Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-03 / 1. szám - Szilágyi Ákos: Saloménak | Angyali | Csend • vers (3. oldal) - Kozma György: rajza • kép (3. oldal) - Hallama Erzsébet: Előzetes (3. oldal)

• ,1 SZILÁGYI ÁKOS: Angyali Saloménak 6 édes édes édes te szörnyűséges édes Adass ki nekik, kedvesem! ó hogy megbántam véges Vetesd fejemet, vess nekem véget! Versemen mint a kardvason fejedbe kóstolásom! Csillan meg tulajdon véged. ó édes édes édes Elkéstem, lásd, s késésem — kés! te édes szörnyűséges Kullogok utána, birkafajta! szárnyas ki fennen verdes Add meg az utolsó döfést, Hogy ne legyen okom a haragra, a mennybe­n de más volt! S ha rádnézek majd véresen, ó édes édes édes — Csak várj sorodra, várj sorodra! — te szörnyű szörnyűséges Vonszolsz végig a városon szeress üres sziveddel Egyetlen halott mosolyodban, s patáidat ne rejtsd ell 1986. JANUÁR 3. Csend sarj, ne sírj! ne átkozódj, ő nincsen! soha nem volt és nem is lehet, szavam — szívem szerint— csend, fagyott kis testét lehellgeted — s nézi s hallgatja Isten a síró kisdedet . A fákról szinte már minden le­vél lehullott. Aztán az eső is el­eredt, s a kopasz ágakról hideg esőcseppek potyognak az ember nyakába. November vége van. Az asszony nézi az esőt, dör­zsöli a szemét. — Hónapok óta tart ez az egész, de még mindig nem tudom föl­fogni. Levelezünk, néha bemehe­tek látogatni, vihetek tiszta ruhát, gyümölcsöt, édességet. És várni kell, várni, és nem tudom, mire. Köröskörül a teljes bizonytalan­ság. Nem tudom, meddig lehet ezt így csinálni... Az asszony férje hónapok óta vizsgálati fogságban van. Az intéz­mény, aminek a vezetője volt, rumlis, bonyolult hely, rengeteg ügyfél, maszekok, kisvállalkozók, miegyebek. Az asszony férje affé­le nyüzsgő ember, aki nagy akti­vitással szervezett, jött-ment, újít­­gatott — addig a bizonyos napig. — Nyár eleje volt, éppen tapé­tázni készültünk, az uram szabad­ságon volt, bútorokat tologattunk, rámoltunk. Idetelefonáltak, hogy menjen be az irodájába, várják. Mondták, hogy kik várják, de, persze, aztán kiderült, hogy ez nem volt egészen igaz... Az uram mondta, hogy beszalad, de siet, mindjárt jön vissza. Nem jött. El­vitték ... Ezt csak később tudtam meg, először csak ideges voltam. Aztán csöngettek, többen álltak az ajtónál, házkutatás, mondták. Azt hittem, valami rossz álom. De miért? Nem értettem semmit. Azt mondták, ne kérdezősködjek, az uramat vesztegetés és más bűn­­cselekmények miatt letartóztatták és kész. Átkutatták a házat, apró­lékosan, a telefonkönyvtől a fény­képalbumon át a gombosdobozig mindent. Azt mondták, ne kérde­zősködjek, de azért megkérdez­tem: mégis, mit keresnek. A mil­liókat, valami ilyet feleltek, meg az aranyakat, értéktárgyakat. Azt hittem, rosszul hallok. Azon meg­mutattam a számlákat, a tévéét, a hűtőszekrényét, minden megvan, én mindent elrakok, sok évre visz­­szamenőleg, sose dúskáltunk, meg kellett szoknom, hogy a pénzt fil­lérre be kell osztani. Hát persze, nem találtak semmi olyasmit. Az egyik gyerek vackai között egy dobozból előkerült egy ötvenfo­­rintos. Valaki nevetett, na, mégiscsak találtunk pénzt. Nem mondom, hogy különben nem vol­tak velem udvariasak, de még most is Idráz a hideg, ha az egész az eszembe jut. Akkor még min­dig nem tudtam, mi van az uram­mal. Egyszerűen fogalmam se volt, mihez kezdjek, hova menjek? Hogy mit kell ilyenkor csinálni? A