Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-03 / 40. szám - Somlyó György: Elégia és szonett. Rilke nyomá(ba)n • vers (7. oldal) - Molnár Gabriella: Hold • kép (7. oldal) - Szerdahelyi Szabolcs: A céltábla közepén. Beszélgetés labdarúgásunk helyzetéről • interjú • Zalka András, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökhelyettese, a TF sportjáték tanszékének tanszékvezető tanára (7. oldal)

SOMLYÓ GYÖRGY: Elégi­a és szonett Rilke nyomá(ba)n (Barogne-i templom — Murot-i kastély, 1986—9—15) Angyal! ha volna olyan hely... de még a temetőben se volt hely olyan a netalán máshitűnek ha nem éppen hitetlennek csak a templom külső falában virul örökre a tiszta ellentmondás Rózsája mert hajléktalan ki és az mind hajléktalan ha nincs hajléka vagy ha van (Ad notani Kosztolányi) láttam őket a hajléktalanokat akiket ezzel az édesdeden eufemisztikus névvel illettek a keserves Leholban lakozókat mintha csak egy századvégi versből lépnének elő enyhén avatag illatú szobákból pedig csak az ingyen­konyha bűzéből léptek elő amikor gyerekkoromban megláttam őket és hasonlítottak biedermeier nevükre és nem hasonlítottak rám és én se hasonlítottam rájuk pedig mindnyájan hasonlítunk mindannyiunkra amily bizonytalanul vagyunk mi otthon e megfejtett világban hajléktalan sej hal ki és az mind hajléktalan ha volt ha nincs hajléka vagy ha van Most itt lakik ő ahol először járta át ez a f­ény s ez a s­z­él a Völgy fölött ő aki itt sem lakott Mindig csak azt az időt élvén amikor már nem lesz soha háza annak akinek most sincs Még áll ez a ház ahol nem­ lakott Hullám és kő kö­zt ha lenne itt csak sávnyi de biztos tiszta emberit t­al­a­j­t­al­anul puszta szegélyt Mert nincs sehol maradás Duinói partfok--------------------------— Muzat-i jegenyefák Itt élte le utolsó évadát (szonettektől elégiákig) (mert ne hidd hogy b­ár­kit hiány­zik annak aki csak lenni akar) hajléktalansága kastélyaiban A CÉLTÁBLA KÖZEPÉN Beszélgetés labdarúgásunk helyzetéről A mexikói világbajnokság óta már sokan kifejtették véleményüket a magyar csapat szerepléséről. Az egyik legilletékesebb azonban még nem nyilatkozott: Zalka András, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökhelyettese, a Testnevelési Főiskola sportjáték tanszékének tanszék­vezető tanára. Évtizedek óta több szállal kötődik a labdarúgáshoz. Volt aktív játékos, és 1957 óta mindig betöltött valamilyen tisztséget az MLSZ-ben. 1959—61-ig a szövetségi kapitány mellett a magyar labda­rúgó-válogatott edzője. A hatvanas években az FTC első csapatánál edző, majd az utánpótlás vezető edzője. 1968-tól egy évtizeden keresztül a TF rektorhelyettese, 1978—84-ig rektora. Több labdarúgásról szóló szakkönyv és számos cikk, tanulmány szerzője. — Születtek hivatalos állásfoglalá­sok a magyar labdarúgó-válogatott mexikói kudarcáról. Az ön szemé­lyes véleménye szerint mivel ma­gyarázható a csapat leszereplése? — Úgy gondolom, hogy elsősor­ban szervezeti, szakmai hibák ve­zettek a látványos bukáshoz. Ha azonban a konkrét okot kell meg­határoznom, akkor szerintem az volt a legfőbb hiba, hogy a szö­vetségi kapitány tevékenysége fe­lett megszűnt minden szakmai kontroll. Hangsúlyozom, hogy én ma is kiváló szakembernek tar­tom Mezey Györgyöt. Alaposan ismerem, mert annak idején a TF-en tanára voltam, majd ké­sőbb itt dolgozott a tanszékünkön. Persze, a kontrollvesztésben első­sorban nem ő a vétkes, hanem a felsőbb sportvezetés, az MLSZ, és személy szerint én is. A vb-kudarc utáni csalódás, a labdarúgást ért