Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-02 / 48. szám - (jávor): Spárga • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - L. I.: Stop • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -sia-: Jövőbe látás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (m. e.): Döntöttek az olaszok • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -drás: Park(olási) gondok • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -fya-: Használati utasítások • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Simonffy András: Hogyan lopjunk Raffaellót? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Széky János: A csárda romjai • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (simonffy): Méltóságán aluli… • glossza | páratlan oldal (9. oldal)

SPÁRGA Úgy neveltek: fiam, nézz a lábad elé. Nem rossz tanács. Ennek kö­szönhetem, hogy mindig megmon­dom, mikor jön idegen államfő, mi­kor közeledik nemzeti ünnep. Mert meglátom a spárgát. Amikor átme­gyek a fellobogózott Lánchídon. Nem a zászlókat látom, hanem másfél méterenként a ledobott, tal­punk alatt tekerődző 40—50 centi­­méteres spárgákat. Az összefüggés világos, már évtizedekkel ezelőtt rájöttem, hogy ezekkel a spárgák­kal kötik össze a zászlókat, mielőtt idehozzák, kibontanák őket. Nem is említeném, ha nem lépett volna elő néhány hete a spárga tanmesévé. (A mélyértelmű jelzőt elhagyom.) Megyek a hídon külföldi ismerő­sömmel. Másfél méterenként spár­ga. Európa legszebb hídja, mon­dom. Bólint. Az egyik spárga a tal­pára ragad. Igazán elvihették vol­na a szemétbe, miért ide, miért nem a Dunába dobják legalább — men­­tegetődzöm. Megáll. A Dunába? Hogyan? Ezeket a spárgákat össze kellett volna gyűjteni, hogy amikor elvi­szik a zászlókat, újra összeköthes­sék őket. Ez nekem se jutott eszembe. Csak neki. fenz, ő egy nálunk sokszorta gazdagabb nemzet fia. (jávor) HITVESED”, felsőfokok és ma­­gasztalások. Még élő, elhunyásra várók nevei bevésve, mint jobb irodalmi lexikonokban: az életmű már lezártnak tetszik, az alkotó még él; a közjel után csak az elő­re bevésett halálozási évszázad, 19 .., vagy az sem, így van ez mindenütt az ország­ban. De egy sírhely fejfáján itt azt olvasom: „MAGÁNSZEMÉLY RÉ­SZÉRE FOGLALT”. Kérdésem: mit kezdjünk el nem hunyt hozzátartozóink hamvaival? Mindenesetre ezen a sírhelyen gyertyát gyújtottam a még élők­nek. •fia- STOP Jubileumot ülvén az idén, mert húsz éve vagyok autós, érdeklődés­sel vettem a hírt, miszerint január elsejétől ifjúsági autóstop-igazol­ványt vezetnek be Magyarországon. Ezt először — személyi igazolvány felmutatásával —­ 150 forintért le­het kiváltani, majd, ha szelvényei elfogytak, 50 forintért újabb húsz szelvény vásárolható. A szelvé­nyekkel az autósnak „fizet” a sto­­pos, és ezekre nyereményeket sor­solnak. Ugyanakkor az igazolvány biztosításra jogosít, karambol ese­tén tehát nem az autóst terheli a kártérítés. Jubileumot ülvén az idén, mert húsz éve vagyok autós, örömmel konstatálom, hogy látásom éles, hallásom kielégítő, reflexeim — ko­pogjak le a térdemen! — nemigen romlanak. Emlékezetemre viszont már van panaszom. Szerencsére, nem a KRESZ-táblákat vagy­ elő­írásokat felejtem el, hanem neve­ket, adatokat, tegnapi szavakat. A régi öregek is mondták