Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-08 / 23. szám - Csepeli György: Leselkedő Iustitia (3. oldal) - Kosnás Roland: Hogyan tovább? • kép (3. oldal) - Zelk Zoltán: Eszpresszóban | Tavaszodik | Tél végén • vers • Zelk Zoltán hagyatékából (3. oldal)
1084. JÚNIUS 8. 8 ZELK ZOLTÁN HAGYATÉKÁBÓL: Eszpresszóban öregember ül az eszpresszóban, mintha kútba, maga elé bámul. Kávét iszik, kanala megcsörren s olyan visszhang dübörög lelkében mintha házak, hegyek omlanának. Wurlitzer szól, lányok is dúdolnak, combközépig felcsúszott szoknyájuk szebb tájra nyit, mint otthon az ablak. De ő mégis hazafelé indul , már a földön tömött füst az égen. (1962.) Tavaszodik... Tavaszodik a temetőben, boldog fák, boldog madarak, boldog gyökéren, boldog ágon a boldog, boldog ég alatt zümmögő, boldog napsütésben fecskeszárnyú zápor szalad. (1960.) Tél végén Orrodat ki ne dugd, füzecske, barkák a rügybe visszabujjatok, ti annyiszor becsapott cinegék ki ne mondjátok hogy nyitnikék — vagy mégis ti tudjátok jobban? lehet hogyha idáig még soha, most megeszi a kutya a telet? (1974. február) Kosnás Roland: Hogyan tovább ? CSEPELI GYÖRGY: A EE Vidéki város pályaudvarán állok az újságoskioszk előtt péntek délután. A sorban előttem álló sietve dugja a rádióújság alá az újságostól kapott ÉS-t. Gyanútlanul én is azt kérek, mire cinikus választ kapok helyette: „Látja kirakva?” Szó szót követ, ÉS nélkül szállok vonatra. Bizonyítani nem tudom, de alapos a gyanúm, hogy igazságtalanság ért, megtagadtak tőlem valamit, amire jogom lett volna. Elemzem a helyzetet. Az igazságtalanság velejéig társas-társadalmi jelenség. Állatok nem lehetnek igazságtalanok, az állatmesék példázatai mindig emberi helyzetekre vonatkoznak. De az ember egymaga sem igazságtalankodhat, partnerekre és ellenfelekre van szüksége hozzá. Az igazságtalanság Iustitia sérelmére elkövetett eljárás, bánásmód, viselkedés, amikoris megbillen az emberi együttélést szabályozó értékek egyik legfontosabbika: a befektetés és a hozadék arányosságára vonatkozó várakozás. Az újságos tiszt ar tekintettel hazudott a szemembe, nem gyötri lelkiismeretfurdalás, mert mondhatja magában, hogy „kevés lapot kapok”, „nem veszthetem el törzsvevőimet jöttmentek kedvéért”, „nekem sem árt némi mellékes”, és így tovább. Társadalmi csapda ránk osztott szerepeit játszottuk el tehát öntudatlan? A korrupt újságos felelőssége feloldódhat a viszonyok felelőtlenségében? Elemezzük újra a helyzetet, most már alaposabban.★ Kevés olyan jelenség van a társadalomban, mely akkora felhorgadást, érzelmi és gondolati ellenállást vált ki maga ellen, mint a megtapasztalt igazságtalanság. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az igazságtalanság a fagyöngy makacsságával tapad az emberi társadalmakra, s e történelmi útitárstól megszabadulni felette nehéz. Van olyan legenda, mely szerint Iustitia reményt vesztve odahagyta a földet, s csillagképpé válva hunyorog bűneinkre. Valószínűbb azonban, hogy velünk maradt, legföljebb néha kiles a szemét eltakaró kötés alól, s cinkosává lesz az igazságtalankodónak. Ahol nem érték az arányosság, nem jog az esélyek egyenlősége, ott persze nevetség tárgya lehet az igazságtalanság fölötti felháborodás, értetlenség. Ugyanígy jár, aki kívülről, a részvevők szempontjainak mellőzésével ítél egy helyzetet igazságtalannak. A segítőkész kívülálló könnyen annak a burleszkszereplőnek a sorsára juthat, aki a botjával hadonászó vak jelzéseit félreértve, erőnek erővel vonszolja át a szerencsétlent az út másik oldalára. Az igazságtalanságok egyik válfaja látszólag a természet okozta hátrányokkal függ össze. Valamennyien Czeizel Endre tanítványai lévén, tudjuk, hogy az emberek már csak genetikai okoknál fogva sem lépnek egyenlő esélyekkel az életbe, s ugyanazt az eredményt van aki, könnyen, van aki nehezen éri el , ha egyáltalán elérheti. Az igazságosság eszménye kihívás a természet igazságtalanságokat osztó szeszélyével szemben, a cselekvés alkotó tere, melyben a társadalom viszonyai hívatottak kijavítani azt, amit a természet egyszer vakon elrontott. Sajnos, jelenleg egyáltalán nem az a fő gondunk, hogy mit kezdjünk a természeti véletlenek által keletkező előnyökkel és hátrányokkal. Egyelőre maga a társadalom — csupán működésmódja által is — igazságtalanságok tömegét