családban tanakodtunk, min­denki okos próbált lenni, de sem­mi se jutott az eszünkbe. Valaki tudni vélte, hogy ilyen esetben há­rom napig lehet bent tartani egy embert, így aztán ebbe kapasz­kodtunk, harmadnap nagyon vár­tuk, de nem történt semmi. Mon­danom se kell, hogy ezekben a napokban szinte semmit sem alud­tam. De hát nem is ez a fontos. Nem tudtam, hol van, mit csinál, mi történt tulajdonképpen. Csak amit aztán a „szemtanúktól” hal­lottam, hogy elvitték. Valaki azt mondta, bilincsben ... A bilincs szótól az asszony ösz­­szerázkódik, sírni kezd, lassan megnyugszik és folytatja. — Aztán elindultam, egy sza­tyorba betettem a tiszta fehérne­műt, hiszen úgy vitték el, egy szál ruhában, s akárhol van is, tiszta ruhára csak szüksége lesz. Ácso­­rogtam, kérdezősködtem, elküld­ték, visszamentem, végül bejutot­tam egy rendőrtiszthez, udvarias volt és szigorú, aztán kiderül, hogy egyet-mást be lehet vinni, majd ők átadják és hogy kéthetenként egy rövid látogatást is engedé­lyeznek ... Kéthetenként... Én meg az elején azt hittem, pár nap legföljebb... Hogy tulajdonkép­pen mivel vádolják, mi van az egész rémálom mögött, arról nem beszéltek, nyilván így kívánja a szabályzat, nem tudom. De ez őr­jítő volt. Az újságból tudtam meg én is. Mint mások. Azt hittem, ezt nem lehet elviselni... ★ Az újság — amely egyébként a néhány nappal korábban letartóz­tatott gyanúsítottat vádlottnak ti­tulálja — terjengős beszámolót kö­zöl a történtekről, a „sutyorgá­­sokról”, a följelentésről, a meg­szervezett letartóztatásról, sőt az első kihallgatásról. A gyanúsítottat tehát vesztegetéssel vádolják, amit ő nem ismer el, a tettenérés kö­rülményei a cikk alapján zavaro­sak, az viszont egyértelmű, ahogy a végén az előzetes letartóztatás­ba helyezett ember „mintha elf­e­­hérednék, s talán kezd felrémleni benne...” — tovább nem idézem. A cikkből, mely a gyanúsított személyi adataival is bőkezűen el­látja az olvasót, félreérthetetlenül sugárzik az állásfoglalás. A bűnös horogra került, a társadalom — az­az Mi, szemben ővele — kiveti magából és megvetéssel sújtja. Az újságíró, megelőzve a bíróságot, meghozta az ítéletet. ★ — Mikor tekinthető bűnösnek egy ember? — kérdezem a neves jogászt. — Amikor jogerősen elítélték — válaszolja. — Az ártatlanság vé­lelme elnevezésű alapelv annyit je­lent, hogy amíg valakiről nem bizonyosodott be, hogy bűnös, ár­tatlannak kell tekinteni. Ez már ősidőktől fogva jogi princípium. Nem nekem, az egyénnek kell ár­tatlanságomat bizonyítanom, ha­nem a vádhatóság dolga, hogy bű­nösségemet bizonyítsa. — Hall azonban az ember ese­teket, amikor abban a pillanat­ban, hogy a bűn árnyéka rávetül valakire, máris úgy kezelik, mint­ha valóban bűnös volna. — Ez sajnos, szorosan összefügg a kultúra szintjével. Egy bizonyos kulturáltsági szinten kell lenniük ugyanis egyéneknek és intézmé­nyeknek egyaránt, hogy ilyen ese­tekben képesek legyenek arra a finom, de lényegi megkülönbözte­tésre: ez az ember azért került ide, mert lehet, hogy bűnös, de az is lehet, hogy ártatlan, ezért a jelenlegi helyzet emberi méltósá­gát nem érintheti. ★ Az asszony később kitanulta a látogatások módját, menetét. Ad­va van egy szoba, ahová bemehet, oda bekísérik a fogdából az őri­zetest, és tíz percet a hivatalos közegek jelenlétében beszélgetni le­het. Azért ez is nagyon jó volt, mondja az asszony, meg az is, hogy aztán valahogy