Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-02 / 48. szám - (jávor): Spárga • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - L. I.: Stop • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -sia-: Jövőbe látás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (m. e.): Döntöttek az olaszok • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -drás: Park(olási) gondok • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -fya-: Használati utasítások • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Simonffy András: Hogyan lopjunk Raffaellót? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Széky János: A csárda romjai • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (simonffy): Méltóságán aluli… • glossza | páratlan oldal (9. oldal)
SPÁRGA Úgy neveltek: fiam, nézz a lábad elé. Nem rossz tanács. Ennek köszönhetem, hogy mindig megmondom, mikor jön idegen államfő, mikor közeledik nemzeti ünnep. Mert meglátom a spárgát. Amikor átmegyek a fellobogózott Lánchídon. Nem a zászlókat látom, hanem másfél méterenként a ledobott, talpunk alatt tekerődző 40—50 centiméteres spárgákat. Az összefüggés világos, már évtizedekkel ezelőtt rájöttem, hogy ezekkel a spárgákkal kötik össze a zászlókat, mielőtt idehozzák, kibontanák őket. Nem is említeném, ha nem lépett volna elő néhány hete a spárga tanmesévé. (A mélyértelmű jelzőt elhagyom.) Megyek a hídon külföldi ismerősömmel. Másfél méterenként spárga. Európa legszebb hídja, mondom. Bólint. Az egyik spárga a talpára ragad. Igazán elvihették volna a szemétbe, miért ide, miért nem a Dunába dobják legalább — mentegetődzöm. Megáll. A Dunába? Hogyan? Ezeket a spárgákat össze kellett volna gyűjteni, hogy amikor elviszik a zászlókat, újra összeköthessék őket. Ez nekem se jutott eszembe. Csak neki. fenz, ő egy nálunk sokszorta gazdagabb nemzet fia. (jávor) HITVESED”, felsőfokok és magasztalások. Még élő, elhunyásra várók nevei bevésve, mint jobb irodalmi lexikonokban: az életmű már lezártnak tetszik, az alkotó még él; a közjel után csak az előre bevésett halálozási évszázad, 19 .., vagy az sem, így van ez mindenütt az országban. De egy sírhely fejfáján itt azt olvasom: „MAGÁNSZEMÉLY RÉSZÉRE FOGLALT”. Kérdésem: mit kezdjünk el nem hunyt hozzátartozóink hamvaival? Mindenesetre ezen a sírhelyen gyertyát gyújtottam a még élőknek. •fia- STOP Jubileumot ülvén az idén, mert húsz éve vagyok autós, érdeklődéssel vettem a hírt, miszerint január elsejétől ifjúsági autóstop-igazolványt vezetnek be Magyarországon. Ezt először — személyi igazolvány felmutatásával — 150 forintért lehet kiváltani, majd, ha szelvényei elfogytak, 50 forintért újabb húsz szelvény vásárolható. A szelvényekkel az autósnak „fizet” a stopos, és ezekre nyereményeket sorsolnak. Ugyanakkor az igazolvány biztosításra jogosít, karambol esetén tehát nem az autóst terheli a kártérítés. Jubileumot ülvén az idén, mert húsz éve vagyok autós, örömmel konstatálom, hogy látásom éles, hallásom kielégítő, reflexeim — kopogjak le a térdemen! — nemigen romlanak. Emlékezetemre viszont már van panaszom. Szerencsére, nem a KRESZ-táblákat vagy előírásokat felejtem el, hanem neveket, adatokat, tegnapi szavakat. A régi öregek