Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-29 / 35. szám - E. Fehér Pál: Szellemi rokonok között • nekrológ • Búcsú Benjámin Lászlótól (7. oldal) - Gémes Péter: Vázlat • kép (7. oldal) - Domány András: Gyónás évente. Beszélgetés a lengyel hadsereg tábori főlelkészével • interjú • dr. Julian Humeński (7. oldal)
A 1985. AUGUSZTUS 29. ) LÁSZLÓTÓL Szellemi rokonok között Talán véletlen, de inkább tudatos választás eredménye, hogy Borisz Szluckij, aki e század második felének egyik legműveltebb és — ha egyáltalán illik ilyesmit egy tollforgatóról mondani — legokosabb orosz poétája volt, nagyjából azonos időben három kelet-európai, költőről írt vallomásos esszét: a horvát Miroslav Krlezaról, az észt Jaan Krossról és Benjámin Lászlóról. Nagyon is különböző sorsú emberek, mert, ugye Krleza, aki Ady iskolájába is járt, inkább a próza elkötelezettje maradt, s enciklopédikus oeuvre-jében a költészet — úgy tetszik — ifjúkori kaland, Kross is, mintha hűtlen lenne a vershez. Három évtizede, súlyos személyes megpróbáltatások után, lírával tört be ugyan a huszadik kongresszus által ihletett szovjet szellemi életbe, most azonban történelmi regényei jelentősebbnek látszanak. Benjámint pedig a — horvát és az észt kortárstól eltérően — igazán nem szokás poeta doctusnak nevezni, minthogy egyetemre sem járt, műfordítóként sem szorgoskodott, meg aztán a munkásság költőire igazán nem alkalmazza irodalmi életünk ismert elfogultsága ezt a jelzőt. Szluckijnak azonban rokonnak tűnt Krleza, Kross és Benjámin költészete. Mindhármat fordította (Krlezát eredetiből, a másik kettőt hiteles nyersfordítások alápján), tehát alaposan ismerte őket. Az élet és a történelem szerves kapcsolatát csodálta bennük, s így helyezte a maga pantheonjában egymás mellé őket. „Néhány parnasszusi költőnél a történetiség csupán műveltségüket van hivatva bizonyítani” — írta Benjáminról. — „Benjámin nem illusztrációt, hanem tanulságot keres a történelemben. Ő, aki szervezett munkásként harcolt, végignézett egy háborút,. ő, akitbüszkén és fájdalommal ír a kenyérre váró végeláthatatlan sorokról, amelyekben maga is állt, ő, aki annyit veszített és annyit nyert, nem tanulta, hanem megszenvedte a történetiség jogát.” Szluckij ugyanezt a megszenvedett történetiséget észleli Krlezánál és Krossnál. Az csak véletlen hasonlóság, hogy Kross A világ felfedezésében (Kénes Géza fordítása szerint), mikor kimondja: ..Minden ember Genovában született”, mint Kolumbusz Kristóf, a genovai takács fia, így folytatja a verset: „Mindegyiknek az apja / szövőszéken görnyedve / szövi a vásznát, remélve, / hogy fia majd folytatja a munkát. / De a szövőszék kattogásától / minden fiú elfut / a kék tenger partjára .. . Benjámin is a fiúra hivatkozik a Vérző zászlók alatt-ban: „Követi fiával a vérző / zászlókat a sírokon át, a gyűlöleten, / amíg az a harc, az a végső / fölolvad a mostani s új szíveken ..Ám Kross is, Benjámin is a világ tágasságát hirdetik az „új világ” nevében — s ez már korántsem véletlen. S a kudarcokat is vállalják, a remény nevében, a munka nevében. Ahogyan Krleza Ezerkilencszáztizenkilenc európai nagypéntekjén Karl Liebknechtet siratva ugyanezt tette: „Európa fekete, felhős, csúf nagypéntekén, / amikor reng a föld, és véres viharok seprik / Pekingtől Rómáig, Transvaaltól a Kremlig, / a horvát rab halotti mécset éget, / bús kárminokba kóstól, és ajkán ráng az ének: / lehullt egy fej, egy véres mag az életé s a halálé. / A hajó árbocához szegezve a parancsnok. / De semmi! Virrad, Internacionálé.” (Ács Károly fordítása.) Persze, Krleza szimbolizmusa egészen