott hevert előtte az asztalon. Keskeny, száraz bőrű kéz, hoszszú, a végük felé tovább vékonyodó ujjak... A gyűrűs és a középső ujj utolsó perce egymás felé hajlik... Egy suszter keze... Az apja, a „sarusvarga” műhelyébe szállt vissza a képzelete. Látta, ahogy jönnek a szegény emberek, a megnyomorodottak, az alázatosak, akiknek még soha egy jó napjuk nem volt, egy tiszteletteli szó el nem érkezett hozzájuk... Görcsbe rándult a teste a fájdalomtól, könnyek vakították a látását. Titkos társaságok! Kik azokban vannak, az urak, a pokolban is urak maradnak, de ő... őt, ha ilyesmibe keverednék, büntetésként örökre eltüntethetnék. Vagy, talán semmiképpen sem térhet ki, ő valóban veszélyesebb bármely titkos társaságnál, mert alacsony származása miatt vérében van a rebellió?! Hát... elképzelte magát a tömlöcben... Odabilincselve a falhoz, lesoványodott csuklója körül is bilincs csörög, rongyaiból kitetszik a teste, megnőtt a szakálla, orcái beestek, a szénnéi égnek... Hiszen ha tudná, hogy egyedül kerülne egy cellába! Az ablakhoz ment, félrevonta a függönyt. A figyelője — az egyik figyelője — most is ott ácsorgott az utca túloldalán. Éppen szembenéztek egymással. Ha elindul valamerre, ez az ember követi. Egyszer bevárja, és felképeli. Képes rá. Mindenre képes, és mindennek az ellenkezőjére is. Vigyáznia kell. Milyen jó volna, ha mit sem venne észre mindabból, ami körülötte történik. Vagy legalább felejteni tudna. Azonban ő még se egy jó szót, se egy rosszat, soha el nem feledett. De folytassa a munkát, a kérvény fogalmazását! Betiltják a folyóiratát, elkobozzák a már kinyomtatott példányokat, kiakolbólintják a hivatalból — útját állhatja-e még ennek? Szemébe ötlött a megszólítás: „Fenséges Királyi Herceg! Főherceg és Nádor! Kegyelmes Uram!” Lássuk! Nem olvasta át az eddigieket, tovább írt: „... Lehet-e egyáltalán hinnem, hogy ebben az immár valóban nem oly sötét országban, egy meglehetősen jól elrendezett államban békesség idején ily könnyen veszélybe kerülhet, ily könnyen megsérülhet a tisztesség, a személy biztonsága, s a tulajdon joga?...” Azért beszúrta, hogy „sötét ország”, s csupán „meglehetősen” jól elrendezett! Ismertette, hogyan is jelentették fel folyóiratát mint „veszélyest és a köznyugalmat megzavarót”, s levonta a követekeztetést: „... Meg vagyok róla győződve, hogy a magasságaik, ■ miután tájékozódtak a dolgok való állásáról, nem fogják megengedni, hogy egy vezetésükre bízott állampolgárt ok nélkül megsértsenek, s még kevésbé, hogy a középső előmozdítását célzó fáradozásaiért üldözzenek...” Vajon elhiszik vagy sem, hogy ennyire együgyű? Következett a nagy húzás: „... Feltéve, ha a kolszor említett füzetben található egyik vagy másik írás valóban megbotránkoztató, vagy félremagyarázható, nem volna-e előnyösebb, a politikai szabadság alapelveinek megfelelőbb egy ilyen füzet irányában türelemmel lenni, és megengedni, hogy azt akadály nélkül elküldjék az előfizetőknek, mint hogy néhány gonoszul magyarázható, vagy esetleg valóban élesen hangzó részlete miatt erőszakkal elnyomják, s egy ilyen, tilalommal a közönség figyelmét és kíváncsiságát éppen felkeltsék? Hiszen ismeretes, és a következmények által számtalanszor igazolt tény, hogy a kényszer oktalan, és mindig a céllal ellenkező hatást vált ki...” Ezt még részletezi egy kicsit: „... Amikor híre terjedt, hogy a Magyar Museumot felsőbb helyen feladták, az emberek kezdetben kitalálásnak vélték ezt, és mosolyogtak rajta. Amikor azonban ez a hír igazoltatott, akkor általánosan felébredt a kíváncsiság. Még azok is olvasni akarták a folyóirat inkriminált füzetét, akik különben nem nagy barátai az irodalomnak. Azok pedig, akik már régebbről ismerték, újra elővették. Olvasták és elgondolkoztak .. Rá kellett térnie tulajdon műveire is. Vallomást tennie: „Igenis, bölcs és dicső