termi, fölös számban. A szocialista társadalmi viszonyok a társadalmi igazságosság elérésének jelentős ígéretét rejtik magukban, de egyáltalán nem mondhatjuk, hogy az igazságosság mindenütt jelenvaló már társadalmunkban, és feladatunk ma csupán annyi, hogy vigasztaljuk a csúnyákat, a butákat, kárpótoljuk a ficamodottakat meg a sorscsapatokat. Az igazságtalanságok egy része a társadalmi működés módjából táplálkozik. Különösen akkor, ha az egyenlőtlenül elosztó előnyök és hátrányok egyeseknek tartós megfosztottságot, másoknak pedig tartós kiváltságosságot hoznak — mégpedig a részvevők akaratától függetlenül, természetinek látszó érvénnyel. A „vidékiség”, a „nagycsaládos állapot”, az „öregség”, a „második gazdaságban való részvétel képtelensége” például mind olyan hátrány, melyet nem ellensúlyoz megfelelő előnyök sora. Ezek az igazságtalanságok ráadásul ritkán mutatkoznak meg a maguk meztelenségében. Előnyös, kiváltságos ellenpárjaik rendszerint jól megformált ideológiák segítségével leplezik el a valóságos állapotokat, s minél finomabb amagyarázó eszköz, annál erősebben hiteti el — haszonélvezőkkel és kárvallottakkal egyaránt —, hogy a helyzet voltaképpenigazságos, indokolt, szociológiailag vagy pszichológiailag szükségszerű. A társadalom szerkezetéből adódó igazságtalanságokra csak úgy derülhet fény, ha ellenideológiák születnek, amelyek tudatosítják a jogtalan hátrányt szenvedőkben helyzetüket, s annak megváltoztatására mozgósítják őket. Az ellenideológiák, persze, heves ellenállást váltanak ki a haszonélvezőkbe, akik mindent el is követnek, hogy megvédjék a számukra előnyös állapotot. ★ A szocializmusban megszűntek a tulajdonviszonyok okozta égbekiáltó szerkezeti igazságtalanságok, de egyre nyilvánvalóbb, hogy mások visszamaradtak vagy új formában feltámadtak, illetve új igazságtalanságok is keletkeztek. Egyelőre nincs olyan elméletünk, amely a szocialista társadalom igazságosságra való elvi törekvését gyakorlati, szociológiai értelemben konkretizálná. Ez ideológiai hátrányt jelent a szocialista társadalmat kiindulópontjánál — azaz: a termelési eszközök társadalmi tulajdonát — tagadó ellenfeleink eszmei támadásaival szemben. Sokszor ugyanis nem világos, hogy az ellentétes eszmerendszerben felkapott valóságmozzanat általunk miként magyarázható, miként illeszkedik be saját társadalmi jövőképünk elemkészletébe, illetve beleilleszkedik-e egyáltalán. Eldöntöttük-e már, hogy mely igazságtalanságokat tartjuk rövid távon is összeegyeztethetetlennek társadalmunk értékeivel ? Tudjuk-e, melyeket ítéljük tartósaknak? S egyáltalán: jogosnak vélhetjük-e azt a programot, mely differenciálatlanul mindenféle igazságtalanság kiküszöbölését a szocialista társadalom feladatának tart? Ezekre a kérdésekre azért kell feleletet találnunk, mert ideológiai igyekezetünktől függetlenül vannak társadalmunkban strukturális igazságtalanságok, melyek összességükben — különösen, ha nincs rájuk hihető magyarázat vagy az azt érlelő vita — elégedetlenséget keltenek a közvéleményben. Míg a szerkezeti igazságtalanságok felszámolása történelmi léptékkel képzelhető csak el, addig a szabályok igazságtalansága konkrét, gyakorlati cselekvéssel felszámolható. Igazságos szabályok útján a szerkezet igazságtalanságai is enyhíthetők, korrigálhatok. Életünk telis tele van szabályokkal, melyek egy része kétségtelenül igazságtalan. Ezek sok esetben úgy keletkeznek, hogy eredetileg igazságosak voltak, csak éppen kikopott alóluk a jogosultságot adó társadalmi valóság. (Ilyen igazságtalanná váló szabály volt a közelmúltban felszámolt tejjegyrendszer.) Ha a szocialista társadalom fejlődését folyamatos reformok útján képzeljük el, akkor a szabályok „karbantartása” a társadalom jogszerűségének, a társadalmi igazságérzet megteremtésének, s ily módon a vezetés legfontosabb politikai tőkéjének, a bizalomnak és a közegyetértésnek a fő kikovácsoló eszköze lehet. Az igazságtalan szabályok is kitermelik a maguk védelmezésére alkalmas ideológiákat, de ezek szükségképpen kevésbé hatékonyak. A tényszerű, racionális megismerés egyértelműen kimutathatja a szabályok igazságtalanságát, ennélfogva a reformcselekvés esélyei is nagyobbak. A szocialista társadalom — mely kiküszöbölte a tulajdonviszonyok alapvető igazságtalanságát — egészséges működése legnagyobb mértékben