kritika hullámai mind közelebb „araszolgatnak” a vezetők rétegé­hez, és ez jogos! — Érvelése azt sugallja, hogy a kontroll megvalósítása csupán el­határozás kérdése, és a jövőben majd jobban vigy­ázunk. Nem gon­dolja, hogy itt egy — a sportéle­tünkben következetesen érvényesü­lő — törvényszerűségről van szó? — Magyarországon a sport fej­lődése megrekedt. Amíg a gazda­sági életben a vezetés egésze min­denütt a decentralizálás irányába haladt, addig a sportban és főleg a labdarúgásban — különösen az utóbbi három évben — ellentétes tendenciát mutatott. Elmesélek egy jellemző esetet. Tavasszal, a mexikói döntőre készülve az MLSZ szűkebb vezetése illetékes OTSH- vezetőkkel együtt megtárgyalta a labdarúgó-válogatott felkészülési tervét, amely három részből állt. Az előterjesztés tartalmazta a rész­letes, napokra, órákra lebontott programot, valamint a felkészülés és az ösztönzés anyagi szempont­jait. Ezeket megtárgyaltuk, és amikor a szakmai részhez értünk, elakadtunk. Rákérdeztem, ekkor Mezey György megszólalt: „Bandi bátyám, ezzel te bizonyára nem fogsz egyetérteni, de a szakmai felkészülési terv titkos.” — Ilyenkor le kell mondani, hi­szen aki a helyén marad, az vál­lalja a felelősséget. — Gondoltam is rá, de arra kér­tek, hogy maradjak, ne zavarjam meg a felkészülést. Ki merné vál­lalni, hogy akadékoskodásával esetleg megtöri a csapat lendüle­tét? A sikeres szövetségi kapitány többször le akart mondani, ha nem teljesítik feltételeit. Végül is úgy döntöttünk, hogy mindenben támogatjuk. — Így alakulhatott ki, hogy a nemzeti válogatott felkészítése né­hány ember magánügye lett, az MLSZ pedig csak segédkezett hoz­zá. Mit tett ön ez ellen? — A szervezeti hibákkal az egyén rendkívül nehezen tud szem­beszállni, még akkor is, ha látja őket. Én legalábbis nem éreztem magam elég erősnek ehhez. A dol­gok érdemi változtatásához ilyen­kor a legmagasabb szintű politi­kai döntés szükséges, ami most már, a világbajnokság után meg is valósult. A magamfajta szakem­ber csak azt teheti, hogy a leg­jobb tudása szerint elemzi az ese­ményeket, szakvéleményt ad. Ez részemről megtörtént. — Feltételezem, hogy a magyar labdarúgók kondicionális állapotá­ról pontos adatai voltak a szakve­zetésnek. Ezek ismeretében mégis mi indokolta azt a határtalan opti­mizmust, amely szerint még világ­bajnokok is lehettünk volna? — Ha egyszer beindul a „gépe­zet”, akkor a résztvevőknek már nincs nagyon más választása, mint az önámítás. Ráadásul átmenetileg még látványos sikerek is elérhe­tők. A kételynek itt már nincs helye, mert valóban csak rontja a még meglevő hatásfokot is. Nem véletlen, hogy szakmai fenntartá­saim miatt fokozatosan kiszorul­tam a vezetésből, a világbajnok­ság színhelyén sem voltam kinn, egyszerűen szóba sem kerültem az utazókeret összeállításánál.­­— Akkor hogyan tudott részt ven­ni az MLSZ szakmai értékelésének elkészítésében? — A szakmai értékelésben én egyáltalán nem vettem részt. De nem is ez a lényeges, hanem az, hogy nem készültek el a részletes jelentések, amelyek alapján érté­kelni lehetett volna világbajnoki szereplésünket. Legalábbis hozzám nem kerültek el, mint ahogy nem láttam az edzésnaplót sem, nyil­vánvalóan az is „titkos”. Helye­sebben készült egy formális jelen­tés, amely szerint minden tökéle­tes rendben zajlott, és a kudarc érthetetlen — de hát ez komoly­talan és elfogadhatatlan. — Nekem viszont az a benyomá­som, hogy az illetékesek nem is nagyon erőltették ezeket a jelen­téseket. A szövetségi kapitány vi­haros gyorsasággal