Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám - -kies-: A besurranó író perel • Günter Wallraff (11. oldal) - Roszen Ruszev: Viktória • kép (11. oldal) - Berkes Erzsébet: Búcsú a szerelemtől • könyvkritika • Fábián László: Az utolsó zsoké (Magvető) (11. oldal) - Viola József: A „hasznos szépség” bajnoka • könyvkritika • Takáts Gyula: Tükrök szava - betűk arca (Szépirodalmi) (11. oldal) - Nyilasy Balázs: Hiátus • könyvkritika | Névjegy • Bárdos László: Feliratok (Kozmosz) (11. oldal)
A besurranó író perel Tavaly ősszel számos cikk jelent meg a magyar sajtóban Günter Wallraff legújabb könyvéről, az Egészen lent (Ganz unten) című riportról az Élet és Irodalom is beszámolt. Egyebek között arról, hogy a neves nyugatnémet író miként élt saját hazájában két évig török vendégmunkásként. A vaskos riportkötet azóta páratlan sikert aratott: több mint kétmillió példány kelt el belőle. Az izgalmakat fokozta, hogy híre kelt: Wallraff titokban rögzített videofelvételeiből film készült. A könyvvel azonos című dokumentumfilmet néhány hete vetítik az NSZK-beli mozik, szintén nagy sikerrel. Május elsejére az egyik állami tévétársaság, az ARD is műsorára tűzte, végül mégsem merte sugározni. Április utolsó napjaiban a dokumentumfilmek nemzetközi seregszemléjén, Oberhausenben már röplapok hirdették, hogy a rejtőzködő riporter összeállítását veszély fenyegeti. A röplap megfogalmazói arra hívták fel a fesztivál résztvevőit (alkotókat és kritikusokat), hogy aláírásukkal tiltakozzanak a tévébemutató elodázása ellen, s ezzel csatlakozzanak ahhoz a tiltakozó memorandumhoz, amelyet a dokumentumfilmesek százhatvan főnyi szövetsége nyomtatott ki. A sárga-fekete, tehát a német nemzeti színeket tartalmazó felhívásban az olvasható, hogy megtudták: a film betiltását egy levél előzte meg, amelyet a bajorországi kormányzó párt, a CSU belügyminisztere írt a Bajor Rádió intendánsának, a körzeti tévéprogram felelősének. Ebben nyíltan megfenyegette: ,,Nem engedhetem meg, hogy ez előfizetési díjakból befolyt összegeket, helytelenül, olyan adásokra fordítsák, amelyek ... illegális praktikák igénybevételével jöttek létre”. (Itt nyilván arra céloz, hogy Wallraff besurranó íróként ismert, nem országszerte ismert riporterként megy a helyszínre körülnézni, interjúkat készíteni, hanem álruhát ölt, s ténylegesen dolgozik a kiszemelt helyeken. Érdemes még megjegyezni, hogy a látszat ellenére sem illetéktelen a belügyminiszter, a Német Szövetségi Köztársaságban ugyanis a kultúra a belügyminisztériumhoz tartozik.) Ezzel párhuzamosan a Thyssen acélkonszern, amelyről Wallraff nem sok hízelgőt írt, szintén kérte a film levételét a tévéprogramról. Erre reagáltak felháborodottan a dokumentumfilmesek: „A Tévéigazgató Urak megértették az utalásokat, s a kívánt programmódosítással ismét bizonyították, mennyire nem alkalmasak a valósággal való szembenézésre” — írják. A „Tévéigazgató Urak” ugyanis félnek, hogy a nézők a magántelevíziókat részesítik előnyben, ezért aztán a legismertebb programokból kiszorul a valóságtudósítás. S mert a dokumentumfilmesek úgy vélik, hogy Jörg Grröver rendező és Günter Wallraff filmje a nyugatnémet valóságba ad betekintést, nem nyugszanak bele a betiltásba. „A munkaközösség követeli az Egészen lent sugárzását” — fejezik be a röplapot. Hiába. Május 1-jén az ARD nézői nem láthatták azt, amit a magánkézben levő, független mozik sikerrel vetítenek. Wallraff, a besurranó íróriporter mindenesetre tőle szokatlan dolgot művel. Éveken át a könyveiben leleplezett hatalmasságok perelték, most viszont ő indított pert. Az állami tévétársaság ellen, amely nem vállalja az általa finanszírozott filmet, -kies- 1986. MÁJUS 16. ■ Bárdos László: Feliratok (Kozmosz, 59 old.) Gátoltság, kiteljesedésképtelenség, kiszolgáltatottságtudat — természetes, ismerős, megszokott