is mondták azonban, hogy amikor, vénülvén, felejteni kezd az ember, előbb a tegnapi dolgok esnek ki a fejéből, s a gyerekkor emlékei olykor még élesebbé is válnak. Jubileumot ülvén az idén, mert húsz éve vagyok autós, arra azért pontosan emlékszem, hogy már húsz év előtt fölmerült az — akkoriban a kevesebb kocsi ellenére is aktívabb — autóstopozás rendezett mederbe terelése, nem utolsósorban azért, hogy legyen biztosítás és az igazolvánnyal ellátott stopozót az autós nagyobb bizalommal fogadja útitársul, sőt erre némi érdek is késztesse őt. Most mindez megvalósul. Mondhatjuk tehát, hogy — autóval, autó nélkül — igenis megyen előre a világ. S hogy közben húsz jó esztendő kimaradt? De hiszen, ha csak az autóstopozásban volnának elveszített, elvesztegetett évtizedeink... L. I. JÖVŐBE LÁTÁS A vecsési temetőbe vetett sorsom halottak napján — nézegetem a sírfeliratokat. Gondozatlan sírokon és műmárvány remekeken az idejétmúlt fogadkozások. ..SOSEM FELEJTÜNK EL”, „ÖRÖKKÉ HŰ 1983. DECEMBER 2 DÖNTÖTTEK AZ OLASZOK Gyorsan készülő tudósításokban — különösen jubileumok tájékán — előfordul, hogy a tudósító épp azokat a körülményeket veszi tudottnak, magyarázatra nem szorulónak, melyekről igazában tudósítani akar. Egyik napilapunk november 23-i számában — egyetlen kis szó elmaradása miatt — ez történt a Babits Mihály egyik bátor megnyilvánulásával foglalkozó írásban. „Tolnai Gábor akadémikus emlékeztetett arra, hogy Az európai irodalom története című műve kiadásához Babits nem járult hozzá, mert az akkori fasiszta rendelkezések értelmében az illetékes minisztérium olyan döntéseket hozott, hogy a műből hagyják ki a „zsidófajú” írókat, így például Heinét, Freudot és Thomas Mannt.” . Az Irodalomtörténetben viszont (kiadta a Nyugat Kiadó és Irodalmi R. T., Fel. kiadó: Illyés Gyula) benne van Heine, Mann, Freud, és Babits nemcsak hogy hozzájárult egyik nagy műve megjelentetéséhez, de 1934-re meg is írta azt. 1934—35-ben (Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt) Magyarország kormánya csakugyan közeledett a harmincas évek militáns fasizmusához. Egyebek közt kapcsolatokat épített ki a valóban fasiszta rendszerű Olaszországgal. Odáig azonban később jutott, hogy olyan szellemű és jellegű intézkedéseket foganatosítson, melyek faj szerint különböztetik meg az írókat és a szellem embereit. Az akkori olasz állam viszont eljárhatott ilyen diszkrimináló rendeletek értelmében, mert ez szellemiségéből következett. Diszkriminálták is. Babits ezért tiltakozott — könyve ottani kiadása ellen. Tolnai akadémikus is erről beszélt. A tudósítás félreérthetősége egyetlen szón múlott. Az „olasz”-on. (m. e.) —drás PARK(OLÁSZ) GOLOK Tudósok, szakemberek tanácskoztak a Kertészeti Egyetemen. A Hétfői Hírek rövid tudósítást közölt erről: „A szakemberek előtt olyan módszereket ismertettek, amelyekkel, főként az új lakótelepeken, kis helyen is olyan kerteket lehet létesíteni, amelyek sok oxigént árasztanak. Például szóba került nagy lombú fák telepítése, valamint az, hogy a betonjárdák kockái közé fasávokat ültessenek. A módszereket hamarosan a gyakorlatban is kipróbálják.” (Kiemelések a HH-tól.) Nemzedékem ugyan már nem tudja pontosan, mi az a fű, de