Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-20 / 12. szám - Alföldy Jenő: A sókristály lebontása (3. oldal) - Vámos Miklós: Disszidálnék • Hm (3. oldal) - Kiss Benedek: Rigók ti - lelkek! • vers (3. oldal) - László Bandy: Dobozgrafika • kép (3. oldal)
ALFÖLDY JENŐ: A sókristály lebontása Kristályosodásnak nevezte Stendhal a szerelem ébredését s kiteljesülését. Ha egy faágat nagy sótartalmú vízbe mártunk (olyanba például, mint a salzkammerguti tó vize), egy idő múlva sókristályok rakódnak rá, s hasonlatos lesz a téli zúzmarával ékszerezett fákhoz. A szerelem is ilyen — tanítja Stendhal —: ha a másik vonzásába kerülünk, tudatunk fokozatosan fölékesíti személyét megszépítő tulajdonságokkal. Ettől fogva nem a valóságos emberi lényt látjuk magunk előtt, hanem azt, akinek látni szeretnénk; magyarán szólva, megigézettségünk növekedése arányában fogy a kritikai érzékünk. A kristallizáció szempontjából — anélkül, hogy a „plátói szerelmet” akarnám reklámozni — jobb is, ha minél ritkábban látjuk Amazt: képzeletünk működését így nem zavarhatják a kiábrándító tények. „A nők legfőbb erőssége, hogy elkésnek s távol vannak” — idézi valamelyik művében egy bölcs honfitársát André Maurois. (Utána kellene nézni, vajon egy hasonlóan elmés, nőnemű pályatársa hogyan vélekedik ebben a kérdésben). Az óralapot a sivatagi kőpad széléről rétestésztaként lefolyó, viszkózus tárgyként ábrázolja a szürrealista festő, Salvador Dali. Rá emlékeztet Marsall László, amikor így ír Változatok egy témára című versében: „Távolléted hizlalja karórámat, fölém égboltozódó üveglapja alatt / látóhatártalan szám-sivatag, / véget nem érő kettyenésvájta árok, mélyén egy várakozástól úszott múmia körbevánszorog”. Valóban, nincs a világon szorongást keltőbbenkívánatos lény,mint az első találkozóra várt nő, abban a nem tudom, hányadik percben, amikor még nem vágtuk falhoz a várakozás tűrhetetlenül elhízott karóráját, s önérzetünk még nem vetette ki belőlünk a reménymumifikáló türelem érzését. A szerelem későbbi stádiumában elcsitulnak ezek a túlhevült lelki reakciók, s eljön az ideje annak, hogy a megszokás lemullassza, leoldja a szerelem megédesítő cukrát, akarom mondani, az élet sójával ízes kristályokat, mintha híg, sótlan vízbe áztatnánk azt a sós tóban kandírozott faágat. Bármily modern költeménynek vélem összetett látásmódjáért Marsall versét, a mechanizmus, amelyet működésében ábrázol, a régi századok emberének hagyományos észjárására és érzelemvilágára vall: eszményítésre, ideálteremtésre törekszik a benne munkáló költői ösztön. Ezért mertem „korszerű trubadúrnak” nevezni egy régebbi alkalommal a költőt. Igaz, nemcsak a lelki szépség archetípusára kíváncsi, hanem a rútságra, hogy ne mondjam, a démonikusságra is, ahogy ezt jó néhány verse tanúsítja, például amelyben a mefisztói fülbesúgót, az érzelmeiben való kételkedés számító kanördögét búbig belegyűri a szennyesláda szarkofágjába. Verseinek hőse nem tűri, hogy a lukrafuttató, faszari lelki sivárság beleavatkozzék az érzelmi kristályosodás folyamatába. Úgy vélem, ez is a tudatosság egy neme: az érzelmek fölött őrt álló tudat korántsem alábbvaló, mint az érzelemmentesítő. Sőt. A huszadik század embere azonban hajlamos lett arra is, hogy a kristályosodás folyamatát visszapergesse, mint a fordítva befűzött filmet az időgép Karinthy Frigyes humoreszkjében. A szerelemből sokszor már nem a kristályosodás érdekli, hanem a belső indítékok, lelki összetevők, nemritkán a „romlott kölkökre leltél pszichoanalíziásben” állapota. Az, hogy egyáltalán milyen okból került a faág a sóoldatba. Ám ez mégsem közönséges naturalizmus. Salvador Dalival szólva, „az emberpárban rejtőző megszállottság” sokkal