Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám - Bihari Sándor: Kivágott kép • vers (1. oldal) - Gáyor Tibor: Hajtásstruktúra • kép (1. oldal) - Oravecz Imre: Első hó (1. oldal)
Czsizel Endre: Brazil gének IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXXI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1987. JANUÁR 2. Szabó György: Önképzőkör ♦ Hernádi Miklós: A korszerűség mint fétis BIHARI SÁNDOR: Kivágott kép Mint akit egy gyerekkori képeskönyv tapoldalából ollóval kivágtak, , úgy estem ki a világból, mint akiről a dimenziók leszakadtak, 1 - 1 és nem maradt közöttem, azaz a hiányom körül, semmi magyarázat. Nem tudtam a koponyámon a lyukakat, s hogy a kopaszságom is megőszült. Emberek, rátok hagytam a sorsom, mint a legjobb társamra a lovat. Hordtál nekem, mint a fecske, a szádban darabka időt, darabka világot, megfordítottad a történetet, és Eurüdiké kihozta Orpheuszt az alvilágból. Gondoltad-e, hogy fogok még verset írni, s mint a világban, lesz benne helyed és időd? Berepülik a gondolatok az idegeket. Mikor magyarázat kellett volna, hogy kedd után miért szerda jön. Gondoltad volna-e, hogy egyszer és újra verssoraimmal elődbe és utánad lépkedek. De csak gondold, gondoltad volna-e? Mozdulnak a mondatok agyamban, és tenni kezdik a dolgukat, ahogy virradni kezd a verssor, s ahogy a végén bealkonyodik, és közben énekelni kezdenek belőlük, élni kezdenek ismét a dolgok. És nekem is levegő, hogy lélegzenek. ARA: 7,50 . ORAVECZ IMRE: Hétvége van. Él a ház körülöttem. Felettem porszívó búg, az alattam lévő, garázsban reszelnék valamit, tőlem jobbra mosógép rázkódik, balra húst vernek. Egyedül vagyok a lakásban, ahol valaha meghitt családi életről álmodoztam, ám a család szétesett, mielőtt még az élet meghitté vált volna. Ez meglátszik a lakáson is, •kopár, dísztelen, mint egy raktár. Hiányos a berendezés, semmi sincs igazán a helyén, gúnyt űznek belőlem a félbemaradt, költséges átalakítások. Egy nyűtt fotelban ülök a sarokban, térdemen alátét, az alátéten papírlapok, kezemben golyóstoll. A szőnyegen, a lábamnál egy alkalmi könyvjelzőkkel teli könyv. Nikosz Kazandzakisz Szent Ferenc-regénye magyarul, Isten szegénykéje a címe. Jó két esztendeje jelent meg. Részleteiben már akkor ismertem, avatott fordítója, Lukácsi Huba jóvoltából, aki időről időre megajándékozott egy-egy éppen elkészült fejezettel. Mindjárt szerettem volna róla írni. De túlságosan lefoglaltak egyéb teendőim. Aztán egy évig külföldön dolgoztam,, a könyv pedig itthon maradt. Most végre sort kerítettem rá, egyvégtében elolvastam, és írni akarok róla. Mert ha van regény, amelyről kell, érdemes, akkor ez az. Nem csupán azért, mert jó, bővelkedik erényekben. Jó regény van sok, ha nem is elegendő. Hanem azért, mert közvetve olyasmiről szól, amiről szólni talán egyedül érdemes. Ez pedig az üdvösség útja, amely iránt senki se lehet közömbös. Még a nem hívő sem, legfeljebb más szóval illeti, amit a szó jelöl, szótárába illőbbel. De alighanem ugyanazt érti rajta. Mondom, írni szeretnék erről a könyvről. Nem ismertetőt, persze, azzal már régen elkéstem. Meg különben sem ismerem a már halott görög író életművét. Hanem valami mást. Valami vallomásfélet arról például, hogy mit jelent nekem Szent Ferenc működése és tanítása. Születése után több mint hétszázötven évvel meg egyáltalán. De nem megy. Hiába erőltetem. Túl sok a mondandóm és képtelen vagyok rendbe szedni? Botrányosan személyesnek kellene lennem és szégyellem magam kiadni? Vagy netán olyasmiről akarok beszélni, amiről csak hallgatni lehet? Nem tudom. Megint öszszegyűröm a megkezdett lapot, és félredobom. Kinézek az üvegezett erkélyajtón. Nicsak, kint imént még egyhangú mozdulatlanság, most meg sűrű pelyhekben esik a hó. Az első ezen a téren. A korlátdeszkák közén át már alig látom az utcai járókelők fejét. De a cinkéket cseppet sem zavarja. Megint itt vannak, és szorgalmasan csipegetik, fogyasztják a kiakasztott szalonnadarabot. Jó, hogy nem szórtam ki kenyérmorzsát is vagy magot. Csak belepné a hó. Elfordítom a tekintetem. Bent kellemes meleg van, mégis fázom, de inkább belülről. Korán keltem, ég a szemem. A fiamra gondolok, vajon