azonban, hogy amikor, vénülvén, felejteni kezd az ember, előbb a tegnapi dolgok esnek ki a fejéből, s a gye­rekkor emlékei olykor még éleseb­bé is válnak. Jubileumot ülvén az idén, mert húsz éve vagyok autós, arra azért pontosan emlékszem, hogy már húsz év előtt fölmerült az — akko­riban a kevesebb kocsi ellenére is aktívabb — autóstopozás rende­zett mederbe terelése, nem utolsó­sorban azért, hogy legyen biztosí­tás és az igazolvánnyal ellátott stopozót az autós nagyobb biza­lommal fogadja útitársul, sőt erre némi érdek is késztesse őt. Most mindez megvalósul. Mond­hatjuk tehát, hogy — autóval, autó nélkül — igenis megyen előre a vi­lág. S hogy közben húsz jó eszten­dő kimaradt? De hiszen, ha csak az autósto­pozásban volnának elveszített, el­vesztegetett évtizedeink... L. I. JÖVŐBE LÁTÁS A vecsési temetőbe vetett sor­som halottak napján — nézegetem a sírfeliratokat. Gondozatlan síro­kon és műmárvány remekeken az idejétmúlt fogadkozások. ..SOSEM FELEJTÜNK EL”, „ÖRÖKKÉ HŰ 1983. DECEMBER 2 DÖNTÖTTEK AZ OLASZOK Gyorsan készülő tudósításokban — különösen jubileumok tájékán — előfordul, hogy a tudósító épp azokat a körülményeket veszi tu­dottnak, magyarázatra nem szoru­lónak, melyekről igazában tudósí­tani akar. Egyik napilapunk no­vember 23-i számában — egyetlen kis szó elmaradása miatt — ez tör­tént a Babits Mihály egyik bátor megnyilvánulásával foglalkozó írásban. „Tolnai Gábor akadémi­kus emlékeztetett arra, hogy Az európai irodalom története című műve kiadásához Babits nem já­rult hozzá, mert az akkori fasiszta rendelkezések értelmében az ille­tékes minisztérium olyan döntése­ket hozott, hogy a műből hagyják ki a „zsidófajú” írókat, így pél­dául Heinét, Freudot és Thomas Mannt.” . Az Irodalomtörténetben viszont (kiadta a Nyugat Kiadó és Irodal­­mi R. T., Fel. kiadó: Illyés Gyula) benne van Heine, Mann, Freud, és Babits nemcsak hogy hozzájárult egyik nagy műve megjelentetésé­hez, de 1934-re meg is írta azt. 1934—35-ben (Gömbös Gyula mi­niszterelnöksége alatt) Magyaror­szág kormánya csakugyan közele­dett a harmincas évek militáns fa­sizmusához. Egyebek közt kapcso­latokat épített ki a valóban fa­siszta rendszerű Olaszországgal. Odáig azonban később jutott, hogy olyan szellemű és jellegű intézke­déseket foganatosítson, melyek faj szerint különböztetik meg az író­kat és a szellem embereit. Az ak­kori olasz állam viszont eljárha­tott ilyen diszkrimináló rendeletek értelmében, mert ez szellemiségé­ből következett. Diszkriminálták is. Babits ezért tiltakozott — könyve ottani kiadá­sa ellen. Tolnai akadémikus is er­ről beszélt. A tudósítás félreérthe­­tősége egyetlen szón múlott. Az „olasz”-on. (m. e.) —drás PARK(OLÁSZ) GOLOK Tudósok, szakemberek tanácskoz­tak a Kertészeti Egyetemen. A Hét­fői Hírek rövid tudósítást közölt erről: „A szakemberek előtt olyan módszereket ismertettek, amelyek­kel, főként az új lakótelepeken, kis helyen is olyan kerteket lehet léte­síteni, amelyek sok oxigént árasz­tanak. Például szóba került nagy lombú fák telepítése, valamint az, hogy a betonjárdák kockái közé fa­­sávokat ültessenek. A módszereket hamarosan a gyakorlatban is ki­próbálják.” (Kiemelések a HH-tól.) Nemzedékem ugyan már nem tudja pontosan, mi az a fű, de sej­tem, hogy az a különféle