Herceg! Megvallom, hogy én vagyok az 56-tól a 62. lapig közölt költemények szerzője. Azt sem akarom egyáltalán tagadni, hogy az első, az 56. lapon levő, valóban élesen hangozhatik. Fenséged szelleme túl nagy, és mindenen felülemelkedő, hogysem egy oly férfi szerény bátorsága miatt megsértődnék, aki elrejtve azon sötét helyzetben, amelybe a sors állította, a nagyvilág finomabb nyelvét soha nem tanulta...” Igen, hadd essék szó szegény sorból származásáról, hátrányos helyzetben felnövekvéséről is — nem mintha arra számítana, hogy meghatódnak tőle, de hátha mégis jó valamire. Mire? Mivel vagyonra és segédforrásokra nem támasz- kodhatni, annál nagyobb szüksége volna biztonságra. Vagy talán ő, és a többi, az ő osztályához tartozó polgár nem érd® emel semmi méltánylást? És írt, írt tovább: „...Ez a kis költemény nem más, mint annak a talán túlzott erővel kifejezett érzésnek versbe foglalása, amely minden emberbarátot, minden gondolkodó, érző, szabadságszerető férfit eltöltött annak a nagy, népeket megrázó eseménynek láttára, amely négy évvel ezelőtt egész Európát csodálatba ejtette. Egy költő érzései ezek...” De vajon belátják-e, hogy egy költőnek érzésekkel telítődnie joga van, hogy az emberiség sorsán gondolkodnia kötelessége? „... Lehetséges volna, hogy egy nemzet körében, amely pedig szabadnak érzi magát, egy országban, amelynek régóta olyan alkotmánya van, amilyennel sok más nemzet nem dicsekedhetik ...” Ajaj! De legalább, ami van, betartatna! ........ne legyen szabad az írónak a más országokban is legyőzött kényuraság bukásán hangosan örülnie, és a maga szerencséjén annál szívesebb érzelemmel örvendeznie? És egyáltalán, valóban büntetésre méltó-e egy szabad nép költője, ha sikerült neki, hogy azt a halhatatlan gyűlöletet, amelyet mindenféle igazságtalanság és tirannizmus iránt érez, olvasója kebelébe is átplántálja, hogy benne a hazaszeretetet, és következésképpen a haza fejének, a jóságos és emberséges királynak szeretetét is felkeltse? ...” Beveszik ezt a maszlagot? Hogy ezeknek a soroknak: „Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhérismertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” — éppen a király szeretettnek felkeltése a céljuk? Különösen, hogy a franciák zsarnoka legalább maga is francia volt, míg a miénk idegen. Mivel támassza meg állításait? „...Nevetséges bolond, vagy cégéres álmodozó lenne az, aki Magyarországon is a dolgok felforgatását kívánná, és látni akarná...” Mégpedig, miért? „... Hisz alig lehetne valahol rettenetesebb káoszt elképzelni, mint itt, ahol annyi eltérő, alig egyesíthető szándék és érdek oly erősen keresztezi egymást, ahol csak a közelmúltban kezdett nyilvánvalóbban kifejlődni a közszellem, ahol az önmegtagadó, valóban nemes férfiak még oly ritkák és elszigeteltek...” A hiányosságaink! Felőlünk nyugodtak lehetnek! Itt oly mély a csend, akár a sírban. Ám mégse örvendezzenek nagyon: „... És mégsem állhat emberi hatalom jót a jövőért. Mert erre a most látszólag oly nyugodt államra is rákerül a sor...” De lejjebb rs kérvényt ír. „... Most kell tehát okos, a kornak és a nép jellemének megfelelő eszközökkel megelőzni a bajt. Ahol szabadon hozott, s az általános jólétet biztosító törvények uralkodnak, ott nem kell semmiféle általános felfordulástól félni, ott egyesek hangja nem kelthet általános elégületlenséget, és nem zavarhatja meg a nyugalmat...” Itt az ideje, hogy ismét a saját dolgára térjen: „... A kis nyolcsoros költemény általában a kényurak ellen szól; hogy vannak ilyenek, azt bizonnyal nem vonja kétségbe senki sem. A művész oly képet festett róluk, amelyen kevés, de találó vonással vannak jellemezve. És ha jönne egy szentségtörő, s a legjobb, a legemberségesebb királyra alkalmazná a képet, hogyan a művész lenne akkor a dühös? ...” Elkedvetlenedett, hiheti, hogy bármi