Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-20 / 12. szám - Alföldy Jenő: A sókristály lebontása (3. oldal) - Vámos Miklós: Disszidálnék • Hm (3. oldal) - Kiss Benedek: Rigók ti - lelkek! • vers (3. oldal) - László Bandy: Dobozgrafika • kép (3. oldal)

ALFÖLDY JENŐ: A sókristály lebontása Kristályosodásnak nevezte Stendhal a szerelem ébredését s ki­­teljesülését. Ha egy faágat nagy só­tartalmú vízbe mártunk (olyanba például, mint a salzkammerguti tó vize), egy idő múlva sókristályok rakódnak rá, s hasonlatos lesz a té­li zúzmarával ékszerezett fákhoz. A szerelem is ilyen — tanítja Stendhal —: ha a másik vonzásába kerülünk, tudatunk fokozatosan föl­ékesíti személyét megszépítő tulaj­donságokkal. Ettől fogva nem a va­lóságos emberi lényt látjuk magunk előtt, hanem azt, akinek látni sze­retnénk; magyarán szólva, meg­­igézettségünk növekedése arányá­ban fogy a kritikai érzékünk. A kristallizáció szempontjából — anélkül, hogy a „plátói szerelmet” akarnám reklámozni — jobb is, ha minél ritkábban látjuk Amazt: képzeletünk működését így nem zavarhatják a kiábrándító tények. „A nők legfőbb erőssége, hogy el­késnek s távol vannak” — idézi va­lamelyik művében egy bölcs honfi­társát André Maurois. (Utána kel­lene nézni, vajon egy hasonlóan el­més, nőnemű pályatársa hogyan vélekedik ebben a kérdésben). Az óralapot a sivatagi kőpad szé­léről rétestésztaként lefolyó, visz­kózus tárgyként ábrázolja a szür­realista festő, Salvador Dali. Rá emlékeztet Marsall László, amikor így ír Változatok egy témára című versében: „Távolléted hizlalja kar­órámat, fölém égboltozódó üveg­lapja alatt / látóhatártalan szám-si­vatag, / véget nem érő kettyenés­­vájta árok, mélyén egy várakozás­tól úszott­­ múmia körbevánszorog”. Valóban, nincs a világon szoron­gást keltőbben­­kívánatos lény,mint az első találkozóra várt nő, abban a nem tudom, hányadik percben, amikor még nem vágtuk falhoz a várakozás tűrhetetlenül elhízott karóráját, s önérzetünk még nem vetette ki belőlünk a reménymu­­mifikáló türelem érzését. A szere­lem későbbi stádiumában elcsitul­nak ezek a túlhevült lelki reakci­ók, s eljön az ideje annak, hogy a megszokás lemullassza, leoldja a szerelem megédesítő cukrát, aka­rom mondani, az élet sójával ízes kristályokat, mintha híg, sótlan vízbe áztatnánk azt a sós tóban kandírozott faágat. Bármily modern költeménynek vélem összetett látásmódjáért Mar­sall versét, a mechanizmus, ame­lyet működésében ábrázol, a régi századok emberének hagyományos észjárására és érzelemvilágára vall: eszményítésre, ideálteremtésre tö­rekszik a benne munkáló költői ösztön. Ezért mertem „korszerű trubadúrnak” nevezni egy régebbi alkalommal a költőt. Igaz, nemcsak a lelki szépség archetípusára kí­váncsi, hanem a rútságra, hogy ne mondjam, a démonikusságra is, ahogy ezt jó néhány verse tanúsít­ja, például amelyben a mefisztói fülbesúgót, az érzelmeiben való ké­telkedés számító kanördögét búbig belegyűri a szennyesláda szarko­fágjába. Verseinek hőse nem tűri, hogy a lukrafuttató, faszari lelki sivárság beleavatkozzék az érzelmi kristályosodás folyamatába. Úgy vélem, ez is a tudatosság egy neme: az érzelmek fölött őrt álló tudat korántsem alábbvaló, mint az ér­zelemmentesítő. Sőt. A huszadik század embere azon­ban hajlamos lett arra is, hogy a kristályosodás folyamatát vissza­pergesse, mint a fordítva befűzött filmet az időgép Karinthy Frigyes humoreszkjében. A szerelemből sokszor már nem a kristályosodás érdekli, hanem a belső indítékok, lel­ki összetevők, nemritkán a „romlott kölkökre leltél pszicho­­analíziásben” állapota. Az, hogy egyáltalán milyen okból került a faág a sóoldatba. Ám ez mégsem közönséges naturalizmus. Salvador Dalival szólva, „az emberpárban rejtőző