öszszetettebb, metafizikai szorongásokkal, ismeretlen eredetű, analógiakereső vágyakkal és kölcsönös, személyre szóló félelmekkel teli érzés. Hogy ez mennyire áthatotta a gondolkodás éllovasait, arra eléggé szemléltető példa Sigmund Freud vélekedése Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke című tanulmányában, melyben a mélylélektan tudósa egyenesen azt állítja, hogy a Szent Annát és Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló festmény tulajdonképpen leszbikus jelenet, s ebben még egy hím keselyű is részt vesz, bár ezt a jupiterien viselkedő madarat csak a szent asszonyok ölének ruharedői rajzolják ki a szimbólumkeresésre hajlamos megfigyelő szemében. Ez az elmélet nem bizonyítható, de így,is látnokian előre jelzi századunk művészetének és művészetszemléletének egy tekintélyes vonulatát. Salvador Dali — aki a legeklatánsabb példák egyike a Thomas Mannt, József Attilát, Fellinit, Antonionit, sőt Hemingwayt, Pilinszkyt(!), Nagy Lászlót is felvonultató, végeláthatatlan sorban — a harmincas évek elején egyszer csak rájött,hogy nem hagyja békén a képzeletét a múlt századi, jobbára vallásos és népies témákat kedvelő festő, Millet képe, az Angelus. Egyre izgatottabban kereste az analógiákat, egyfelől a mezőn az Úrangyalát áhítattal imádkozó házaspár, az asszony mögött álló talicska — másfelől egy csomó műveltségtörténeti és primitíven erotikus vagy éppen pornográf képzet és jelenség között. Vakmerő, vad utalások egész kavalkádját állította elő saját festményein, a legváratlanabb összefüggésekben idézve föl Millet emberpárjának sziluettjét. Ez sem volt elég — könyvet írt Millet Angelusának tragikus mítosza címmel. Odáig merészkedik benne, hogy a lehajtott fejű, kezét imára kulcsoló, finom arcélű földművesasszonyt az imádkozó sáska nőstényéhez hasonlítja, abban a pózban, melyben a hivatását betöltött s így fölöslegessé vált hím felfalására készül. A Millet- festimény röntgenképén egy koporsó körvonalait vélte fölfedezni; a talicska rafinált pornóképzetek sorát indította el benne. A kép szolid, idillikusjeleneteiből a szexuális kisebbrendűségi félelem, az emberevés meg a haláltudat okozta paranoia komplex őrületét — egy Hieronymus Bosch-festmény egész jelenetsorát — olvasta ki. A művészetben és a műalkotások szemléletében egy három évezredes kristálypalota lebontásának lehetünk tanúi. Jó lenne tudni, mire jut a jövő művészete az így nyert építőatomokkal. A kockáztatás pokoljáró bátorsága mindenesetre lenyűgöző. Salvador Dali tanulmányában főleg azt csodálom, micsoda eksztázisba hozza a kételkedés mindaz iránt, amiben régebben extatikusan hittek az emberek. Lehet, hogy századunkban ez a kezdete valami újnak é s nem csak a művészetben. 1987. MÁRCIUS 20. ------Hm------ ÉLET ÉS|#| iiMmJimmi DISSZIDÁLNÉK Barátaim, tegyük a kezünket a szívünkre, akad-e köztünk olyan csudabogár, kinek még sohasem jutott az eszébe? Melyikünk ne játszott volna a gondolattal, vajon mire menne odakint? Társaságokban itt is, ott is hallani a bonyolult összehasonlító számítgatásokat: egy XXX (a három iksz helyén foglalkozás) megkeres YYY-ban (ország vagy város) legalább ZZZ-t (háromjegyű szám angol fontban, amerikai vagy kanadai dollárban, négyjegyű márkában vagy svájci frankban, ötjegyű schillingben satöbbi). Ehhez képest az azonos feladatkörű hazai munkaerő kap havi NM-t (forint), az arány tehát...