foganatja is lesz érvelésének? Ékesszólásának? Ha már minden elhatároztatott .... ......Ha a füzetet összes indokaim ellenére is elkobozzák, azt kívánom, hogy jogos tulajdonomat megfizessék, és pedig úgy, hogy ne csupán ennek a hetvenöt példánynak megszabott árát (darabonként huszonnyolc krajcár) térítsék meg, hanem a többi füzetből is ugyanannyi példányt ugyanezért az árért vegyenek át, mert az elkobzás folytán a mű csonka és eladhatatlan lesz...” Már csak az maradt hátra, összefoglalja, befejezte a levelet: „bizalommal telve könyörgök”, és a többi. Datálta: Kassa, 1793. ápr. 15-én. Királyi Fenségednek legalázatosabb szolgája...” És alákanyarította a nevét. A VÉDEKEZÉS »ÉLET ÉS Í ® IRODALOM » Szikszai Károly rajza SIMONYI IMRE: Fortissimo De most aztán kérdezd fel hogy mire való volt? Hogy mire való volt ez az Egész? És való volt-e hát s hogy mire volt jó? Ha „jó” volt egyáltalán? (De mire?!) S ha nem! — hát mire volt jó az a rossz? Az egész mire volt jó, az az Egész Rossz mire volt jó? Kérdezd fel végre hogy mire való volt? Mire való volt a Haza mire való volt az a Lány? Ha sem való nem volt sem jó — mert az se volt. Mire való volt és mire volt jó ez a féloldalas kettőzött szerelem? De most aztán EZT kérdezzed fel: ez az egész mire való volt és mire jó? Süket haza! Vak lány! A vak-süket Istent kérdezd fel végre hogy EZ mire való volt s mire volt jó? Hogy mire való volt ha rossz volt az a való?! S hogy a rossz — mire volt jó? Micsoda pokolalji szentszövetség: — Isten! haza! lány! — micsoda véraláfutásos szemű szemforgató szentségtelen szövetség?! Az Istent kérdezd fel mostan az Istent mostan a végén —: a lány-ringyónyi haza a hazányi-ringyó lány — mire való volt ez és mire jó? Ha nem való volt ha nem jó — de valótlan de rossz volt! Az Istent kérdezd fel mostan így a végén: a valótlan mire való volt és a rossz mire jó? S e süket-hazányi süket-férfiszerelem e tiszta-lánnyi tiszta-férfiszerelem — e rosszlányok-háza-hazában mire való volt s e lánymocsokban mire volt jó? Most kérdezd fel az Istent most a végén az utolsó szó jogán most az Istent: ki hazudott itt s hamiskártyát ki játszott? A Haza csak ez a parázna némber aláfeküdvén az első jöttmentnek alólad — árva szerelmese alól? A Lány húzódott volna el alólad — a hazányivá magasztosított lány! — s tett hontalanná test s lélek földönfutó tévém? Ordítsd az Isten képibe — megcsalt szerelmes aki vagy — ki szertefutván nem lelé honját a Lányban s a Lányt a honban nem lelé! Miféle játszma folyt az istenit itt az utcasarkon? A Haza állt az utcasarkon s az utcasarok volt majd Haza: rádkacsintott és riszált, jere szépfiú tudok mindent úgy ahogy te akarod hisz te vagy az én szerelmem csak te és örökké te vagy az én szerelmetes fiam akiben nekem kedvem telik és én vagyok a te legnagyobb szerelmed — szólt — és vissza-visszanézve csalogatott egyre beljebb ... az utcájába... S a Lány is szólt — lábad elé terülten rajtad végigterülten a teljes Hazán végigterülten a teljes Hazának végigterülten — a Lány is szólt: jöjj haza fiú, jöjj hát hazafiam hiszen tudod én vagyok a Hazád. Miféle hamis játék — cinkelt lapokkal — folyt itt a híd alatt? A hídalatti Isten képibe üvöltsed: kinek hazája ez az utcasarki s kinek terült el ez a Lány ez utcasarokházában? S ki voltál te e kettős szerelemben? Pali voltál felszarvazott balek vagy tettestárs az elárultatásban? Hát mert hallgat az Isten hogyha van — ha most a végén kérded: mire való volt? Mire való volt ez az egész és mire volt jó? Ha sem való nem volt se jó — de rossz volt mert valótlan! Az Istent kérdezd hogyha nincs ha hallgat ha nem felel hát annyi becsület még legyen benne most a végén — most a végén még annyi becsület! — hogy ha már hallgat, hát a Hazáról hallgasson legalább és a Lányról hallgasson mindörökkön. De ide a füledbe! 1283. JÚLIUS 8.