más, mint Kross vagy Benjámin versnyelve, de az Internacionálé megélt és megszenvedett valósága mindannyiuknál közös. Ezt érezte meg Szluckij: három kelet-európai kis nép három poétájában a história rettenetes viharaira adott nagyon hasonló választ. Krleza a maga Blitváját, ezt a kelet-európai prefasiszta minidiktatúrát a két világháború közötti balti államocskákról mintázta, egyebek között az akkor önálló Észt Köztársaságról is, de, persze, beleértette Horthyt meg Pavelicot. Kross meg Benjámin ebben a Blitvában nőttek fel, értek költővé. Egyáltalán nem mellékesen: Krlezának is, Benjáminnak is Petőfi döntő élményt jelentett, Krossnak pedig éppen a felesége, Ellen Nitt fordította Petőfit észtre. Blitva is, ez a fantasztikus rémálom, és Petőfi is realizmusra nevelt. A vállalás kötelezettségét jelentette, egyszersmind az adott valóság elleni küzdelem harcosának parancsát. A humánus és a tiszta emberi élet realizmusa vezette őket a jövőkeresés nehéz útjaira. Blitva közös kelet-európai élménye nevelte őket arra, hogy a szocializmust (a marxil leniai értelmezésű szocializmust) vállalva, ne téveszszék össze a célt a valósággal, ne higgyenek illúzióknak, bármily keserves árat kell fizetniük ezért az eltökéltségükért. Mert az árat Krleza is, Kross is, Benjámin is többszörösen kifizette. Krleza igazát sem fogadta el azonnal a jugoszláv szocializmus, és amikor Kross a szénbányákban élte a személyi kultusz könyörtelen éveit, Benjáminnak sem volt egyszerű az élete. Megrendülésük a tiszta hitet gyöngyözte ki. „Kis ország, télből látható!” — szólította egyszer Benjámin a Tavasz Magyarországát. Blitva felét élték át, élte át Benjámin, s így mondtak igent az Internacionáléra, a haza, az emberiség tavaszára. Tudom, hogy az összehasonlító irodalomtudomány törvényei szerint szigorúbb egyezésekre, több adatra, mélyebb összefüggésekre lenne szükség, ha tanulmányt írnék — mondjuk — ilyen címmel: „Krleza—Benjámin—Kross.” Ám én pillanatnyilag azt sem tudom, hogy mennyire ismerhette Krleza Benjámint, mert ismernie kellett, hiszen élete végéig rendszeresen olvasott magyarul; kérdezhettem volna Benjámint, de elmulasztottam, hogy mit tud Krlezáról, s hogy egyáltalán kedveli-e. Kross esetében még bizonytalanabb vagyok: lefordították Krlezát észtre? és Benjámint? Csupán azt szerettem volna megmutatni, hogy Benjámin vállalt feladata menynyire beleillett és beletartozik az azonos sorsú népek szocialista elkötelezettségű alkotóinak céljaiba. Ezt fedezte fel Borisz Szluckij és Benjámin életművét érdemes ebben a kelet-európai és világirodalmi kontextusban is elemeznünk. Végezetül egy személyes emlék... Valamikor a hetvenes évek elején úgy hozta a véletlen, hogy Jaan Kross és Benjámin egyszerre voltak Moszkvában, írókongresszus volt, s valamelyik szünetben sikerült összeismertetnem őket. Hasonlítottak. Nem arcra, hanem tartózkodásuk, szemérmes, mégis férfias szerénységük rokonította őket. Aztán találkoztak Budapesten: Benjámint Kross élményvilága, a történelemről vallott nézetei nagyon is érdekelték. Krosst nemkülönben vonzotta Benjámin magatartása. Aki tolmácsol, sokszorosan kell, hogy figyeljen. Nemcsak a szavakra, hanem a szavak intonációjára. Sok-sok év múltán a szavaikat már elfelejtettem. De szavaik rokon intonációjára nagyon pontosan emlékszem. Arra a közösen megszenvedett, tiszta történetiségre, amely gondolataikat jellemezte. Gyónás évente Beszélgetés a lengyel hadsereg tábori főlelkészével A nagy szürke helyőrségi templom mellett kisebb, régi épület. Emeletén a kis szobában, hatalmas faragott bútorok fölött a Czestochowai