megszállottság” sokkal ösz­­szetettebb, metafizikai szorongá­sokkal, ismeretlen eredetű, analó­giakereső vágyakkal és kölcsönös, személyre szóló félelmekkel teli érzés. Hogy ez mennyire áthatotta a gondolkodás éllovasait, arra eléggé szemléltető példa Sigmund Freud vélekedése Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke cí­mű tanulmányában, melyben a mélylélektan tudósa egyenesen azt állítja, hogy a Szent Annát és Má­riát a gyermek Jézussal ábrázoló festmény tulajdonképpen leszbikus jelenet, s ebben még egy hím kese­lyű is részt vesz, bár ezt a jupite­­rien viselkedő madarat csak a szent asszonyok ölének ruharedői rajzolják ki a szimbólumkeresésre hajlamos megfigyelő szemében. Ez az elmélet nem bizonyítható, de így,is látnokian előre jelzi száza­dunk művészetének és művészet­szemléletének egy tekintélyes vo­nulatát. Salvador Dali — aki a legekla­­tánsabb példák egyike a Thomas Mannt, József Attilát, Fellinit, A­n­­tonionit, sőt Hemingwayt, Pilinsz­­kyt(!), Nagy Lászlót is felvonultató, végeláthatatlan sorban — a har­mincas évek elején egyszer csak rájött,­­hogy nem hagyja békén a képzeletét a múlt századi, jobbára vallásos és népies témákat kedvelő festő, Millet képe, az Angelus. Egy­re izgatottabban kereste az analó­giákat, egyfelől a mezőn az Úran­­gya­lát áhítattal imádkozó házas­pár, az asszony mögött álló talics­ka — másfelől egy csomó művelt­ségtörténeti és primitíven erotikus vagy éppen pornográf képzet és jelenség között. Vakmerő, vad uta­lások egész kavalkádját állította elő saját festményein, a legvárat­lanabb összefüggésekben idézve föl Millet emberpárjának sziluett­jét. Ez sem volt elég — könyvet írt Millet Angelusának tragikus mítosza címmel. Odáig merészke­dik benne, hogy a lehajtott fejű, kezét imára kulcsoló, finom arc­élű földművesasszonyt az imádkozó sáska nőstényéhez hasonlítja, ab­ban a pózban, melyben a hivatá­sát betöltött s így fölöslegessé vált hím felfalására készül. A Millet- festimény röntg­enkép­én egy ko­porsó körvonalait vélte fölfedez­ni; a talicska rafinált pornóképze­tek sorát indította el benne. A kép szolid, idillikus­­jeleneteiből a sze­xuális kisebbrendűségi félelem, az emberevés meg a haláltudat okoz­ta paranoia komplex őrületét — egy Hieronymus Bosch-festmény egész jelenetsorát — olvasta ki. A művészetben és a műalkotások szemléletében egy három évezredes kristálypalota lebontásának lehe­tünk tanúi. Jó lenne tudni, mire jut a jövő művészete az így nyert építőatomokkal. A kockáztatás po­koljáró bátorsága mindenesetre le­nyűgöző. Salvador Dali tanulmá­nyában főleg azt csodálom, micso­da eksztázisba hozza a kételkedés mindaz iránt, amiben régebben ex­­tatikusan hittek az emberek. Lehet, hogy századunkban ez a kezdete valami újnak é s nem csak a mű­vészetben. 1987. MÁRCIUS 20. ------Hm------­ ÉLET ÉS|#| iiMmJimmi DISSZIDÁLNÉK Barátaim, tegyük a kezünket a szívünkre, akad-e köztünk olyan csudabogár, kinek még sohasem jutott az eszébe? Melyikünk ne játszott volna a gondolattal, vajon mire menne odakint? Társasá­gokban itt is, ott is hallani a bonyolult összehason­­l­ító számítgatásokat: egy XXX (a három iksz he­lyén foglalkozás) megkeres YYY-ban (ország vagy város) legalább ZZZ-t (háromjegyű szám angol fontban, amerikai vagy kanadai dollárban, négyje­gyű márkában vagy svájci frankban, ötjegyű schillingben satöbbi). Ehhez képest az azonos fel­adatkörű hazai munkaerő kap havi NM­-t (fo­rint), az arány tehát...