undorító rovarokkal teli rétféleség, amit ha­zánk egyes elmaradott vidékein még napjainkban is, látni, és ahol úgy­nevezett mezei virágok (gyomok?) is nőnek. Nagy lombú fák? Hm. Ilyet — a múlt átkos maradékaként — még látni itt-ott a főváros belse­jében is. Porosak, és tele vannak piszkító verebekkel. Nosztalgiázunk tehát, nosztalgiázunk? Vagy a pi­ros tető, fehér fal, zöld fű képében káros nacionalista tudat­alattit aka­runk visszacsempészni a lakótele­pek mérnökileg és mértanilag tö­kéletesen elrendezett harmóniájá­ba? Nem is szólva arról a félelem­ről, hogy ezzel a „kísérleti” akció­val, ezzel a fű (gyepsáv?) dologgal az autóktól kívánják elvenni a he­lyet. Azért irtottuk ki modern la­kótelepeink helyéről a kukoricáso­kat (­* a természetet?), hogy most visszacsempésszük oda? Vagy igazolni kényszerülünk ide­genforgalmi prospektusaink tételét, miszerint: „Park a városban — vá­ros a parkban , Budapest?” Fenti glosszámat jó tíz évvel ez­előtt írtam. Le sem adtam vagy nem jelent meg — nem­ emlékszem már ... Ma már korántsem fogal­maznék ennyire gunyorosan, csip­kelődve. A kísérlet ugyanis — ta­­pasztalhatólag — nem sikerült. Megőriztük lakótelepeink példás rendjét. HASZNÁLATI UTASÍTÁSOK 1. Irattartó (dosszié). „Az Irat­rendező ívelt részét bal kezünk­kel megfogjuk, míg jobb kezünk­kel a hátsó­­borítólapot leszorítjuk. Bal kezünkkel az ívelt részt balra, kissé feljebb húzzuk, ezzel a szer­kezet kinyílik. A zárás úgy törté­nik, hogy az ívelt részt enyhén jobbra nyomjuk, mire a szerkezet rugalmasan pattanva záródik.” 2. PB-gázpalack. Eleget kell ten­nünk egy 18 pontba tömörített elapó írásnak. Helyes, sok baleset tör­tént már. A lap alján tömör össze­foglaló: „A kiáramlott és el nem égett gáz tüzet és robbanást okoz­hat. (Kössön általános háztartási biztosítást!)” 19. pontnak javaslom: „PB-gáz­­palack vásárlása után ne felejtsen el végrendeletet készíteni, hogy szeretteit meg­kímélje a hosszú pe­reskedéstől.” -fga- HOGYAN LOPJUNK RAFFAELLOT? ülök például kaliforniai (dél­dakotai stb.) otthonomban, és a helyi sajtóból (rádióból, tévéből stb.) arról értesülök, hogy a ma­gyarok megint nem férnek a bő­rükbe. Raffaello-kiállítást nyitot­tak, jószerivel saját anyagukból. Megdöbbenve értesülök arról, hogy kedvenc képeim egyike, az ifjú képmása, a budapesti múzeum bir­tokában van. Felemelem a tele­font, és a fiúktól azt kérem, néz­nének egy kicsit körül Budapes­ten, lehet-e ott kezdeni valamit. A fiúk, röp-röp, hamarosan jelentik, hogy „Főnök, van ott más is, nem­csak kis virág”. Hozzáteszik azon­ban, hogy a nagy ricsajjal jó len­ne várni a nemzetközi munkás­mozgalom hármas ünnepéig (szombat-vasárnap-hétfő), ugyanis vagy nagyon rafináltak a védelmi berendezések, vagy nagyon egy­szerűek, mert — látszólag — egy­két ősz hajú, öreg nénikén kí­vül senki sem őrzi a kincseket. A fiúk megmutatják a fotókat, s valóban: a múzeum állványerdeje balfelől valóságosnak látszik. Óva intem a fiúkat, de ők hetykék: „Menni fog, Főnök.” S csakugyan, amilyen megátalkodott kölykök, felmásznak az állványokra, onnan be a nyitott tetőablakon, nem lö­vik le az éjjeliőrt, mert nincs szí­vük felébreszteni. A csavarhúzót hamarosan eldobják­, mert alig van szükség rá, a képeket csupán a oda csavarozás