Madonna képe. Az egyenes tartású, idős férfi, aki fogad, főtiszti egyenruhát visel. Csak a széken heverő kabát hajtókáján, a fegyvernemi jelzés helyén látható kereszt tisztázza: dr. Julian Humenski ezredes a Lengyel Hadsereg főlelkésze. — Aki ismeri az egyház, a katolicizmus hagyományos szerepét Lengyelországban, az érti, miért volt az állam és az egyház közti 1950-es, majd 1956-os megállapodásnak is fontos része a katonai lelkészségek működésének fenntartása. Jómagam a téma történetével foglalkozva megtudtam, hogy 1943-ban a Szovjetunióban alakult, a Vörös Hadsereg oldalán harcoló lengyel katonai egység is katolikus pap áldásával indult Leninónál az első csatába. A helyzet — főleg egy másik szocialista országból érkező szemében — mégis sajátos. Különösen gyakran merült fel beszélgetésekben a szükségállapot idején, amikor a hadsereg igen nehéz feladatokat látott el: mi lehet a meglepő, sokak által nem várt fegyelem és egységes kiállás lélektani magyarázata? Mi ma a lelkészség szerepe, feladata a Lengyel Hadseregben? Egy olyan szervezetben, amely egy szocialista államban működik, az állam és az egyház szétválasztását kimondó alkotmány keretei között? — Tudom, hogy a szocialista országok hadseregei közül csak nálunk működik a lelkészség, de ennek a munkának sok száz éves hagyományai vannak. A templomok fontos szerepet töltenek be a hazafias nevelésben. Egyébként is főként a templomokban dolgozunk, nem kinn, a katonai egységeknél. A katonák eltávozásuk alatt járhatnak misére, vehetik magukhoz a szentségeket. Persze maguk döntik el, hogy erre fordítják-e a szabadidejüket, vagy netán másra. És esketünk, keresztelünk, temetünk is katonai személyeket és hozzátartozóikat. Évente egyszer, húsvát előtt, az egységekhez is kijárunk, és meggyóntatjuk, aki ezt kívánja. Ilyenkor a honvédelmi minisztérium — velem egyeztetve — utasítást ad az egységparancsnokoknak, hogy tegyék ezt lehetővé. — A katonáknak mekkora része él a lehetőségekkel? — Nem tudok százalékot mondani, de nincsenek kevesen, főleg húsvét előtt. — Önök tisztek, de elsősorban a templomokban dolgoznak. Kapcsolatban Vannak-e a tisztikar egészével? Ha igen, milyen ez a kapcsolat? — Katonák vagyunk, összes hivatalos ügyünk szolgálati úton zajlik. Már csak ezért is gyakran járok a minisztériumba, más lelkészek pedig a körzet- vagy helyőrságparancsnokságra. Ezeknek alárendelve dolgozunk. A különféle gyűlésekre — persze nem pártgyűlésekre gondolok —, ünnepségekre is mindig meghívják az illetékes tábori lelkészt. Kapcsolataink általában nagyon jók. Mindenesetre semmiféle konfliktus nincs, ha esetleg erre gondolt volna. Néha előfordul ugyan, hogy egy-egy tiszt megkérdezi: minek vagyunk mi itt, de erre azt válaszolom, hogy ezt az állam és az egyház megállapodásai, illetve ezek alapján katonai parancsok és szabályzatok rögzítik. Szükség van munkánkra a nevelésben. Van marxista politikai oktatás, is a hadseregben, de mindenki tudja, hogy sok katona vallásos. — Kiterjed-e lelkiszondozásuk a hivatásos katonákra, a tisztekre is? Olvastam egy tiszti kódexet, amely elég szigorúan intézkedik a tisztek világnézeti elkötelezettségréről is. Vannak egyáltalán vallásos tisztek? — Hogyne. Mi esketünk tiszteket is, illetve kereszteljük a gyermekeiket. Hogy mennyi a hívő tiszt, azt nem tudom megmondani, főleg, mert többnyire civilben járnak templomba. Nem tudok róla, hogy ez előírás volna, de ők a mai helyzetben, úgy látszik, így tartják helyesnek. — Önök is tisztek, akiket az egyszerű állampolgári fegyelemnél jóval szigorúbb szabályok köteleznek az államhatalom tiszteletben