— szorzás, osztás. Ne feled­jük, hogy ott olcsóbb a GY, viszont drágább az NY, ugyanakkor itt egy élet munkája kell az LY- hoz, ellenben ingyenes vagy fillérekbe kerül a TY, mindezt figyelembe véve tehát... — a szá­mok tükrében rendre káóval győz a külhon. Törekszik is a határokon túlra az okos ember, próbál szerezni tartós kiküldetést, dollárban (is) ja­vadalmazott megbízást, többéves munkát — en­nek ma már nincsen jogi akadálya, lehet rá kérni — kapni — engedélyt. A focistákról a közvélemény úgy tartja, nem elmeélük miatt kerülhetnek a nemzeti pantheonba, és mégis, talán ők jöttek rá legelőször — ők taposták ki leghamarább — a dol­lárövezetbe vezető utat. Más sportok művelői sem voltak restek, magasba ívelő pályájukat devizáért művel­ik a menő vízilabdázók, pingpongozók, teni­szezők, ha van rá módjuk. A példát követték a művészetek és a tudomá­nyok avatott képviselői, majd a mérnökök — leg­­elébb a számítógépesek, az ő szakmájuknál nincs internacionálisabb —, mostanára jutottunk oda, hogy már a házunkban fusizó villanyszerelő is azt fontolgatja, jelentkezzék-e a Mittudo­ménimpexnél, amelynek hirdetése szerint keresnek szakmunkást külföldi — dollárlábilis — tátékokra, két-három­­négy évre. Több mint természetes, hogy magyar írót sem­minő i­mpexek nem próbállna­k áruba bocsátani a világpiacon, gondolom, a kereslet hiányát föltéte­lezik. Nem tagadom, hogy képzelem annyira ex­portképesnek a mi kis literatúránk textusait, mint — mondjuk — könnyűiparunk textíliáit; e hason­lítással ugyan nem dicsértem föl szédelgőn sem egyiket, sem másikat. Eszemben sincs háborogn­i, értem: minket annyira tisztel a külkereskedelem, hogy nem akar holmi árulással megsérteni. Nekem mégis muszáj a hon egyetemes üdvéért fáradoznom, s kezdem belátni, hogy módszereim eleddig túlzottan kisipariak voltak. Hiába értem el apró sikereiket a nemzetközi — értsd: konvertibilis — porondokon, a befolyt devizasummák nagyság­rendje aligha húzza­ ki a Magyar Nemzeti Bankot a csávából. Csáva pedig van, tudja ezt minden veréb, s az összes többi állampolgár, olvashatni, hallhatni, láthatni. Közgazdák számsorait böngész­ve hamar elfog a kétségbeesés, mi lesz velünk? Mondják,­­ha a — nem rusbel — exportunk a­­jósol­ható ütemben növekszik ez ötéves terv végéig, ak­kor a befolyó összeg kétharmada se lesz elég a kamatok és költségeik­­törlesztésére. Na de az utóbbi években a tényszám többnyire alulmúlja a terve­zettet, következésképp tán az egész nyereség sem fedezi majd a percentet?! — és akkor hol van még az alapadósság!? Idegeskedik bennem a közösségi lény nagyon. Igaz, nem én kértem s kérem a hiteleket, nincs áttekintésem feltételeikről és fölhasználásukról sem. De hiányos tájékoztatásom is elvezet a szo­rongó kérdéshez: ha ilyen rosszul állunk, lesz-e, akitől kérhetünk, hogy fizethessünk mindazoknak, akiknek lógunk immár. Mindent meggondoltam és megfontoltam: nin­csen más kiút, csak a kiút, a haza javát szlívén viselő honfinak disszidálnia kell, mégpedig minél­­előbb! Vitás kérdés, hogy hová, a józanabbak emlegetik Bécset és Münchent, mivel hogy közel vannak, ugyanők javasolják Melbourne-t és Otta­wát, mivelhogy messze vannak. A magam részé­ről az Egyesült Államok pártján álloik. Nem azért, mert arrafelé volt már alkalmam személyesen vizs­gálódni, okom jóval földhözragadtabb eszmefutta­táson nyugszik. Az USA a Föld tőkés államainak legizmosabbika, tehát ott érdemes próbálkoznom a gyors meggazdagodással. Bizony, kedves olvasó, célom nem más, csak ez. Gondolom, ha maradt még valami az Egyesült Államok­ban abból, amit „a­­korlátla­n lehetőségek hazája” címen tart számon a szépirodalom és a történettudomány, akkor röpke öt (tíz?) év alatt megvagyonosodhatom. Néhány ügyes húzás a valu­tatőzsdén, egy-két furfangos ingatlanbefektetés, pár részvénymanipuláció, hipp-hopp, máris gyűlik a bajom az ottani adóhivatallal. Akkor aztán itt a pillanat, hogy fölfedjem önkéntes emigrációm va­lódi célját, örvendhetsz majdan, hazám íme, eljött a te időd! Kezdem azzal, hogy létesítek veled közös