sejtem, hogy az a különféle undorító rovarokkal teli rétféleség, amit hazánk egyes elmaradott vidékein még napjainkban is, látni, és ahol úgynevezett mezei virágok (gyomok?) is nőnek. Nagy lombú fák? Hm. Ilyet — a múlt átkos maradékaként — még látni itt-ott a főváros belsejében is. Porosak, és tele vannak piszkító verebekkel. Nosztalgiázunk tehát, nosztalgiázunk? Vagy a piros tető, fehér fal, zöld fű képében káros nacionalista tudatalattit akarunk visszacsempészni a lakótelepek mérnökileg és mértanilag tökéletesen elrendezett harmóniájába? Nem is szólva arról a félelemről, hogy ezzel a „kísérleti” akcióval, ezzel a fű (gyepsáv?) dologgal az autóktól kívánják elvenni a helyet. Azért irtottuk ki modern lakótelepeink helyéről a kukoricásokat (* a természetet?), hogy most visszacsempésszük oda? Vagy igazolni kényszerülünk idegenforgalmi prospektusaink tételét, miszerint: „Park a városban — város a parkban , Budapest?” Fenti glosszámat jó tíz évvel ezelőtt írtam. Le sem adtam vagy nem jelent meg — nem emlékszem már ... Ma már korántsem fogalmaznék ennyire gunyorosan, csipkelődve. A kísérlet ugyanis — tapasztalhatólag — nem sikerült. Megőriztük lakótelepeink példás rendjét. HASZNÁLATI UTASÍTÁSOK 1. Irattartó (dosszié). „Az Iratrendező ívelt részét bal kezünkkel megfogjuk, míg jobb kezünkkel a hátsóborítólapot leszorítjuk. Bal kezünkkel az ívelt részt balra, kissé feljebb húzzuk, ezzel a szerkezet kinyílik. A zárás úgy történik, hogy az ívelt részt enyhén jobbra nyomjuk, mire a szerkezet rugalmasan pattanva záródik.” 2. PB-gázpalack. Eleget kell tennünk egy 18 pontba tömörített elapó írásnak. Helyes, sok baleset történt már. A lap alján tömör összefoglaló: „A kiáramlott és el nem égett gáz tüzet és robbanást okozhat. (Kössön általános háztartási biztosítást!)” 19. pontnak javaslom: „PB-gázpalack vásárlása után ne felejtsen el végrendeletet készíteni, hogy szeretteit megkímélje a hosszú pereskedéstől.” -fga- HOGYAN LOPJUNK RAFFAELLOT? ülök például kaliforniai (déldakotai stb.) otthonomban, és a helyi sajtóból (rádióból, tévéből stb.) arról értesülök, hogy a magyarok megint nem férnek a bőrükbe. Raffaello-kiállítást nyitottak, jószerivel saját anyagukból. Megdöbbenve értesülök arról, hogy kedvenc képeim egyike, az ifjú képmása, a budapesti múzeum birtokában van. Felemelem a telefont, és a fiúktól azt kérem, néznének egy kicsit körül Budapesten, lehet-e ott kezdeni valamit. A fiúk, röp-röp, hamarosan jelentik, hogy „Főnök, van ott más is, nemcsak kis virág”. Hozzáteszik azonban, hogy a nagy ricsajjal jó lenne várni a nemzetközi munkásmozgalom hármas ünnepéig (szombat-vasárnap-hétfő), ugyanis vagy nagyon rafináltak a védelmi berendezések, vagy nagyon egyszerűek, mert — látszólag — egykét ősz hajú, öreg nénikén kívül senki sem őrzi a kincseket. A fiúk megmutatják a fotókat, s valóban: a múzeum állványerdeje balfelől valóságosnak látszik. Óva intem a fiúkat, de ők hetykék: „Menni fog, Főnök.” S csakugyan, amilyen megátalkodott kölykök, felmásznak az állványokra, onnan be a nyitott tetőablakon, nem lövik le az éjjeliőrt, mert nincs szívük felébreszteni. A csavarhúzót hamarosan eldobják, mert alig van szükség rá, a képeket csupán