megtudták, leveleket lehet írni. Egyik levelé­ben az ura arra kérte, hozná be a papucsát. Be is vitte, de nem engedték átadni, haza kellett vin­nie. Akkor, mikor belépett az ura, látta meg egész akkori valójában: sápadt volt, összetört, melegítőt viselt és furcsán botorkált. Egy kicsi, női méretű strandpapucs­ban csoszogott be, amit ott ka­pott, éppen csak a lábujjai fér­tek el benne. — Ez volt az az időszak — vall­ja be az asszony —, amikor el­vesztettem minden reményemet. Azt hittem, vége van, összeomlik. Már nem annak az embernek lát­tam, akinek ismertem. Derűs al­kat volt mindig. Most, mint a megvert kutya. És azok a levelek! Ott vannak a levelek halomba rakva. A szövegek között itt is, ott is apró, piros, sűrű pecsétbe­tűk, engedélyezett. „...kétszemé­lyes lakosztályomból írom e né­hány sort, ahogy élek, vaksin, her­nyóként araszolva a papíron .. „Ha nem velem történne mindez, el se hinném. Ha ti nem volnátok, nem látnám értelmét az életnek. Bízzunk az igazságban ...” Közben újra és újra meghosz­­szabbították a vizsgálati fogság idejét. Pletykákból, levelekből, szóbeszédből hallani lehetett egyet-mást, de semmi biztosat. Az asszony vitte a tiszta ruhákat, egy alkalommal hiába, s kiderült: a férjét átvitték a büntetés-végre­­hajtási intézetbe. Ettől halálra ré­mült, nem tudta, mit jelenthet. Aztán megtudta, hogy az ügy szempontjából valószínűleg nem sokat. Neki mindenesetre annyit, hogy kitapasztalta, milyen egy börtönlátogatás. Beült a sorba a hosszú asztal mellé. Annyira nem volt szörnyű, mint hitte. Nyugal­masabb is volt az addigi látogatá­soknál, az urát is másnak lát­ta, pihentebbnek, bizakodóbbnak. Csak annyit mondott, hogy itt van levegő, van fény, olvasni is lehet. És hogy ha egyszer kisza­badul, többet szeretne virágok közt lenni. Aztán jött egy levél: „Írjál, szükségem van a bátorításra, éle­tem második legnehezebb időszaka elé nézek, csak kánikula ne le­gyen, olyan ez, mint egy lidérces álom .Mikor az asszony oda­ment, nem találta a férjét, már ismét a fogdában volt. Szaladt oda, persze, nem jutott be. Ké­sőbb megint ott kereste, de már újra amott volt. Az asszony meg­értette, hogy az ügyek a legke­vésbé sincsenek tekintettel a hoz­zátartozókra, ezt nem is várta vol­na el, csak minduntalan szívdobo­gást kapott. És egyfolytában ret­tegett a férjéért. ★ Kérdem a jogászt, hogyan is van ez: ha valaki ellen nyomozás in­dul, mennyi ideig kell elviselnie a testi-lelki megpróbáltatásokat. Azt feleli, a vizsgálati fogság egy évig is kiterjeszthető, ha a nyo­mozás érdeke úgy kívánja. Jó, ér­tem, mondom, de mit tehet köz­ben a kárvallott? Vagy az ügy­védje, ha van? Hogyan siettetheti a kibontakozást, ha szeretné siettet­ni — márpedig biztosan szeretné. És hogy Petrocelli vajon működ­hetne-e Magyarországon. Elvileg tulajdonképpen igen, mondja némi gondolkodás után a jog tudósa. A tulajdonképpen ma­gyarázatául megjegyzi, hogy a büntető perrendtartás egyik leg­nagyobb fogyatékossága épp itt van, a nyomozati szakban. S amíg a vádirat nem készül el, a védő­ügyvéd csak a védence vallomá­sát ismerheti meg, de a tanúval­lomásokba és szakértői vélemé­nyekbe nem­ tekinthet be. Az pe­dig, hogy az ügyvéd „nyomozzon”, hogy a tanúkat külön kikérdezze — például avégett, hogy annak alapján döntse el, megidéztesse-e őket —, ez nem gyakorlat. Föl­merülhet ugyanis (föl is merült már, volt rá példa), hogy az