védi, borotva kérdé­se az egész, a magyaroknak mindig sokkal fontosabb kereteket hátra­hagyják, összekapkodnak még né­hány dolgot, sajnos, két kép vá­szon helyett fára van festve, de idő van, még csak hajnali négy óra, a hármas ünnep kirendelt őreinek most kezdik tartani az el­igazítást az éberségről. Tizenöt óra múlva — adását majdnem meg­szakítva — a Magyar Televízió hajlongós műsora a lakosság segít­ségét kéri, és az ellopott képek részletes leírását adja. Az egyik ellopott kép azonban — újabb tizenöt óra múlva — megke­rül, el sem lopták. A békés Lakosság a felhívás alapján fel­jelent minden grafikust és épí­tészmérnököt, akik régóta gyanú­sak, mert tekercsekkel a hónuk alatt mászkálnak fényes nappal egyébként, tisztességes lakótelepe­ken. Negyvennyolc óra múlva le­zárják a határokat, és szétszerel­nek minden Trabantot, hetvenkét óra múlva az Interpol segítségét kérjük, mert a Trabantok szétsze­relése következtében cseh koron­a- és albán lekkészletünk túlontúl megnőtt. Közben azonban nyilatkozik a főigazgató is. „A múzeumi vesz­teségek történetében ez a mű­kincsrablás a legnagyobbak közé tartozik. (...) Sajnos, az utóbbi időben világszerte veszélyesen nö­vekszik az ilyen és hasonló mű­kincsrablások száma, olyannyira, hogy számos nemzetközi konfe­rencián foglalkoztak már kizáró­lag ezzel a témával.” Megnyugtató. Csupán begyűrű­zésről van tehát szó, s szerencsé­nek mondható, hogy a múzeum főigazgatója éppen itthon tartóz­kodott, s nem egy ilyen nemzet­közi konferencián. A fiúk közben meghozták ked­venc ifjúm képmását. Megnézem a térképen, hol is van­ ez a Ma­gyarország. Hipm.: Szép munka volt. „Hogyan iktattátok ki a f­iz­­tosítóberef­dezéseket.’V— kérdem,­­ Röhögnek. — Hiszen aludt — tér magához Joe. S elmesélik, hogy láttak valakit Szent István királyunk koronájá­val mászkálni a fején. A Nagykör­úton, fényes nappal. — Ugyan, másolat — ásított va­laki a buszmegállóban. Mindezeket november 8-án ve­tettem papírra, néhány már közölt adatra, a HH-interjúra s főleg fan­táziámra hagyatkozva. Soha még nem remél­tem így,, hogy az újabb tények majd megcáfolnak. Egyelő­re semmi igyekezet részükről. Simonffy András A kritikát ugyanis én írtam. A hibát én követtem el. További beszédnek itt nincs he­lye. Ezúton kérek elnézést a könyv szerzőjétől, bár szégyenesen ez mit sem enyhít. Széky János A CSÁRDA ROMJAI A Kortárs novemberi számában kritika jelent meg Belohorszky Pál A múlandóság lovagrendje című esszékötetéről. A cikk harmadik bekezdésében elképesztő állítás olvasható. Eszerint a kötet egyik írása A puszta, télen című Petőfi­­versről szól. Minthogy a könyv a birtokomban van, s a szóban forgó írást is több ízben elolvastam, ta­núsíthatom : az elemzés tárgya nem A puszta, télen, hanem A csárda romjai. Ordító hiba. Mikor fölhívták rá a figyelmemet, a kritika szerzője szinte megsemmisült a szemem­ben. Főképp, mert ismerem, és tu­dom, micsoda élvezettel pécézi ki szóban és írásban a mások lapszu­­sait, baklövéseit, pillanatnyi me­móriazavarait, pontatlanságát. Ho­lott tisztában van azzal, hogy té­vedni emberi dolog. Ám ekkorát tévedni — nos, ez szakmai vétség, a szórakozottság csimborasszója, az önhittség bosszúja, a szerző meg­sértése. Az ilyen hiba gyanút éb­reszt a