a oda csavarozás védi, borotva kérdése az egész, a magyaroknak mindig sokkal fontosabb kereteket hátrahagyják, összekapkodnak még néhány dolgot, sajnos, két kép vászon helyett fára van festve, de idő van, még csak hajnali négy óra, a hármas ünnep kirendelt őreinek most kezdik tartani az eligazítást az éberségről. Tizenöt óra múlva — adását majdnem megszakítva — a Magyar Televízió hajlongós műsora a lakosság segítségét kéri, és az ellopott képek részletes leírását adja. Az egyik ellopott kép azonban — újabb tizenöt óra múlva — megkerül, el sem lopták. A békés Lakosság a felhívás alapján feljelent minden grafikust és építészmérnököt, akik régóta gyanúsak, mert tekercsekkel a hónuk alatt mászkálnak fényes nappal egyébként, tisztességes lakótelepeken. Negyvennyolc óra múlva lezárják a határokat, és szétszerelnek minden Trabantot, hetvenkét óra múlva az Interpol segítségét kérjük, mert a Trabantok szétszerelése következtében cseh korona- és albán lekkészletünk túlontúl megnőtt. Közben azonban nyilatkozik a főigazgató is. „A múzeumi veszteségek történetében ez a műkincsrablás a legnagyobbak közé tartozik. (...) Sajnos, az utóbbi időben világszerte veszélyesen növekszik az ilyen és hasonló műkincsrablások száma, olyannyira, hogy számos nemzetközi konferencián foglalkoztak már kizárólag ezzel a témával.” Megnyugtató. Csupán begyűrűzésről van tehát szó, s szerencsének mondható, hogy a múzeum főigazgatója éppen itthon tartózkodott, s nem egy ilyen nemzetközi konferencián. A fiúk közben meghozták kedvenc ifjúm képmását. Megnézem a térképen, hol is van ez a Magyarország. Hipm.: Szép munka volt. „Hogyan iktattátok ki a fiztosítóberefdezéseket.’V— kérdem, Röhögnek. — Hiszen aludt — tér magához Joe. S elmesélik, hogy láttak valakit Szent István királyunk koronájával mászkálni a fején. A Nagykörúton, fényes nappal. — Ugyan, másolat — ásított valaki a buszmegállóban. Mindezeket november 8-án vetettem papírra, néhány már közölt adatra, a HH-interjúra s főleg fantáziámra hagyatkozva. Soha még nem reméltem így,, hogy az újabb tények majd megcáfolnak. Egyelőre semmi igyekezet részükről. Simonffy András A kritikát ugyanis én írtam. A hibát én követtem el. További beszédnek itt nincs helye. Ezúton kérek elnézést a könyv szerzőjétől, bár szégyenesen ez mit sem enyhít. Széky János A CSÁRDA ROMJAI A Kortárs novemberi számában kritika jelent meg Belohorszky Pál A múlandóság lovagrendje című esszékötetéről. A cikk harmadik bekezdésében elképesztő állítás olvasható. Eszerint a kötet egyik írása A puszta, télen című Petőfiversről szól. Minthogy a könyv a birtokomban van, s a szóban forgó írást is több ízben elolvastam, tanúsíthatom : az elemzés tárgya nem A puszta, télen, hanem A csárda romjai. Ordító hiba. Mikor fölhívták rá a figyelmemet, a kritika szerzője szinte megsemmisült a szememben. Főképp, mert ismerem, és tudom, micsoda élvezettel pécézi ki szóban és írásban a mások lapszusait, baklövéseit, pillanatnyi memóriazavarait, pontatlanságát. Holott tisztában van azzal, hogy tévedni emberi dolog. Ám ekkorát tévedni — nos, ez szakmai vétség, a szórakozottság csimborasszója, az önhittség bosszúja, a szerző megsértése. Az ilyen hiba gyanút