tartására és szolgálatára. Ugyanakkor egy olyan egyház papjai, amelynek vezetése sok kérdésben szembenáll a kormányzattal. Milyen az önök helyzete az egyházon belül? — Az egyházi vezetés ismeri és érti a helyzetünket, a feladatunkat. Nem tesz szemrehányásokat, noha tudja, hogy sok politikai kérdésben más álláspontot képviselünk, mint a papság vagy a püspökök egy része. Én rendszeresen találkozom a prímás atyával, akinek egyházi joghatósága alá tartozunk. Megbeszéljük a feladatokat. Meg szoktam kérdezni tőle, lát-e valamilyen hibát a munkánkban, van-e tanácsa vagy utasítása. Általában azt a választ kapom, hogy minden rendben van, dolgozzunk csak szépen tovább. Amikor 1981-ben, a szükségállapot bevezetése után a televízióban felszólítottam a katonákat és a többi hívőt az új szabályok tiszteletben tartására, a rendkívüli döntés elfogadására és okainak megértésére... — ... ami azért enyhén szólva eltért a katolikus egyház, a főpapság hivatalos álláspontjától. Nem is beszélve némely papok kifejezetten ellenállásra uszító fellépéséről.. . — ... nekem akkor sem tett szemrehányást egyetlen egyházi fölöttesem sem. Én különben akkor már láttam, hogy az ország a szakadék felé rohan, hogy valami fontos következik be hamarosan. Lelkésztársaimmal december 13. után jártuk a katonai egységeket, külön beszélgettünk a tisztekkel, külön a katonákkal. Igyekeztünk meggyőzni őket. Azt mondtuk: a történelem igazolja majd annak a vezetésnek az igazát, amelynek ők most engedelmeskednek, még ha azt az első pillanatban nem látják is. Egyszóval, az egyházon belül nincs különösebb gondunk. Vagyunk, működünk. Ez a lényeg. — Hogyan lesz valaki tábori pap? — A fölszentelt papok közül önként jelentkeznek az érdeklődők, megyéspüspökük engedélyével vehetjük fel őket. Utána már nem az adott egyházmegyéhez tartoznak, hanem hozzám, és rajtam keresztül — egyházi joghatóság szempontjából — közvetlenül Lengyelország prímásához. Jelentkező van elég, de nem mindegyiket engedi el a püspöke. Végül is megfelelő számú lelkész van. Hogy hány, azt nem mondhatom meg — végtére ez hadsereg. De alig kevesebb, mint a két világháború közti lengyel hadseregben. Tábori püspökünk nincs, a közeljövőben valószínűleg nem is lesz. Az utolsó tábori püspök a háború alatt emigrációban volt, és nem tért vissza onnan, külföldön halt meg. Tábori főlelkész van, akit a honvédelmi minisztérium nevez ki az egyházi engedéllyel belépett tábori lelkészek közül, erről értesíti a prímás atyát. Minthogy én hét-tvenöt éves vagyok, harminchét éve, tábori pap és huszonkét éve főlelkész, egy ilyen váltásra hamarosan sor kerülhet. — Örülök, hogy eljutottam önhöz, mert hajtott a kíváncsiság. Viszont néhóz a katonai lelkészségről információhoz jutni. Nagyon csöndben dolgoznak. — Nincs szükségünk nagy zajra. Nemcsak azért nincs, mert a hadseregben sajátos szabályok érvényesek. Lengyelországban az állam és az egyház viszonya nem minden tekintetben rendezett. Az egyház jogi státusáról folyó vitában, a vitatott dokumentumtervezetben szó van a katonai lelkipásztorkodásról is. Mi tudjuk, hogy munkánk hasznos, és szükség van ránk A hadsereg támogatja ezt, az egyházi vezetés pedig megérti az adott helyzetet. Ez a fontos, ezért végezzük csendben a munkánkat Amikor sok évvel ezelőtt Jaruzelski tábornok — még minisztersége előtt — politikai főcsoportfőnök volt, és én jelentkeztem nála, azt mondta: azt akarja, hogy a helyőrségi templomok éppoly élénk, tevékeny munkát végezzenek a hívek között, mint a többi templom. Azt akarja, hogy erősítsük a hazafias érzést. Ma is ezt tesszük. Domány András