— szorzás, osztás. Ne feledjük, hogy ott olcsóbb a GY, viszont drágább az NY, ugyanakkor itt egy élet munkája kell az LY- hoz, ellenben ingyenes vagy fillérekbe kerül a TY, mindezt figyelembe véve tehát... — a számok tükrében rendre káóval győz a külhon. Törekszik is a határokon túlra az okos ember, próbál szerezni tartós kiküldetést, dollárban (is) javadalmazott megbízást, többéves munkát — ennek ma már nincsen jogi akadálya, lehet rá kérni — kapni — engedélyt. A focistákról a közvélemény úgy tartja, nem elmeélük miatt kerülhetnek a nemzeti pantheonba, és mégis, talán ők jöttek rá legelőször — ők taposták ki leghamarább — a dollárövezetbe vezető utat. Más sportok művelői sem voltak restek, magasba ívelő pályájukat devizáért művelik a menő vízilabdázók, pingpongozók, teniszezők, ha van rá módjuk. A példát követték a művészetek és a tudományok avatott képviselői, majd a mérnökök — legelébb a számítógépesek, az ő szakmájuknál nincs internacionálisabb —, mostanára jutottunk oda, hogy már a házunkban fusizó villanyszerelő is azt fontolgatja, jelentkezzék-e a Mittudoménimpexnél, amelynek hirdetése szerint keresnek szakmunkást külföldi — dollárlábilis — tátékokra, két-háromnégy évre. Több mint természetes, hogy magyar írót semminő impexek nem próbállnak áruba bocsátani a világpiacon, gondolom, a kereslet hiányát föltételezik. Nem tagadom, hogy képzelem annyira exportképesnek a mi kis literatúránk textusait, mint — mondjuk — könnyűiparunk textíliáit; e hasonlítással ugyan nem dicsértem föl szédelgőn sem egyiket, sem másikat. Eszemben sincs háborogni, értem: minket annyira tisztel a külkereskedelem, hogy nem akar holmi árulással megsérteni. Nekem mégis muszáj a hon egyetemes üdvéért fáradoznom, s kezdem belátni, hogy módszereim eleddig túlzottan kisipariak voltak. Hiába értem el apró sikereiket a nemzetközi — értsd: konvertibilis — porondokon, a befolyt devizasummák nagyságrendje aligha húzza ki a Magyar Nemzeti Bankot a csávából. Csáva pedig van, tudja ezt minden veréb, s az összes többi állampolgár, olvashatni, hallhatni, láthatni. Közgazdák számsorait böngészve hamar elfog a kétségbeesés, mi lesz velünk? Mondják,ha a — nem rusbel — exportunk ajósolható ütemben növekszik ez ötéves terv végéig, akkor a befolyó összeg kétharmada se lesz elég a kamatok és költségeiktörlesztésére. Na de az utóbbi években a tényszám többnyire alulmúlja a tervezettet, következésképp tán az egész nyereség sem fedezi majd a percentet?! — és akkor hol van még az alapadósság!? Idegeskedik bennem a közösségi lény nagyon. Igaz, nem én kértem s kérem a hiteleket, nincs áttekintésem feltételeikről és fölhasználásukról sem. De hiányos tájékoztatásom is elvezet a szorongó kérdéshez: ha ilyen rosszul állunk, lesz-e, akitől kérhetünk, hogy fizethessünk mindazoknak, akiknek lógunk immár. Mindent meggondoltam és megfontoltam: nincsen más kiút, csak a kiút, a haza javát szlívén viselő honfinak disszidálnia kell, mégpedig minélelőbb! Vitás kérdés, hogy hová, a józanabbak emlegetik Bécset és Münchent, mivel hogy közel vannak, ugyanők javasolják Melbourne-t és Ottawát, mivelhogy messze vannak. A magam részéről az Egyesült Államok pártján álloik. Nem azért, mert arrafelé volt már alkalmam személyesen vizsgálódni, okom jóval földhözragadtabb eszmefuttatáson nyugszik. Az USA a Föld tőkés államainak legizmosabbika, tehát ott érdemes próbálkoznom a gyors meggazdagodással. Bizony, kedves olvasó, célom nem más, csak ez. Gondolom, ha maradt még valami az Egyesült Államokban abból, amit „akorlátlan lehetőségek hazája” címen tart számon a szépirodalom és a történettudomány, akkor röpke öt (tíz?) év alatt megvagyonosodhatom. Néhány ügyes húzás a valutatőzsdén, egy-két furfangos ingatlanbefektetés, pár részvénymanipuláció, hipp-hopp, máris gyűlik a bajom az ottani adóhivatallal. Akkor aztán itt a pillanat, hogy fölfedjem önkéntes emigrációm valódi célját, örvendhetsz majdan, hazám íme, eljött a te időd! Kezdem azzal, hogy létesítek veled közös