a szabályok (törvények és erkölcsi kódex) igazságosságától függ. Ezt leginkább a demokratizmus széles körű érvényesülése alapozhatja meg, valamint a szabályok megismerésének szabadsága. Ez esetben ugyanis az igazságtalan szabályokat védelmező érvelések kénytelenek megütközni az ellenvéleményekkel, az alternatív megoldásokat sürgető javaslatokkal, s a nyilvánosság szeme előtt, a gyakorlatban dőlhetnek el a viták. Valamely szabály igazságos volta önmagában még nem garancia arra, hogy igazságosan is fog megvalósulni. Egyes szabályok igazságossága oly mértékben sértheti a korábban érdemtelenül kiváltságossá lettek érdekeit, hogy ha már nincs is erejük elgáncsolni az igazságos szabályok létrehozását, s ideológiájuk is alkalmatlan a korábbiak védelmezésére, ahhoz még van kedvük, s főleg energiájuk, hogy bizalmatlanságot szítsanak az új szabályok igazságosságával kapcsolatosan. Innen már csak egy lépés, hogy azok megsértésével, be nem tartásával „be is bizonyítsák” az új szabályok haszontalanságát A felvilágosult törvényhozók gyakori hibája, hogy lebecsülik a keresztülvitelben rejlő fontosságot. Nem mintha nem lenne mai példa bőven, de mementóként talán érdemes a múlthoz fordulni: az 1868-as magyar nemzetiségi törvény tragikus eltorzításának, kifacsarásának esetéhez. Az igazságtalanul keresztülvitt, eredendően igazságos szabály megítélése elbizonytalanodik, a bizalom ilyenkor meginog a szabály hozójával szemben, s ily módon a társadalom változóképességébe vetett hitet is kikezdheti.★ Amikor nem kaptam ÉS-t a vidéki pályaudvar újságoskioszkjában (anélkül, hogy az újságos vagy én tudatában lettünk volna), abban szerkezeti igazságtalanságok („vidékiség”), szabály-igazságtalanságok (az „ÉS-kvóta” helytelen megállapítása), valamint keresztülviteli igazságtalanság (korrupció) is szerepet játszott. Ám ha minden a legnagyobb rendben van, még akkor is előfordulhatott volna, hogy érdemtelenül hátrányt szenvedek. Vannak esetek, amikor az igazságtalanság a döntés mozzanatában lappang, s ilyenkor a következmény (előnyös vagy hátrányos kimenetele) voltaképpen közömbös. Talán fölösleges szőrszálhasogatás a döntésben rejlő igazságtalanság felhánytorgatása, hiszen ha a döntés egyébként előnyös, akkor minek bolygatni a mechanizmust magát. Sok esetben előfordul, hogy valakit előnyösen érint valamely intézkedés, neki ítélnek egy ösztöndíjat, megkap egy lakást, beutalják főszezonban a Balatonra, ámde a döntés nélküle, nem nyilvánosan, számára átláthatatlan szempontok alapján született. Következésképpen a kedvezőtlen döntés hátterébe sem pillanthatott volna be. A döntési mechanizmusok nyíltsága, átláthatósága ezért eléggé föl nem becsülhető forrása a társadalmi igazságosságérzet kialakulásának, a társadalmi aktivitásnak. Illúzió volna azt gondolni, hogy egyik napról a másikra meg lehet teremteni azokat a körülményeket, amelyekből a társadalmi igazságtalanság hiányozni fog. Újratermelődésükkel számolnunk kell, nemcsak a természeti okok közrejátszása, sokkal inkább azon ellentmondás miatt, mely az emberek előnyök iránti szinte határtalan vágya és a hátrányok elviselésére való képesség hiánya között feszül. Tudatosítanunk kellene már az iskolai és családi nevelésben, hogy ha valahol mindenki jól akar járni, mindenki előnyt akar húzni, akkor ott végül is mindenki hátrányt szenved, mindenki rosszul jár. Ha másban nem, hát abban az agresszív, bizalmatlan és félelemteli légkörben, ahol privilegizáltak és privilégiumokra vágyók acsarkodnak egymással. A megoldás csak az egyenlőség, a kölcsönösség, a terhek és a pozitívumok közös megosztása lehet, mely — az emberi pszichikum adta lehetőségek mértékében — lehetővé teszi a jók jobb életét, anélkül, persze, hogy behozhatatlan hátrányban vergődő emberek tömegei keletkezzenek. A társadalmi igazságosság jelszavának hangoztatása, értékként való deklarálása korántsem elég. A moralizáló, karitász-etika kevés. Ugyanakkor a megvalósulásban levő igazságosság a harmonikus társadalmi együttélés egyik leghathatósabb eleme. Olyan társadalom-lélektani erő, mely — a szociológiai és gazdasági körülményektől persze nem függetlenül — minden pszichológiai látszatokra építő ideológiánál erősebben tartja meg a társadalmat, egyszerre támaszkodva az ésszerűségre és az alapvető emberi értékbe vetett hitre.