problémamozzanatok, érzéstartományok ezek Bárdos László költői világában úgy hozzánőttek a lírai hőshöz, mint beteghez a hosszú évek óta tűrt állandó fájdalom. A hiány esetleges szünetét gyanakvó kétellyel fogadja ez a vershős: az álca alól, tudja, előbb-utóbb úgyis kifesüilt a törvény — a megvalósulás lehetetlenségének természetes rendje. A földalatti kocsijába betoppanó, jókedvű család csak egy kurta percre sugározza szét energiáit, az epizód után a lecsillapodás, hasonulás egykedvű végjátéka következik. „Poggyásszal, gyerekkel / szállnak be, elemózsiával. /fzüstök emléke ízesíti a metrókocsit, mosolygó forgatag áraszt körül, szögletesen ülök közöttük, megosztják velem / nyílegyenes utamat, leereszkednek e salaktalan berendezésbe. de szíjaik között nedves zöldet sejtetnek, arcukon is a rét. / férfi meg nő között is még nedvek villámgyors gesztusai / De lám, ahogy itt lecsillapodnak, elrendeződnek: / már-már hasonlítunk Ez a hazatérés.” Az idézett műben megjelenő reális, konkrét szcenika különben nemigen jellemző szerzőnkre. A meglevő szituációelemek általában a kórház világából valók, de a környezeti mozzanatok csak kevéssé őrzik meg önértéküket, funkciójuk igazából a gátoltság közegének megteremtésében van. Hiátus A Bárdos-versek nagyobbik része azonban ennél is elvontabb a tér, sík, réteg, pont, kiterjedés fogalmaiból, fogalomkombinációiból alakul ki bennük az a poétikai tér, amelyben a lírai hős a maga rejtett, csöndes, viszszafogott drámáját megnyilvánítja. Mert a mélyben azért zajlik itt valami dráma A problémaösszegzésre, élménydúsításra nem hajló versszerkezetet, az eszköztelen (metaforikátlan) nyelvet, a középszintű beszédtónust éppen ez a csöndes dráma óvja meg a korrekt szürkeségtől, megvalósulás-megvalósulatlanság kontrasztja válik e darabokban formaszervező erővé, szervezi igazából verssé szerzőnk műveit. Kórházverseiben a benti ,,kisikált színhelyek”, „leöblített négyzetcentiméterek”, egymást meg sem horzsoló esetlegességek szembesülnek a kint kavargásaival, zúzódó testeivel, egymásba fúló érintéseivel. Absztraktabb költeményeiben rendszerint a kitejedés, a térben való elhelyezkedés jelenti a megvalósulást, a megvalósulatlanság, a hiány pedig a síkba szorítottság, a kiterjedéstől megfosztottság képzetei köré szerveződik. „Csak azért is ideveted magad elém síkbeli képből / teret hasítasz magadnak”, „összeszorítana a tér, / megfosztana a kiterjedéstől, síkban képzel el. / représeltnek, mint egy érem vagy egy ábra". Nem állítom, hogy ez a rejtett dráma, ez a csendes küzdelem Bárdos minden versében jelen van, azt sem, hogy ez a néhol túlságosan absztrakt jelképrendszer nem áll itt-ott a művészi megvalósulás útjába Sőt időnként azt is észlelem, hogy a szimbólumrendszer jelentésmezői összekavarodnak s a művekben az inkoherencia, a tétova bizonytalanság uralkodik el De e mellett a jó színvonal mellett nemigen érezném méltányosnak a fogyatékosságok hangsúlyozását, legalábbis ezen a pályaszakaszon nem. A jövő pedig a jövő később kerüljön szóba. Ámbár én Bárdos jövőjét illetően is reménykedő vagyok. Valahogy bízom abban, hogy ez a megpróbált lélek nem veszti el a maga belső erejét, sőt még elszántabb küzdelmet vív majd a megvalósulásért. Mindenesetre jó jelnek vélem, hogy doktriner görcsösséget, erőszakos, programszerű bezárkózást nem tapasztaltam a Feliratok költeményeiben. Apropós, a programszerű bezárkózás hiánya . Éppen a múltkorjában került kezembe Bárdos Lászlónak egy néhány éve megjelent tanulmánya. És kiről szólt ez a rokonszenvvel megírt jó dolgozat? Egy ,,enfant terrible”-ről, egy indulatoskodó, minduntalan dühbe guruló alakról, egy vaskos, rusztikus figuráról a szubtilitás élő, megtestesült hiányáról szóval olyan valakiről, akinél másabbat, ellentétesebbet mint a Feliratok költője keresve sem lehetne találni — Ladányi Mihályról BERKES ERZSÉBET: Fábián László: Az utolsó zsoké (Magvető, 248 old.) Azt a középkorú nőt, aki e néhány mondatnyi regényben feledhetetlen szerelméről beszél, talán Máriának hívják. A férfit csak úgy jegyezzük, ahogyan emlegeti: „erdei emberem”. Ennél többet nem is igen tudunk meg róla. Télen a havas irtásokat járta, nyáron gitárral a nyakában csavargott, arcán csöndes szomorúság, rövidre nyírt haja épp akkor divatját múlt. Vagy ez már nem ő, hanem egy másik, aki regényeket írt? Mert hosszú hajat az viselt, akit hercegemnek emleget és bőbeszédű útitervekkel meg egy csacska versikével szórakoztatta, vagy bőbeszédű épp az a se művész, se tudós volt, akivel hét évig élt együtt? A fülszöveg két férfihoz fűződő kapcsolatról beszél, de mintha ennél többen lennének. Az emlékezés hangulatokra, felvillanó képekre, a halott kedvei miatt már csak örök sóvárgásra tud figyelni. A dokumentálható tényeknél pedig erősebbek ezek az illékony benyomások. Azok voltak — ezek léteznek. Bizonyosság csak az, hogy az emlékező magára maradt. Soha nem találhatja meg azt, akit tájak szórt fényeiből, szavak dallamából, a reflexeiben őrzött megszokásból és ismételni akarásból kirajzol. Miért váltak el egymástól? Mert hősnőnk nem akart része lenni a másik életének, teljes életet akart magának. Mire föleszmélt, hogy ostoba kalandok, jelentéktelen alkalmak epizódistája lehet csak — az erdei ember meghalt. S már hiába lettek a nőnek más szerelmei, azok csak azt az egyetlent tették még vonzóbbá, csak a hiányát növelték. Fábián László ért hozzá, hogy az emlékező ne egy szerelemről, vagy a szerelemről adjon hírt, hanem az emlékezés állapotát tegye érzékletessé. Minthogy azonban kerüli a társadalmi, történelmi konkrétumokat, az emlékezés érzetét és pszichikai folyamatát elvontan törekszik megérzékíteni, hősnőnk hasonlatokra kénytelen támaszkodni — innen a cím is: szerelmének emléke olyan, mint havas tájban távolodó zsoké alakja — és saját lelkiállapotáról elmélkedő fejtegetésekre. Tagadhatatlan olyan bravúros szófűzéssel teszi ezt, mint tette Fábián már korábbi regényeiben is, kivált a Thanatosz fáklyája címűben, ahol egy haladó öregember tudatállapotát jeleníti meg és — sejthetőleg — a mostani regény annak párjául született. Így a hősnő jobban hasonlít egy filosz-műveltségű, képzőművészetben jártas merész asszociációkra képes férfira, mint egy középkorú nőre. Igaz, emlékezünk foglalkozásáról, iskolázottságáról nem kapunk információkat, tehát „padtársa” is lehetett a szerzőnek, mégis: gondolkodásmódja nem utal női karakterre, inkább neutrális személyre, aki bizony időnként lelkizik. Mintha érezte volna ezt Fábián, ezért négy-öt alkalommal is kötelességének érzi, hogy beszámoljon a hősnő biológiai ciklusairól, ami befolyásolja ugyan az idegállapotot, de érdekes módon ritkán jut az írók eszébe, hogy férfiszereplőiket férfivá a prosztatafunkciók leírásával formálják. Szerencsésebb megoldása az írónak, hogy az egyetlen mondatból álló fejezetek közé „közbeszédeket” iktat. A hősnő lelkiállapotát, fejtegetéseit, meglátásait összegezi ezekben, hol aforizmatikus, hol költőien érzékletes, hol ellenpontozó szándékkal. így mindvégig arra készteti olvasóját, hogy az elbeszélt életanyagtól — mintegy illusztrációnak tekintve azt — elvonatkoztasson és az emlékezés, a „másik élet” természetére figyeljen. Kitűnő meglátásokat élvezhetünk valóság és emlékezés viszonyáról, öncsalás és őszinteség kapcsolatáról, az önértelmezés mechanizmusáról. Olykor mégis elfárad az olvasó. Szeretne valami fogódzót térről és időről, jellemekről, oksági összefüggésekről. Tudjuk persze, hogy a szerelemnek nincs oka, az emlékezésnek nincsen logikája, kivált ha magának emlékezik az ember és nem készakarva, mint egy vizsgán, ahol reprodukálni kell, hanem akaratán kívül, élet helyett érzelmeket