vállalatot doszt, amennyit csak akarsz. Utána beruházok cefetül, építek autógyárat, szállodát, computerüzemet, gyógyfürdőt, filmarchívumot, nem bánom, akár Nemzeti Színházat is, mindent, ami kell, csak szóljál. Létesítek továbbá Vámos-alapítványt, biztosítok Valamennyi tudományos intézetnek Xeroxot és IBM-et (ha ugyan túlélik ezek a cégek az én nagyszabású manővereimet a világpiacon), támogatok népdalkórust, könyvtárat, filmstúdiót, arra érdemes vállalkozót és tanulmányutazni akarót — csak tessék, folyvást! Igaz, hazai beruházásaim egy (jó?) része tán veszteségesnek bizonyul, sebaj, lesz rá fedezet az odakint összeszedett pénzből. Az sem vitás, hogy bármilyen gazdaggá válók, egymagam mégsem leszek képes állni valamennyi adósságodat, folytatni az összes — olykor hebehurgya — beruházásodat. De ne félj, mostan közzéteszem elgondolásomat, s bizton akadnak más hazafiak, kiknek elméjében épp az én hümmögésem gyújt világot. Minél többen látunk hozzá, annál nagyobb az esély. Persze, nem tagadom, tervem rejteget némely buktatókat, s ró rám — nem csekély — áldozatokat. Először is, szépen alakuló írói pályámnak véget kell vetnem — nem fogok ráérni ilyesmire. Aztán búcsúzni kényszerülök itthon maradó barátaimtól, távolabbi családtagjaimtól (feleségemet, s leánygyermekemet magammal vinném, ha lehet), valamint a várostól, ahol élek, s amelyet — fáj ideírni —, szeretek. Kénytelen vagyok lezárni szerelmi viszonyomat a mi nyelvünkkel is, pedig... Hagyjuk, nem akarok elérzékenyülni. Számolnom kell továbbá a kitelepedés szokványos nehézségeivel, ma már sehol sem fogadják tárt karok a diszszidenst, állampolgárságra várhatok évekig, miközben a zavaros nemzetközi jogi helyzetem folytán — haza se látogathatok. Nem baj, vállalom a viszontagságokat, dédelgetve magamban a percet, midőn ismét megláthatom az újjáépített Ferihegyi repteret (mert Malév-géppel jövök én, természetesen), vár majd reám töméntelen újságíró, fotós, tévé-, s rádióriporter ... Népszerű leszek. Bemutatnak a híradóban, valamelyik gáláns adományom kapcsán, jelenleg kábé huszonötezer dollár kell, hogy e tisztességben részesedjék a külföldre szakadt hazánkfia, addigra nyilván emelkedik a taksa, hja, az infláció ellen még én se tehetek semmit. Meghívnak a Vitray műsorába, ámulható, mert akcentus nélkül beszélem a magyart, és milliomos létemre érdekel az irodalom, a film, a színház (szó esik a Nemzeti hamarosan kezdődő építkezésérőlis,én — a rám jellemző szerénységgel — a magam részéről semminemű emléktáblára nem tartok igényt). Aj, de jó lesz minekünk akkor! Hm ... az egyetlen kérdés, hogy mi történik, ha netán .. . gondolni se merek rá, de mégis ... Milyenféleképpen alakulnak a dolgok, ha mondjuk — isten ne adja: — befuccsolok?! Csakis ezért, e pindurka — legföljebb ezrelékben kifejezhető — bizonytalansági tényező kedvéért kéne kidolgozni egy másik stratégiát is. Ha már egyenesben leszek, okvetlenül szólok, hogy abbahagyhatjátok. Drukkoljatok nekem. KISS BENEDEK Rigók ti — lelkek! Temetők feketerigói — tudtok-e rothadó szívünkről szólni? Hátha a ti csőrötök mondja ki rólunk is, ami örök. Mi bennünk sajog csak formátlanul, általatok tán meghallja az Úr. Járom a temetőt, Farkasrétet. Holtak lent. Fölöttük: rigóének. Lent, holtak. Szívükből gyökérző fákon feketerigók a legfelső ágon. Sirató menyecskék, színfeketében. S a földben: katonák alszanak mélyen. Anyóka-rigó, rigó-apóka — színfeketében. Alvadtvér-nóta. Járom a temetőt. Rigók ti, lelkek. Istennel, ugye, értünk pereltek? Árvábbak vagyunk, mint ti, esendőbbek! Idegünk tépett rongy, a szánk merő seb. Temetők feketerigói — lelkek, rothadó szívünkből Istennek fölénekeltek! László Bandy: Dobozgrafika \Folán