bíráló­­erkölcsei és kompe­­­­tenciája iránt. Nem lehet megma­gyarázni. Nem lehet kimagya­rázni. Nem lehet semmissé tenni egy dühödt glosszával. Meg se pró­bálkozom ilyesmivel. MÉLTÓSÁGÁN ALUL... Olvastam évekkel ezelőtt a fi­­loszérvet (Móricz Zsigmond egy szereplőjének jelentkezését és azo­nosságát­­ elbírálandó), miszerint nem lehetett maga Móricz az a fa­lujáró, akinek a jelentkező család­ja szállást adott, mert akkor Mó­ricz már nagy ízó volt, túl az Er­­dély-trilógián, stb., nem hihető te­hát, hogy reggel kiment a kútra, meghúzta, majd megmosdott a la­vórban. Mert ez akikor már méltó­ságán aluli lett volna ... Nem sokkal ezután az Új Tükör kínált ritka dokumentumot: Arany János másod­jegyző által kiállított marhapasszust, 1847-ből, A bekül­dő kommentárjából: „És az az Arany János, aki 1847. január 23-án a Kisfaludy Társaság ülésén Tol­dijával elnyerte a fölemelt össze­gű első díjat, nem szégyellt másod­jegyző korában sem marhalevele­ket kiállítani." Most a Kortárs novemberi szá­mában Birkás Endrére emlékezik özvegye, valamint Ottlik Géza és Kabdebó Lóránt. Itt is méltóságon aluli dologról van szó, csak kicsit másként. Az ötvenes évek elején Birkás egy könyvesbolt vezetője volt. Csomagolópapír nem volt, ré­gi prospektus rengeteg. Azokba csomagolták a könyveket. A szov­jetorosz irodalom elavult prospek­tusaiba is. Ezért Birkáét meghur­colják. Az ítélet azt mondja, hogy „A nevezett boltvezető súlyos mu­lasztása következtében a szovjet irodalomról szóló könyvjegyzékek nem kerültek rendeltetésszerű fel­­használásra, másrészt oly elbánás­ban részesültek, amely lebecsülés­nek a jele. Ily módon tehát minden hazafiságnak próbakövét, a Szov­jetunió iránti ragaszkodás tevőle­ges kifejezését sértette meg a mu­lasztással.” Birkás Endre 56-ban kádertanjából tudja meg, hogy ap­ja katolikus pap volt... Mire így kiáltott fel: „Te jó ég, hát szóval a rózsabokorban jöttem a világ­ra?” Nem, ez sem lehetett méltóságán­­ aluli... S hol a méltóság mostanában? Hajt előttem egy rozzant kocsi a külső sávban, Budapestről kifelé, hátsó ülésén ősz hajú öregasszony, mellette az ajtó három centire ki­lóg, éppen csak beakadt. Kilógó karral paskolom saját megfelelő ajtómat az általam nemzetközinek ismert jelzéssel Nem érti. Megelő­zöm, elé állok, hogy jobban értse. Gesztikulál, integet valamit (nem merem elhinni, hogy mit), de nem érti. Jó, hagyom. A piros lámpá­nál utolér. Kipattan, átcsörtet, be­­hajol: — Mi a lószart mutogatsz nekem, te tetű? Mondom, nyitva a hátsó ajtó, kieshet a mama. — Ahhoz neked mi közöd, paj­tás? Tudod te, ki vagyok én? Mondom, nem is érdekel, de nyit­va a hátsó ajtó, kieshet a mama. — A kurva anyját az ilyeneknek — válaszolja. Visszamegy, rávágja a mamára az ajtót, és indít.­­ Csak­ újabb tíz kilométerrel odább esik le bennem a tantusz. Tudom már, mit akart mondani. Ennyit: „És ha kiesik, akkor mi van? Egy gonddal kevesebb.” Van tehát emberi méltóság ko­runkban is. De annyi biztosnak látszik, hogy ez az ember sem Mó­ricz Zsigmond, sem Arany János, sem Birkás Endre nem volt. És a kutat sem húzza meg, hogy felfris­sítse magát tiszta, hideg vízzel. A marhapasszust pedig ezennel kiál­lítódnak tekintem. Magamról is: még mindig én szégyellem magam ezek helyett. (simonffy)

Next