külföldre szer­ződhetett. A vb után lényegében ugyanaz folytatódott, ami előtte volt. Nem az a baj, hogy a felké­szülési és az értékelési folyamatok­ból egyaránt kikapcsolták a szak­mai fórumokat? Egyáltalán, mit jelent az, hogy a szakmai értéke­lést a „szerkesztőbizottság” ké­szítette? — A szervezeti szabályzat sze­rint a felkészülést az MLSZ elnök­ségének és az edzőbizottságnak kellett volna felügyelni és jóvá­hagyni. A világbajnokság közeled­tével azonban a döntési folyamat leszűkült néhány emberre. A vi­lágbajnokság után ők alakították meg a szerkesztőbizottságot, és el­készítették azt a bizonyos értéke­lést, amit — mint tudjuk — az újonnan alakult Állami Ifjúsági és Sporthivatal nem fogadott el. — Bizonyára sokakat megdöb­bentett az a vb utáni közlés, hogy valójában két MLSZ létezett. Az egyik, amiről mindannyian tud­tunk, csupán alibitestület volt jog­kör nélkül, a másik a háttérben, az OTSH-ban működött tény­leges hatalommal, de felelősség nélkül. Ez a kettősség már önmagában elég ahhoz, hogy egy struktúra ne működjön jól. Egyáltalán, miért vállalták, hogy eljátsszák ezt a há­látlan szerepet? — A magyarázat a sportszövet­ségek jelenlegi, struktúrájában rejlik, tehát nemcsak a futball sa­játja. Minden szövetségben van­nak profi vezetők, élükön a főtit­kárral, és van az elnökség, amely társadalmi munkásokból áll — a minisztertől kezdve a nyugdíjasig —, így ez utóbbi némi társadalmi kontrollt jelent. Egyfelől tehát lé­tezik az állami fegyelem, másfelől pedig a társadalmi munkások fantáziája szabadon szárnyal. Lé­nyeges azonban, hogy egyik sem választott, hanem kinevezett tes­tület. Az MLSZ hatáskörébe csak rutinjellegű döntések tartoznak: a bajnokság lebonyolítási rendje, fe­gyelmi ügyek, és így tovább. Az érdemi határozatokat a sportveze­tés hozta meg, sőt volt olyan kér­dés is, amely politikai döntést igényelt, mint például a külföldre szerződések ügye. Gyakran előfor­dult, hogy ha az MLSZ hozott egy rendelkezést, akkor azt föntebb megváltoztatták — és ez az eddi­­­gi rendszerben korrekt volt. De az is előfordult, hogy lényeges kér­désekben egyetlen személy dön­tött — például abban, hogy ki me­het „külföldre edzőnek ”, és mi csak az újságokból tudtuk meg. Ilyen esetekben hiába tiltakoz­tunk. Holott ugyanekkor például a gazdaságban ellentétes tenden­ciák érvényesültek, megszűntek a trösztök, a vállalatok külkereske­delmi jogot kaptak, és még sorol­hatnám tovább. — Ilyen helyzetben miként tudta érvényesíteni saját érdekeit a te­­rület, mondjuk, egy megye? —. Legálisan sehogy, hiszen az MLSZ nem alulról építkezett. Az érdekképviseletet a gazdasági és a politikai vezetők kapcsolatrend­szere pótolta, s ez magában rejtet­te a visszaélések lehetőségét. A sport társadalmi funkciói miatt a vezetésben is képviselni kellene a társadalmi érdeket. A sport or­ganizációja nem lehet olyan, mint egy fegyveres testületé, vagy mint a vízügyi hivatalé.­­ Noha az MLSZ-nek nem volt befolyása a sportág érdemi törté­néseire, kárpótlásul — ahogy lenni szokott — lefelé hűbéri jogokat kapott. 