válla­latot doszt, amennyit csak akarsz. Utána beruhá­zok cefetül, építek autógyárat, szállodát, computer­üzemet, gyógyfürdőt, filmarchívumot, nem bánom, akár Nemzeti Színházat is, mindent, ami kell, csak szóljál. Létesítek továbbá Vámos-alapítványt, biz­tosítok Valamennyi tudományos intézetnek Xeroxot és IBM-et (ha ugyan túlélik ezek a cégek az én nagyszabású manővereimet a világpiacon), támoga­tok népdalkórust, könyvtárat, filmstúdiót, arra ér­demes vállalkozót és tanulmányutazni akarót — csak tessék, folyvást! Igaz, hazai beruházásaim egy (jó?) része tán veszteségesnek bizonyul, sebaj, lesz rá fedezet az odakint összeszedett pénzből. Az sem vitás, hogy bármilyen gazdaggá válók, egymagam mégsem le­szek képes állni valamennyi adósságodat, folytatni az összes — olykor hebehurgya — beruházásodat. De ne félj, mostan közzéteszem elgondolásomat, s bizton akadnak más hazafiak, kiknek elméjében épp az én hümmögésem gyújt világot. Minél töb­ben látunk hozzá, annál nagyobb az esély. Persze, nem tagadom, tervem rejteget némely buktatókat, s ró rám — nem csekély — áldozato­kat. Először is, szépen alakuló írói pályámnak vé­get kell vetnem — nem fogok ráérni ilyesmire. Aztán búcsúzni kényszerülök itthon maradó bará­taimtól, távolabbi családtagjaimtól (feleségemet, s leánygyermekemet magammal vinném, ha lehet), valamint a várostól, ahol élek, s amelyet — fáj ideírni —, szeretek. Kénytelen vagyok lezárni sze­relmi viszonyomat a mi nyelvünkkel is, pedig... Hagyjuk, nem akarok el­érzékenyülni. Számolnom kell továbbá a kitelepedés szokványos nehézségei­vel, m­a már sehol sem fogadják tárt karok a disz­­szidenst, állampolgárságra várhatok évekig, miköz­ben a zavaros nemzetközi­ jogi helyzetem folytán — haza se látogathatok. Nem baj, vállalom a viszontagságokat, dédelget­ve magamban a percet, midőn ismét megláthatom az újjáépített Ferihegyi repteret (mert Malév-gép­­pel jövök én, természetesen), vár majd reám tö­méntelen újságíró, fotós, tévé-, s rádióriporter ... Népszerű leszek. Bemutatnak a híradóban, valamelyik gáláns ado­mányom kapcsán, jelenleg kábé huszonötezer dol­lár kell, hogy e tisztességben részesedjék a kül­földre szakadt hazánkfia, addigra nyilván emelke­dik a taksa, hja, az infláció ellen még én se te­hetek semmit. Meghívnak a Vitray műsorába, ámulhat­ó, mert akcentus nélkül beszélem a ma­gyart, és milliomos létemre érdekel az irodalom, a film, a színház (szó esik a Nemzeti hamarosan kezdődő építkezéséről­­is,­­én — a rám jellemző szerénységgel — a magam részéről semminemű emléktáblára nem tartok igényt). Aj, de jó lesz minekünk akkor! Hm ... az egyet­len kérdés, hogy mi történik, ha netán .. . gondol­ni se merek rá, de mégis ... Milyenféleképpen ala­kulnak a dolgok, ha mondjuk — isten ne adja: — befuccsolok?! Csakis ezért, e pindurka — legföljebb ezrelékben kifejezhető — bizonytalansági tényező kedvéért kéne kidolgozni egy másik stratégiát is. Ha már egyenesben leszek, okvetlenül szólok, hogy abba­hagyhatjátok. Drukkoljatok nekem. KISS BENEDEK Rigók ti — lelkek! Temetők feketerigói — tudtok-e rothadó szívünkről szólni? Hátha a ti csőrötök mondja ki rólunk is, ami örök. Mi bennünk sajog csak formátlanul, általatok tán meghallja az Úr. Járom a temetőt, Farkasrétet. Holtak lent. Fölöttük: rigóének. Lent, holtak. Szívükből gyökérző fákon feketerigók a legfelső ágon. Sirató menyecskék, színfeketében. S a földben: katonák alszanak mélyen. Anyóka-rigó, rigó-apóka — színfeketében. Alvadtvér-nóta. Járom a temetőt. Rigók ti, lelkek. Istennel, ugye, értünk pereltek?­ Árvábbak vagyunk, mint ti, esendőbbek! Idegünk tépett rongy, a szánk merő seb. Temetők feketerigói — lelkek, rothadó szívünkből Istennek fölénekeltek! László Bandy: Dobozgrafika \Folán

Next