produkálva. De ha minden realitás megszűnik, akkor többé nincs értelme szépről, jóról, és igazról beszélni. Minden „éppen most” érzett, előködlő, vagy egymáshoz illesztett aktus igaz lesz, önazonos lesz és csak annyit ér, amennyit a felidéző emlékezete éppen most neki tulajdonít. Az állapotrajz így nélkülözheti annak vizsgálatát, hogy vajon a hősnő felelős-e magára maradásáért? Elveszített szerelmén kívül képes-e más érzésekre is? Például munkájában kifejezhetné-e magát, nemcsak férfiakkal létesített kapcsolataiban? Fábián László nagy tudatossággal steril helyzetet teremtett, laboratóriumi viszonyok között tette vizsgálat tárgyává az ember egyik képességét, a múlt idézését, s ez — mint minden hasonló kísérlet — igen jól kamatozhatik, ha komplex élethelyzetekben hasonló jelenségeket kell tudatosítani. De még a fizikában is meglepetés éri azt, aki egy test konkrét helyzetét csak a sebességével akarja meghatározni és a felületét, a közegét, a súrlódási együtthatóit s a hasonlókat nem veszi tekintetbe. Fábián regénye kitűnő stúdium, de inkább emlékeztet egy jövendő nagyobb munka résztanulmányára, mint műegészre. Ezért gondolom, hogy elsősorban azoknak jelent élvezetet, akik az irodalmi irodalomhoz vonzódnak. Búcsú a szerelemtől Roszen Rusiev: Viktória NÉVJEGY gurr és[s| Irodalmi is. A „hasznos szépség" bajnoka . Takáts Gyula: Tükrök szava — betűk arca (Szépirodalmi, 339 old.) Akik szeretik Takáts Gyulát, nagy élvezetüket lelhetik e kötet anyagában, amely egy sokarcú író rövid lélegzetű írásait szedi össze innen-onnan. Olyan alkotó szól hozzánk a könyv lapjairól, aki egyszerre költő, tanár, festő, néprajztudós, szociográfus, természetimádó és barát. Barát, aláhúzottan és elsősorban, mert ez veleszületett adottsága és ihlető, éltető lételeme. Ha egy barátjáról ír — például Jékely Zoltánról — nemcsak láttatva, szakszerűen elemez, de vall is a lelke mélyéből. Hasonló meleg és igaz emberképet kapunk a másik nagyrabecsült barátról, Képes Gézáról is, s nem utolsósorban azokról, akik tán a baráti szálnál is többet jelentő szűkebb haza, a Somogyság szülöttei: Fekete Istvánról (Emléktábla-avató), a Kossuth-díjas Idős Kapoli Antalról (Egy faragópásztor élete és művészete), a festő Bacskay Béláról (Róma-hegyi alkalmi triumvirátus). A költő persze ebben a voltaképpen prózakötetben sem marad el a barát mögött. Hiszen akár 16 oldalas prózavers gyanánt is felfoghatnánk az Ady versét idézve című — 1938-ban írt — szociográfiát, olyan csillogó, olyan sűrű, olyan olvastató. De ugyanúgy költőiek a jegyzetek, válaszok, vallomások fejezet tűnődései és gondolatvillanásai is. Ez a fejezet egyébként a kissé szűkmarkú többivel szemben bőven kárpótol egy írótól méltán elvárt aforizmákkal, kendőzetlen életlátással és reflexiókkal: ötvösjózsefi bölcsesség és lirizmus csordul ki itt. És még akkor is költői, ha máshol mások verseit szemelgeti, ízélgeti, sőt akkor is, ha önmagát „méltatja”, mert úgy érzi, hogy meg nem értett és nem eléggé méltányolt a költészete. Költő, tanár, festő, néprajztudós, természetimádó és barát, így választottam szét a szétválaszthatatlant. Bár igazából a ,hasznos szépség” bajnoka ő. Másokért küzd, de nemegyszer önmagával is meg kell küzdenie. Az önnön értetlenségével. Ezt az őszinte és következetes küzdelmet a három Babits-íráson mérhetjük le (A kaposvári Babits-emlékülés elé; Babits Mihályról; Az arkangyal). Határtalan emberszeretet, szemfüles-derűs emlékezés, kitárt szárnyú lebegés szövődik simogató tónussá írásaiban. Kaland és látvány az alapélmény, mégse a „szemmel látható”-t keresi, hanem a „világból látható mögötti”-t idézi fel és láttatja. Tetézi ezt az a meglepetés, hogy helyenként azért — ha a miatt a nagy-nagy szeretet miatt fojtva is — olykor kritikusan, keményen, ifjonti harciassággal vágni is tud a szerző hangja. Viola József