ébreszt a bírálóerkölcsei és kompetenciája iránt. Nem lehet megmagyarázni. Nem lehet kimagyarázni. Nem lehet semmissé tenni egy dühödt glosszával. Meg se próbálkozom ilyesmivel. MÉLTÓSÁGÁN ALUL... Olvastam évekkel ezelőtt a filoszérvet (Móricz Zsigmond egy szereplőjének jelentkezését és azonosságát elbírálandó), miszerint nem lehetett maga Móricz az a falujáró, akinek a jelentkező családja szállást adott, mert akkor Móricz már nagy ízó volt, túl az Erdély-trilógián, stb., nem hihető tehát, hogy reggel kiment a kútra, meghúzta, majd megmosdott a lavórban. Mert ez akikor már méltóságán aluli lett volna ... Nem sokkal ezután az Új Tükör kínált ritka dokumentumot: Arany János másodjegyző által kiállított marhapasszust, 1847-ből, A beküldő kommentárjából: „És az az Arany János, aki 1847. január 23-án a Kisfaludy Társaság ülésén Toldijával elnyerte a fölemelt összegű első díjat, nem szégyellt másodjegyző korában sem marhaleveleket kiállítani." Most a Kortárs novemberi számában Birkás Endrére emlékezik özvegye, valamint Ottlik Géza és Kabdebó Lóránt. Itt is méltóságon aluli dologról van szó, csak kicsit másként. Az ötvenes évek elején Birkás egy könyvesbolt vezetője volt. Csomagolópapír nem volt, régi prospektus rengeteg. Azokba csomagolták a könyveket. A szovjetorosz irodalom elavult prospektusaiba is. Ezért Birkáét meghurcolják. Az ítélet azt mondja, hogy „A nevezett boltvezető súlyos mulasztása következtében a szovjet irodalomról szóló könyvjegyzékek nem kerültek rendeltetésszerű felhasználásra, másrészt oly elbánásban részesültek, amely lebecsülésnek a jele. Ily módon tehát minden hazafiságnak próbakövét, a Szovjetunió iránti ragaszkodás tevőleges kifejezését sértette meg a mulasztással.” Birkás Endre 56-ban kádertanjából tudja meg, hogy apja katolikus pap volt... Mire így kiáltott fel: „Te jó ég, hát szóval a rózsabokorban jöttem a világra?” Nem, ez sem lehetett méltóságán aluli... S hol a méltóság mostanában? Hajt előttem egy rozzant kocsi a külső sávban, Budapestről kifelé, hátsó ülésén ősz hajú öregasszony, mellette az ajtó három centire kilóg, éppen csak beakadt. Kilógó karral paskolom saját megfelelő ajtómat az általam nemzetközinek ismert jelzéssel Nem érti. Megelőzöm, elé állok, hogy jobban értse. Gesztikulál, integet valamit (nem merem elhinni, hogy mit), de nem érti. Jó, hagyom. A piros lámpánál utolér. Kipattan, átcsörtet, behajol: — Mi a lószart mutogatsz nekem, te tetű? Mondom, nyitva a hátsó ajtó, kieshet a mama. — Ahhoz neked mi közöd, pajtás? Tudod te, ki vagyok én? Mondom, nem is érdekel, de nyitva a hátsó ajtó, kieshet a mama. — A kurva anyját az ilyeneknek — válaszolja. Visszamegy, rávágja a mamára az ajtót, és indít. Csak újabb tíz kilométerrel odább esik le bennem a tantusz. Tudom már, mit akart mondani. Ennyit: „És ha kiesik, akkor mi van? Egy gonddal kevesebb.” Van tehát emberi méltóság korunkban is. De annyi biztosnak látszik, hogy ez az ember sem Móricz Zsigmond, sem Arany János, sem Birkás Endre nem volt. És a kutat sem húzza meg, hogy felfrissítse magát tiszta, hideg vízzel. A marhapasszust pedig ezennel kiállítódnak tekintem. Magamról is: még mindig én szégyellem magam ezek helyett. (simonffy)