1984-ben egy függeléket csatoltak a versenykiíráshoz, amely­ben felhatalmazták az elnökséget, hogy bizonyítékok nélkül is eljár­hasson a furcsa mérkőzéseket játszó csapatok ellen — és ezáltal kívül kerültek a jogrendszer ha­tárain. — A labdarúgásban 1934-ben olyan volt a helyzet, mint egy or­szág életében a rendkívüli állapot. Valóban meghoztuk ezt a határo­zatot, de a szövetség nem érvé­nyesítette, mert keresztülvihetet­­len volt, hiszen ha valaki bíró­sághoz fordult volna, akkor meg­nyeri a pert. Az én javaslatom akkoriban az volt, hogy ez a baj­noki év legyen „fekete lyuk” — ne hirdessünk bajnokot, ne legyenek kieső csapatok —, de aztán nem került szavazásra. — Gyakran hallani azt az érve­lést, hogy méltánytalan bírálni a futball közéletét, hiszen itt is csak azok a visszásságok jelennek meg, amelyek másutt is léteznek, csak a labdarúgás jobban szem előtt van. Tudjuk, hogy van zöldségmaffia. Miért éppen futballmaffia ne volna? — A helyzet itt sokkal rosszabb, hiszen igaz, hogy létezik zöldség­maffia, de legalább van zöldség. A futballban viszont nincs ered­mény. Felhívnám azonban a fi­gyelmet arra, hogy az MLSZ a céltábla közepén van, és a jó lö­vők el is találják. Nem olvastam azonban olyan, a labdarúgással kapcsolatos írást, amely beleko­tort volna abba, hogy mi, van az MLSZ fölött, és mi van alatta. — Nos, mi van fölötte, és mi van alatta? — Egyrészt nyomon követhetet­len, hogy a futballon kívül és a futball felett álló erők milyen módon folynak bele a labdarúgás ügyeinek intézésébe, miközben legjobb szándékuk ellenére is kárt okoznak, mert csak parciális ér­dekeket képviselnek. Hatásukra az MLSZ sok esetben kénytelen volt módosítani helyes állásfoglalásait. Amellett soha nem sikerült ér­vényt szerezni például annak a rendelkezésnek, hogy az NB I-es csapatok vezető edzőinek szerződ­tetéséhez és leváltásához az MLSZ engedélye, hozzájárulása szüksé­ges. Az MLSZ mindig is kettős nyomás alatt volt, helyzetét fel­felé az alkalmazkodás, lefelé pe­dig a tehetetlenség határozta meg. Ebből le kell vonni azt a követ­keztetést, hogy rossz az a struktú­ra, amelyben eddig működött. Az MLSZ-nek nem nagyobb hatalom kell, hanem lehetőség, hogy a meg­levő, de csak papíron létező ha­talmával élni tudjon.­­ Véleményem szerint viszont csak ésszerű hatalmat kellene ér­vényesíteni. Például a játékosok külföldre szerződését eddig „szak­mai, emberi és politikai alkalmas­ság” szerint bírálta el a sportve­zetés. Ebbe aztán sok minden belefért, még az is, hogy az egyik külföldi menedzser félpénzért is szerződést köthetett, míg a másik duplájáért sem. Ez irreális hata­lom, és tartalmazza a visszaélés — ha úgy tetszik, a kontrollvesztés — lehetőségét. — A KRESZ ellen is vétenek, mégis szükség van rá. Ha a fenn­álló rendelkezéseket megsértik, ak­kor az az egyes emberek tévedé­se, hibája vagy bűne, és ennek megfelelően felelősségre kell von­ni őket. Kellenek a fékek, mert ha nem volnának, akkor a lab­darúgók tömegesen szerződnének külföldre, még az alsóbb osztá­lyokból is. Továbbá, a piac nem lehet egyirányú. Jelenleg ugyanis a klubok nem vásárolhatnak kül­földről játékosokat, csak eladhat­nak. Ha korlátlan lenne az export — import nélkül —, akkor hova süllyedne a magyar bajnokság? A szabályozókat lehet finomítani, ja­vítani, de mindenekelőtt olyanok­kal kell betartatni, akik alkalma­sak rá.­­ És olyan rendelkezéseket kell hozni, amelyek egyértelműek és be­tarthatók. Már csak azért is, mert ha valaki egyszer valamilyen pozí­cióba került, akkor azt is el tudja intézni, hogy a kelleténél jóval to­vább ott is maradjon — elsősorban a nyilvánosság kizárása révén. — Ez a huszonkettes csapdája. A sport és a nyilvánosság viszo­nya nagyon kényes téma. Ha va­laki vállalja a véleményét, akkor az nem tesz jót neki. Pedig a hivatalos politika is igényt tart rá. A társadalom más területei ebben a tekintetben is jóval nyi­­tottabbak, előbbre tartanak, mint a sport. Szerdahelyi Szabolcs Molnár Gabriella: Hold

Next