ügy­védet ilyenkor a tanúk befolyá­solásával gyanúsítják. Azt nálunk sem tiltja semmiféle jogszabály, hogy bárki megtagadja a vallo­mást vagy a krimikből jól ismert fordulattal kijelentse: csak az ügy­védem jelenlétében — de ez sem gyakorlat. Ennek, véli a jogász, több oka is van. Például manap­ság az embereknek nincs is ügy­védjük, legföljebb utólag fogad­nak, továbbá az ügyvédeket a bűnügyek nem is vonzzák, olyan a jelenlegi anyagi érdekeltségi rend­szer, továbbá az emberek egyálta­lán nincsenek tisztában azzal, mit van joguk tenni és mit nincs. Tehát: tulajdonképpen lehetné­nek Petrocellik Magyarországon is, de nincsenek.★ S közben történtek egyéb dolgok is. Egyszer csak megkapta az asz­­szony a férje munkakönyvét, „ki­lépett” bejegyzéssel. Azt megelő­zően volt egy kis huzavona a bennmaradt fizetéssel,­fel kell ven­ni, mondták, de hogy ő nem veheti fel — végül valahogy mégis meg­kapta. Egyszer pedig az intézmény sofőrje érkezett és csendes szavak­kal letett egy dobozt. Benne volt az ura sapkája, vasúti igazolvá­nya, egy mellénye, néhány félig üres gyógyszeres doboz. Egyszer meg fölhívták, hogy ott kell len­nie egy vállalati zseblámpának, küldje be, mert jön az új főnök és leltározni akarnak. Az asszony tehát megtudta, hogy a férjét ki­rúgták, a helyét betöltötték, egy­szóval ez a része a dolognak be­végeztetett. S közben még ekkor se tudta, voltaképpen mivel vá­dolják a férjét. És teltek a hónapok. Az asz­­szonyt ez is, az is megállította, azt rebesgetik, mesélték, hogy ha­marosan kiderül a férje ártatlan­sága. Mások tudni vélték, hogy annyi időre mindenképp elítélik, amennyit vizsgálati fogságban tölt, ez már így szokás. Ismét mások azt mondták, hogy ha netalántán egy-két ezrest, egy-két üveg italt el is fogadott volna az ura, ezen az alapon a fél országot le lehet­ne csukni. Mindezektől, persze, az asszony kínjai mit sem enyhültek. Olvasta az újságban, hogy egy kis­kereskedő ellen valami milliós umbulda miatt vádat emeltek, az­tán látta, hogy az illető vígan árul tovább a boltjában — ezen elcso­dálkozott. Úgy látszik, nem egy­forma mércével mérnek. Egyszer azzal próbálták „vigasztalni”, hogy az ura csak „kis hal”, biz­tosan nagyobb disznóságokról van itt szó, amiből majd sokan kimász­nak, de valakit oda kell dobni ál­dozatul. Az asszony ettől, hogy az ura „kis hal” volna, éppúgy nem nyugodott meg, mint azoktól a — különben jóindulattal előadott — történetektől, amelyek különb-kü­lönb „nagy halak” megtorlatlan maradt viselt dolgait ecsetelték. Mások megmagyarázták neki, hogy ,„ez az ügyeskedés-téma most nyomasztóan a levegőben van, va­lamit produkálni kell a példát sta­­tuálás érdekében”, úgyhogy tekint­se pechnek az egészet. Az asszony egyre ritkábban állt szóba az em­berekkel, gondolta, inkább arra koncentrál, hogy félig érett, de azért jóízű gyümölcsöt szerezzen, olyat, ami néhány napig is eláll. Ezt kérte a férje, másrészt a vita­min tényleg életszükséglet. Külön­ben is, van elég gondja, hiszen most minden dolog az ő nyakába szakadt és egy fizetésből kell ki­­j­önniük. Mostanában a férje leveleit ol­vasgatja, számolja a napokat és vár. Az idő furcsán megnyúlt, ösz­­sze is gabalyodott, „éjszakánként fekszem a priccsen és a fiatalsá­gunkra gondolok”, írja a férje — az asszony pedig a jövőjükön töp­reng, azt kérdezve magában, va­jon létezik-e egyáltalán. HALLAMA ERZSÉBET: ELŐZETES

Next