mit csinál most? Aztán Kaliforniára. Tavaly ilyenkor ott voltunk. Vajon, milyen most a San Raphael Vadon, ahol annyiszor táboroztunk? Beköszöntött már az esős évszak? Kint van még a Manzana pataknál lakókocsijával a mindentudó, kedves, öreg tennessee-i negyedrész-indián, Dave, aki mindig nekünk adta a magafogta pisztrángot? Hogy összebarátkozott vele a fiam kőzetgyűjtés közben. Folyton kérges kezét szorongatta. Kár, hogy végül nem látogatott meg bennünket Goletában. Rá hagytuk volna a macskánkat. Szegény Johnny-cal. Talán még mindig vár bennünket az ablak előtti korláton, és néz befelé a lakásba. Mint rendesen, ha elmentünk valahova. Vagy beletörődött már, hogy nem jövünk többé, és a szomszédhoz szegődött, aki mindig tett ki neki ételt, mielőtt még befogadtuk. Lehet, hogy mégis maradnunk kellett volna? Milyen különös, hogy ismétlődnek a dolgok! Apám is így került vissza gyermekkorában a hazába. Akarata ellenére elhozta az anyja, a nagyanyám Kanadából. A nagy gazdasági válság idején, férje, a nagyapám elől menekülve. De mi ez? Hirtelen, mintegy varázsütésre, cingár lábú, elálló fülű, csúnya, alacsony termetű, vékonydongájú, torzonborz alak pattan a szoba közepére. Agyonföltözött bálna csuha van rajta, derekán cingulussal átkötve, fején tonzura. És eszeveszetten hányja-veti magát, ugrabugrál, dobbant, tapsol, és közben olaszul énekel. Csípős izzadtságszag csapja meg az orrom, és érzem, hogy máris por van. Vissza hőkölök, mert abban a pillanatban felismerem. Semmi kétség, ő az, a követhetetlen Evangélium-követő, az örökké rögtönző rendalapító, a romolhatatlan gyermek, az egyetlen boldog költő, Isten szeretett bohóca, a szegény kis emberke, aki a legszűkebb ösvényen, a szegénység, szüzesség, szeretet, és az alázat ösvényén ment fel a mennybe. A ruházatából ítélve már a Portiunculában lakhat, az erdei kunyhóban, de még előtte van a Monte Vernának, ahol a stigmákat kapta, mert kezén, lábán a sáron kívül még semmi. Tanácstalan vagyok Adjak életjelet magamról? Félek. Inkább meghúzom hát magam, és várok. De mert sehogy sem akar vége szakadni a vad tombolásnak, összeszedem magam, és megszólalok. Atyám, suttogom. Atyám, kiáltom, mert ügyet sem vet rám. Köhögök a felvert portól, és közben arra gondolok, mi lesz, ha meghallják a szomszédok, és kihívják a rendőrséget? De megint nem hallja vagy úgy tesz, mintha nem hallaná. Csak járja szilajá., elszántan, önfeledt, boldog mosollyal az arcán. Pontosan úgy, mint mikor még csak Francesco Bernardonénak hívták, és először perdült táncra szülővárosában, Assisiiben, éppen az apja háza előtt, a San Giorgio tájon, mikor vérző homlokkal, kő- és citromhéjzápor és gúnykacajok közepette, mint első és hű társának, Leo testvérnek mondta, Istennel való frigyre kelését ünnepelte, és az apja szégyenében erőszakkal akarta bevonszolni. Atyám, mondom megint, ha most már ordítva. Ez megteszi a hatását. Kinyitja a szemét, és mint aki magához tér, abbahagyja végre. Mélységes csend lesz, csak a lihegését hallani. Atyám, nézz körül, nézz rám! Látod, mi lett a világból és az ember fiából? Méltatlan vagyok mindenre. Mitévő legyek? Melyik az én ösvényem? Nem szól semmit, csak áll és hallgat És néz rám még ép két szemével, gyengéden, megértőn mosolyogva. Aztán legyint a kezével, és int, hogy menjek, táncoljak én is. Fel akarok állni, de nem engedelmeskedik a testem. Mintha le lennék szögezve. Keservesen erőlködöm, kiver a verejték. Nem tudok kiszabadulni a fotelból, könny szökik a szemembe, a támladeszkába vágom a könyököm Felébredek, és rájövök, hogy álmodtam. Nem látok semmit, közben besötétedett. Felgyújtom a villanyt. Nem értem, miért Van feldúlva a szőnyeg, és kihagyta nyitva az erkélyajtót. Kibotorkálok az erkélyre. Elállt a hóesés, holdvilágos este van. Lepillantok, tündöklő fehér az utca, friss láb- és keréknyomok. Lehet, hogy megmarad a hó. Sehol senki, kihalt minden. Visszamegyek a szobába, becsukom az ajtót, összeszedem és elrendezem a papírlapokat. A papírkosárba dobom, amit összegyűrtem. Felveszem és elteszem a könyvet. Majd máskor próbálok írni róla. Ha majd megint egész nap itthon leszek. l^^i Lob jj^új^ ^ ^ Gáyor Tibor: Hajtásstruktúra